Irodalom-birodalom - Csicsada naplója

- Dallam: Elmégy kedves gyermek -


Gyermekednek szája
Dicsér téged, Isten!
Imádat és hála
Kél e zsenge szívben.
Hallgasd meg nyelvemnek
Gyönge rebegését,
S érező szívemnek
Teérted verését!

Tégy szent vallásomnak
Szerető keblére!
Mint égi társamnak
Sírig hű ölére!
Ő áldjon meg engem,
Ő vezessen hozzád,
Hogy az én szívemben
Lakozzék mennyország!

Tündér virágkorom
Nem nyílik örökké,
Elhervad egykoron
S nyoma se lesz többé;
De soha sem hervad
A lelki buzgóság,
Igéd rá a harmat
S gyümölcse boldogság.

Teremts tiszta szívet
Oh Isten, énbennem!
És gyermekded hitet
Munkálj én szívemben!
Ki szeret, hisz, érez,
Gyermekek módjára:
Az ilyeneké lesz
A mennyek országa.

Vezess, Atyám engem
Szent isméretedre,
S igaz félelmedben
Őrizz meg örökre!
Add, maradjak gyermek,
Napom alkonyáig!
Vétket ne ismerjek
Koporsóm zártáig!

Mint gyermek, Rád hagyjam
Minden én ügyemet!
Mint gyermek, csókolja
Dorgáló kezedet!
Mint gyermeket érjen
Utol a végálom,
Míg neved az égben
Angyaliddal áldom!

*) A D. F. E. pályázatán pályadíjat nyert költemény
(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Folyna mindig vígan életünk,
Jó szerencse járván mi-velünk,
Imádkozni még is kellene...
Hozzád oh szeretet Istene!

Lám a vígság nem jár egyedül,
Jaj de hányszor búval is vegyül,
Imádkozni hogy ne kellene...
Hozzád oh erőnek Istene!

Volna életünk csupán erény,
Másnak semmi rosszat nem tevén,
Imádkozni még is kellene...
Hozzád oh szentségnek Istene!

Oh az ember gyarló, gyenge lény,
Sokszor jár a bűnök ösvényén,
Imádkozni hogy ne kellene...
Hozzád oh kegyelem Istene!

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

 

A pirótai vágás gyönyörü makkerdő belsejében van. Köröskörül egy mértföldnyire nincs emberi lakás sehol, azért épitettek a vágás szélére egy kis házat a kerülő számára, aki néha hetekig sem jön össze mással, mint az erdészszel, akivel dolga van.

Ebbe a házba egyszer valami Birda Péter költözött be a feleségével, meg két kutyájával. Az ember lehetett vagy negyven esztendős, ami parasztban már éppen nem fiatal. Az asszony legfeljebb husz.

Az egész dolognak hosszu volna elmondani a történetét, regény lenne belőle. Egy lélegzetre elég annyi, hogy Pöndör Vicza volt az asszony leánykori neve s hogy azok közé a menyecskék közé tartozott, akiknek, mire fejkötő alá kerülnek, már egy fél vármegye pörge bajusza simogatta meg az ajakát. Pöndör Vicza hozzáment Birda Péterhez, mert tudta, hogy van az embernek egy kis vagyona; Birda meg elvette a leányt a multja daczára, mert néha a parasztember is megbolondul, mikor szerelmes. Hanem amint bekötötte a fejét, csak vitte egyenesen a pirótai vágásba kerülőnének. Azt előre kicsinálta az erdészszel. Szivesen rábizták az erdőt, mert megbizható ember volt, ő meg szivesen elbujt az emberek elől: ő tudta miért.

Persze nagyot nézett az asszony, mikor azon vette magát észre, hogy mértföldnyire ugyan nem turbékolhat most már körülötte más, mint az igazi vadgerlicze, meg a vadgalamb. De még közel se jöhetett a házhoz senki, mert "Urfi" meg "Kisasszony" nem értette a tréfát. Még az erdészt is majd levetkeztették a második napon, hogy elfoglalták az uj lakást.

