Csicsada:Irodalom-birodalom

Szeretnék ólmot önteni a szavadba, ha mondod: szeretlek,
hogy lehulljon a szó és ne mondhasd soha másnak
Felvennélek szép szó, játszanék veled, ellopnálak,
hiszen az ember ilyen szavakért küzd s lesz eretnek.

Boldog tolvaj, ki kedvese ajkáról lopott el téged
s ha kell gyilkol is érted; az élet talán ennyi
s nem több, őt fogod egyszer Isten markába tenni,
mire Ő kérdőn mosolyog: emberke, hát ezzel is beérted?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Tiszám sárguló homlokát
belepték legszebb virágai;
az öreg gyermek játszadoz
habot ver, locsol fölébük.

Öregebb talán az Istennél
évente egyszer virágos
kékruhás fecskék köszöntik
a partjain vetkőző lányok.

A város mellette van
úgy nőtt a mellére lassan
mint a gyermek édes csücsöre
anyja jövendő életére.

Öröme bánattal határos,
néha tavaszkor kelleti magát
ilyenkor megbánja és visszalép
télig zakatol medrében.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Tollat, mivel még senkise írt, hozzatok!
Verseim másolja ő és szebb holnapot
rajzol jövendő életembe. Ez itt szemelvény,
kimetszett költemények és a mult rajza
megettük, mint halavány árnyak kisérete -
S a másoló, ki verset válogat és másol
életemből, legyen ma legboldogabb halandó!

Ráncát ne vesse a papir s a vers redőit
simitsa el a másoló tekintet. Első versek!
Mikéntha születésem olvasnám ujra a betüben
s félnék, hogy halott vagyok még vagy csak
félig születtem és meghalhatok. Vagy e lágyan
sikamló kéz és finom ujjak ébresztenek föl
álmaimból, hogy tőlük ittas azóta is a lelkem?

Mint harmatot a hajnal rajzolja kora reggel,
olyanok ezek a gyöngy-betük. Se csiny, se forma,
de a lélegzetük oly kapkodó ma, oly érthetetlen
ijedelmes; megijednél tőlük, ha nem értenéd hevük.
Verses vallomások, halvány próza, sok helyütt halk
dongás, homályos észlelések. Ó honnan ezek a hovák
és miértek és miért szép az, ami bennük homály?

S miközben a szelid másoló háttal előbbre dül,
hogy látni kerek profilját oldalt és a rezgő
kebleket, sötét lepellel temet az este be és
szinek halnak csöppnyi fájdalommal. Mig a kép
elmosódik és lassan végtelenbe vesz, mi marad
a keretben? - A toll és tinta kiömlő vére
csak s a betük ónszine, ijesztő szép halotti
csendben ül ott a másoló s előtte ihletettje, én.

Betük pallosai, ha őriztek engem, őrizzétek meg
e drága másoló vonásait, a mulandó percet
és ihletem, mely szelid rajongását övezte.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

I.

A kosárkötőék boldogsága

A Duna felől langyos, bársonyos simítású szellők jókedvű csapata nyargalászott a hatalmas kőházakkal szegélyezett keskeny utcák felé s a hosszú, dermesztő tél után az itt is, ott is feltáruló ablakokon boldogan dúdolták be a mámorba ejtő hírt:

- Itt a tavasz! Elköltözött a zord tél s uralmát átadta ibolya-szemű fiatal lányának, a Tavasznak!

Az emberek mosolyogva hallgatták a bohó szellők csacsogását s a kitárt ablakokon mélyen kikönyökölve, az örömtől könnyes szemekkel tekintettek fel a hunyorgó, fényes csillagokra, melyek kacérkodva mutatták meleg ragyogásukat.

Már késő este volt, de azért nagy tömeg hullámzott az utcákon, az apró gyerekek sikongva, hahotázva hancúroztak a hónapokig tartó téli rabság után s nem akarták otthagyni az utcát, melyet a kökörcsin üdeségével, messze fekvő domboldalakon rejtőző lila ibolyák friss illatával töltött meg a tavasz előfutárjaként érkezett szellő.

Nagy János, a Nap utcai kosárkötő csendesen bandukolt hazafelé az estében. Arcán nem látszott semmi öröm, őt nem vidította fel a tavasz érkezte, sőt még szomorúbb volt, mint máskor. A télen ásítva hallgató komor kapumélyedések ugyanis most hangosak voltak a gyermekzsivajtól, az aszfalt-járdák csengő, gondtalan gyermekkacagást vertek vissza a ez a hang, mely mindenki szívébe öröm-virágot fakaszt, neki fájó szomorúságot okozott...

Nagy Jánosnak nem volt gyermeke s mivel már túl volt az ötven éven, nem is remélhette, hogy az ő háza tájékának csendjét valamikor is gyermekkacagás verje fel.

Ezért nem tudott örülni a gyermekeket nevetésre csiklandozó tavaszi estének s szinte megenyhült fájdalma, melynek egyik kopott földszintes épületében, valahol hátul, az udvar mély zugában volt műhelye meg a lakása.

Már csak pár lépésnyire volt ettől a háztól, amikor hirtelen nyávogás-szerű, nyöszörgő hang ütötte meg a fülét. A különös hang az egyik közeli kapualjból jött.

- Valami kinnrekedt macska rimánkodik bebocsátásért – gondolta s odalépett a kapuhoz, hogy megkeresse a kilincset és segítsen a bekéredzkedő állatnak.

Amint azonban közelebb ért, valami puhába ütődött a lába; jobban odanéz s íme egy fehér csomag körvonalai bontakoznak ki szemei előtt a sötétségből. Egy pillanatnyi figyelés után aztán meglepődve kiáltott fel:

- Ne legyen János a nevem, ha ez nem valami gyerek!

Gyorsan lehajolt tehát s felemelte a puha párnába bugyolált apróságot, aki, mintha csak megérezte volna, hogy melegszívű pártfogóra akadt, - egyszerre felhagyott a siránkozással.

- Hát te hogyan kerültél ide? Ki i-a-fia vagy? – beszélt hozzá a meglepődött kosárkötő.

Persze, a csöppség nem tudott felelni a kérdésre. Hogyan is tudhatott volna, hiszen alig volt több pár hetesnél.

- Ej, ej, te kis Senki Tamás! – keresztelte el hirtelenében a talált gyereket. – No de ilyent! Így eldobni Isten legszebb ajándékát! Ha most rád nem bukkanok, biztosan elpusztultál volna reggelig! Most már azonban ne félj! Az öreg Nagy Jánosnak lesz gondja rád!

Így diskurált a kosárkötő, miközben lágyan ringatva a kis jószágot, meggyorsította lépteit.

Szívét-lelkét egyszerre különös melegség járta át, most már ő is érezte a tavasz-okozta boldogságot, a szívéről leolvadt a vastag jégkéreg és örömkönnyek formájában kibuggyant két szemén.

Így ért az udvari lakás ajtaja elé.

- Nyiss ajtót lelkem! – kiáltott be feleségének.

Nagy János idős életpárja sietve tett eleget ura kívánságának, de mintha csak gyökeret vert volna lába, úgy állott meg a küszöbön, mikor férjét a különös csomaggal meglátta.

- Hát te mit cipelsz?! – kérdezte ámulva anélkül, hogy mozdulni tudott volna helyéről.

- Ne kérdezz sokat, - magyarázta a kosárkötő – hanem gyorsan meleg vizet a mosdó-tálba! Egy-kettő, mozogj, mert emberéletről van szó!

- De szólj már, mit hoztál?

Nagy János mélyet lélegzett (fáradt is volt kissé) s úgy mondta ki a titkot:

- Gyereket!

- Mi-cso-da?!... – csodálkozott csak még most igazán az asszony. – Gyereket?!

- Azt, azt! – válaszolt a kosárkötő s míg befelé indult, pár rövid szóval elmondta ámuló feleségének a váratlan eseményt.

- No, már ennek fele se’ tréfa! – gondolta az asszony s mint a pörgettyű, térült-fordult s a következő percben már ott gőzölgött a langyos víz a mosdótálban.

Ezalatt Nagy János az asztalra fektette a bepólyált apróságot s azzal bíbelődött, hogy kiszabadítsa kötelékeiből.

- Nem értesz te ehhez! – mondta az asszony mellette teremve – a félretolva férjét, gyorsan kibogozta a párnát összekötő zsineg-félét.

Egy perc sem telt el s már is boldogan rugdalózott a kicsike a szétterített párnán.

A két öreg megilletődve állott az asztal mellett, úgy nézték a jövevényt. Az öröm elszorította szívüket, némává tette ajkukat s csak nézték, nézték, mint mozog, ficánkol, rugdalózik és veri össze diónyi öklöcskéjét az a pici senki-fia...

Hosszú percek teltek el így néma boldogságban, mialatt csillogó szemüket befátyolozta az örömkönny.

Végre is az ember szólalt meg.

- Fiú! – mondotta áhítattal.

- Az. Fiú! – bólintott csendesen az asszony.

- Felneveljük, ugye? – lelkesedett a kosárkötő.

- Fel, fel... csak...

- Mit csak? – meredt rá az ember.

- Csak el ne vegyék tőlünk!

- Már hogyan vennék?! Hát nem én találtam-e? Nem én hoztam-e haza? Kinek mi jussa van hozzá? Ki követelhetné el tőlem?!

- Ki? Hát a szülő-anyja, vagy az apja... Hiszen kell, hogy legyen az ártatlanságnak valakije.

Az öreg kosárkötő elszomorodva vakargatta fejét.

- Mondasz valamit, asszony – dörmögte búsan. – De hát kié is lehet ez a csöppség?

Vizsgálódva nézegették kövérkés, rózsaszínű testecskéjét, (még ing sem volt rajta), mintha onnan akarnák leolvasni a nagy titkot.

Egyszerre az asszony felkiáltott:

- Nézd csak a vállát!

Nagy János odapillantott.

- Valami anyajegy – mondotta csodálkozva. – Egészen olyan, mint egy piros rózsa szirma.

- Az. Egy rózsaszirom.

Ez volt minden. Semmi többet nem árult el származásából a kicsike.

- No, ettől nem lettünk okosabbak – mondotta a kosárkötő. – De talán jobb is így. Ha nem tudhatjuk, hogy kié, azt se’ kell tudnunk, hogy kinek adjuk vissza. Akit pedig így elhagytak, azért nem egyhamar jelentkeznek... Sőt talán sohasem. S akkor miénk a gyerek!

Ez az okoskodás egészen megvigasztalta, felvidította az öreg Nagy Jánost. Örömében szinte kedve lett volna táncolni, ha ugyan a lábszárait hasogató reuma engedte volna. Azt azonban mégsem tudhatta meg, hogy öreg, reszketős hangon valami maga-csinálta nótába ne kezdjen:

Picike a baba,

Majd megnő,

Ha elmúlik egy pár

Esztendő...

Olyan furcsa volt ennek a versnek a dallama, hogy a kosárkötőné hangosan felnevetett.

- Ereggy már! – mondotta folytonos kacagás között. – Egészen jó vásári énekes lenne belőled!

De olyan jó kedve kerekedett Nagy János uramnak, hogy meg nem sértődött az asszony csúfolódása miatt.

A kosárkötőné ábrázata azonban hirtelen komolyra fordult.

- Még a nevét sem tudjuk a lelkemnek! Hogyan fogjuk hát hívni?

- Én hirtelenében Senki Tamásnak kereszteltem, mikor felemeltem a földről. Hát legyen ez a neve.

- Jó, jó, nem bánom, ha Tamáskának hívjuk, de a Senki elnevezés csak magunk között maradjon. Neki nem muszáj tudnia, hogy milyen módon került hozzánk... Hadd higgye, hogy mi vagyunk az édes szülei. Ne legyen oka árvaságán szomorkodni.

- Gyémánt a te szíved, asszony! – mondotta a kosárkötő. – Egészen a lelkemből beszélsz!

- No, de ne locsogjunk annyit! – adta ki a parancsot a kosárkötőné. – Késő van. Ilyenkor már aludni kell a gyereknek. Csak még megfürdetem.

Azzal gyöngéden felemelte Tamáskát s óvatosan beletette a langyos vízzel telt mosdótálba. Megfürösztötte puha húsú testét, aztán tiszta párnába csavarva odatette a vetett ágyba.

A kosárkötőné pedig fölibe hajolt, csendesen ringázni kezdte, miközben újra dúdolgatta az előbbi nótát:

Picike a baba,

Majd megnő,

Ha elmúlik egy pár

Esztendő...

Mire az utolsó sorhoz ért, Tamáska csendesen szuszogva aludt.

Az öreg házaspár még sokáig nézegette a pihegő apróságot, aztán nesztelenül készülődtek a lefekvéshez. Mikor a lámpát is elfújták, a kosárkötő odasúgta a feleségének:

- Holnap olyan bölcsőt fonok neki, amilyent még nem láttak a Nap utcában!

II.

Senki sem ismeri Tamáska szüleit

A Nap utcában futótűzként terjedt el a kosárkötőék boldogságának híre. Persze ebben jó része volt magának Nagy János uramnak, aki nem bírván el örömét, már kora reggel, mikor még alig pitymallott, - kiállott a kapuba s minden arra járónak nagy körülményességgel elmesélte az előző esti eseményt. Mikor pedig kinyitották a szemben lévő fűszeres boltot, oda is átszaladt, mert ott egyszerre többeknek is elmondhatta különös szerencséjét.

Az emberek csodálkozva hallgatták a történetet s egyik-másik hitetlenül rázta a fejét.

- Furcsa eset – mondogatták.

- Talán nem hiszik? – kérdezte a kosárkötő sértett önérzettel. – Hát jöjjenek s lássák saját szemükkel!

A kíváncsiabbak nem is sajnálták a pár lépést a kosárkötő műhelyéig s egymás után nyitottak be a kis udvari lakásba, hogy meggyőződjenek a valóságról.

A kosárkötő büszkén mutatott aztán az ágyra, hol Tamáska szendergett.

Persze Nagyné asszonyom nem igen örvendett a sűrű látogatóknak, mert attól vélt, hogy megzavarják a gyermek álmát.

Nem is titkolta bosszúságát s mikor a vendégek eltávoztak, rátámadt férjére.

- Idecsődíted az egész utcát! Mire való ez?! Még felköltik szegény gyereket s aztán egész nap nyűgösködni fog!

- Mit tehettem mást, - mentegetőzött a kosárkötő – ha nem akarták elhinni a valóságot. Azt csak nem akarod, hogy engem, aki becsületben megőszültem, valami hazug himpellérnek tartsanak!

Ez ellen az érvelés ellen nem szólhatott semmit az asszony, csak magába dörmögött valamit, amit azonban Nagy János meg sem hallott, mivel minden figyelme Tamáska felé fordult, aki éppen mozgolódni kezdett. A gyerek ébredezésére a kosárkötőné is elfelejtette minden haragját s az ágyhoz sietve, felemelte a csöppséget.

Most aztán éppen szabad volt bejönni a kíváncsiskodóknak, akik – még jobban elterjedvén a hír – hívás nélkül is jöttek s egyszerre megtöltötték a kis szobát. Különösen az asszonynépség mutatott nagy érdeklődést s annyian gyűltek össze, hogy Nagyné már helyet se tudott valamennyinek adni. Amíg elegendő szék meg lóca volt, még csak kínálgatta a vendégeket:

- Üljön le, Vencellné lelkem... maga is Pacákné... Mért nem foglal helyet Lakatosné asszony?... Ne álljon Bányainé, mert elviszi a gyerek álmát...

Másfelől meg Nagy uram erősködött:

- Botos szomszéd leülhet a szegény embernél.. Maga is, Sánta gazda... Hol is van az a szilvapálinka, asszony? Jól fog esni a szomszéd uraknak egy pohárkával, kora reggel.

- Soh’ se fáradjon – szabadkozott az alacsony, tömzsi Sánta Gábor, a csizmadia, kétfelé sodorintva vastag, lecsüngő bajuszát. – Hiszen nem azért jöttünk...

A kosárkötő azonban – előkerítvén a butykost, beléjük erőszakolt néhány kortyot.

Ezután megindult a tere-fere. Persze, csak a gyerekről folyt a szó. A leghangosabb Pacákné volt, aki, mikor Nagy uram – ki tudja már hányadszor – újra elmesélte Tamáska megtalálásának történetét, - az általános zsivajt túlharsogó hangon magyarázta:

- Higgyék el nekem, valami úri származású gyerek lehet Tamáska. Látszik az arcán!

- Ugyan, ugyan! – tiltakozott Nagyné. – Minden gyerek egyforma. Amíg ruhát nem húznak rá, egyről sem lehet megállapítani, hogy kiféle-miféle.

- Én is amondó vagyok – elegyedett a vitába Lakatosné. – De ha már a származásáról van szó, inkább úgy vélekedek, hogy nagyon is alacsony sorból való Tamáska. Szegény embernek teher a gyerek. Az hagyja el olyan könnyen.

- No, már én inkább a fejem alól való párnát adnám el és félszájjal ennék, mint hogy a gyerekemet dobjam el magamtól! – mondotta Bányainé.

- Én is úgy vagyok vele – hagyta rá Pacákné, akinek egy egész csapat apró gyereke volt. – De azért emlékezzenek a szavamra, hogy egyszer csak megáll egy úri hintó a Nagy János kosárkötő kapuja előtt s kiszáll belőle valami selyembe-bársonyba öltözött dáma és visszaköveteli Tamáskát... Persze, nem kívánja ingyenbe a sok évi gondoskodást s busásan megfizet arannyal, ezüsttel. Hej, akkor lesz csak jó világ a kosárkötőéknél!

- Inkább csak maradjon így, - sírta el magát Nagyné – mert én a világ minden kincséért sem adnám Tamáskát, úgy megszerettem máris... Mindig is csak azon búslakodtam, hogy öregségünkre magunkra maradunk, nem lesz, aki támogasson s ha egyszer meghalunk, még egy kutya se’ kísér el bennünket utolsó utunkra s az se lesz, aki egy könnyet hullajtson utánunk...

Ily szomorúra fordulván a beszéd sorja, nagyokat sóhajtoztak az asszonyok.

- Haj, haj, - szólt ismét Pacákné – nem lehessen tudni, hogyan jobb.

Erre a bölcs mondásra nagy csönd következett. Végre is Bányainé törte meg a hallgatást:

- No, - mondotta – de gyerünk haza, fel kell tenni a levest, mert elkésünk az ebéddel.

Valamennyien felkerekedtek hát s sűrű jókívánságok között elbúcsúzkodtak.

Hiába volt tehát a sok bámulója, csodálója a talált gyereknek, senki sem tudta megmondani, kik a Tamáska szülei. Így aztán rövidesen az egész Nap utcában nem is hívták másként, csak Senki Tamásnak.

III.

Nagy uram megváltozik

Meg kell vallani, hogy a kosárkötő Nagy János nem tartozott a legkifogástalanabb mesterek közé. Nehezen szánta rá magát, hogy a munka mellé leüljön. Inkább – különösen szép időben – kiállott a kapuba s eldiskurálgatott a járókelőkkel, vagy felkereste a szomszédokat, néha-néha meg – napjában legalább egyszer – egy rövid órácskára átlépett a Salamon bormérésébe. A dologra pedig csak akkor fanyalodott, mikor már a liszt is, zsír is nagyon fogytán volt. Ilyenkor ímmel-ámmal megfont egy pár kosarat, sietve eladta s aztán ismét elbúcsúzott egy időre a vékony, hajlós vesszőktől, meg az éles, görbe késtől és a többi szerszámoktól...

Nagy volt tehát a kosárkötőné asszonyom csodálkozása, mikor a ritka eseményt követő második reggelen férjeura szokatlanul korán felkelt s ahelyett, hogy – mint legtöbbször tette – kiállott volna a kapuba, - leült a munkaasztal mellé s különös buzgalommal látott hozzá a kosárkötéshez. Nem is állotta meg szó nélkül az asszony a rendkívüli dolgot.

- Mit jelent ez a nagy szorgalom, Jani? – kérdé félig tréfásan, félig gúnyosan.

- Hát ezután már így lesz, - magyarázta Nagy János uram, miközben serényen mozgott a két keze – mivel hogy megszaporodtunk. Egy szájjal több kér enni, maholnap több ruha, meg cipő is kell, ez pedig mind pénzbe kerül, amit nem lehet csak úgy máról-holnapra előteremteni, hanem apránként kell félrerakosgatni, hogy mire szükség lesz reá, együtt legyen az egész summa.

- Igazad van, Jani – bólintott az asszony s könny gyűlt a szemébe.

- Eddig – folytatta a kosárkötő – csak teher volt nekem a munka... semmi célját nem láttam. Mire gyűjtögettem volna? Kinek? Úgysem vihettük volna magunkkal, ha behunytuk a szemünket. De most már más a helyzet. Nem vagyunk többé egyedül. Itt van Tamáska! Van kiért, kinek dolgozni, gyűjteni. Nem szeretném, hogy ha valamikor megtudja, miként került hozzánk, - átkozza majd a nevünket is, amiért felszedtük nyomorúságra, kínlódásra.

Így beszélt Nagy János uram s szeretettel simogatta a vékony, hajlós fűzfa-ágakat, mintha csak velük is meg akarná értetni szavainak jelentőségét és őket is segítségül akarná hívni a nagy, magasztos hivatáshoz:? Tamáska felneveltetéséhez...

A kosárkötőné pedig boldog, megelégedett mosollyal ringatta egy teknőben a piciny Tamáskát, aki még semmit, de semmit sem tudott az életről, az élettel járó nehéz küzdelmekről, szenvedésekről, nem értette meg, mit jelent ő a kosárkötőéknek, nem is sejtette, hogy becsöppenésével egészen átgyúrt, megváltoztatott egy embert a külvárosi szűk Nap utcában, egy embert, aki idegen volt neki és hogy az anyaság tiszta, szent örömeivel ajándékozott meg egy öregedő asszonyt az egy-szobából álló egyszerű, szegény lakásban, azt az asszonyt, aki jóságos arcával, szelíd tekintetével most föléje hajolt s előtte értelmetlen szavakat intézett hozzá:

- Kié vagy Tamáska? Ki az apád? Hát az anyád? Nem tudod? Mi sem tudjuk neked megmondani, hiába is nézel reám olyan csodálkozó szemekkel! De azért éppen úgy szeretünk mintha édes gyermekünk volnál! Úgy bizony! Majd meglátod. Senkinek sem lesz a Nap utcában olyan szép ruhája, mint Tamáskának! De te is szeress ám úgy minket, mintha az édes szüleid volnánk!... Nem kell tudnod, hogy te Senki Tamás vagy. Nem! Te Nagy Tamás leszel mindenkinek, a kosárkötőék Tamáskája.