"Urfi" meg "Kisasszony" tudniillik két igazi mészároskutya volt. Azt is tudta Birda, hogy mért hozta magával őket. Az egyik jó lesz neki, mikor az erdőt kerülgeti, a másik azalatt otthon marad és őrzi a házat.

Az asszony duzzogott egy kicsit. Micsoda élet ez? Elbujni ide a cserebogarak meg a mókusok közé! Még a templomba se járhat az ember.

Péter parasztészszel vigasztalta: "Majd bejösz velem minden vasárnap a faluba, azután együtt ballagunk haza; lesz idekint egy kis majorságod, ad tán az Isten gyereket is; majd meglásd, megszokod; te is elfelejted ami volt, én is: boldogok leszünk."

- Igen, mikor még kend sem lesz majd itthon egész nap. Megesz az unalom.

- No, majd segitünk rajta. Nappal ezt a részt járom, itt leszek mindig közel; vagy el se megyek, mikor nem muszáj. Hisz nekem is kell egy kis pihenő. Éjjel meg ugyis alszol...

Biz’ ez már egyszer meg volt. Ezen nem igen lehetett változtatni, bele kellett szépen nyugodni.

Birda jó erős sövényt vert a ház köré, azt megtetejezte dusan tövissel. Ott ugyan se ember, se állat egészséggel keresztül nem verhette magát. A sövénybe jó erős tölgyfa-ajtót vágott, azt belül lakatra tette, a kulcs nála volt. Mikor este elment, maga zárta be mindig. Az asszony bent maradt a házban, "Kisasszony" meg kint az udvaron. A kerülő nyugodtan járhatta az utját: elég biztonságban tudta a kincsét.

Eltelt az ősz, eltelt a tél, azután jött az uj tavasz. Egyszer csak zöld volt megint minden. Kezdődött ujra a nagy járás-kelés az erdőben. Pöndör Vicza, mintha a régi nevét is elfelejtette volna, ugy megváltozott. Még a templomba se nagyon kivánkozott már vasárnaponkint. Inkább küldte az urát, hogy csak menjen magában. De vigye magával Urfit is, mert itthon csak egyre veszekszik Kisasszonynyal.

Addig még értette a dolgot Birda Péter, hogy hadd menjen ő magában imádkozni, mint hogy ugy megváltozott az asszony gusztusa s megszerette a csendes erdőt; de hogy Urfi meg Kisasszony ne maradhassanak békén együtt, az már csakugyan nem fért a fejébe. Ejnye, ejnye! ez alatt alighanem lappang valami.

Urfinak nem szabad otthon maradni, annyi bizonyos. De hát miért?

Az a jó erdei levegő tisztán tartja az agyvelőt, kivált az olyan negyven éveset, amelyik már kiállotta a tüzpróbát. Birda hamar megakadt annál a gondolatnál, hogy ennek csak egy oka lehet. Az, hogy valaki, akit a kutya nem ismer, nem közeledhetnék a kerülőházhoz. De akkor az a valaki mért nem fél hát Kisasszonytól is? Csak egy felelet van rá: mert azzal már jó barátságban van.
Hm!

Az ilyen kerülő nagyon jól hozzá tud ahhoz szokni, hogy ne beszéljen haszontalanul. Birda hallgatott, de annál többet gondolt. Elég a gyanunak egy mustármag, hogy perczek alatt toronymagasságu fát növeljen belőle. Eddig eszébe sem jutott, hogy a felesége megcsalhatja. Nem azért, mintha nagyon bizott volna benne, hanem, mert azt hitte egyszerü eszével, hogy sokkal jobban őrzi, semhogy ki lehetne játszani. Nagy szerencse volt az, hogy ugy el voltak dugva az emberek elől. Most azonban, hogy egy piczike gyanuokot talált, már ki is göm¬bölyitette az egész mesét. Bizonyos, hogy mig ő odajár, azalatt történik valami. Kisasszony nyomorult dög, aki meg van vesztegetve, ő benne többé megbizni nem lehet.