Nagy János uram csak úgy hízott e szavak hallatára s keble dagadt a büszkeségtől.

- De a lelkemből beszélsz, asszony! – ismételgette újra meg újra. – És oly buzgalommal dolgozott, hogy ezen az egy napon többet végzett, mint máskor egy hét alatt.

IV.

Tamáska elindul

Hihetetlenül gyorsan repültek a napok a Nap utcai kosárkötő műhelyben. Különösen Nagy János uram találta rövideknek s mindig arról panaszkodott, hogy mire belemelegedett a munkába, máris este lett. De Nagyné sem unatkozott soha egy percig. Tamáska egész nap adott neki dolgot. Most felvenni, most letenni, most etetni, most altatni, stb. Azonban mindezt szívesen tette, mert fáradozásának napról-napra, óráról-órára látta eredményét. Tamáska gyönyörűen fejlődésnek indult. Arca pufók és kerek lett, mint valami szép nagy alma, kis teste megnőtt, megerősödött úgy, hogy egy-kettőre ki kellett venni a pólyából, mert nem is tűrte már a párna-börtönt, de meg rövid is lett neki s piskóta-lábacskái arasznyira kinyúltak belőle. Egyszóval karonülő gyerkőc lett Tamáskából. Mivel pedig mind nehezebb lett a fejlődő gyerek Nagyné asszonyomnak, - (vagy talán az ő karja lett gyengébb?) egy szép napon – Tamáska lekerült a földre.

Persze, ez nem ment oly egyszerűen, mint ahogyan itt leírom. Hosszas tanácskozás előzte meg a nagyfontosságú elhatározást. Bár Nagyné nemigen szokta férje véleményét kikérni, most mégis hozzáfordult:

- Vajon – aggodalmaskodott – nem történik semmi baja Tamáskának, ha leteszem egy percre a padlóra?

A kosárkötő oly fontosnak tartotta e kérdést, hogy még a munkát is abbahagyta.

- Hát, - kezdte erősen összeráncolva homlokát s szemöldökét szinte a hajáig felszalasztva – ez sok mindentől függ. Először is az a kérdés, hogy nem szálkás-e a padló. Mert ha szálkás, bizony könnyen megsértheti a gyerek gyönge bőrét, mivelhogy a gyerek nem tud egyhelyben maradni, hanem ide-oda csúszkál.

- Ezen lehet még segíteni. Van a sarokban néhány ócska zsák, majd leterítem szőnyegnek.

- Akkor hát ez a veszély el van hárítva – nyugodott meg a kosárkötő. – De van még más is.

- Ugyan mi? – kíváncsiskodott Nagyné asszonyom.

- Az, hogy nincs-e valami ártalmas dolog az ágy, vagy a kredenc alatt. A gyerek ugyanis mindent a szájába szokott venni, amit megkaparint. Kés, olló, lúgkő gyakran hever a földön, ágy alatt.

- Igazad van. Nézzünk hát körül egy kicsit.

Tamáskát most Nagy uram vette pártfogásba, az asszony pedig lehasalt a padlóra, úgy vizsgált meg tüzetesen minden zeg-zugot s csak akkor állt fel, mikor teljesen meggyőződött arról, hogy nincs semmi veszély.

- Nos, - mondotta – letehetjük Tamáskát!

Így került Tamáska a földre, azaz egy ócska zsákból rögtönzött szőnyegre, olyan helyre, ahol a kosárkötő munkája közben is mindig szem előtt tarthatta.

Tamáska új helyzetében csodálkozva nézett körül. Meglátszott a tekintetén, hogy nem érti, mi történt vele s arcocskájáról félelem tükröződött. Percekig moccanni sem merészelt, csak nézett, nézett maga elé és figyelte, hogy mit csinál az a másik két ember, akik sokkal nagyobbak voltak nála. Amit aztán látott, ugyancsak gondolkozóba ejtette. Azok ugyanis nem ültek a földön, mint ő, hanem – előtte érthetetlen módon – ide-oda mozogtak, hol közelebb kerültek hozzá, hogy szinte kezével elérte őket, hol meg- végtelen távolságra jutottak tőle.

Addig-addig nézte, figyelte Tamáska e műveletet, míg meg nem értette. Ekkor aztán merészet és nagyot gondolt. Két piciny öklét nekifeszítette a földnek, egyet lódított testén – és a következő pillanatban már két lábon állott, éppen úgy, mint Nagy uram, a kosárkötő meg a kosárkötőné... Egy kicsit ugyan imbolygott, szédült, mintha a föld ki akarna szaladni lába alól, de a bizonytalanság még egy percig sem tartott – s máris lassan, totyogósan elindult...

- No, nézd csak! – sikoltott fel Nagyné, aki előbb vette észre a hihetetlen eseményt. – Tamáska elindult!

A kosárkötő kezéből még a görbe kés is kiesett a csudálkozástól s hirtelenében szólni sem tudott.

Tamáska pedig ment, ment s mikor körülbelül a szoba közepére ért, megállott, kétszer-háromszor megfordult maga körül, aztán – puff – hasra vágódott!

Nosza, lett erre nagy riadalom a kosárkötő házaspárnál. Egyszerre ugrottak oda mindketten s ijedten kaptak a gyerek után.

- Hol ütötted meg magad? – kérdezte aggódva a kosárkötőné.

- Nem törött be az orrocskád? – tudakolta Nagy uram.

S mindketten alaposan körültapogatták a csöppséget, hogy nem találnak-e valami sérülést rajta.

Persze kutyabaja se’ lett Tamáskának s inkább csak az ijedtségről, mint a fájdalomtól kezdett el szipogni, pityeregni egy kicsit. Nagyné azonban összecsókolta, a padlót meg büntetésképpen megrugdosta, mire aztán megvigasztalódott Tamáska s mikor újra letették, ismét belefogott a kísérletezésbe, hogy a maga lábán járjon. És minél tovább kísérletezett, annál nagyobb tökéletességre vitte a tudományát.

A legközelebbi vasárnap délután már kézen fogva vezette Nagy uram a Nap utcában Tamáskát...

V.

Anya – apa

A láb után a nyelv jött működésbe. Ez azonban már nem ment olyan egyszerre és váratlanul, mint a járás és ugyancsak sok gondot okozott Nagyné asszonyomnak, míg az első szó kiformálódott Tamáska gyűszűnyi száján.

Odavette ölébe a gyereket s óraszámra tanítgatta:

- Mondd: a-nya!

Tamáska rábámult és sehogy sem tudta felfogni, hogy mit akarnak tőle.

- Biztosan jobban tudná azt mondani, hogy apa – beszélt Nagy uramból a hiúság. – Azt próbáld csak!

A kosárkötőné eleget tett férje kívánságának s most már így nyaggatta az emberkét:

- Mondjad Tamáska: a-pa!

De Tamáska erre a bíztatásra sem mutatott nagyobb hajlandóságot, hogy megszólaljon.

- No, látod – mondta Nagyné szinte örvendve – te sem vagy különb Tamáska szemében, mint én.

Most aztán – sürgős munka ide, sürgős munka oda – Nagy uram abban hagyta a kosárkötést s ő fogott az oktatáshoz, ugyancsak igyekezvén kierőszakolni Tamáskából az „apa” szót.

Felváltva kezdték a gyereket bíztatgatni. Nagy uram így:

- Mondd: a-pa!

Nagyné meg:

- Azt mondd: a-nya!

Tamáska egészen megzavarodott a sok bíztatástól s ha tudott gondolkozni, bizonyára azt gondolta, hogy a két öreg tökéletesen megbolondult, mert azok fáradhatatlanul hajtogatták:

- A-pa...

- A-nya...

Talán már tudta is Tamáska a két sürgetett szót, de nem bírta elhatározni magát, hogy melyik kívánságának tegyen eleget, melyiket mondja ki előbb, ezért hát várt és makacsul hallgatott.

Végre – mintha csak meghatotta volna a kosárkötőné könyörgő hangja, - összeszorította piciny ajkát, nyelvecskéjét odanyomta szájpadlásához és – mint aki valami nagy terhet emel, - erőlködve kilökte magából:

- A-nya!...

Lett erre nagy öröm! A kosárkötőné sírt is, nevetett is boldogságában és hangosan tapsolni kezdett.

- Hallottad? – dicsekedett a férjének. – Azt mondta: anya!

Az asszony sikere kissé lehangolta Nagy uramat és szemrehányóan tekintett Tamáskára a mellőzés miatt.

Tamáska azonban nem akarta magára haragítani megtalálóját s rögtön helyrehozta a mulasztást azzal, hogy az előbbinél is hangosabban mondotta ki:

- A-pa...

Most aztán teljes lett a kosárkötő család boldogsága. Össze-vissza csókolták az okos Tamáskát, egymás kezébe adogatták s Tamáska a nagy szeretetet azzal hálálta meg, hogy most már minden biztatgatás nélkül ismételgette a két szót:

- A-nya... a-pa... a-nya... a-pa...

Szinte abba sem akarta hagyni, mintha valami nehéz leckét ismételgetne és attól félne, hogy elfelejti.

De nem is felejtette el. Kis nyelve, mely eddig merev volt a szóra, egyszerre gördülékeny lett. Egész nap forgott, gügyögött, gagyogott, be nem állott a kis szája.

Ha a kosárkötő azt mondta a feleségének:

- Csukd be az ajtót! – Tamáska rögtön utána selypítette:

- Csu’ bbe aa-tót!

És ha Nagy uram az ebédet sürgette, mondván:

- Eszünk-e már?

Tamáska is készen volt azonnal a kérdéssel:

- Esünt-e máj?

Eleinte így utánozott minden kimondott szót, de nem sok időbe került, hogy felhagyott a szajkótermészettel s önállóan közölte mondanivalóit, gondolatait és kívánságait, sőt megértette a neki mondott parancsokat és kérdéseket is és sietve teljesítette azokat, illetve készséggel válaszolt reájuk – persze a maga egyéni mondatfűzésében és maga alkotta szavakkal, melyeknek értelmét az öregeknek kellett kitalálniok.

Így például – nem tudni miért – Tamáska a labdát „hammá”-nak nevezte, a vizet „tütü”-nek, az asztalt pedig „kerek”-nek, míg a sétálást „tacci”-nak.

Ez a külön nyelv azonban nem okozott zavart, a kicsi meg az öregek szépen megértették egymást a napról-napra kevesebb lett az idegen szó is Tamáska szótárában.

Másfél éves volt még csak Tamáska, mikor már oly tisztán beszélt, mint a kosárkötőék.

VI.

Az iskola

A Nap utcában mindenki ismerte és szerette Tamáskát.  Kedves, pirospozsgás arca mindig mosolygott, nagy kék szeme mindenkire barátságosan tekintett, a néniknek, bácsiknak messziről köszönt és szívesen válaszolt, ha kérdeztek tőle valamit. Így aztán annyira megkedveltette magát az utcabeliekkel, hogy az volt boldog, aki ölébe kaphatta s össze-vissza csókolhatta. De akárhányszor megtörtént, hogy nemcsak az utcán dédelgették Tamáskát, hanem egyik-másik szomszéd, sőt a távolabb lakók is bevitték lakásukba s óraszámra eljátszogattak a kis Senki Tamással – (csak így nevezték a Nap utcaiak maguk között) – s gyakran nagy ijedtséget okoztak e szeretetükkel a kosárkötőéknek, akik nem tudták, hová tűnt el Tamáska s rögtön holmi vándor cigányokra gondoltak, akik talán elrabolták. Mert akárhányszor késő este vitte csak haza valamelyik szomszéd a gyereket, mikor már tűvé tették érte az egész utcát.

- Olyan kedves volt Tamásra, - mentegetőzött ilyenkor az illető szomszéd, - hogy nem tudtuk hazaküldeni.

- Jó, jó, - mondta a kosárkötő – csak legalább mondanák meg, ha elviszik, hogy ne keressük.

De Tamáska is jól érezte magát a szomszédoknál, egészen otthonosan viselkedett náluk, különösen ott, hol hozzá hasonló apró gyerek is volt, akivel el-eljátszogatott a cérnagurigából készített szekérrel vagy más, effajta egyszerű játékszerrel. (A Nap utcai gyerekeknek csak ilyen egyszerű játékaik voltak, miket maguk, vagy idősebb testvéreik készítettek.)

Így teltek el Tamáska első gyermekévei. Ez alatt az idő alatt alig ment messzebb a Nap utcánál. Ez az utca volt az ő egész világa. Itt voltak a kis pajtásai, akiket szeretett s akikkel egész napját eltöltötte. Ezekkel lovacskázott, futkározott, kergetőzött, bújócskázott, ezekkel turkált a közelben épülő ház előtt felhalmozott homok-buckában és épített bevehetetlennek hitt várakat, sütött homokpogácsát a homok-kemencében s ha valami vasabroncshoz jutott, az utca egyik végétől a másikig karikázott... Miért is ment volna hát messzebb a Nap utcánál? Nem is kívánkozott másfelé, ahol teljesen ismeretlen idegenek laktak, nem úgy mint a Nap utcában, hol ismert minden követ, minden fűszálat, keresztnevén szólított minden gyereket, s barátságosan beszélt hozzá minden néni meg bácsi...

Egy szép, napsütéses őszi reggel aztán nagy dolog történt. Korán felköltötték, szépen felöltöztették s a kosárkötő ünnepélyes hangon úgy szólt hozzá:

- Tamáska, ma beíratlak az iskolába!

Tamáskának csak homályos sejtelmei voltak még az iskoláról, nem igen tudta, mi az, miért is kíváncsi érdeklődéssel várta a történendőket.

Az újszerűség már abban mutatkozott, hogy két-három utca-távolságra mentek, míg az iskolához értek. Az iskola nagy, vörös téglából épült ház volt, széles, tágas udvarral, hol – mikor a kosárkötő Tamáskával megérkezett – már számtalan kisebb-nagyobb gyerek őgyelgett, ki egyedül, ki meg az apjával, anyjával.

Tamáska a sok új dolog láttára valami szédülés-félét érzett s alig tudta, mi történik vele. Csak homályosan emlékezett arra, hogy egy hosszú folyósóra mentek, melyből jobbra-balra sok-sok ajtó nyílott. Az egyik ajtón végre benyitottak s egy nagy teremben találta magát. A terem egyik falánál, egy emelvényen magas asztal állott, mely mögött jóságos arcú, idősebb bácsi ült; ők is – mint előtte többen – odajárultak e bácsi elé, aki mindenfélét kérdezett, mely kérdésekre a kosárkötő felelgetett. Tamáska nem is igen értette azokat a kérdéseket, melyek között ilyenek voltak:

- Hol született? Hány éves? Milyen vallású? Stb.

Sehogy sem tudta felfogni ezeknek a kérdéseknek az értelmét s őszintén csodálkozott, hogy apja (a kosárkötő) milyen gyorsan tud felelni.

Azt sem értette, hogy mikor nevét és születési idejét kérdezte az a bácsi, akit a kosárkötő tanító úrnak szólított, - miért súgnak-búgnak annyit és azután miért néz olyan különösen reá a tanító bácsi. Szinte fellélegzett, mikor végre kikerült ebből a teremből, mert az utolsó pillanatig azt hitte, hogy valami különös dolog fog vele történni.

Mikor aztán újra az utcán voltak, azt mondta neki a kosárkötő.

- Most pedig gyerünk a könyvesboltba abécét venni.

A könyvesbolt éppen szemben volt az iskolával, csak a kocsiúton kellett átmenni.

Ez is egészen új dolog volt Tamásnak. Eddig még soha üzletben nem volt, - (kivéve a szomszéd fűszeres boltot, melynek tulajdonosa néha-néha becsalta egy kis krumplicukorral) – érthető csodálkozással nézett hát körül a sok ismeretlen holmival teletömött helyiségben. Szívszorongva leste, hogy apja miket vásárol s mikor hátára akasztották a búr táskát s kezébe nyomtak egy palatáblát, olyan boldogság töltötte el, mint még soha! Úgy érezte, hogy egy fejjel nőtt meg egyszerre s biztosra vette, hogy mindenki irigykedve néz arra az új könyvre, melyet félve szorongatott kezében. Alig várta, hogy hazaérjenek s oldalról-oldalra megnézhesse a neki még oly titokzatos könyvet. Szeretett volna már minden betűt ismerni, hogy el is olvashassa mindazt, ami könyvében állott! Nem is hagyott békét Nagy uramnak addig, míg legalább az „i” betűre meg nem tanította.

A kosárkötő, látva a gyerek különös buzgalmát, boldog büszkeséggel súgta oda a feleségének:

- Meglátod, Tamáska mindig az első tanuló lesz az osztályban!

Ezen az estén nem is tudták rávenni Tamáskát, hogy lefeküdjék a szokott órában. Sehogy sem akart megválni könyvétől s mikor már egyszer átlapozta a könyvet, visszafelé kezdte forgatni. Közbe-közbe folyton kérdezett:

- Mi ez, apa?

- Az az „a” – felelt a kosárkötő.

- Hát ez mellette?

- Az a nagy „a”.

- Minek kell nagy „a”?

Ennél a kérdésnél kissé zavarba jött Nagy uram, mert ő maga hadilábon állott a betűvetéssel s inkább megfont egy kosarat, mintsem leírjon egy sort. Azzal meg éppen nem volt tisztában, hogy hol is kell nagy betűt használni. Azért hát Tamáska kérdésére csak kitérő választ adott.

- Nem kell mindent tudnod – mondotta. – Rákerül arra is a sor, hogy megtanulod, miért kell nagy betű is.

De Tamáskát ez a rideg válasz nem tántorította el a kérdezősködéstől s tovább érdeklődött, sőt az új palatáblán mindjárt le is próbálta rajzolni a könyvben látott görbe-furcsa figurákat, melyekre az apja azt mondta, hogy ilyen vagy olyan betű. Amit pedig egyszer leírt, azt el nem feledte többé. Egyszer aztán megnyálazta a spárgán lógó szivacsot, letörölte az összefirkált palatáblát, nekigyürkőzött s szép lassan, megfontoltan, kissé formátlanul és görbén, felírta ezt a szót:

T a m á s

VII.

Keserű órák

Csengettek.

Az előadásnak vége volt s a gyerekek zajongva tódultak ki az utcára. A kapu előtt kisebb-nagyobb csoportokba verődtek össze azok, kik egy irányba mentek, vagy akiket az iskola falain is túl nyúló barátság fűzött egymáshoz. Aki előbb ért az utcára, megvárta pajtását s aztán együtt folytatták útjukat, míg csak el nem kellett válniok. Az egy csoporthoz tartozók átkiáltoztak a másik csapatbeliekhez, kötődtek egymással, papírgalacsinokkal dobálóztak, majd feldühödve rontottak egymásra.

A szövetségesek hűségesen védelmezték egymást s diadalmas ordításban törtek ki, ha sikerült az ellenfelet megfutamítani, vagy az ellentáborhoz tartozók valamelyikének sapkáját leröpíteni.

Hosszú percek teltek el, míg teljesen elcsendesedett az iskola környéke. Mikor már egyetlen gyerek sem volt látható az utcában, akkor lépett ki az iskola ajtaján Tamás.

Nem jött egyedül. Egyetlen barátja, Bujdosó Laci sántikált most is mellette, rövidke botjára támaszkodva.

Bujdosó Laci vézna, nyomorék gyerek volt, aki csak lassan, üggyel-bajjal tudott levergődni a lépcsőkön, miért is lemaradt a hancúrozva siető többiektől, akik különösen sem szerették testi hibája miatt, mert nem vehetett részt játékaikban, pajkoskodásaikban, sőt még csak hátba sem lehetett ütni. Nyomorék volt szegény – s nem számított a többiek előtt semmit.

Tamás volt az egyetlen gyerek, aki megértette Bujdosó Laci rettenetes tragédiáját. Megértette s megszánta a nyomorékot. Melléállt. Barátjává szegődött. A tízperces szünetekben vele maradt, együtt beszélgettek, előadás után pedig megvárta, segített neki a lépcsőn, támogatta, vagy vitte könyveit, míg le nem értek az utcára. Így volt ez ma is.

Bujdosó Laci szomorú mosollyal mondott köszönetet barátjának.

- Te vagy a legjobb fiú, Tamás – hálálkodott s melegen megszorította kezét.,

Tamás pirulva hárította el a hálálkodást:

- Ugyan, Laci, ne köszönj semmit! Nekem talán még nagyobb szükségem van rád, mint neked reám... Nagyon jól tudod, hogy nekem sincsenek barátaim – rajtad kívül. Nem szeretnek engem. Elkerülnek. Játszani sem akarnak velem. És mindez azért van, mert a tanító úr néhányszor megdicsért.

- Buták, akik ezért haragszanak reád. Nem érdemes velük törődni.

- Hiszen nem is sokat adok rájuk.

- Hát akkor miért vagy ma olyan szomorú? Máskor, mikor így lefelé haladtunk, tele voltál jókedvvel, vidámsággal. Mindig megnevettettél. De ma olyan hallgatag vagy. Bántottak?

- Jobban, mint máskor – mondá Tamás fejét lehorgasztva.

- Ki?

- Csepű.

- Az a maszatos, akit már az iskolából ki is akartak csapni, mert lopkodta az osztálytársait? Az bántott?

- Az!

- Mit mondott?

- Retteneteset! Iszonyút!

- Mondd hát!

- Elég, ha én tudom.

Bujdosó Laci ismerte már barátja természetét. Nem kérdezősködött tehát tovább, hanem szótlanul, csendben haladtak egymás mellett. még a Laci botja is búsabban kopogott most a gránit-kockákon.

Egyszerre az egyik utcakereszteződésnél előttük termett Csepű.

Bujdosó Lacit hirtelen nagy izgalom töltötte el. Megállott s rákiáltott Csepűre:

- Állj meg, Csepű!

Csepűt annyira meglepte a fenyegető hang, hogy önkéntelenül is megállott s gonosztekintetű apró szemével szúrósan nézett Lacira.

- Mit akarsz? – kérdé kihívóan.

Bujdosó Laci azonban nem ijedt meg a nála szinte egy fejjel nagyobb, széles vállú gyerektől, hanem támasz nélkül hagyva nyomorékan csüng lábát, felemelte botját.

- Hallod-e, - mondta botjával hadonászva – mit merészeltél mondani az én barátomnak?!

Tamás csitítani próbálta Lacit.

- Hagy el! Nem érdemes! Még meg talál ütni!

Bujdosó Lacival azonban most már nem lehetett beszélni. Szeme haragosan villogott s egész testében reszketett a dühtől.

- Felelj! – sikoltotta rekedten, mindenre készen.

Csepű, az osztály réme, gúnyosan vigyorgott, mintha csak azt akarná mondani, hogy széttaposlak, te kis vakarcs! Hogyan merészelsz utamba állani,!

De Laci bátran szemébe nézett a vásott gyereknek, úgy várta válaszát.

- Ugyan semmi közöd hozzá, - szólt végül is Csepű – de ha kíváncsi vagy rá, megmondhatom neked is. Csak az igazi nevét mondtam. Azt, hogy Senki Tamás! Mert mindnyájan tudjuk, te is tudod, hogy csak úgy az utcáról szedte fel a kosárkötő s nem ő az apja! Hiába henceg hát, mégis csak egy senki-fia, nekem pedig, hanem is tudom mindig a leckét, mégis van apám is, anyám is és nem kérek kölcsön szülőket, mint ez itt ni!

És nyelvét csúfondárosan nyújtotta Tamás felé.

Tamás halálsápadtan, dermedten hallgatta Csepű szavait, melyek pörölycsapásként zuhantak fejére.

Percek teltek el, míg a két jóbarát magához tért, de Csepű akkor már valahol a harmadik utcában röhögött azon, hogy annyira sikerült leforrázni a bátorkodó Bujdosó Lacit...

- Hallottad? – kérdés suttogó hangon Tamás, mikor végre kissé lehiggadt.

- Hallottam – válaszolt Laci anélkül, hogy rá mert volna tekinteni barátjára.

- Igen, amit mondott? – tudakolta szívszorongva Tamás.

- Nem tudom... nem hiszem...

- Azt mondta Csepű, hogy te is tudod.

- Én nem tudok semmit, - tagadta Laci.

- Rettenetes... rettenetes! – sírt fel Tamás.

- Ne higgy neki! – vigasztalta Bujdosó. – Biztosan hazudik. Gyönyörűségét leli a mások gyötrésében.

Tamás bánatosan ingatta fejét.

- Nem tudom elhinni, hogy valaki ilyesmit hazudjon!

Már közel voltak ahhoz az utcasarokhoz, hol el kellett válniok. A rövid utat szerette volna Laci mindenféle beszélgetéssel kitölteni, hogy kizökkentse barátját abból a szomorú hangulatból, melyet Csepű leleplezése idézett elő nála, de sikertelen volt minden kísérletezésre. Tamás szótlan maradt s látszott arcán, hogy egyáltalán nem is figyel Lacira s gondolatai egészen máshol járnak.

Az utcasaroknál aztán elbúcsúztak.

- Szervusz, Laci! – köszönt Tamás.

- Szervusz, Tamás!

Nem tudtak többet mondani egymásnak. Pedig máskor még hosszú percekig elbeszélgettek, mielőtt elváltak. Most azonban valami kimondhatatlan fájdalom összeszorította torkukat. Csak a kezük kapcsolódott egymásba görcsösen s csak ujjaik tartották egymást.

Végre mégis elváltak. Tamás jobbra fordult be az utcába. Laci még állva maradt pár pillanatig s hosszan utánanézett Tamásnak.

- Szegény Tamás! – sóhajtotta szánakozva ő, a nyomorék...

Tamás pedig lassan bandukolt hazafelé. Tekintetét, mintha csak keresne valamit, a földre szögezte; félt az emberek szemébe nézni, mert mindenkiből csak azt olvasta volna ki, hogy ő egy senki-fia, akit az utcáról szedett fel a Nap utcai kosárkötő...

Amennyire sietett máskor haza, a kosárkötőékhez, most annyira nem volt neki sürgős a hazamenetel. Szándékosan lassította lépteit s kétszer is elment kapujok előtt, mielőtt benyitott.

Otthon a szokott örömmel fogadták most is. A kosárkötőné elébe szaladt s összecsókolta, Nagy uram pedig szeretetteljesen megsimogatta fejét.

- No, mi történt ma az iskolában? – kérdezte. – Feleltél?

- Nem... nem feleltem – válaszolt Tamás, kerülve a kosárkötő tekintetét.

Máskor, még tegnap is, órákig, egész a lefekvésig szórakoztatta a két öreget az iskolai eseményekkel, most azonban csüggedten hallgatott, nem volt semmi mondanivalója.

A kosárkötőnének rögtön feltűnt a gyerek hallgatagsága s aggódva kérdezte meg:

- Nincs valami bajod, fiam?

- Nincs, anyám, semmi bajom – mondotta Tamás s maga is megijedt, hogy mily nehezen fordult ki most az „anyám” szó ajkán.

A kosárkötőnét azonban nem elégítette ki ez a válasz s tovább faggatózott:

- Nem fáj a fejed?

- Nem – válaszolt Tamás röviden.

- Talán a gyomrocskádat rontottad meg?

- Dehogy... Mondom, nincs semmi bajom.

- Hát akkor miért vagy olyan szótalan?

Tamás vállat vont s nem felelt.

- Jó lesz, ha korán lefekszel – ajánlotta Nagyné.

A gyerek örömmel fogadta az ajánlatot.

- Legalább – gondolta – nem kérdezősködnek tovább.

Gyorsan elkészítette hát másnapi leckéjét, megvacsorázott, aztán sietve az ágyba bújt és alvást színlelt.

A két öreg, mikor azt hitte, hogy már alszik a gyerek, összenézett.

- Mi baja lehet? – kérdé suttogva az asszony.

A kosárkötő gondolkozva meredt maga elé s rosszallóan ingatta a fejét.

- Azt hiszem, - szólt hasonlóan súgva – nem testi baj kínozza.

- Csak nem sejt valamit? – riadozott az asszony.

- Ki tudja?! Nem lehetünk mindig mellette. A Nap utcában mindent tudnak. Talán valaki megmondta neki.

Tamás feszülten figyelt. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy egy szót is elszalasszon a két öreg beszédéből.

- Nem is kellene már tovább titkolni előtte a dolgot – folytatta a kosárkötő. – Elég érett is már ahhoz, hogy megértse és sokáig úgysem lehet titkolózni. Előbb-utóbb kipattan a titok. Jobb, ha mi leszünk az elsők, akik felfedjük neki a származását.

Tamás ebben a pillanatban úgy érezte, hogy eláll a szívverése.

- Tehát – marta a gondolat – nem hazudott Csepű. Igaz, hogy nem vagyok a kosárkötőék fia! De hát akkor ki? Ki az apám meg az anyám? És hol vannak? Hogyan kerültem a kosárkötőékhez?

Így kínozták, gyötörték a kérdések Tamást. Most már, ha akart volna, se tudott volna aludni. Ébren tartotta a rejtély s füle szomjasan figyelt a szavakra.

- De ki mondja meg neki az igazat? És hogyan? – tépelődött az asszony rövid hallgatás után. – Hiszen gyerek még. Ártatlan, fehér lelkű gyerek... Borzasztó lesz, ha megtudja... Én félek megmondani neki...

- Pedig – mondta ki az ítéletet a kosárkötő – neked kell megmondani. Te vagy az asszony, hozzád is vonzódik jobban, a te dolgod lesz hát elárulni a titkot.

- Hiszen azt sem tudom, kié? Mit mondjak, ha kérdezi? Mondjam, hogy az utcán találtuk, egy sötét kapu alatt? Én ezt nem tudom neki megmondani.

- Át kell esni egyszer rajta. Jobb most, mint később...

Tamáska alig tudta visszatartani a zokogást. Most már tudott mindent. A Csepű rettenetes szavai betűről-betűre igazak voltak!

- Az utcán szedtek fel! – hasított lelkébe a fájdalom. – Azt sem tudják, kié vagyok! Csak kegyelemből tartanak.

Egyszerre heves vágyakozás fogta el igazi szülei után. Ismerni akarta őket, hozzájuk kívánkozott.

- Pedig – vallotta be magának – sohasem éreztem, hogy a kosárkötőék nem az igazi szüleim. Mindig a legnagyobb szeretettel bántak velem, gyöngédek voltak hozzám úgy, hogy el sem hinném, hogy nem a szüleim, ha nem tőlük hallom... És mégis... mégis úgy szeretnék az én édesanyámmal összeölelkezni!... Milyen lehet annak az ölelésre és a csókja!

Lecsukott szempillái alól, bárhogyan is igyekezett visszatartani, lassan szivárogni kezdett a keserű könny, az első, nagy, nagy keserűség könnye.

Szerencsére az öregek már lefeküdtek s eloltották a lámpát. Nem kellett tehát tovább visszafojtani fájdalmát Tamásnak. Felült kis ágyában s fejét két tenyerébe hajtva, szabad folyást engedett a fájdalom-enyhítő könnyeknek.

Éjfél is elmúlott, de még mindig nem érzett álmosságot. Gondolkozott. Anyját, apját próbálta elképzelni, lelki szemei elé idézni. Apját sehogy sem bírta megrajzolni képzeletében, de – úgy rémlett neki, - mintha anyját ismerné, látta volna valamikor... Szomorú tekintetű, bús arcú asszonynak képzelte, kopott, egyszerű, szegényes ruhában.

- Vajon miért olyan bánatos? – töprengett. – Mi fáj neki? Talán ő is utánam vágyakozik, mint én őutána? De hát akkor miért hagyott el?

Tíz éves volt még csak Tamáska, mikor ez a szomorú, álmatlan éjszaka ráborult. Más gyermek ebben a korban még gondtalanul, boldogan alszik, akár fényes palotában, akár szegényes kunyhóban látta meg a mindenkinek egyformán világító, melegítő napot, ő azonban az üdítő álom helyett könnyekkel áztatta párnáját.

- Hogyan lelhetném meg őket? – tépelődött. Ki tud útba igazítani? A kosárkötőék sem tudnak semmit... Hát ki?...

Elmélyedve meredt maga elé a sötétben.

- Talán... talán – villant át egyszerre agyán – a tanító úr... Ő olyan sokat tud... Hátha ezt is tudja... Megkérdezem.

Ezzel a megnyugtató gondolattal hajtotta le fejét. Felzaklatott lelke kissé lecsillapodott s pár perc múlva elaludt.

Nagyon szép álma volt. Napfényes, virágos mezőn futkározott, színes tarka pillangót kergetett s egyszer csak egy asszony jött vele szemben s azt mondta neki: fiam! Rögtön felismerte, hogy ez az anyja és boldogan bújt meg puha ölében...

VIII.

Sír a tanító úr

Szomorú ébredés volt másnap reggel a kosárkötőéknél.

Nagy uram már hajnalban felkelt, nem tudott aludni s a munkában keresett vigasztalást. Nem szólt egy árva szót sem senkihez, de még a tekintetét is kerülte Tamáskának s úgy tett, mintha nagyon el volna foglalva a vesszőivel.

Az asszony is sóhajtozva tett-vett, kávét főzött, Tamáska ruhácskáit rendezgette, de nem beszélt senkihez. Egyre azt forgatta elméjében, hogyan kezdjen a dologba, hogyan mondja el kíméletesen a gyereknek azt, amit az ura rábízott. De bárhogyan is törte a fejét, nem tudott semmi okosat kitalálni. pedig már nyolc óra felé járt az idő s Tamáska csendesen szedegette össze könyveit, irkáit, hogy elinduljon az iskolába.

- Talán jobb lesz, ha délben szólok neki – súgta oda végül az asszony a kosárkötőnek. – Legalább a délelőttöt hadd töltse nyugodtan az iskolában.

- Ahogy gondolod – súgta vissza  a kosárkötő vállat vonva. Nem is sejtették, hogy a gyerek kihallgatta esti beszélgetésüket és most már mindent tud. Pedig, ha bátorságuk lett volna Tamás szemébe nézni, kiolvashatták volna belőle azt a sötét borút, mely lelkén feküdt s mely mindennél világosabban beszélt a fiú szenvedéseiről.

Nyolc óra előtt Tamáska megreggelizett, aztán köszönt és elindult az iskolába.

Az úton találkozott Bujdosó Lacival.

Laci örömmel bicegett feléje, de mikor közelébe ért, meghökkent barátja szomorú tekintetétől. Nem is merte kérdezni, de Tamás kérdezés nélkül is beszélt. Hangja halk, bánatos, fátyolozott volt.

- Minden igaz, amit tegnap Csepű mondott – szólt kezét nyújtva.

- Honnan tudod ilyen biztosan? – kérdezte Laci.

Tamás most elmondta mindazt, amiket az este kihallgatott.

Bujdosó Laci szótlanul hallgatta végig barátját. Belátta, hogy hiába való fáradság lenne ezek után tagadni a valóságot, melyről ő is tudott s csupán kíméletből nem említette eddig.

Vigasztalni próbálta tehát barátját:

- Ha így is volna a dolog, mégsem panaszkodhatsz. Hiszen a kosárkötőék éppen úgy bánnak veled, mintha édes-gyermekük volnál.

- Igaz, Laci – mondotta Tamás, de mégis úgy szeretném ismerni a szüleimet. Amióta megtudtam, hogy a kosárkötőék csak kegyelemből nevelnek, egyszerre érezni kezdtem, hogy idegenek ők és egészen más lehet az, ha valaki az igazi szüleinél van. Meg akarom találni a szüleimet, Laci. Nem lesz addig nyugtom.

- Hogyan gondolod?

- Nem tudom még, de érzem, hogy meg kell lelnem őket!

- Kívánom, hogy sikerüljön.

Az iskola elé értek. Elhallgattak s beléptek az osztályba. Tamás szórakozottan ült helyére, előszedte a szükséges füzetet, könyvet s addig is, míg a tanító úr bejött, olvasásba merült. Így akarta elkerülni, hogy a szomszédaival kelljen beszélgetni, akik talán mind tudják azt, amit Csepű s félt, hogy újra hallani kell a rettenetes szavakat.

Egész boldogan lélegzett fel, mikor a tanító úr belépett.

Szabó Kálmán, a tanító úr már nem volt fiatalember. Jóságos arcú, szelíd tekintetű bácsi volt, akit még a legvásottabb gyerekcsínyek sem hoztak ki sodrából. Úgy beszélt a tanítványaival, mintha valamennyi saját gyermeke volna s amikor dorgált, azt is annyi szeretettel tette, hogy nem lehetett reá haragudni. A tanulás nála valósággal játék volt. Azt tartotta, hogy nincs rossz tanuló, csak rossz tanító, mert kellő gonddal és fáradsággal minden gyereket meg lehet tanítani a leckére. Nála nem otthon kellett megtanulni a leckét, hanem mikor hazamentek a gyerekek, már mind tudta azt, amit feladott.

Szabó Kálmánt szerette is kivétel nélkül valamennyi gyerek s még Csepű is tisztelettel nézett fel a tanító úr vastag, lekonyuló, ősz bajuszára.

De senki sem szerette annyira, mint Tamás. Szinte már a rajongással volt határos az a vonzalom, mely az öreg tanítóhoz fűzte, minden szavára áhítattal figyelt s mindig rövidnek találta azt az órát, melyen Szabó tanító úr volt benn az osztályban. A tanító úr megérezte Tamás eme fokozott vonzalmát, szeretetét s gyakran kitüntette a gyereket azzal, hogy tízpercekben, mikor a többiek az udvaron hancúroztak, lármáztak, játszottak, vagy verekedtek, elbeszélgetett Tamással. Ezek a tízpercek a legszebb emlékei közé tartoztak Tamásnak, erről beszélt legtöbbet otthon s még ágyában is erről álmodott...

Amikor vége lett az órának ezen a napon, Tamás odasompolygott a tanító úrhoz.

- No, mi az, Tamás? – kérdezte Szabó tanító úr, - látva, hogy a gyereknek valami mondanivalója van.

Tamás köhögött, torkát köszörülte s hebegve, pirulva kezdett bele:

- Beszélgetni szeretnék a tanító úrral – mondotta.

- Hát csak rajta, fiam! – bíztatta Szabó tanító úr és szelíden megsimogatta a gyerek selyem-puha, göndör, szőke fürtjeit.

- Tanító úr, - folytatta Tamás felbátorodva – ugye, minden gyereknek adott az Isten szülőket?

- Természetesen, fiam.

- Nékem is?

- Neked is. A kosárkötőéket.

- A kosárkötőék – sóhajtotta Tamás – nem az én szüleim.

A tanító úr nagyon jól tudta ezt, mégis úgy tett, mint akit erősen meglepett a kijelentés.

- Hogyan mondhatsz ilyesmit?! – kérdezte.

- Én tudom – válaszolt Tamás. – A kosárkötőék csak megtaláltak engemet egy kapu alatt, aztán felneveltek. De, hogy kik az igazi szüleim, azt nem tudom.

- Ki mondta neked ezeket? – csóválta a fejét a tanító úr.

- Először Csepű. De neki még nem hittem el. Aztán maguktól a nevelő szüleimtől hallottam véletlenül... Ők nem akarták nekem elárulni, de mégis megtudtam s most már hiszek Csepűnek.

Szabó tanító úr nem tudott szólni. Annyira meglepték Tamás szavai, hogy néma maradt.

- És most – folytatta Tamás ismét remegő hangon – meg akarom kérni a tanító urat, hogy keresse meg az én szüleimet! Úgy, de úgy kívánkozom utánuk, hogy én azt el sem mondhatom... Minden gyereknek van édesapja, édesanyja, vagy legalább egyik, csak nekem nincs... Pedig látom, milyen nagy öröm, boldogság, akinek szülői vannak, akik igazán szeretik s akiket igazán szerethet. Miért ne örülhetnék én is, miért ne lehetnék én is olyan boldog, mint a többi gyerek?! Hiszen én is elég jó vagyok... Lám, a Csepű milyen rossz, mindig verekszik,  sohasem tudja a leckéjét, mégis vannak szülei, akik éppen úgy szeretik, mintha ő volna a legjobb gyerek a világon... Tanító úr, keresse meg az én szüleimet is! Nem akarok senki-fia lenni!

Szabó tanító úr nem bírta tovább. Elfordult s előhúzva lepedő nagyságú vörös-csíkos zsebkendőjét, megtörölte könnyező szemeit. Annyira meghatotta a szegény gyerek kétségbeesett könyörgése, hogy öreg szíve ellágyult és sírva fakadt.

Jó időbe került, míg szólni tudott a ki-kitörni készülő zokogástól.

- Légy nyugodt, Tamás fiam. Mindent megpróbálok. Látni fogod a szüleidet.

- Nagyon boldog leszek, tanító úr.

- De légy türelemmel addig, mert nem olyan egyszerű dolog ám ez! Sok-sok nap, talán hónap is betelik, míg megtaláljuk. Különben nyugodtan várakozhatsz, hiszen jó helyen vagy a kosárkötőéknél.

- Nincs semmi panaszom. Nagyon szeretnek engem és én is szeretem őket. Úgy, mintha az édes szüleim lennének. Ha véletlenül meg nem tudom, hogy nem ők az igazi szüleim, nem is jutna soha eszembe keresni az igaziakat. Csak most, hogy tudom, érzem a hiányukat. Nem hagy nyugodni a vágyakozás.

- Értem, fiam. És csak várj türelemmel még egy kis ideig.

Csengettek. A szünetnek vége lett s a gyerekek zsibongva tódultak az osztályokba.

Tamás is boldogan, megelégedetten indult befelé. Most már nem érezte magát oly szerencsétlennek. Szeméből öröm és vidámság sugárzott. Szabó tanító úr szavai hitet és bizalmat öntöttek belé és úgy érezte, hogy nincs, nem lehet messze a pillanat, mikor magához ölelheti anyját.

Csepű is nyomoz

Szabó tanító úr magához hívatta Csepűt az iskolaszolgával.

Csepűt egyáltalán nem lepte meg ez a hívás. Hozzá volt szokva, hogy apró csínytevései miatt minduntalan előráncigálták s alaposan megmosták a fejét.

- Megint lesz egy kis dorgatorium – gondolta menetközben s igyekezett bűnbánó arcot vágni, mert tudta, hogy ez nem téveszti el a hatást.

Lehajtott fejjel állott meg tehát Szabó tanító úr előtt s csupán azon csodálkozott, hogy a tanító urat most egyedül találta. Máskor ugyanis, mikor út hívatták, az egész tanítói kar együtt szokott lenni, valamennyi arcán vérfagyasztó szigorúság ült. Kemény hangon kezdték kérdezgetni s végül alaposan lehordták.

Ez alkalommal azonban csak Szabó tanító úr várakozott reá s arca a szokottnál is szelídebb volt.

- Csepű fiam, - szólt hozzá – nézz reám!

Csepű felvetette tekintetét.

- Ugye, - folytatta a tanító úr – te árultad el Tamásnak, hogy ő talált gyerek?

Csepű mélyen hallgatott.

- Nagyon helyes, hogy nem tagadsz – dicsérte a tanító úr. – Mert hiába is tagadnál, úgyis tudom. Nem is ezt akartam kivenni belőled. Hanem azt akarom megmagyarázni neked, hogy mily végtelen nagy lelketlenség az, amit elkövettél. Szegény Tamás mindeddig nem tudta, hogy neki nincsenek szülei és boldog és megelégedett volt. Azt hitte, hogy a kosárkötő az ő édesapja s a kosárkötőné az ő édesanyja. Érezte tehát a szülői szeretet melegét. És most te meggondolatlan fecsegéseddel ettől a legnagyobb földi jótól fosztottad meg az iskolatársadat! Pár szavaddal árvává tetted, apátlanná, anyátlanná! Gondold el, Csepű fiam, mit éreznél te, ha most hazamenve, azzal fogadnának, hogy nincs sem anyád, sem apád!...

Csepű nem bírta el a szelíd szavak iszonyatos súlyát. Hörögve zokogott fel és teljesen megtörve könyörgött:

- Ne tessék tovább folytatni, tanító úr! Nagyon megbántam, hogy szóltam Tamásnak. Most már szívesen visszaszívnám, ha lehetne.

- Ez már nem sokat érne, Csepű fiam.

- Hát mit tegyek, tanító úr, hogy helyrehozhassam vétkemet.

- Bizony, nem tudom. Nem is igen lehet most már mit csinálni. Keresd azonban az alkalmat, hogy szegény iskolatársadat, akit annyira megszomorítottál, valamiképpen kiengeszteld.

- Többet, valami mást kellene tennem, - válaszolt Csepű elgondolkozva, - mert igen nagyot vétettem ellene.

Szabó tanító úr arca boldogan sugárzott, látván, hogy mennyire magába szállott ez a vásott gyerek.

- Ugyan mit tudnál te tenni? – kérdezte ellágyulva.

Csepű egy percig hallgatott, aztán hirtelen kiderült az arca, mint akinek valami mentő-ötlete támadt.

- Tanító úr! – szólott felvetve tekintetét.

- Mi az?

- Ugye, nem biztos, hogy a Tamás szülei meghaltak?

- Nem. Sőt több, mint valószínű, hogy élnek.

- Ez jó! Akkor még lehet a bajon segíteni.

- Hogyan?

- Én megkeresem a Tamás szüleit,

- Te?

- Én! Azt tetszett mondani az előbb, hogy én vagyok az oka, hogy Tamás elvesztette a szüleit. Nos hát akkor az én kötelességem is, hogy megkeressem! És fogadom, hogy meg is keresem. Addig nem lesz nyugtom!

- Csepű, - lelkesedett Szabó tanító úr – ha ez sikerülne neked, összes hibáidat megbocsátanám s ráadásul az év végén még az aranykönyvbe is belekerülne a neved!

- Az én nevem az aranykönyvben?! – csodálkozott Csepű.

- Ezt szavamra megígérem, Csepű! – szólt a tanító úr s a nagyobb hitel kedvéért kezét nyújtotta a gyereknek.

Csepű egy pillanatig habozott, aztán megragadta a tanító úr ráncos, barna kezét – és megcsókolta.

Mert Csepű alapjában véve nem volt rossz gyerek. Hiszen mindnyájan egyformáknak születünk s csak a nevelésünktől függ aztán, hogy milyenekké fejlődünk. Vannak, kik szerencsés körülmények között születtek, jó nevelést kapnak, mindig jó társaságban, kiválasztott környezetben forgolódnak, csak szépet és nemeset látnak, hallanak. Ezek a legtöbb esetben maguk is kifogástalan viselkedésűek lesznek. De bizony sokaknak nem adatott meg ez a szerencsés helyzet. És ezen utóbbiak közé tartozott Csepű is.

Csepű apja egyszerű gépgyári munkás volt. A Külső-Váci út egyik hatalmas gyárába ment korán reggelenként, amikor már a hajnali köd ült a főváros szürkefalú palotáin és a villanyos kocsik is bent pihentek csarnokaikban. Csak kevés, fáradt tekintetű, kopott ruhájú, kiéhezett arcú ember járt még ilyenkor az utcákon. Ezek is munkások voltak, kik a kenyérért vívandó harcra siettek, mint Csepű apja. Késő estig robotolt aztán az öregebb Csepű, még ebédre sem tért haza, mert a gyár messze esett a lakástól s az ebédre engedélyezett időből nem futotta, hogy hazamehessen s családjával együtt, az asztal mellett költhesse el szerény ebédjét. A hét legtöbb napján, sokszor egész héten át Csepűné is távol volt a háztól. Mosni, takarítani járt, hogy pótolja saját keresetével azt a kevés fizetést, melyet férje a gyárban kapott s mely magában véve nem lett volna elegendő a megélhetésre. Rendszerint csak este találkoztak tehát Csepűék, míg nappal ki jobbra, ki balra verejtékezett. Így nevelkedett fel a kis Jani, Csepűék gyermeke, többnyire a szomszédok gondjaira bízva, akiknek maguknak is volt elég bajuk s így nemigen törődtek az idegen gyerekkel.

Jani aztán a nap legnagyobb részét a hasonló sorsú utcagyerekek közt töltötte, sohasem hallotta a szülők jóindulatú intéseit, mert mikor apja és anyja este hazakerültek, annyira fáradtak voltak a napközben végzett munkától, hogy nem volt kedvük és képességük még a gyerekkel is törődni. Így tehát valóságos vadhajtás módjára nőtt fel Csepű Jani. Jót és szépet sohasem hallott, csak rossz példát látott maga előtt és a rossz példa maradandó nyomot hagyott egész jellemén.

Szabó tanító úr megrázó szavaira azonban, mint a falról a rossz vakolat, lehullott Csepű lelkéről a hiányos nevelés folytán rárakódott feketeség s megmutatkozott az ő igazi, finoman érző, tiszta lelke, mely meg tudta különböztetni a jót a gonosztól és mikor választani kellett a kettő között, habozás nélkül a jót választotta.

Egészen új embernek érezte magát Csepű, a tanító úr szavai után. Felfrissült, mintha csak valami üde, hűs patakban fürdött volna meg poros nyári napon, fárasztó, izzasztó munka után. Valósággal újjászületett, megtalálta magát, az igazi Csepű Janit, aki még öntudatra ébredése idején elveszett, mert nem volt, aki lelkiismeretesen vigyázott volna reá. Jóleső, boldogító érzés töltötte el egész valóját. De talán nála is jobban örült Szabó tanító úr, látván, hogy sikerült megmenteni egy lelket.

- Hát sok szerencsét kívánok, Csepű a vállalkozásodhoz! – búcsúzott el tőle a tanító úr.

Csepű felemelt fejjel, büszke tekintettel lépett be az osztályba. A gyerekek nem tudták megérteni, hogy mi történhetett vele, mert eddig soha nem mert ily tisztán és bátran szemükbe nézni...

IX.

Tamás elbujdosik

Hetek teltek el és Tamás napról-napra szomorúbb lett. Szomorúsága átragadt a kosárkötőékre is, kik még mindig nem éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elárulják Tamásnak azt, amit még titoknak hittek. Csak sóhajtoztak, suttogtak, egymást biztatták, bátorították, de szólni egyikük sem mert.

- Nem jó vége lesz ennek – mondta a kosárkötő egy délelőtt, amikor Tamás iskolában volt.

- Én is attól tartok – sóhajtott az asszony. – Ez a gyerek napról-napra fogy, sápadtabb lesz, mint akit valami nagy bánat emészt.

- Mit tehetnénk? – töprengett Nagy uram.

- Mit, mit, én is ezen töröm a fejem éjjel-nappal... Tegnap éjjel úgy rémlett, mintha sírdogálna a gyerek. Nem akartam szólni neked, mert aludtál.

- Dehogyis aludtam. Ébren voltam. Figyeltem. Mert mintha sírást hallottam volna én is a gyerek ágya felől. Azt hiszem azonban, hogy te is, én is képzelődtünk csak. Talán a szél fújt s valahol egy nyitva maradt ajtót nyikorgatott.

- Nem képzelődtünk, Jani. Reggel megnéztem a párnáját...

- És?

- Nedves volt... tényleg sírt.

- Sírt... Vajon nem bántottad meg, asszony, valamivel?

- Én?! Hiszen jobban szeretem az életemnél! Talán te voltál hozzá goromba?

- Én?! – méltatlankodott a kosárkötő. – Hát nem én találtam-e meg s nem én hoztam-e ide a két kezemben? És kiért dolgozom kora reggeltől késő estig? Én lettem volna hozzá goromba? Inkább az egyik ujjamat engedném levágni, semhogy goromba legyek hozzá.

- Hát akkor?... – tűnődött az asszony.

- Nem tudok elég okos lenni – vallotta be Nagy uram, aki különben igen büszke volt az eszére.

- Hallod-e, - szólt hosszú hallgatás után az asszony – én mondanék valamit.

- Nos? – kapta fel fejét a kosárkötő.

- A tanítójának kellene szólni. Az jobban ért a gyerekek nyelvén. Mindig gyerekekkel foglalkozik. Ha annak elmondanánk a dolgot, talán segítene a bajunkon.

- Mondasz valamit, te asszony! – dicsérte Nagy uram a feleségét. – Felveszem délután a parádés ruhámat s beállítok hozzá.

Éppen nyílott az utcaajtó. Tamás jött haza az iskolából.

- A gyereknek egy szóval se’ kell említeni, hogy mire készülsz! – figyelmeztette az asszony súgva a férjét.

- Annyi eszem már nekem is van! – mondta a kosárkötő.

Tamás belépett. Csendesen köszönt s leült egy székre. A kosárkötőné hozzá ment, szelíden megsimogatta arcát s megkérdezte:

- Éhes vagy, Tamáska? Ennél egy kis zsíros kenyeret?

- Nem kérek. Megvárom az ebédet.

- Jobban is szeretem – egyezett bele az asszony. – Legalább jobban fog esni az ebéd. A te kedvenc ételedet főztem úgyis. Mézes csíkot.

Tamás felnézett a kosárkötőné jóságos arcára.

- Milyen jók hozzám – gondolta. – Mintha csak... ej! Mégsem az igaziak! Milyen lehet az édesanyám!

Újra elborult az arca s szeme elhomályosodott.

A kosárkötőné az asztalterítéshez fogott, a kosárkötő pedig a vesszőivel volt elfoglalva, nem vették észre, hogy a gyerek ismét csaknem sírva fakadt.

Az ebéd szótlanul folyt le. Tamás most nem mutatott semmi örömet az ízletes mézes csík élvezésénél s hiába kínálta a kosárkötőné, nem kért még egyszer, mint máskor szokta.

Rögtön ebéd után aztán felállt az asztaltól, néhány könyvet, füzetet vett magához s menni készült.

- Hová sietsz? – kérdezte csodálkozva a kosárkötőné. – Hiszen még messze van két óra.

- Bujdosó Lacihoz megyek – mondta Tamás, kerülve az asszony tekintetét. – Együtt csináljuk meg a leckét.

A kosárkötő még örvendett is, hogy most korábban elmegy Tamás, legalább hozzáfoghatott az öltözködéshez. Nem tartóztatta tehát, sőt bíztatta.

- Hát csak menj, de el ne késsél aztán az iskolából!

Tamás tehát elbúcsúzott. Először a kosárkötőnéhez ment.

- Isten áldja meg, anyám – suttogta s hosszan, melegen megcsókolta arcát, majd kezét érintette ajkával, miközben egy forró könnycseppet hullatott reá.

Ugyanígy búcsúzott a kosárkötőtől is. Aztán gyorsan, mintha attól félne, hogy visszahívják, eltűnt.

A kosárkötőné csak ekkor eszmélt fel.

- Milyen különös volt ma a csókja – szólt riadtan, szorongó érzéssel. – És... és... nézd, itt van még most is a kezem fején egy vízcsepp... a szeméből hullott... éreztem... Olyan forró volt, hogy szinte égetett.

Nagy uram nem szólt semmit, csak fejét csóválta, mint mindig, ha valami megfejthetetlen rejtély előtt állott.

Aztán hozzáfogott az öltözködéshez. Nadrágszíján megfente a beretvát, mert illendőnek tartotta, hogy beretváltan jelenjék meg a tanító úr előtt. Bajuszát is hegyesre pederte holmi illatos pomádéval, majd a cipőre került a sor, melyet úgy kifényesített, hogy tükörnek lehetett volna használni. Kemény gallért vett fel, melyre Petőfi-csokrot kötött. Aztán elővette a fekete ünneplő ruhát s olyan kímélettel, mintha most hozta volna haza a szabó, - (pedig kerek harminc évvel ezelőtt készült) – magára húzta. Mielőtt eltávozott, még a tükörbe is megnézte magát, sőt a kalapját is a tükör előtt tette fel a fejére.

Ki tudja, meddig cicomázódik még, ha a felesége rá nem szól.

- Siess már, hiszen három óra is elmúlott! Még elmegy a tanító, mire odaérsz.

Nagy uram tehát befejezte a maga-csinosítgatást s elindult az iskolába. Amint odaért, rögtön bekopogtatott Szabó tanító úrhoz.

- Isten hozta, Nagy uram – fogadta a tanító. – Ugye, a gyerek betegségét jött bejelenteni? Hát mi baja van Tamásnak, hogy nem jött fel az iskolába?

A kosárkötő kerekre nyitotta a szemét a csodálkozástól erre a beszédre s szólni sem tudott. Percek teltek el, míg magához tért.

- Hát... hát... – dadogta elsápadva – Tamás nem jött fel délután az iskolába?

- Hogyan? – ámult a tanító úr. – Hát nincs  otthon?

- Nincs. Még nagyon is korán jött el otthonról. Azt mondta, hogy Bujdosó Lacihoz megy s együtt mennek iskolába.

Hívatták Bujdosó Lacit.

- Volt délután nálad Tamás? – kérdezte a tanító úr.

- Nem... nem volt – válaszolt Laci s tekintete riadtan járt a tanító úrról a kosárkötőre és vissza.

- Akkor hát... hebegte halott-halványan Nagy uram – valami bajnak kellett történni... Valami nagy bajnak... Az a gyerek...

Nem merte folytatni. Ehelyett apróra elmesélt mindent, amit az utóbbi napokban a gyereknél tapasztaltak. Nem felejtette el a mai különös búcsúzkodást sem megemlíteni.

Szabó tanító úr bólogatva hallgatta a kosárkötőt s ő is elmondta a pár héttel ezelőtt közte és Tamás között lefolyt jelenetet.

Tanácstalanul hallgatott a két öreg, nem tudtak tisztán látni a homályos ügyben. Nem tudták, hogy valami szerencsétlenségre, vagy valami másra gondoljanak.

Egyszerre hangos sírásra, jajveszékelésre lettek figyelmesek, mely a folyosóról jött. A következő pillanatban felpattant az ajtó s egészen kikelve magából bukott be rajta a kosárkötőné. Kezében egy irkalapot lobogtatott.

- Ott találtam ezt a könyvespolcán, rendezgetés közben! – zokogta. Szabó tanító úr elvette a papírt s hangosan olvasni kezdte a rajta levő sorokat:

„Kedves nevelőszüleim!

Pár hét óta tudok mindent. Amit eddig úgy titkoltak előttem, vagyis a származásomat, most már nem titok. Igaz, hogy maguk nagyon szerettek és minden jóval elláttak, én azonban mégis vágyakozom az édes szüleim után. Ne haragudjanak tehát reám, de én most elindulok megkeresni apámat, anyámat. Ha megtaláltam őket, velük együtt visszajövök, hogy megköszönjem sok évi fáradozásukat és szeretetüket. Kérjék meg Szabó tanító urat, hogy ne haragudjon reám. Bujdosó Lacit is tiszteltetem. Csepűnek pedig mondják meg, hogy azért nem haragszom reá.

Tamás”

Mély, süket csend követte Szabó tanító úr felolvasását. Az asszony könnytől nedves zsebkendőjébe fojtotta zokogását, Nagy uram üvegesedett tekintettel meredt maga elé a falnak támaszkodva, Szabó tanító úr pedig hümmögve járkált le s föl.

- Elbujdosott a gyerek – törte meg végre a kosárkötő a csendet.

- El, el... – sóhajtotta az asszony.

- Nem kell kétségbe esniök – vigasztalta őket a tanító úr. – Egy-kettőre vissza fog kerülni. Megkerestetem. Én magam járok a dolog után.

A kosárkötőék kissé megnyugodva, hálálkodások között búcsúztak el a tanító urtól.

X.

Csepű Tamáshoz szegődik

Tamás, miután elbúcsúzott nevelő-szüleitől, sietve haladt végig a csendes Nap utcán. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment gyorsan, hogy minél előbb kikerüljön abból az utcából, hol legtöbben ismerték s az a veszély fenyegette, hogy visszahívják.

Gondolta ugyanis, hogy hátrahagyott levelét rövidesen meg fogják találni s akkor keresésére indulnak. Erre az időre már messze akart lenni a földszintes kis háztól, nehogy nyomára akadhassanak.

Alig telt el pár perc, már kint volt a Körúton s ott állott a villanyosok, kocsik, automobilok és siető emberek fülsiketítő zajos forgatagában. Kissé zavartan nézett körül ebben a szédítő zűrzavarban s nem tudta elhatározni magát, hogy merre induljon. Tájékozatlan volt még teljesen ezen a vidéken, azért hát nem sokat tétovázott, hanem teljesen ösztönére bízva magát, lassan elindult a Nyugati pályaudvar irányában.

Útközben jobbra-balra nézelődött, figyelte a rohanó embereket s mindenik arcáról le akarta olvasni, hogy nem az-e, akit ő keres. Azt remélte, hogy e sok ember között lesz apja vagy anyja, akiket okvetlenül fel fog ismerni az első pillanatra, vagy azok ismerik meg őt. Úgy gondolta, hogy legalább anyja emlékezni fog reá, noha még csak pólyában volt ő, Tamás, mikor elhagyta. Az eszébe sem jutott, hogy azóta tíz év telt el s e hosszú idő alatt annyira megváltozott, hogy még édesanyja sem ismerhet reá. Ezért hát bizakodva haladt lefelé.

A Nyugati pályaudvarnál, hol négyfelé is ágazik az út és a forgalom a képzeletet is felülmúlja, ismét megállott. Tekintetét tétovázva hordta körül és valósággal elszédült a nagy sürgés-forgás láttára. Csak arra eszmélt fel, hogy valaki nevén szólítja:

- Mit csinálsz erre, Tamás?

Meglepődve nézett a megszólítóra.

Csepű volt.

- Se... sem... mit – mondta akadozva. – És te hogy kerülsz ide?

- Én az apámnál voltam, a gyárban. Vacsorát vittem neki, mert éjjel is dolgoznak ma és nem jön haza. Azért nem is mentem délután iskolába. Csak írt az anyám egy cédulát, hogy „fiam betegség miatt nem mehet előadásra”. Mindig ezt írja, pedig sohasem voltam még beteg, csak hát küldöznek ide-oda, oszt ilyenkor fuccs az iskolába menésnek, amit nem nagyon sajnálok.

- Erre dolgozik az apád? – kérdezte Tamás.

- Erre, de jó messze, a Külső-Váczi úton, majdnem Újpesten. De ne gondold, hogy gyalog jötte. Á! Nem vagyok bolond! Villanyoson! Csakhogy nem fizettem ám! Mikor jött a kalauz, leugrottam s megvártam a következő kocsit s arra szálltam fel és mentem rajta, amíg csak megint nem jött a kalauz. Meg aztán az ütközőre ültem, ott nem lát a kalauz s nem kell jegyet váltani. Így zónáztam a Nyugatiig. Itt azonban már nem lehet ingyen utazni. Sok a rendőr s megfogják az ember fülét... De mondd hát, te hová mégy?

Tamás egy percig gondolkozott, hogy mit válaszoljon, aztán így szólt:

- Én is az apámhoz megyek, meg az anyámhoz.

Csepű megütődve nézett reá.

- Az apádhoz és az anyádhoz?... Hiszen neked nincsenek szüleid...

- Hogyne volnának! Mindenkinek vannak szülei. Nekem is kell, hogy legyenek. Szabó tanító úr is ezt mondta.

- És hol vannak? – kérdezte Csepű kíváncsian.

- Hát ezt még nem tudom. Éppen azért megyek, hogy megkeressem őket.

Csepű egyszerre nagyon komoly lett. Bármilyen furcsán is hangzott Tamás kijelentése, ösztönszerűleg érezte, hogy azon nem szabad nevetnie.

- Hallod-e, Tamás – fordult hozzá – én fogadalmat tettem Szabó tanító úrnak, hogy megkeresem a te szüleidet, mert én mondtam meg neked, hogy te talált gyerek vagy s tudom, agy fájdalmat okoztam ezzel. És én nem akarom, hogy te haragudj reám...

- Én nem haragszom.

- Tudom. Mert te jó gyerek vagy. Te senkire sem haragszol. Ha lerajzoltak a táblára, azért se’ haragudtál és ha megütöttek készakarva, akkor se’. Éppen ezért disznóság, hogy mégis bántani mernek. De a legnagyobb disznóság volt az, amit én elkövettem ellened. Mondta Szabó tanító úr is. És én sírtam, mikor ezt mondta és ígértem, hogy nem leszel apátlan-anyátlan és Szabó tanító úr nagyon örült, hogy én meg akarom keresni a te szüleidet és szerencsét is kívánt hozzá. Ha tehát te most mégy megkeresni őket, én veled megyek. Ketten talán inkább megtaláljuk. És én járatosabb is vagyok itt Pesten, mert sokat csavarogtam már. Akárhonnan hazatalálok. De te könnyen eltévedsz.

- De mit mond anyád, ha nem mégy haza estig?

- Ojjé! Nem fog megijedni! Van otthon még elég gyerek.

Észre se veszik, ha én hiányozni fogok! Különben is megszokták, hogy el-elcsatangolok néha. Mert én – tudod – benne vagyok a F. Cs. CS.-be, ami annyit jelent, hogy Ferencvárosi Cserkész Csapat és az gyakran kirándul, még Pilisvörösvárra is, amikor két napig odamarad. Most is majd azt gondolják legföllebb, hogy elmentem a cserkésszel...

- Hát nem bánom, Csepű, ha kedved van, tarts velem.

- Persze, hogy van kedvem! De hát nem addig van az! Amire most mi vállalkozunk, nem kicsi dolog. Éppen ezért, mielőtt együtt elindulunk, ünnepélyes fogadalmat kell tennünk cserkész-szokás szerint, hogy utunkon el nem hagyjuk és minden erőnkkel segíteni fogjuk egymást... Te ugyan nem vagy cserkész, de minden cserkésznek joga van az alapszabályaink szerint egy cserkészt felvenni. Én tehát most felavatlak téged cserkésznek s mint cserkész társamat teljes erőmmel védelmezni és segíteni foglak. Te is fogadod?

- Fogadom, Csepű!

Kezet fogtak és hosszan egymás szemébe néztek.

Így lett Tamásból cserkész a Nyugati pályaudvar előtt, a villanyóra alatt, a zajgó, nyüzsgő emberáradatban, a villamosok csengése s kocsik robogása között...

- És most merre menjünk? – kérdezte kis idő múlva Tamás.

- Én is éppen azon gondolkozom – válaszolt Csepű s mint egy hadvezér, körüljártatta tekintetét. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha a Váci-úton indulunk el. Erre ismerek néhány embert. Hátha szerencsénk lesz.

Összefogózva, mintha mindig a legjobb barátok lettek volna, - elindultak a Váczi úton. Éppen ebben a pillanatban szólaltak meg a Váczi-úton lévő gyárak kürtői s a gyárak széles kapui csak úgy öntötték magukból a fáradt, kormos, olajos munkásokat.

A két gyerek belekeveredett a munkás-tömegbe s nézett, figyelt, hallgatózott, hogy hátha találnak valami vékony szálacskát, melyen elindulhatnának a különös felfedező útra.

XI.

Egy viharos éjszaka

Tavasz volt még csak és korán alkonyodott. A végtelennek látszó Váczi-úton egymás után gyúltak ki a gázlámpák lángjai s mint tűzlepkék libegtek-lengedeztek.

A budai hegyek felől hűvös szél áramlott s a kevésbé edzett Tamás fázósan összeborzongott.

Csepű észrevette, hogy barátja fázik és gondolkozás nélkül levette kabátját s odanyújtotta:

- Nesze, vedd magadra, mert hűvös van.

- Köszönöm – szabadkozott szégyenlősen Tamás – nem fázom... Különben sem fogadnám el, mert akkor te egészen kabát nélkül maradnál.

- Engem ne félts! – dicsekedett Csepű. – Én cserkész vagyok! Tavasz a piliscsabai Koporsó-hegyen olyan jégesőt kaptunk a nyakunk közé, hogy csak úgy kopogott! És mégsem lett semmi bajom. De te könnyen megfázhatsz.

Addig erősködött, míg Tamás engedett s elfogadta Csepű foltozott kiskabátját.

- Ugye, jólesik? – kérdezte Csepű

- Most már nem érzem annyira a hűvösséget. De annál jobban fázhatsz te.

- Szó sincs róla. Nem is érzem, hogy nincs kabát rajtam.

És, - hogy megnyugtassa teljesen Tamást, még ingét is kigombolta s mintha melege volna, nagyokat fújt.

Így csatangoltak a széles utcán, miközben egyre sötétebb lett s mind kevesebb és kevesebb ember járt. Egymás után húzgálták le az üzletek redőnyeit s már csak a korcsmákból, vendéglőkből szűrődött világosság az útra.

A két gyerek meg-megállott egyik-másik vendéglő üvegajtaja előtt s kíváncsian bámészkodtak befelé. Jólesett hallaniok a bentről jövő zajt s kellemesen csiklandozta orrukat az ajtónyitáskor kicsapódó ételszag. Mert – bár nem vallották be egymásnak – mindketten kezdtek éhesek lenni. Most is Csepű volt a bátrabb s leplezetlenül kijelentette:

- Jó volna valamit harapni.

Bent a vendéglőben éppen egy adag töltött káposztát tálaltak fel az egyik asztalnál, melynek láttára Tamás sem tudta tovább titkolni gyomrának korgását.

- Bizony – mondotta – ilyenkor már rég vacsorázni szoktam.

- Tenni kellene valamit – szólt Csepű elgondolkozva.

- Jó volna a mesebeli terülj asztalkám.

- Lesz anélkül is mit ennünk – nyugtatta meg Csepű. – Várj csak! Mindjárt intézkedem.

Azzal merészen belépett a vendéglőbe.

Tamás őszintén csodálni kezdte Csepű bátorságát és szívdobogva leste az utcáról, hogy mi fog történni. De egy perc sem telt el s Csepű ismét megjelent, kezében hatalmas karéj kenyérrel és egy jókora darab frissen sült kolbásszal. Még most is sercegett a zsír rajta.

Tamás a lucullusi lakoma láttára nagyokat nyelt.

- Hogyan szerezted? – kérdé csillogó szemekkel.

- Bízd rám! – válaszolt Csepű büszkén. – Míg engem látsz, nem kell félned, hogy éhen halsz!

Sietve félrevonultak egy mellékutcába s egy gázlámpa alatt hozzá láttak a lakmározáshoz. Tamás mohón evett és nagyokat nyelt, Csepű azonban étvágytalanságról panaszkodott, hogy így az elemózsia nagyobb felét barátjának juttathassa. Tamás ugyan érezte, hogy Csepű nem mond igazat, de annyira éhes volt, hogy nem tudott tiltakozni az önkényes lemondás ellen. Pár pillanat alatt aztán a két üres gyomorban eltűnt az egész ennivaló, noha Tamás étkezés közben egyre azt hangoztatta, hogy gondolni kell későbbre is és nem szabad mindent egyszerre elfogyasztani. De hát a gyomor úrrá lett a számító észen s még egy morzsa sem maradt meg.

- Most aztán mehetünk tovább! – indítványozta vidáman Csepű.

Újra nekivágtak hát az utcának. Vagy egy fél órát bandukoltak, mikor egyszerre riadtan torpantak meg. Vakító villám hasította ketté az eget s utána félelmetesen hangos mennydörgés rázta meg a levegőt.

- Vihart kapunk! – rezzent össze Tamás.

Csepű felnézett a koromsötét égre.

- Alighanem – mondotta nem kis bosszúsággal. – Jó lesz valami fedél alá húzódni.

Vizsgálódva nézett körül, hogy a sötétben felfedezzen valami menedékhelyet. Azonban már az utolsó házakat is elhagyták s bármennyire erőltette szemeit, sehol sem tudott felfedezni holmi lámpafényt, mely valami ház közellétét árulta volna el.

Pedig most már igen sietős volt a dolog. Egyik villámlás a másikat érte s a dörgés egyetlen hosszú, fenyegető morajjá olvadt össze.

- Itt valahol egy áteresz-hídnak kell lenni, melyen az újpesti vonat megy át – emlékezett hirtelen Csepű. – Siessünk, talán még elérjük, mielőtt megered az eső.

Futni kezdtek. Csepű, hogy el ne veszítse a sötétben barátját, megfogta kezét, úgy szaladtak az országúton.

Csak néhány perc telt így el, de  Tamás előtt egy örökkévalóságnak tűnt fel, amióta szaladnak s fáradtan, lihegve kérdezte:

- Messze lehet még?

- Mindjárt ott leszünk – biztatta Csepű, - csak még pár lépés!

- Nem bírom tovább! – fulladozott Tamás és lassítani kezdte futását.

Csepű azonban magával vonszolta.

- Ne hagyd el magad, - ösztökélte, - mert különben bőrig ázunk! Ez pedig nem lenne jó, mert ki vagy melegedve, az eső pedig most még hideg. Meghűlnél.

Tamás újra nekirugaszkodott tehát, de pár lépés után teljesen kimerülten rogyott a földre.

- Mi van veled? – ijedezett Csepű.

- Nem bírom – lihegte Tamás alig hallhatóan.

Csepű nem habozott. Lehajolt s két karja közé kapta barátját, úgy cipelte magával.

De hiába volt a nagy igyekezet. Először csak ritka, kövér csöppekben kezdett hullani ez eső, de pillanatról-pillanatra mind sűrűbbé vált a zápor. Az útszéli fák kísértetiesen nyikorogva hajladoztak az erővel támadt erős szélben s mintha csak dézsából öntötték volna, úgy csorgott a felhőből a dermesztő, hideg víz.

Mire elérték a hidat, olyanok lettek mindketten, mintha a Dunából másztak volna ki.

- Helyben vagyunk! – jelentette ki a híd alatt Csepű, letéve terhét.

Tamás azonban nem tudott szólni, csak betegen nyöszörgött. Egész testét rázta a hideg s forró láz gyötörte.

- Csepű – nyögte, mikor kissé magához tért – én úgy érzem, hogy meghalok!

- Dehogy halsz meg! – mondta Csepű tettetett nevetéssel, de szívét komoly aggodalom töltötte el, mert érezte, hogy barátja teste szokatlanul forró s úgy reszket, mint a nyárfalevél.

Tanácstalanul bámult maga elé s még jó, hogy oly sűrű volt a sötétség, mert legalább Tamás nem vehette észre arcán az ijedtséget.

- Csak volna valaki a közelben, - gondolta Csepű, - aki segítségemre lehetne. Mert még valami komolyabb baja lehet ennek a gyereknek.

Kínosan hosszú percek teltek így el. Tamás egyre halkabban, de annál fájdalmasabban nyöszörgött.

- Mi lesz velünk? Mit csináljak? – töprengett Csepű kétségbeesve.

Az eső ugyanis nem akart alábbhagyni, sőt egyre hevesebben zuhogott s a csontokig ható hideg szél orkánszerűen dühöngött. Attól félt Csepű, hogy Tamás el talál aludni, ami a legnagyobb veszedelmet, talán a biztos halált jelentené a dermesztő időben. Azért hát szóval igyekezett tartani barátját.

- Már csendesedik a vihar – hazudta. – Mindjárt kiderül s mehetünk tovább. El ne aludj, Tamás! Majd keresünk valami száraz helyet, ott kipihenheted magad. Egy félóra múlva nevetni fogsz ezen a kis kalandon.

És – hogy jókedvre hangolja, hangosan nevetni kezdett.

Tamás azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a jókedvre. Teljesen elhallgatott, csak gyors, apró lihegése hallatszott. Később ezzel is felhagyott. Elalélt.

Csepű rémülten ugrott hozzá s rázogatni kezdte:

- Tamás!... Tamás!... – kiáltozta szinte magán kívül.

Ekkor nehéz csizmák cuppogó topogása hallatszott s egy zseb-villanylámpa reflektorának fénykévéje csapódott feléjük.

- Ki van ott? – hangzott a villanylámpa tulajdonosának mély, dörmögő hangja.

Csepű boldogan lélegzett fel.

- Csakhogy végre jön valaki! – örvendezett.

Aztán hangosan  kiáltott a fényforrás felé:

- Erre tessék jönni. Itt vagyunk.

A lépések cuppogása közeledett. Végre ott állott előttük egy hatalmas, sisakos, esőköpenyes rendőr.

- Mit csináltok itt? – kérdezte a rendőr szigorú hangon.

- Ide menekültünk az eső elől, én meg a barátom itt, ni! Ő nagyon beteg lett. Mert megáztunk. Segítsen rajtunk, rendőr bácsi!

- Csavargó kölykök! – ripakodott rájuk a rendőr. – No, gyertek az őrszobára. Itt van a híd túlsó végében. Ott megszárítkozhattok.

- Én mehetek a magam lábán, de a barátom nem tud egy lépést sem tenni.

A rendőr lehajolt s ölébe vette az elalélt Tamást.

- No, előre! – mondotta.

Így mentek az őrszobába, hol kellemesen pattogott a tűz egy kis bádogkályhában s a villanylámpa szelíd fényt szórt a fehér, meszelt falakra.

A rendőr egy vaságyra tette Tamást s aztán Csepű felé fordult.

- Te is pihenj le valahová. Oszt majd reggel kihallgatlak benneteket.

Csepű a kályha mellé húzódott, lekuporodott a földre s a következő pillanatban mélyen horkolva aludt.

A rendőr egy ideig nézte a két ágról-szakadt, agyonázott lurkót s fejét csóválva dörmögte.

- Ugyan, mi az ördögöt kereshetett ez a két gyerek ebben az ítéletidőben a híd alatt?! Ha rájuk nem találok, reggelre mind a kettő ott fagy meg! Így is nem tudom, mi lesz a kisebbikkel. Nagyon rossz színben van.

Eközben megtömte kis, angol pipáját, rágyújtott s fejére húzva az esőköpeny fejvédőjét, újra kilépett az őrházból, a viharos éjszakába, szolgálatát teljesíteni...

XII.

Csepű interjút ad egy újságírónak

Csepű ébredt fel előbb. A nap már meglehetősen magasan járt a teljesen derült égen, mikor az álmot kidörzsölte szeméből. Első tekintete ama ágy felé esett, melyben Tamás pihent.

- Még alszik – szólt a rendőr, aki az asztalnál falatozott s akit csak most vett észre Csepű. – Egy kicsit várhatunk még, aztán bemegyünk a központba, ahol jegyzőkönyvet veszünk fel, mert hátha valami veszedelmes csavargók vagytok, akiket talán már köröznek is.

Maga a rendőr is elmosolyodott ezen az észrevételen, noha igyekezett megőrizni a hivatalos komolyságot, ami azonban sehogy sem sikerült.

A beszélgetésre Tamás is felérzett s csodálkozva nézett körül.

- Hol vagyok? – kérdezte, hol a rendőrre, hol Csepűre tekintve.

- Jó helyen – nyugtatat meg Csepű.

- Ahol nem csorog be az eső – toldotta meg a rendőr. – No, de ha már felébredtél, mehetünk is tovább.

Tamás nehezen lekecmeredett az ágyról. Még most is fáradt és kimerült volt, láza pedig nem hagyott alább. Ólomsúlyúnak érezte minden tagját s alig tudta lábait emelni.

Lassan mégis elindultak. A két gyerek közrefogta a rendőrt, mintha ők kísérnék őt s nem a rendőr őket.

Az úton a rendőr elbeszélgetett velük.

- Hol laktok? – kérdezte.

- A kilencedik kerületben, a Nap utcában – válaszolt Tamás illemtudóan, mert nagyon

félt ettől a szigorú tekintetű, kifent bajszú rendőrtől. Azt hitte, hogy talán fel is akasztják, ha nem a legnagyobb illendőséggel válaszol a kérdésére.

- És mikor jöttetek el otthonról? – tudakozódott a rend szigorú őre.

Csepű hirtelen intett a szemével, hogy ne válaszoljon. Attól tartott ugyanis, hogy még valami meggondolatlanságot talál mondani. Azért hát ő vette át a szót:

- Hát, tetszik tudni, biztos úr – (e magas titulálás láthatólag jólesett a közrendőrnek) – mi eltévedtünk. Mi testvérek vagyunk s elküldött anyánk a vacsorával a gyárba, apánkhoz s a rövidebb úton akartunk hazajutni, de eltévedtünk. Közben kitört a vihar, oszt a híd alá menekültünk. A többit aztán tetszik már tudni.

- Nagy imposztorok lehettek ti! – fenyegette meg őket a rendőr.

Tamás nem mert ránézni. Azt hitte, rászakad az ég, mikor Csepű hazudozásait hallotta. Már arra gondolt lelkiismereti furdalásában, hogy mindent bevall őszintén, mikor odaértek a kerületi  központi hivatal elé.

A rendőr felvezette őket egy széles lépcsőn a második emeletre s ott egy ajtó előtt azt mondotta nekik:

- Várakozzatok itt egy kicsit. Mindjárt elintézem a dolgotokat, aztán mehettek haza.

Ezzel máris eltűnt az ajtó mögött.

A folyosó, ahol Tamáséknak várakozni kellett, igen forgalmas volt. Hivatalnokok, egyenruhás tisztviselők, rendőrök jöttek-mentek, sürgölődtek s legtöbben egy pillantásra sem méltatták a két ácsorgó, kopott, gyűrött ruhájú gyereket.

Már-már unni kezdték a várakozást s Csepű erős terepszemlét tartott, hogy merre is lehetne innen meglógni, mikor egy alacsony, vékony arcú fiatalember toppant eléjük.

- Mit csináltok itt, gyerekek? – kérdezte Csepűtől.

- Várunk – felelt Csepű kurtán.

- Aztán mit vártok? – firtatta a cvikkeres fiatalember.

- Azt magunk se’ tudjuk... De miért tetszik kérdezni?

Ekkor egy tisztviselő haladt el mellettük, aki megveregetve a fiatalember vállát, megkérdezte:

- Talán riportot készül írni az újságnak?

- Lehet – válaszolt a fiatalember nevetve.

Ez a pár szavas beszéd szeget ütött Csepű fejébe.

- Az úr talán újságíró? – kérdezte hirtelen, mikor ismét feléjük fordult.

- Hát te tudod, mi az az újságíró?

- Hogyne! Hiszen nyáron, a vakációban én is szoktam újságot – árulni.

- No, és miért érdekel, hogy én újságíró vagyok-e?

- Mert volna egy nagyszerű esetem, amit meg lehetne írni az újságban.

- No, nézd, még tényleg igaza lesz Rákos fogalmazónak! Hát hadd halljam az esetet.

Ekkor Csepű egy újságírót megszégyenítő élénkséggel és bőbeszédűséggel elmesélte Tamás élettörténetét s mostani kalandos tervüket, hogy megkeressék Tamás ismeretlen szüleit.

Az újságíró fülei csak úgy nyelték Csepű szavait, ceruzája pedig fürgén siklott a notesz lapjain. Sietve jegyezgetett, nehogy egy mondatot is elveszítsen abból, amiket Csepű mesélt.

Mikor aztán Csepű készen volt mondanivalójával, várakozás-teljesen nézett az újságíróra.

- Pompás dolgokat meséltél, öcsém – örvendezett az újságíró. – Olyan cikket írok belőle, hogy párját fogja ritkítani! Holnap egymillió ember fogja olvasni az egész országban szanaszét!

- Éppen ezt akarom é is – mondta Csepű. – Mert hátha elolvassák Tamás szülei is. Akkor aztán mindjárt egymásra találnának.

Az újságíró csodálkozva nézett Csepűre, aztán megelégedésének kifejezésérül egy fényes ezüst koronát nyomott a markába, mielőtt otthagyta őket.

- No, Tamás – örvendezett Csepű – most már biztosan rendben lesz a dolog! Ez az újságíró megírja az esetet, sok-sok ember elolvassa, egyik a másiknak elmondja s így eljut majd a szüleid fülébe is!

Tamás azonban fásult arccal, közömbösen hallgatta végig barátját. Beteg volt, kínozta a nehéz láz s nem tudott semminek sem örvendeni, ágyba kívánkozott, jó, puha ágyba, hogy süppedő párnákra hajthassa fejét...

Végre kijött a rendőr is a szobából s beszólította a két gyereket. Csepű hetykén, Tamás azonban támolyogva lépett be.

Egy ősz hajú, kövér bácsi fogadta őket, akinek apró mosolygós szemei voltak s gömbölyű hasa miatt csak egy lépésnyi távolságra tudott az íróasztaltól ülni. Két vastag bajuszának a hegye felfelé kunkorodott, arca pedig piros volt, mint aki sokat nevetett. Tömpe, húsos ujjai között egy papírlapot forgatott s hol a papírra, hol a gyerekekre pislogott, úgy beszélt:

- Hát ti vagytok azok?! Már tegnap óta kerestetlek benneteket. Apátok-anyátok kétségbe vannak esve. Voltak is itt. Úgy sírtak, mint a záporeső. Hát szabad a szülőknek ilyen fájdalmat és ijedtséget okozni? Ezért kínlódnak, bajlódnak, fáradoznak veletek?! Rossz kölykök! Szégyelljétek magatokat! Most az egyszer még elengedlek benneteket, de ha még egyszer a szemem elé kerültök, rögtön beduglak mind a kettőtöket a váci javító intézetbe! Most pedig szedjétek magatokat s egy-kettőre otthon legyetek! De előbb vegyetek ebből a cukorkából, ni!

És kihúzott zsebéből egy kis fehér zacskót s odatartotta a két gyerek elé.

Tamás, akinek szeme tele volt könnyel, félénken közeledett, Csepű azonban nem volt annyira megijedve s Tamást megelőzve jól belemarkolt a cukorkába. Aztán, mint a pergettyű, gyorsan megfordult s már kint is volt. Szegény Tamás alig bírta nyomon követni.

Az utcán aztán meglassította Csepű is lépteit s nevetve fordult Tamáshoz:

- Ez az öreg Sallay bácsi volt. Ő bajlódik a gyerekekkel. Arról híres, hogy mindig cukorral kínálja meg a gyerekeket, mert jó ember s szereti is a gyerekeket, csak akkor haragszik meg rájuk, ha sokat vesznek a cukros zacskójából. Azért is siettem úgy el, nehogy nyakon legyintsen, mivel én alaposabban belemarkoltam, mint te. Gondoltam rád, aki nagyon félénk vagy s egy szemnél többet nem mersz venni... No, de most induljunk hazafelé, hogy legalább az ebédhez idejében érkezzünk meg... Ugyan nem sok sikerrel járt ez a kirándulásunk, de azért nem volt teljesen eredménytelen. Attól az újságírótól sokat remélek... Az ám, az újságíró! Hol is van a keresetem?

Kotorászni kezdett a zsebeiben. Végre meglelte a koronát.

- Itt van, ni! – mutatta fel két ujja között. – Ezen testvériesen megosztozunk. Mit akarsz inkább, krumplicukrot? vagy medvecukrot?

- Mind a kettőt szeretem – vallotta meg Tamás gyerekes őszinteséggel.

- No, jól van. Akkor veszünk huszonötért medvét, huszonötért krumplit.

Éppen egy fűszerkereskedés előtt haladtak el. Csepű rögtön benyitott és előkelő hangon kérte a kétféle cukorból a szokatlanul nagy mennyiséget.

A kereskedő gyanakodva nézett reá.

- Van pénzed?  - kérdezte.

Csepű fitymálva és ajkbiggyesztve nyúlt zsebébe és – mintha csak úgy turkálna az ezüstpénzben, - a pultra dobta a fényes koronát.

Erre már megnövekedett a szatócs bizalma s kimérte a két adag cukorkát.

XIII.

Egy szomorú asszony

Nagy uram, a kosárkötő, amióta Tamás eltűnt, egy pillanatot sem töltött a műhelyében. Egész délután kint állott a kapuban s tekintete révedezve járt az utca egyik végétől a másikig. Amikor már oly sötét lett, hogy az orráig sem látott, még akkor is kint maradt egy ideig, bizakodva, reménykedve, hogy hátha mégis előbukkan a sötétből Tamáska, akinek dél óta nyoma veszett. Várt, várt s ha távoli lépések kongását hallotta az egyre néptelenebb utcában, szeme felragyogott, arcát az izgalom pírja öntötte s szíve hevesen dobogni kezdett. Persze, mindig csalódott...

A délután folyamán több ízben kijött hozzá a kosárkötőné is s reménykedve kérdezte:

- Nos, jön-e?

A felelet mindig ugyanaz volt:

- Nem!

Később aztán nem is kérdezte már az asszony, hanem csak csendesen kijött, ránézett férje komor arcára, aztán szótlanul visszafordult... Nem is jött ki többet, csupán még egyszer, este, hogy vacsorához hívja az embert.

- Még nem megyek – mondta Nagy uram az asszony sürgetésére. – Hátha jön... Várjunk egy keveset.

- Hiszen már késő este van – sóhajtott az asszony.

A kosárkötő vállat vont és nem mozdult.

Az utca teljesen kihalt. A messze Körút forgalma csak mint óriás szúnyog zümmögése hallatszott idáig, egyébként csend volt, mélységes, nagy csend. Néha-néha még felhangzott egy-egy kapu zárának nyikorgása, amint a házmester bezárta, aztán ez a zaj is megszűnt. A Nap utca lakói már valamennyien otthon voltak. Nagy uram még egyszer körülhordta tekintetét, belefúrta a sötétségbe, aztán – reményét vesztve – lassan becsoszogott udvari lakásába.

Teljes némaságban fogyasztotta el a két öreg egyszerű vacsoráját s étkezés közben könnyes szemmel tekintgettek a Tamáska üresen maradt helyére. Sehogy sem ízlett nekik az étel és a falat nehezen ment le torkukon.

Aztán lefeküdtek. De sokáig nem tudtak elaludni, hanem álmatlanul forgolódtak ágyukban. És mikor végre el is szunnyadtak, minden legkisebb zajra felrezzentek és úgy figyeltek. Pedig csak egy ajtó csapódott be valahol, vagy a szél rázta a fákat vagy a kint szorult macska kaparta az ajtót.

Amikor kitört a vihar, egyáltalán nem tudtak tovább aludni. Felültek ágyukban és egész testükben reszketve gondoltak Tamáskára, ki ebben a rettenetes éjszakában valahol

kint bujdokol, csatangol...

Alig pitymallott, a kosárkötő már ismét kint állott a kapuban. Most már nemcsak nézelődött, hanem minden járókelőt megszólított, hogy nem látta-e Tamást.

Az ismerősök szánakozva, részvéttel hallgatták a kosárkötőt, de semmi felvilágosítást nem tudtak adni.

Amint így figyel, vizsgálódik, kérdezget, várakozik, egy ismeretlen asszony közeledik feléje. Ha a Nap utcában egy idegen jelenik meg, azt rögtön észreveszik, mert szokatlan dolog ez. A kosárkötőnek is feltűnt ez és ösztöne azt súgta, hogy szólítsa meg ezt az idegen asszonyt is. Mikor tehát egészen közel jött, tisztelettel megemelte kalapját előtte.

Az asszony csodálkozva vetette reá nagy, sötét, szomorú szemét s habozva megállott. A kosárkötő egy pillanatig végigfuttatta tekintetét az asszonyon. Harminc év körüli egyszerű, fekete ruhába öltözött nő volt. Valami munkásféle ember neje lehetett. Arcán végtelen szenvedés, bánat ült. Gyászolhatott valakit, legalábbis sötét ruhája erre engedett következtetni. Fején ugyancsak fekete kendő volt, ami még búsabbá tette arcát.

- ugyan kérem – szólt Nagy uram a rövid szemlélődés után – nem méltóztatott látni egy tíz éves fiúcskát, akin szürke ruhácska volt. Szőkefürtű, nagy, kékszemű fiúcska volt.

Az asszony egy percig gondolkozott.

- Nem... nem láttam – válaszolt. Talán a fia volt?

- Igen... azaz... Különben ez nem fontos... Tamáskának hívják és tegnap délben eltűnt, azóta nem került elő, pedig már a rendőrségen is voltunk.

- Tízéves volt? – kérdezte az asszony elmerengve.

- Igen. Tíz. Ámbár egészen pontosan nem is tudom.

- Hogyan? Hát mikor született?

- Ez az éppen, amit nem tudok egész határozottan... No, de ennek hosszú meséje volna. Nem akarom asszonyságodat tovább feltartani útjában. Ezért is bocsánatot kérek.

Az idegen, szomorú tekintetű asszony arcán meglátszott, hogy szeretne még valamit kérdezni, de ő sem akart alkalmatlankodni. Lassú, imbolygó, egyáltalán nem siető léptekkel tovább indult tehát. De előbb jól megnézte a kosárkötőt és a házat, mintha valami okból meg akarná jegyezni magának. Sőt menet közben vissza-visszatekintgetett s ha csak egyetlen szót is szólt volna a kosárkötő, bizonyára rögtön visszatér.

- Különös asszony – gondolta magában Nagy ura. – Mennyi szomorúság van a szemében... Talán neki is valami nagy bánata lehet, mint nekem.

De sokáig nem ért reá elmélkedni, mert hirtelen megélénkült az utca. A nap utcai gyerekek jöttek az iskolából. A kosárkötő szíve összeszorult a fájdalomtól a gyerekek láttára. Most még jobban érezte Tamás hiányát. Bár tudta, hogy nem szokott a gyerek-csapattal hazajönni, mégis szemügyre vett minden egyes fiút, hogy hátha köztük van az is, akit ő vár. A gyerekek azonban még távolabb voltak és egy csoportba jöttek, miért is alaposan nem figyelhette meg valamennyit. Mikor azonban már csak pár lépésre voltak a fiúk, a csoport közepén látott valakit Nagy uram, mire nagyot dobbant a szíve.

- Istenemre, hogy ő az! – kiáltott fel örömmel s öregkora dacára nyúl-fürgeséggel futni kezdett a gyerek-csapat felé.

Tényleg Tamás meg Csepű jöttek iskolatársaiktól körülvéve. Tamás Csepűre támaszkodva vánszorgott, mert percről percre gyengébbnek érezte magát s csak barátja erős karjának köszönhette, hogy a földre nem rogyott.

Csepű útközben folyton biztatgatta.

- Ne hagyd el magad, Tamás, mindjárt otthon leszünk! Lefekszel a jó, puha ágyba, oszt nem lesz semmi bajod.

A gyerek-sereg, mellyel – szerencsétlenségükre – az iskola környékén találkoztak, egyre faggatózott kalandjuk felől, de Csepű minden kérdezősködést kereken visszautasított.

- Semmi közötök hozzá! – mondotta hallgatást parancsoló hangon.

Így aztán nem is merték tovább háborgatni, de azt már nem tudta megtiltani nekik, hogy el ne kísérjék őket hazáig. Persze, mikor megpillantották a kosárkötőt, valóságos diadalordításba törtek ki valamennyien:

- Itt hozzuk Tamást! – kiáltoztak, mintha tényleg ők hoznák.

Nagy uram azonban nem hallott, nem látott semmit és senkit, csak az ő Tamáskáját, akit sírva ölelt magához, aztán két karjába kapva, rohant vele hazafelé.

- Asszony, asszony, - kiáltott már a kapuból – nézd, itt van, itt hozom, megkerült!

A kosárkötőné, ki éppen a rántást kavarta a tűzhelyen, örömében elhajította a fakanalat, az útjában álló cirmos macskát felrúgta s mint a szélvész, szaladt ki az udvarra és elkapta a gyereket a férje kézből.

- Tamáskám, édes kicsi fiam, - sírdogált – csakhogy hazavezérelt a jó Isten!

És ahol találta, csókolta a gyereket.

Tamás szótlanul, érzéketlenül tűrte a kitörő szeretetet. Nem tudott többé magáról. a láz teljesen hatalmába kerítette.

Az asszony rögtön ágyat bontott neki, lefektette, a kosárkötő pedig szaladt az orvosért...

XIV.

A dohánygyárban elájul egy asszony

Az óbudai dohánygyárban korán reggel megindult a munka. A férfiak és nők egymás után érkeztek és siettek munkahelyeikre, mert a felügyelők szigorúan ellenőrizték, hogy nem késik-e valaki csak egy percet is s ha késett, silány béréből levonták a mulasztott időt.

A csomagoló osztályban, hol a különböző szivarokat és szivarkákat rakták dobozokba, csak nők dolgoztak. Többnyire sápadt, sovány, idő előtt öregedett, beteges asszonyok és fejletlen lányok voltak ezek, kiket a kényszerűség hajtott, hogy maguk keressék meg kenyerüket, sőt családjaikat is eltartsák szűkös jövedelmükből, mert hiányzott az erős férfikéz otthonról, mely gondoskodhatott volna a mindennapi betevő falatról.

Hosszú asztaloknál dolgoztak e nők s bár arcukon fáradtság és kimerültség látszott, kezük boszorkányos gyorsasággal mozgott. Néma csendben folyt a munka, mert a lelkek messze kalandoztak a munkaasztaltól, valamelyik külvárosi utca kicsiny, szűk, dohos levegőjű, egészségtelen lakásában, hol a halál küszöbén levő öreg, beteg szülők vagy rongyos, kiéhezett picinyek várakoztak a kenyérért verejtékezők hazatérésére... Mindegyik hozott magával valami nehéz gondot hazulról, mely egészen eltöltötte, lefoglalta lelkét úgy, hogy a test csak mint valami pontos gépezet működött.

Az egyik asztalnál dolgozott özvegy Szita Pálné, akit a többiek csak „bús Szitáné”-nak hívtak, mert valamennyiökénél szomorúbb volt az arca, sötétebb a tekintete.

Szitáné volt a leghallgatagabb az egész teremben. Naphosszat ült munkájánál anélkül, hogy egyetlen szó elhagyta volna fonnyadt, vértelen ajkát. Így dolgozott estig s akkor ugyancsak szó nélkül eltávozott. Hogy hová ment, senki sem tudta, mint ahogyan egyáltalán nem tudtak semmit erről az asszonyról. Mert ha szült is valamit, magáról sohasem beszélt s ha kiléte felől puhatolóztak, makacsul hallgatott. Egyedül jött és egyedül távozott minden nap és nem engedte, hogy bárki is közelébe férkőzzék. Csupa titokzatosság volt ez az asszony teljes elzárkózottsága miatt.

Ezen a napon még a szokottnál is szomorúbb volt Szitáné. Munkáját sem végezte azzal a szorgalommal, mint eddig, szórakozott volt s el-elmerengett. A tegnapi találkozása a kosárkötővel egészen felkavarta lelkét. Mert Szitáné volt az a szomorú asszony, kit Nagy uram kétségbeesésében szintén megszólított s kitől az eltűnt Tamáska után tudakozódott.

Ez a különös találkozás járt most is eszében s a lelkére fekvő sejtések egészen megzavarták.

- Meg kell tudnom, - gondolta maga elé meredve – hogy ki az a fiú, kit a Nap utcai kosárkötő keresett... Nagyon különös, hogy éppen a Nap utcában történt ez... És azt mondta, hogy tíz éves... akárcsak... Ejh, talán csak véletlen, minden jelentőség nélkül... De ha mégis... ha igaz volna!... Istenem, irgalmazz!

Alig tudta megőrizni nyugalmát. Dolgozni próbált, hogy elterelje gondolatait, de sehogy sem ment a munka.

Talán a többiek is észreveszik rendkívül izgatott lelkiállapotát, ha véletlenül éppen ekkor az újságárus asszony nem lép a munkaterembe.

Az öreg, töpörödött anyóka minden reggel, órapontossággal megjelent a dohánygyárban, végigcsoszogott a termeken, hogy eladjon néhány újságot. A munkások inkább könyörületből ,mint szükségből vettek tőle néhány lapot, melyet ebédidő alatt átböngésztek.

Annál az asztalnál, hol Szitáné dolgozott, az egyik asszony szintén kért egy lapot.

- Milyen tetszik? – kérdezte az anyóka, odatipegve az asztalhoz.

- Mindegy. Egyformát ír valamennyi.

Az öreg asszony tehát válogatás nélkül letett egy lapot, átvette az érte járó pár fillért, aztán továbbcsoszogott.

Az újságvásárló munkásnő nem tudta megállani, hogy át ne lapozza a friss újságot, hogy legalább a címekből értesüljön a világ eseményeiről.

Az egyik oldalnál aztán valami érdekesebbet találhatott, mert megállott a lapozásban.

- No, mit látsz ott? – kérdezték a többiek kíváncsian.

- Nagyon különös – válaszolt az asszony. – Már a címe is felcsigázza az ember kíváncsiságát. Halljátok csak:

„Egy tíz éves gyermek, aki az anyját keresi. A Nap utca titka. A talált gyerek kalandja. Nyomoz a rendőrség az anya után. A kosárkötő elbeszélése.”

Szitáné már az első szavakra felfigyelt, arca elhalványodott s minden további szónál fehérebb lett. Mikor pedig az utolsó mondathoz ért a felolvasónő, hirtelen felugrott helyéről, odalépett az újságot tartó asszonyhoz s egészen kikelve magából, lihegte:

- Olvassa... olvassa el az egész történetet!... Hallani akarom! Vagy adja ide nekem, hogy olvashassam!...

A többiek nem tudták megérteni, hogy mi történt a csendes, hallgatag Szitánéval egyszerre. De Szitáné nem törődött csodálkozásukkal, hanem remegve hajolt az újság fölé, hogy saját szemével olvassa a cikket. Reszkető kezével görcsösen szorongatta, gyűrte a zizegő lapokat s tekintete gyorsan siklott végig a sorokon.

Mikor aztán az utolsó sorhoz ért, elhagyta ereje s halott-sápadtan hátrahanyatlott. Elájult.

A teremben egyszerre nagy riadalom támadt. A munkásnők össze-vissza futkostak, ki vízért, ki orvosért, ki pedig minden cél nélkül szaladgált ide-oda zavarában.

Pár perc alatt megjelent a gyári orvos is, megvizsgálta Szitánét s aztán közönyös arccal jelentette ki.

- Egy kis kimerültség az egész. Haza kell küldeni, hogy kipihenje magát. Rövidesen magához fog térni, csak nyugodtan kell hagyni.

A munkásnők egy üres fapadra fektették az elalélt asszonyt, aztán visszatértek asztalukhoz. De most nem a szokott csendben folyt tovább a munka. Súgni-búgni kezdtek s találgatták, hogy miért izgult fel egyszerre annyira Szitáné.

- Alighanem van valami köze az esethez – súgta az egyik, egy oldalpillantást vetve a még mindig mozdulatlanul fekvő Szitáné felé.

- Talán az övé volt az a gyerek – vélte a másik.

- Most már érthető a folytonos komorsága. Furdalta a lelkiismeret – mondotta egy harmadik.

- Holnap is megveszem az újságot. Hátha lesz folytatása! – izgult az újságot vásárló asszony.

- Pszt! – figyelmeztette a suttogókat most egy nő. – Megmozdult!

Szitáné tényleg feleszmélt. – Először csodálkozva nézett körül, de a következő pillanatban már mindenre emlékezett. Gyorsan felegyenesedett, majd odament a munkafelügyelőhöz, valamit beszélt vele aztán – mint szokta – szótlanul eltávozott.

A többiek ámulva néztek utána. Most már biztosa vették, hogy Szitáné elájulása és a

hírlapi cikk között szoros összefüggés van. Égette őket a kíváncsiság s a felügyelőt kezdték ostromolni kérdéseikkel. De az sem tudott semmi felvilágosítást adni, sőt ő maga is csodálkozott, amikor hallotta a Szitáné rosszullétének előzményeit.

- Nekem csak annyit jelentett be – mondotta a felügyelő, - hogy nem jól érzi magát s elmegy. Többet nem tudok.

A dohánygyáriak tehát, bármennyire is szerették volna kifürkészni a titkot, nem lettek okosabbak a felügyelő szavaitól, miért is saját kombinációikkal igyekeztek a rejtélyes dolog nyitjára jönni.

Szitáné pedig ezalatt sietve haladt a szűk óbudai utcákon. A Duna felé igyekezett, hogy átmenjen Pestre. Minél előbb a Nap utcába akart érni. A Nap utca ugyan igen messze volt, de most nem érezte a távolságot, nem is fáradt el, mert hajtotta a vágy, ösztökélte a reménység, bíztatta a sejtelem.

Éppen delet harangoztak a ferencvárosi templomban, mikor izzadtan, lihegve, de mégis boldogan befordult a keskeny Nap utcába...

XV.

Anya és fia találkoznak

Az ősz hajú, jóságos arcú doktor harmadik látogatást tette a kosárkötőéknél. Most is, mint előző napon, mikor először hívatták Tamáskához, alaposan megvizsgálta a gyereket, kitapogatta ütőerét, meghallgatta szívverését, lélegzetvételét figyelte s megmérte lázát.

A két öreg eközben aggódva leste az orvos arcát, hogy onnan olvassák le észleléseit. Az orvos arcáról azonban semmi jó nem volt leolvasható. Fejét rosszallóan ingatta s folyton hümmögött.

- Semmit nem változott tegnap óta – mondotta végül. A láz ugyanolyan magas, szívverése pedig most is rendetlen.

- És a tüdeje? – tudakolta félénken az asszony.

- Sípol... kellemetlenül sípol... Igen erős hűlés, talán tüdőgyulladás.

- Mi lesz vele... mi lesz vele – tördelte a kezét a kosárkötőné.

- Most van a krízis, asszonyom. – Ha rosszabbra nem fordul estig, úgy megmenekül. Mindenesetre bíztató, hogy tegnap óta, ha nem is javult, de legalább nem romlott.

- Egész éjszaka mellette voltunk – magyarázta Nagy uram szomorú, tompa hangon. – Raktuk a hideg borogatást, adogattuk az orvosságot – egy percig nem aludtunk.

- Nyugodtan aludt az éjjel?

- Folyton félrebeszélt a nagy láztól... az anyjával beszélgetett, az édes, az igazi anyjával, akit nem ismer – sírdogálta Nagyné.

- Persze, persze – bólongatott az orvos – az anyját kívánja, azért is ment el... Ha az anyja előkerülne, talán egyszerre megfordulna az egészségi állapota.

- De honnan kerítsük elő az édesanyját? Eddig mindig reszkettem attól a gondolattól, hogy egyszer csak betoppan az édesanyja és visszaköveteli a fiát, akit mi úgy  megszerettünk, mintha a sajátunk lenne... De most már azért imádkozom, hogy bárcsak itt volna az igazi, az édes, akit kíván, hogy annak csókjától felgyógyuljon.

- Bizony – mondta az orvos – az anyacsók a legjobb medicina. Csodákat tud művelni.

Elhallgattak.

A kis szobára nyomasztó csend feküdt, csak a gyerek lázas lihegése hallatszott.

Egyszerre félénk, halk kopogtatás zavarta meg a csendet. A bent levők várakozással néztek az ajtó felé.

- Vajon ki háborgathat? – kérdezte a kosárkötő és zajtalan léptekkel az ajtóhoz sietett, hogy feltárja.

Szitáné állott a küszöbön.

A kosárkötő csodálkozva meredt reá. Rögtön felismerte benne az előző nap látott szomorú asszonyt s nem tudta megérteni, hogy mit kereshet nála ez az idegen nő.

Hosszú másodpercekig néztek egymásra szótlanul, míg végre Szitáné kezdett beszélni.

- Nagy úrhoz van szerencsém? – kérdezte.

- Igen, én vagyok. Mivel szolgálhatnék?

- Bocsásson meg, hogy betolakodtam a lakásába, de ma reggel olvastam valamit az újságban a... a kis fiáról, aki az anyját keresi... És eljöttem, hogy megnézzem azt a kis fiút... látni szeretném... nagyon szeretném látni... bocsásson meg...

Nem tudta folytatni. Hangja elcsuklott s két szeme könnyel telt meg.

- Szívesen megengedném, - válaszolt a kosárkötő még jobban csodálkozva – de beteg a gyerek, súlyos beteg, nem is tud magáról...

- Súlyos beteg?! – sikoltott fel az asszony fájdalmasan s minden további kérdezősködés nélkül odarohant Tamáska ágyához és zokogva borult a gyerekre.

A többiek megdermedve, értelmetlenül nézték ezt a váratlan jelenetet.

Szitáné két kezébe vette Tamás forró fejét s hosszan arcába nézett, majd eszelős kacagással felkiáltott.

- Igen! Ő az! Az én fiam! Az én szeretett egetlen gyermekem!

- Ah! – tört ki egyszerre a csodálkozás a többiek ajkán s az ágyhoz közeledtek.

- Semmi kétség – folytatta Szitáné. – Nézzék, nézzék ezt a fényképet... Szegény,

boldogult uramnak, az ő apjának az arcmása... Nézzék!

És lekapcsolta a nyakában függő medaillont és odatartotta az ámuló kosárkötőék meg az orvos elé.

Azok elvették a kis fényképet s úgy vizsgálgatták.

- Tökéletes hasonlatosság! – állapította meg az orvos.

- De ha a fényképnek nem hinnének, van más bizonyítékom is – mondotta Szitáné. – Nézzék meg a gyerek bal vállát... Egy rózsasziromhoz hasonló anyajegynek kell rajta lenni.

- Igen! Ott van az anyajegy! – erősítették egyszerre a kosárkötőék.

- Ezt tőlem örökölte – ujjongott az asszony. – Íme!

Kigombolta blúzát s megmutatta bal vállát.

Tényleg ott is virított egy piros anyajegy. Tökéletesen olyan volt, mint a Tamáskáé...

Az anya és a két öreg együtt sírtak, de az orvos is sűrűn törülgette szemét, kissé hátrább húzódva.

Most Tamáskára esett tekintetük. A gyermek nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mint akinek tiszta, boldog álma van.

Szitáné leült az ágy szélére s sok kímélettel megfogta fia kezét.

Tamáska mosolygott álmában...

Most már nem volt orvosra szükség.

XVI.

A szomorú asszony meséje

Szitáné egész nap, egész éjjel nem mozdult el megtalált gyermekének ágya mellől. Ott ült szakadatlanul s nézte, figyelte a fiú minden moccanását és remegve leste, hogy mikor nyitja fel két kék szemét.

A kosárkötőék csendesen tettek-vettek körülötte, nem zavarták legszentebb érzelmeiben s éppen ezért kérdezősködéseikkel sem háborgatták. Nem kutatták azt sem, hogy miért hagyta el gyermekét tíz évvel ezelőtt. Nem volt fontos ez most, csak az, hogy Tamáska meggyógyuljon. És örömmel látták, hogy attól a pillanattól fogva, hogy az édes anya betette lábát a lakásba, máris nyugodtabb volt a gyerek. Persze, ők sem aludtak, hanem dolguk végeztével az egyik sarokba húzódtak és suttogva, csendben beszélgettek, nehogy a gyerek álmát megzavarják.

Éjfél felé a kosárkötőné odaszólt Szitánénak:

- Édes lelkem, nem dőlne le egy kissé pihenni?

- Nem vagyok álmás, nénikém... Nem tudnék én most aludni. Inkább maguk pihenjenek le. Hiszen régebben törik magukat, mint én. Én csak ma virrasztok. De néniék tegnap sem aludtak... és... és tíz év óta sokszor kellett miattam virrasztaniok.

- Öröm volt az nekünk – sóhajtott az öreg asszony. Úgy elszaladt az a tíz év, mint tíz nap... Úgy rémlik, mintha csak tegnap este jött volna haza az emberem, karjai közt egy bebugyolált piciny jószággal...

- Beszéljen, beszéljen arról, - kérlelte Szitáné – hogy történt... hogyan találtak reá...

Ekkor az öreg kosárkötő vette át a szót. Lassan, tempósan beszélt, hosszú szüneteket tartott s el-elmerengett. Részletesen elmondott mindent: hogyan bukkant Tamáskára ama tavaszi estén egy sötét kapualjban, hogyan örültek a kis jövevénynek, hogy gondozták, nevelték és hogy mily nagy volt az örömük, mikor elindult a saját lábán és mikor kimondta az első szót.

- Először azt mondta: anya! – dicsekedett Nagyné.

- Persze, mert te nyaggattad, hogy azt mondja – igazította ki a kosárkötő. – De rögtön utána tette azt is, hogy apa!

- Ez igaz!- ismerte be Nagyné a békesség kedvéért.

Így elintézvén a vitát, a kosárkötő folytatta mondókáját. Különösen sokat beszélt arról az izgalmas napról, mikor beíratta Tamáskát az iskolába. Nem győzte dicsérni az okosságát, hogy mily hamar megtanulta a betűket s hogy már első este leírta a nevét.

Szitáné nem akarta hinni a hallottakat, csak mikor a kosárkötőné is égre-földre esküdözött, hogy úgy volt, - adott hitelt Nagy uram szavainak.

Aztán áttért a kosárkötő az iskolázás éveire s végül az utolsó szomorú napok történetére.

Szitáné az elbeszélés alatt hol mosolygott, hol sírt, közbe-közbe pedig fel-felállott, odament a két öreghez s megölelgette őket.

- Drága, jó emberek – hálálkodott sűrű könnyhullatások között.

Pirkadni kezdett, mikor a kosárkötő elhallgatott. Az első napsugár beszűrődött a kicsiny ablakon, rászökött az ágyra s bíborszínűre festette Tamáska arcát.

- Milyen szép! – suttogták egyszerre mind a hárman, az ágy körül állva. – Mintha Isten angyalkája szállott volna le...

A napsugár bizsergető melegére felpattantak Tamáska szemhéjai. Nagy, kék szeme tágra nyílt és csodálkozva járta körül a szobát.

Tekintete nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért járja át hirtelen valami különös melegség a szívét e nézéstől. Nézte, nézte az idegen asszony arcát s úgy tetszett neki, hogy egyszer valamikor nagyon régen már látta e szomorú vonásokat, e sötét-mély szemeket.

De hol?... De mikor?... ez a kérdés gyötörte. Erőltetni próbálta emlékezőtehetségét.

Kis homlokát összeráncolta s hogy lelkével lásson, lebocsájtotta szempillájának sűrá sátorát.

Egyszerre, mint viharos éjszakában villámcikázáskor, - világosság támadt agyában. Hirtelen újra felvetette tekintetét, erőlködve bár, de gyorsan felült s két vézna karját ölelésre tárta, úgy kiáltotta:

- Anyám!... Te vagy, ugye, akit én keresek, az én édes anyám!

Szitáné hozzárohant s búgva, kacagva, zokogva ölelte magához és csókjaival halmozta el.

- Igen... én vagyok... fiam... fiacskám... kicsi magzatom!... – sírta boldogan.

- Ó, de jó! Milyen jó!... – lehelte Tamáska s két karja, mint gyönge indaszár fonódott anyja nyakára.

Hosszú, hosszú percek, negyedórák teltek el így néma forró ölelkezésben, mígnem Tamáska fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza párnájára.

- Mesélj, mesélj – suttogta. – Meséld el, hol voltál ilyen sokáig?... merre jártál?... Mesélj s én hallgatlak...

A kosárkötőék jelentősen összenéztek:

- No, most megtudunk mindent! – mondta a tekintetük.

- Réges-régen, amikor még te olyan pici voltál, hogy sem beszélni, sem járni nem tudtál, hanem pólyába bugyolálva karomon hordtalak, akkor én nagyon boldog, megelégedett asszony voltam... Derék, jóravaló, dolgos, szorgalmas ember volt a férjem, a te édesapád, aki kora reggeltől késő estig jókedvvel dolgozott egy nagy-nagy gyárban. Sok-sok ember járt abba a gyárba s az embereken kívül még vagy száz gép zúgott, zakatolt éjjel-nappal. óriási nagy gépek voltak ezek és mindig félelmetesen, dühösen morogtak, mintha haragudnának. Haragudtak is nagyon, mégpedig az Emberre. Mert a gép azt hitte, hogy az Ember ellensége neki és le akarja őt győzni. Márpedig a gép meg volt győződve, hogy ő az erősebb, hatalmasabb, neki van joga uralkodni az Emberen s nem fordítva. Ezért hát folyton hadilábon állott az emberrel s ha közelébe jött valamelyik, iszonyú haraggal rámordult, és ha csak tehette, ártott neki. Megtörtént az is, hogy egyiket-másikat, akire nagyon haragudott, elkapta s dühében pozdorjává morzsolta...

Én tudtam, hogy a gép mennyire ellensége az Embernek, azért minden reggel, mikor az apád elindult otthonról, figyelmeztettem:

- Vigyázz magadra és óvakodj a géptől!

Egész nap aztán remegve vártam haza. Mert nagyon, nagyon szerettem apádat, aminek bizonysága éppen a te születésed... Amikor te megszülettél még jobbkedvű lett apád. Dalolva

ment a munkába és dalolva jött haza. Én most még jobban féltettem, mert hiszen ezentúl nemcsak rólam, hanem rólad is kellett gondoskodnia. Apád szívesen is dolgozott, sőt most már késő este jött csak haza, néha meg még éjszaka is ottmaradt a haragos gépek között, hogy minél többet keressen neked. Mert azt akarta, hogy ember legyen belőled, boldog ember, akinek ne kelljen olyan keservesen keresnie a kenyerét, mint neki...

Egyszer aztán hiába vártam haza. Este lett, nem jött. Éjszaka is lett, mégsem jött... Először azt hittem, hogy most is ott maradt éjszakára, mint máskor s reggelig csak türelemmel voltam. De aztán kivilágosodott, a többi munkások már újra munkába mentek, de apád még mindig nem jött....

Rettenetes sejtelmek kezdtek gyötörni. Kérdezősködtem jobbra-balra, hogy nem tudnak-e valamit az uramról, de a szomszédok semmit sem tudtak, vagy legalábbis nem akartak tudni, mondani semmit. Akkor felkaptalak téged s szaladtam a gyárba...

Ott aztán megtudtam a rettenetes valóságot. Az egyik haragos gép, mikor apád elment mellette, süvöltve kinyújtotta utána iszonyatos acél karját és gyilkos, kárörvendő kacagással kerekei közé lökte... Összetörve, véresen, holtan láttam viszont apádat a halottas házban... Azt hiszem, abban a pillanatban elvesztettem az eszemet s őrülten rohantam ki az utcára. Csak egy gondolat kínzott, gyötört: mi lesz veled?!... Késő estig csatangoltam céltalanul egyik városrészből a másikba, étlen-szomjan, holtra fáradtan. Tavasz volt. Az emberek boldogan jöttek-mentek, örvendtek az éltető napsugárnak, csak én voltam kétségbeesetten szomorú, vigasztalhatatlan... Egy kis, szűk utcába esteledett reám. Akkor nem is tudtam, merre járok, hogy hívják azt az utcát, csak mentem, mentem bútól nehéz szívvel, súlyos gondjaimmal... Te akkor felsírtál, éhes voltál... Ott az utcán megszoptattalak.

- Ma még tudok neked enni adni – suttogtam feléd, - de mi lesz holnap? Nekem, ha élni akarok, munkába kell állnom, de akkor téged nem táplálhatlak, gondodat nem viselhetem... Ha meg nem dolgozom, együtt pusztulunk el mind a ketten... Mit tegyek?! Irgalmas Isten, mit tegyek?! Ekkor különös gondolatom támadt. Elhatároztam, hogy megválok tőled. Rábízom sorsodat a véletlenre, a Gondviselésre. Egy közeli gázlámpánál még egyszer megnéztem kedves, mosolygós arcodat, hosszan megcsókoltalak, aztán... aztán odatettelek egy sötét kapualjba... Talán – gondoltam – a Gondviselés küldeni fog valakit, aki megtalál s felnevel... Magam pedig – érezve bűnöm rettenetes súlyát, - elsiettem arról a helyről... De alig haladtam a legközelebbi utcáig, máris megbántam gonosz cselekedetemet és futva siettem vissza. De már elkéstem. Csak hűlt helyed találtam...

Nem tudom neked elmondani, hogy mit éreztem akkor. Csak a gyilkosnak lehetnek ilyen lelkifurdalásai... Vártam, hogy talán visszahoznak, de hiába! Nem tudtam, ki vitt el, hová kerültél, hol keresselek... Szólni akartam a rendőrnek, de valamik leküzdhetetlen gyávaság fogott el és megbénította akaraterőmet...

Egész éjjel kóboroltam, mert féltem hazamenni egyedül a rideg, üres lakásba... És azóta egy kálváriajárás volt az életem. Napról-napra jobban tépte, marcangolta lelkemet a bűntudat. Sokszor már ott állottam, hogy nem bírom tovább és elvetem magamtól az életet.

De a kétségbeesett lépéstől mindig visszatartott a remény, hogy egyszer mégis megtalállak, meg kell találnom téged, hogy bocsánatodat kérjem az ellened elkövetett rettenetes bűnért... Mondd, meg tudsz bocsájtani nekem, szegény, szerencsétlen anyádnak?... Nem haragszol?...

Zokogva borult az ágyra s könnyeivel áztatta a párnát.

Tamáska feléje nyújtotta vékony, vértelen kezét, megsimogatta arcát s úgy szólt gyönge, elhaló, töredezett hangon:

- Anyácskám... ne sírj... én nagyon... nagyon szeretlek... nem haragszom reád... nem is tudnék hara...

Hirtelen elhallgatott. Szavát éles, sípoló köhögés-roham metszette ketté, mely, mint falevelet a vihar, rázta gyönge testét. Egyszerre vastag vérsugár tört elő vékony ajkai közül, aztán lehorgadt feje s arcán végtelen boldog, halálos nyugalom ömlött el...

A bűne alól feloldott anya és az öreg házaspár térdre ereszkedtek és halkan rebegtek imát a megtért lélek nyugalmáért...

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Látod, kicsi fiam, ez az Isten háza,
Innen száll a lelkünk forró imádsága.
Ő adja kenyerünk, legyen neve áldott,
Hogy termőföld öleli át ezt a szép országot.

Meleg ruhát ad a didergő árváknak
Egy-egy morzsát szegény, éhes madárkáknak.
Békét a házunkba, hitet, boldogságot,
Ezerszínű, bársonyszirmú, illatos virágot.

Ha boldog, vagy rögös lesz az Élet útja,
A jó Isten házát ne kerüld el soha!
Kis szíved vágyait, minden reménységed’
Bízó erős hittel, óh, adja meg Néked,
Jóságos kezével óh áldjon meg Téged...

(Forrás: Cimbora, 1923.jún.24.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Aludj fiam, aludj, kint harsog a vihar,
Az éj sötétjét villám tépi fel.
Csitt kicsikém, úgy fáj minden tagom,
Ha sírsz, nem alhatom,
Anyádnak  is pihenni kell.

Aludj fiam, aludj. Az óramutató
Éjfélt mutat és ma korán kelek,
A fejem zúg és nehéz szempillámon
Ott virraszt az álom.
(Kint démonok hasítják az eget.)

Aludj fiam, aludj, ne bántson a vihar,
A lelkem is viharzik néhanap,
Elül ott kint a kaján, zord harag
Rövid idő alatt,
S reggelre nyoma sem marad.

Bár bennem is elülne valahára
Az emésztő, a gyilkos fergeteg,
Birmáni erdő megindulna ott
Hol lelkemmel vagyok,
Mert vele oly vihart vetek.

Aludj fiam, aludj. Szép a te altatód.
(A jég beverte már az ablakot)
A förgeteg most megcsókol fiam,
Óh én édes fiam
Már rád is leltek viharok.

Ne sírj, fiam, látod, hajnalra fordul
s még nem is hunyhattam le a szemem,
Aludj fiam, hajcsicsi csöpp virágom:
Egy-kettő-három:
Aludjunk már, aludjunk gyermekem.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Reggel korán elnyel a város
Ott van a pénz, ott a kenyér.
Mindegy, az út, ha térdig sáros
Megyek, ha föl sem vesz szekér:
Kell a kenyér.

Ruhám foltos és cipőm talpán
Keresztül járhat az egér;
Mégis megyek fáradtan, balgán,
Ha zápor áztat, fojt a dér:
Kell a kenyér.

Így jár el a tavasz fölöttem,
Így jár el a nyár és a tél,
Lassan a fekete hajamba
Belévegyül pár szál fehér
S nem lesz kenyér.

Hiába volt az erős izmom,
Hiába tört acélt, vasat,
A kamrám öreg napjaimra
Az éhség tanyája maradt
S nem lesz kenyér.

Hiába égett agyvelőmben
A tüzes akarat; a hit,
Hogy megérem egy szebb jövendő
Kiharcolt, fényes napjait:
Nem lesz kenyér.

Haj, kell kenyér s érte cserébe
Minden szépséget megadok
Mit anyám a lelkembe plántált,
Nem vagyok ember: gép vagyok!
Kell a kenyér.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
Karácsony járja, a világ örül.
Apró lángocskák hunyorgatnak ki
Az ablakok mögül.
Csak nálunk ég a petróleum lámpa,
Mint már közönséges napon.
Te pólyát varrsz a jövendő csöppségnek,
Én meg itt Voltaire-t olvasom.

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
Egy karácsonnyal vénebb a világ.
A kunyhókban jámbor parasztszívek
Üdvözlik Máriát.
Kérges kezek egymásba kulcsolódnak,
A magasba száll bús tekintetük,
Ők most talán a megváltóhoz szólnak:
Legyen hajlékuk, kenyerük.

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
És tavasz óta mi sem változott,
A mindenségben a mi csillagunk,
Ő mindig csak forog.
Hiába várjuk egy fiát az Úrnak
Ha fáj az éhség, a nyomor, a kín,
Csak tehetetlen aranymását látjuk
A templomok oltárain.

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
Karácsony járja a földünk felett,
Megölték a jóság hirdetőjét
Alig hogy született.
S azért látsz kivert és éhező testvért,
Ha kitekintesz most az ablakon,
Varrd, varrd a pólyát szegény csöppségünknek
S én Voltaire-t tovább olvasom.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Öklömnyi ember, hat hetes fiacskám:
Nagy dolog történt tegnap teveled,
Anyád először dajkált lent az utcán
S a nap körülcsókolta a szemed.

Ó, a világok tápláló ősanyja,
Arcodba kukkant, megsimogatott.
És mintha szellemnyelvek szóltak volna:
Fiam, tanuld szeretni a napot.

Mert ő a mindenség világossága,
Szétkergeti a homály árnyait,
Ő ad nekünk gyümölcsöt és kalácsot,
Eltart bennünket, nevel és tanít.

Mindenkinek jut a szeretetéből,
Mindnyájunknak ad fényt és kenyeret,
S azért érleli csak kint a szabadban
A roppant búza s rozs vetéseket.

Tudom, ha megnősz, kérdezed majd tőlem:
„Apám, ha mindenkinek ád a nap
Mért vannak hát itt olyan proletárok
Akiknek néha alig jut falat?”

Mért vannak koldusok és mért szegények,
S mért vannak dúsak, gazdagok?
Én arra fiam dehogy tanítlak,
Majd megtudod, ha nem is akarod.

„- Ugye, apám, becsapják a napot?”

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Mért sírsz anyuskám, mondd meg mi bajod?
És mindig sírsz, ha kérek kenyere.
Ne sírj anyukám, meglásd ezután
Majd mindig jó leszek.

Nem sírok, hogyha nem adsz vacsorát,
Nem sírok, hogyha nem lesz majd ebéd,
Nem sírok, hogyha enni látom is
A bótos gyerekét.

Mért mondod mindig édes anyukám,
Hogy ver az Isten, bánt olyan nagyon,
Mondd anyukám, mért mondtad tegnap is:
Csak már verne agyon.

Hisz nem vagy te rossz, nem káromkodol,
Csak néha sírsz és azért ver talán?
Egy kicsit sírni akkor sem szabad,
Ha éhes vagy anyám?

A bótosgyerek anyja sohse sír,
Amikor látom mindig csak nevet,
Ugye anyácskám az Istenke is
Csak krajzlerost szeret.

Ne sírj anyám, majd ha én megnövök,
Merész leszek, erős lesz a kezem,
Meglásd, hogy akkor érted mit teszek:
Az istent megverem!

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

I.
Vissza, csak vissza, még látni akarom;
A folyót, a hidat, a szőlőhegyest,
Az almafavirágos domboldalon
Fölkeresem a bádogfeszületet.
Nem korhadt-e még el a barna kereszt,
Óvja-e a tájat, áll-e még amott,
Nem döntögette le a szeles fergeteg
Egy éjszakán, mióta elvagyok?

Vissza csak vissza, röpítsen a vonat,
A pillanat egy hosszú óra nekem,
Hadd lássam a kerteket, kazalokat,
Ahol sok gyerek játszott velem.
Úgy reszket a lelkem, úgy fáj a szívem
És vágtat a vasmén, visz, haza ragad,
S tán föl sem ismeri majd senkisem
A hazaszálló vándormadarat.

Vissza, csak vissza, úgy vágyom a falut,
Az erdőt, nádast és a patakot,
Gyermekkorom sírjához visz ez az út,
Én már csak a fejfája vagyok.
Le fogok borulni és megcsókolom
Az út porát, mely a falumba vezet
És síró szóval majd kérni fogom,
Adjon egy kis békés nyugvó helyet.

II.
Senki se vár, egy ismerőst sem látok,
Két lámpa ég az állomás előtt,
A vonatból törődötten kiszállok,
S szívom az illatos, friss levegőt.

Csilingelnek a kis jelző harangok,
A vonat füttyent és száguld tova,
És én lassú léptekkel a faluba tartok,
Nem tudom kihez, minek és hová.

Itt minden zug oly ismerős volt nékem,
Az állomás, az utcák, a terek,
És becéztek és elmókáztok vélem,
A falubéli jámbor öregek.

És most ki ismerné meg már az arcom,
Fakó színt öltött a pozsgás gyerek,
Ki itt lebzselt és horgászott a parton,
Napnyugtáig míg beesteledett.

A vadludakat el-elhessegettük,
Kagylóval, kaviccsal a füzes alatt,
Akár a macskák, a bátyámmal együtt,
Úgy űztük, kergettük a madarat.

Azóta már hej, kint pihen ő régen,
Sírja behorpadt, sírja, jeltelen,
Bár megálmodná lent a sírfenéken,
Hogy gondolatban itt járt most velem.

III.
Fáradtan nyitok be a vendéglőbe
Megvacsolárok s rendelek szobát,
S úgy érzem, mintha most ülném meg itten
Messze szállt ifjúságom bús torát.

Előttem bor meg friss illatos étel,
S nem ízlik semmi, nem kell a falat.
És hallgatom: hogy az öreg toronyban
A harangok már tizet konganak.

Fizetek s indulok a kis szobába,
Az udvar csöndes és lepihenek
S a szoba ablakából úgy elnézem
Falum fölött a csillagos eget.

Szememre hej csak nem hajlik az álom,
És ezer emlék, fönn virraszt velem,
S a mesetündér gyémántos topánban
Itt táncol, ugrál fáradt szívemen.

A két kezem egymásba kulcsolódik,
Így imádkozott velem az anyám,
És hosszú harminc esztendő múltával
Gyermekké lettem újra e tanyán.

Kint csatangolok, kint a zöld mezőkön,
Hol méta járta késő alkonyig,
S lelkem csapong folyón és erdő által,
És ürge öntésről elálmodik.

Az éjfélt is már régen elütötték,
Hallom az őr bús távoli dalát,
A szempilláim fáradtan lehullnak
Édes szülőfalum: jóéjszakát.  

IV.
Ez a ház, ez a kert, ráismerek
Olyan mint volt, a fakó színeket
A kapuról lemosta a sok zápor,
S a bádog glória is leesett
A ház előtti bús kis Máriáról.

A kertben hátul ruhát tereget,
Egy kis cseléd, s két pöttömnyi gyerek,
Úgy megriad, mikor feléjük intek,
Hogy megható gyors futásnak ered
S szepegve sírnak: „jaj ne bántson minket.”

Úgy szeretném, ha jönne valaki,
Szeretném, sírva, búgva mondani:
Nézd itt születtem, itt ebben a házban,
Innen szakadtam oda ki,
Ahol csak harc, harc, pusztulás van.

Ez hát itt az én legszűkebb hazám,
A mindenem, a dajkáló anyám,
A lelkem örök vigasztaló álma:
Kis vályog viskó, melynek udvarán
Úgy járok, mint a mennyországban.

V.
Viharmadár volt az én ifjú lelkem,
Ott szárnyalt a villámló ég alatt,
Karipdíszeken volt a pihenése,
Ha elzúgott a vihar, a harag.

Eszmék és gondolatok fergetegje,
Ó Uram, ami engem kergetett,
Szelíd ösvényen én sohasem jártam,
Csaltak a csúcsok, járatlan hegyek.

Május napjában nem sütkérezhettem,
Grönlandba vezetett a zord utam,
Eltévedt bárány volt mindenha a lelkem,
És vadonokban kóborol Uram.

Testvéreimtől úgy el távolodtam,
Hogy rájuk már sehol sem akadok,
A végtelen a roppant világűrben,
Járnak így párjavesztett csillagok.

Sehol sincs nyugvásom, pihenésem,
Mint Jákob kőre hajtom meg fejem,
De jaj, az álom nem hajlik szememre,
Hiába várom, hiába lesem.

S egyszer, ha elkövetkezik az óra,
Hogy mikor lesz, Uram, csak te tudod,
Egy falusi kis jámbor temetőbe,
Mint egy kiégett csillag lefutok.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

1

Semmi se voltam,
feneketlen vizek emeltek
gőgre és búra.
Semmi se voltam
egy rövidke perc csak
s elnyeletek újra.
Élek és máris felednek
s a többiek majd elfelednek holtan.
Buborék énem
ki nevem titkot rejtő rovását viselte
szólni tudó lelkes alakját lefejtve
nyomtalanul a múltba hull.
Szerte foszlik gyöngyös habbá bomoltan
nem lesz ami van
azzá leszek ami voltam.

2

Minek születtem?
Arasznyi utat tettem az időben
de minden utam ma is mégis mint rég is
hosszú zarándoklás lankadt litániára.
Múlás a létnek ára
csal az emlékezésem,
sosem volt Éden
s mit felszínre ébredésem mindóta vár:
nincsen menyország.
Ingoványban fakad az élet fája
hiába aggat rája aranyalmát az álom
kígyót terem csak
azzal kell hálnom
sosem az ember fiával...
A vágy lehullik hontalan
s az utam elvész nyomtalan
semmibe múlok akár a hang a szín a tett.
Nem lesz ami volt és nincs ami lett.

3

Örök csak egy:
a halál sohasem muló pillanata.
Párája áthatja minden ízem
feneketlen kút vizében
ízlelem ízét a rettenetnek.
Minden hullámban temetnek
minden elemben félelem
múlt és jövendő fél velem.
Lám nincs jelen melyben megállhatok
estére hulla mit hajnal hozott
holtan születnek a gondolatok.
Elindítottak, szállanom muszáj
a nemlét csendes mélyéből kiűztek
s bár küldetésemnek nincsen hazája
keringek kerge kérdések jajában.
Választ nem ád a kút fekete szája
a felszín tarka tükrén némaság
forog az örvény, semmisem örök
a sosem lettnél halottabb a holt
nem lesz jövő és sosem volt a volt.

4

A mélybe szállok
ám nem félek többé
egyre lejjebb süppedve
a feneketlen kútba
időtlenné válok.
Feloldódva lankasztó kergeségben
várom a végem
hazaomolva bomlok a habba.
A lét a Minden szegényebb fele
hanem a Semmi dús kinccsel tele.
Hol nincs jövő és nincs jelen
nem férhet oda félelem
hol nincsen Lét minden lehet
mért sirassam életemet?
Ki nem lel sorsra jót talál
hol élet nincs nincsen halál
hol halál nincs ott nincsen semmi
áldott lehet semmivé lenni
ámen.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nagy aranyvár tárt kapukkal
...nyár nyár... mire vár a nyár?
Csillagcsibe fiastyúkkal
hindu égen körbe jár...
De lám elborul a menny
változás lesz fenn és lenn!
Ében égen arany rojt
villám fénye végig ront
testvér fellegek között
indul égi ütközet.
Rózsapiros felhő sajkán
ijedten bujkál a hold
de jaj lásd felét szegénynek
szegény méla holdlegénynek
éj-komondora befalta
- falkája rossz bűvös fajta -.
Megette már a napot
aztán a holdba kapott
hold húsával jóllakott
hegy hátára baktatott...
Nyári éjfél kire les
suta szellő kit keres?
Üres még a mályva-tál
benne szemet nem talál
gólya fészke túl tele:
három fiók két öreg
szellő-szárny sem fér bele.
Suta szellő tova hág,
zsúpon surran, mécsfény csurran
korhadt zsindely dübörög
odvas törzsön görcsös ág
a kuvikhoz bezörög.
Kuvik kuvik süvíts fel
jaj annak ki rád figyel
kerék nyomán pocsolyában
halódó varangy hörög.
Bú meg bánat felneszel
lány felsóhajt: „Ki vesz el?
Kuvikszóra a halál
szűzi ágyra rátalál.”
Legény ágyán sincs remény:
„Kaszárnyapriccs kőkemény
de a fegyver még keményebb
ha halni kell minek éljek?”
Szüle szívén félelem,
dédanyóka jó meleg
dunnák közt is didereg.
Mellyel minden gond rokon
az emberi hajlokon
túlrepül a bús elem,
ott kaszál a réteken
zöld szilva közt hadonász
kipergeti a kalászt.
Krumpli répa csenevész,
rémülten bőg a tehén
dúlt ménében borja vész,
odakint a temetőn
eb sír ura tetemén...
Nyári éjfél kit keres
szomjas szellő kire les?
Most lessetek sóvár lányok
lessetek szomjas legények
apák anyák figyeljetek
aggok ti is örvendjetek:
elhallgatott a kuvik,
hold sarlója kibúvik
rejtő árnyból menekül
fény-udvarral kerekül,
kackiásan hadonászó
gyökérig sugárban ázó
jegenye ormán megűl.
Más kocsis kerűlt a bakra!
Sok búsongó árnyalakra
ránevet a hűs ezüst,
felcsillámló tejút füstje
mennyei lakoma üstje
körül fickándó sereg
csillagmadár csicsereg.
Hindosztáni kék legelőn
aranycsibés fiastyúk is
szemet szedni jár legelől.
Ott a göncölszekeréről
- szerelmesek rakták raja -
millió búzaszem pereg,
ki a csillagot számlálja
teljesedik csókszámlája.
Nagy aranyvár lett az égből
melyben csupa csoda épül
minden ablak minden út
melyen szemed mennybe jut.
Ki holdat lát: lát szép voltat
boldogulva mennybe holtat.
Tejút fénye dajkád melle,
kicsorduló teje kell-e?
Földre konyul könnyes szemed
terhet anyaölbe temet,
szülőházad felidézed
akit szeretsz, itt van véled.
Ámult pillád árnyba mártod
szálló pillangóvá váltod,
fák meg halmok térdre hullnak,
zsongító virágos ujjak
sajgó sebekre simulnak.
Te ki éjfél térdén ringó
pirkadások rendjét sejted
szíved kelyhét el ne ejtsed!
Te vagy boldog, te vagy táltos,
benned kél az átkot kötő,
áldást keltő ifjú jövő,
neked élőt szülnek holtak,
Messiásod minden holnap.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Mióta elejtett engem titkos ágom,
Mióta a buja barna földet hágom,
A tejízű álomburkot szívós ajkkal feltöröm,
S elindultam Isten felé,
Gyenge gyermekkorom óta
Ő volt szomjúm s örömöm...

Kerestem a napnak pengő lépte táján,
Égnek tülekedő bikkes lajtorjáján,
Tükrös kékjét mély kutakban,
Éj erdejét felkutattam.
Rám borult a déli réten,
Térdig tüzes lóherében,
Buzgó boldogságom.
Menny harangja zengte: „Hála, hála néked,
Ki öledben ringatsz tentermette néped,
Ki szent köldököddel ezer eget táplálsz,
Magot, szárnyat, lelket tenyeredben számlálsz.”
Tüzes lóherében ígyen énekeltem:
„Te, ki bennem reszketsz, pedig benned keltem,
A verőfény rajtam a te olvadt tested,
Benned fürdő orcám színörömre fested,
Tizenötesztendős nyári aranyalma,
Legyek asztalodon ujjongásba halva
Isten csemegéje.”

Kenyeret az Úrnak, mert az Isten éhes
Férfivágyódásra, asszonyszerelemre,
Ölelések malmán ő feléje ömlő
Áldozattá őrölt csók gerjedelemre.
Magját elhintettem utam barázdáján,
Első füve serkedt anyám csókja táján,
Hajnalt lestem, bimbók kelyhüket hogy oldják,
Madárfészek bújva tanultam meg módját:
Hogy telítsek fészket pici puha testtel,
Játszó szeretettel, ki fájni se restell;
Szökkenő mezőkön szemet szaporázzak
Hűlt csók hava alól új tavaszba fázzak.
És amiért magam alázattal adtam,
Ajándokul öröm őrlő tenyerének,
Bennem kalász keljen, életszemmel teljen
Örök arany mára Isten asztalára
Valóság-kenyérnek.

Hogy szüretre értem, szőlőhegyre tértem
A szívemet piros Kánaánban értem:
Néma tőke tövén szóló szőlőfürtöt.
Nedvemet facsartam felhők játékából;
Ereimbe bíbort arany égikürtök
Ontottak riadva, hol az alkony lábol.
Színem szegfüveknek színsujtásos leplén
Kisarjadzott vérem mindeneknek testén
Kezemnek nyomából mustot serkentettem
Ajakam szavából mámort merítettem
Dolgok öröméből, magam mélységéből
Édes boritalul a lelkemet mértem
Isten asztalára.

Melyik édenkertben gyűjtöttem a mézem,
Dolgok édes szívét sejtő méheimmel?
Mikor szomjuhozva önmagamba néztem
Láttam, hogy a szívem ezer szívet mímel.
Ember, állat, növény s a kövek, a holtak
Százszirmú szívemben egybefogva voltak.
Százszirmú szívemnek zengő rózsájában
Ezer harmatcseppben ezer képük úszott.
Bennem hazajártak, bennem hazagyűltek,
Csöppbe kerekedtek, eggyé édesültek.
És mert én is, én is mindenekben alszom
Íme, minden küldött, hogy feleljen rólam
Szívem trónusához egy-egy drága túszot.
...Létre riogatva ezer álomlepkét
Kibontom most szívem százszín rózsaleplét
Ajándékba virult nyílás örömében
Szívetrejtő szívem száz sziromra tépem,
Szívszirommal hintem az Úr asztalát én
Isten abroszául.

Még egy kicsit várok, a nap erre járjon
Aratás térdeljen megérett határon.
Még egy kicsit várok, delelőre érjek
Áldozatra édes teljességgel térjek,
Orcám kivirítson békés belátással,
Könnyem keljen egybe minden vágyódással,
Építsem önmagam szeretettel épre,
Akkor két kezemet mosom tiszta szépre
Bizalom tejével, tejjé olvadt vérrel
S felemelem őket áldó mozdulattal
Rakodt asztal felé, melyet terítettem,
Melyre lelkem adtam, melyre testem tettem
S ráolvasom halkan csekély imádságom:
„Isten, ki leszálltál, nékem testté váltál,
Testeddel etettél, véreddel itattál,
Ne tagadd meg tőlem áldott éhességed,
A szívemnél állj meg, asztalomhoz térjél,
Fogadd szolgálódat, aki szólít téged
Szerény lakomádul.”

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Szerelmesem, ma el ne hagyj.
Fáradt ma csókot ringató karom;
És mellyel sebes szívem takarom,
Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.

Szerelmesem, csak ma ne menj.
Elült a vágyam és hívón utánad
Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
Mely kedvesedtől elvezessen téged!

Kérlellek, mint kérne anyád:
„Szebb időben tartsad utazásod,
Ne indulj ma - sötét az éj - látod.
Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
Nem vethet fényt távozó utadra!
Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol.”

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

(Részlet)

Ha valamely képíró emberi főhöz akarna
Lónyakat adni, s különb színű tollakkal az öszve-
Hordott s tett tagokat megrakná, hogy mi felőlről
Szép asszony, rútúl feketűlt hal légyen alólról:
Ezt nevetés nélkűl tudnátok-e nézni, barátim?

Higgyétek, Pízók! e képnek mása valóban
Ollyan könyv, melyben, mint a beteg álmai, fordúlt
S zagyvált gondolatok háborgnak, elannyira, hogy sem
Fő, sem láb bizonyos formára nem illhetik öszve.
Képíró s költő tehetett mindenkor akármit.
Tudjuk, s erre szabadságot kérünk is, adunk is.
Még se szabad vadon állatot öszveigázni szelíddel,
Sem juhval tigrist, kígyót kapcsolni madárral.

(Ford.: Virág Benedek, megj. 1814.)
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Első tárgya, Mecaen, Múzámnak, s egykor utolsó!
Engem akarsz-e megint, kit eléggé láttatok, aki
Megnyertem botomat, berekeszteni régi körömbe?
Sem kedvem, sem időm nem mint volt. Herculesének
Hagyta tfalán kardját Véján, s szuglyába vonult meg,
Hogy ne könyörögje kegyét a népnek színe...
Vájt füleimben cseng egy szózat: „Csapd el öregsző
Tátosodat, nehogy orra essék, s szégyenbe borítson.”
Most hát elhányom versem s játékimat...
Azt keresem mi szabad s illő, s nekifekszem egészen,
Gyűjtök, gyűjtögetek...

(Ford.: Kazinczy Ferenc, 1824. január)
*
Az epistolák első könyvének első darabja. Befejezetlen maradt. Kazinczy 1824. január 6-án ezt írta Kis Jánosnak: „Ez, ha érzésem meg nem csal, nem volna, sokkal rosszabb a Virágénál; De sem ár nem érek a munkára, sem nem hiszem, hogy elgyőzném.”
Véján: Veianus, híres gladiátor

(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Holmi tilinkósok, kenet-árúlók s karicsálók
Nyájja, varázslók és koldúsok s más csapodárok
Több neme nyög, bősong a csacska Tigelli halálán,
Mert vala jóltévőjök. Ez attól tartva, ne mondják
Tékozlónak, nem kap szükös társa csak annyit
Tőle, hogy a hideget s éhséget elűzze magától.
Azt ha talám kérded: mért jó öse s atyja vagyonját
Tékozló kézzel gonoszul tömi kánya-begyébe?
Megfelel úgy szóllván: nem akar tartatni zsugorgó
Kis lelkűnek; ezek dícsérik, azok legyalázzák.
Fúfidi fél a rossz hírtől, s alacsony nevezettől
Gazdag ln uzsorán szerzett sok pénzzel, ugarral.
Ez száztól vesz ötöt minden holdnapra s arannyal
A legvesztegetőbb embert kínálja leginkább.
És oly ifjak után hány lest akiknek az atyjok
Legszorosabb markú gazdag. S ki az aki csudálva
Nagy Jupiter! ne kiáltsa, nmihelyt ezt hallja? de tán ő
A nyereség mellett sokat is költ? áh dehogy! ollyan
Ellensége magának, alig hinnéd gonoszabbúl
Nem gyötrötte magát a vén; kit mily nyomorúltúl
Élt, hogy elűzte fiát, úgy hoz be Terenci meséje.
Már ha ki kérdi: hová mutat e dolog? azt felelem, hogy
Amikor egy bűnt ój, sok kába fut ellene-másba.
Maltín földseprő dolmányban jár. Vagyon, aki
Tréfát űz, ocsmány ágyékáig felövedzve,
Rúfill pézsmaszagú, bakbűzű Gorgoni, nincsen
Semmi középszer. - -

(Ford.: Édes Gergely, megj. 1803.)
*
A szatírák első könyvének második darabja. A 134 sorból álló versnek Édes Gergely csak az első 27 sorát fordította le az Iramatok és Danák kötetében (1819-ben végig).
ellene-más: Édes magyarázata szerint: felemás.

(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Második emberkort tipor a polgári had immár,
S önnön hatalma dönti Róma városát.
Kit sem ama szomszéd Mársok nem tudtak elölni,
Sem a fenekedő Porsenának tábora,
Sem Capuának irígy virtussa, se bajnoki Spartac,
Sem a naponként hitszegő allobrogok,
Kit vad gyermekivel Germánia sem töre még meg,
Sem a szüléktől átkosított Hannibal,
Mink vesztük, kiknek vérét kívánja az ég is,
S főldünket a vadak bitangolják megint.
Pernyéin tapod a fene győző, s a deli várost
Dübögő körömmel verdeséndi a lovas.
Jaj, iszonyú látás! tetemit szétszórja Quirínnak,
Mellyeknek sem szél, sem nap eddig nem juta.
Tán mind, vagy pedig a jobb rész, azt kérdezi tőlem:
Hogy volna legjobb tenni inségünk felől?
Legderekabb mód lesz: hogy mint a phocesi népség
Rab városából átkozódva számkiment
S hagyta saját mezejét, házát és templomit a vad-
Disznóknak és a farkasoknak lakhelyűl:
Menjünk, merre viénd lábunk, vagy merre vezérel
A pajkos Afer s Notus a habok felett.
Tetszik-e, vagy tud más jobbat javasolni? siessünk
Gályákra űlni jószerencse hírivel.
Jó, de megesküdjünk: hogy bűn légyen hazatérni,
Míg a vizek alól fen nem úsznak a kövek,
S visszafelé akkor görbűljön az árboci vászon,
Ha Padus önti a Matinus bérceit;
Vagy ha Apenninus hegye a tengerbe rohan le;
S oly csuda szerelmek párosítják együvé
A vadakat, hogy tigriseken folyat a puha szarvas,
S a héja megpetéli a galambokat,
Vagy ha oroszlántól a csordák meg nem ijednek,
S a sima kecske múlat a sós tengeren.
Ily átkot s mindent elmondván, hogy hazatérő
Kedvünk elessék, hagyjuk el mind e hazát!
Mind! vagy ez aljnépnél okosabbak: lakja, ha tetszik,
A gyáva s félénk a szerencsétlen helyet.
Rajta, vitéz lelkek, ti ne sírjatok asszonyi módra,
S Hetruriának partjain túl fussatok.
Ránk a főldövező Oceán vár, rajta repűljünk
Ama szerencsés szigetek s mezők felé,
Hol Céres mindenha terem szántatlan ugarba,
S bár metszve nincsen, mégis a szőllő virít,
És az olajfának meddőtlen lombja tenyészik,
S tulajdon ágán díszlik a gyászszín füge.
Méz csepeg a podvás tőlgyből; s a bérci tetőkön
Ugrál le zörgő lábbal a könnyű patak.
Ottan a kecskék önkényt rocskára sietnek,
S tőgyét feszűlve hozza a szelíd juhnyáj;
Ott sem az akloknál nem bőgnek az estveli medvék,
Sem viperákkal a magas főld nem dagad.
Boldogok! itt láttunk több jót is: hogy sem az Eurus
Bő záporokkal a mezőt nem sepri el,
Sem száraz rögök a sikeres magot el nem aszalják,
Mértékbe tartván Juppiter mindegyiket.
Argi evedzőkkel nem szállt ide semmi fenyőfa,
Nem jára itt még a ledér Medea is,
Sidoni gályások nem nyomtanak erre vitorlát,
Sem a bajoskodó Ulysses társai;
Semmi dög a marhát nem bántja, semmi veszélyes
Csillag hevétől a szegény nyáj nem beteg.
Juppiter e partot szent nép számára hagyá meg,
Hogy megkeverte rézzel a szép aranyidőt...
(A rezet osztán vasra keményítette. Ha tetszik
Tanácsom, illyetén gonoszt kerűljetek.)

(Ford.: Csokonai Vitéz Mihály, 1799.)

*

A tizenhatodik epodos fordítása. Csokonai csurgói tanársága idején készült. Az utolsó két sor az elrongyolódott kéziraton olvashatatlanná vált. Toldy Ferenc, aki először adta ki a fordítást 1846-ban, Virág Benedek fordításából pótolta a befejezést. Mi is követjük.
Második emberkort: Sulla kora volt az első
Mársok: nem a hadiisten neve, hanem egy Rómával szomszédos népé
Porsena: etruszk király
Allobrogok: gall néptörzs
Spartac: Spartacus, a híres rabszolga-felkelés vezére i.e. 73-71.
Quirin: Quirinus, az istenné vált Romulus neve
phocesi népség: görög város lakói, akiknek kiköltözését Hérodotosz írta meg
Afer s Notus: a déli szél két neve
Padus: a Po folyó
Matinus: apuliai hegység
Hetruria: az etruszkok országa
argi evedzők: argosi, görög evezősök
fenyőfa: hajó
Medea: a kolkhiszi király varázsló leánya, aki az aranygyapjút Jasonnal ellopta
Sidoni gályások: főníciai ajósok

*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Est vala és ragyogott a sápadt hold is az égen,
Több apró csillag mennyei fénye között,
Amikor állandó hívséget, büszke Boriska,
Esküdtél s kis szád azt enyelegte: szeretsz.
Ámde hamar szavadat megszegted, másnak ajánlván
Szívedet és engem ízibe cserbe hagyál.
Így ígért sima tenger már sokszorta hajósnak
Csendes időt, míg a mélyire csalta szegényt.
Ekkor mindenüvé veti őt s örvénybe csavarja,
Míg el nem süllyed mindene, s ő bele vész.
Örvendek mégis s köszönöm, míg élek, örökre,
Hogy kevesig hagytál nyögni szerelmed alatt.
Így örvend szabad éltinek a kis röpke madárka,
Amikor elszabadul rossz ura körme közül...
Légy boldog te is, új szeretője ki léssz szeretőmnek,
S kit, csalván sorsom, most nevetésre fakaszt.
Bírj sok jószággal, legyenek bárányid ezerként;
Légy bölcs és legszebb a haza szépei közt.
Haj, de midőn te Boriska után fogsz sírni, hogy elhágy,
S vádló átkot rá szórni: nevetni fogok.

(Ford.: Vitkovics Mihály, 1810. körül)
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!