Volt annyi nyugalma, hogy azt mondta magában: "Most már ugyis mindegy, egy esettel több vagy kevesebb; lassan akarok a végére járni, de biztosan."

Füttyentett Urfinak s elindult vele a falu felé. De csak a sarokig ment, ott a fák közé állt s leselkedett. Rengeteg ideig állott ott hiába. Egyszer az asszony kijött a kapu elé s körülnézett, azután bement mindjárt megint. Már-már azon volt, hogy csakugyan bemegy a faluba. Elindult. Akkor jött vele szemközt lóháton az erdész. Olyan harminczas, derék szál ember. Megállott, amint Birdát meglátta; Urfi dühös volt, majd lehuzta a lóról.

- Ejnye, de jó, hogy találkozunk. Itt vannak a zsidók. Holnap kezdjük a fakijelölést; legyen itthon kend hét óra tájban.

- Igenis, ténsuram.

- Hová indult most?

- Mennék a misére.

- Isten hirével. Mondja csak, van a kutjában jó viz? Megitatnám ezt a gebét ott.

- Nagyon jó a viz. Csak tessék befordulni ténsuram; otthon van az asszonyom, szolgál az mindennel.

Elváltak.

- No, - gondolta Birda, - legalább ez is észrevehet valamit, amig ott időzik. Majd megkér¬dezem holnap okosan.

Hanem másnapra már kiment az eszéből. De mig a felesége az árokhányóknak pálinkát mért, azalatt valamit keresett a ládájában. Nem találta meg, a mire szüksége volt, hanem a helyett talált egy kulcsot. Szakasztott mása volt az ő lakatkulcsának. Hm, hm!
Mi szüksége van az asszonynak arra, hogy titokban tartson kulcsot a kapu lakatjához?

Nagyon komoly, majdnem komor volt a következő napokon. Nem tudta, mihez kezdjen. Kezdte belátni, hogy mégsem egészen könnyen forog az olyan müveletlen parasztész. A feleségére alig mert ránézni, hanem Kisasszonyt mindig iszonyuan oldalba rugta, mikor a közelébe került. Ez a büntárs. Csak beszélni tudna!...

Egy idő óta kissé elhanyagolta a dolgát. Folyvást otthon ült; még este se szivesen mozdult, pedig az erdész különösen meghagyta neki, hogy jól ügyeljen, mert a vadorzók most tehetnek legtöbb kárt a párosodó meg a vemhes vadban.

Egyszer, éppen mikor le akart feküdni, egy csütörtökön, lövést hallott jól bent az erdőben. Megijedt. Ez a vadorzó, gondolta. Megmarkolta a puskáját és füttyentett Urfinak. Együtt szaladtak. Már egészen hajnal volt, mikor előkerültek. A fekete rigó csacsogva surrant egyik bokortól a másikig; a vörösfarku csattogó madár kiült az utszélre, egy hajlós kóróra, onnan billegette lángszinü kormánytollát. Egyébképen csendes volt még az erdő. A bogár se igen mozgott. Csak a levegő nagyszerü üdesége, meg a harmatos zöldség éreztette, mutatta min¬denben az élet dusgazdagságát.

Mikor a házhoz ért, nem nyitott be, hanem előbb körüljárta a sövényt. Hátha le van valahol tiporva, a tüske széthányva? Semmi. De a mint a kis kapun be akart lépni, ott ráesett kidülledő tekintete valamire. Egy jól lerajzolt csizmanyom volt az a porban. Nem az ő csizmájáé.

Kisasszony hizelegve futott elő a pitvarból a mozgás neszére s rögtön nagy játékot kezdett Urfival.

- Hát ezek azok, akik egymással nem tudnak megférni? - gondolta Péter.

Az asszony is jött, kinyitni a hám ajtaját. Nagyon álmos volt még. A mint a gazda bement, lefeküdt ujra. Csak ugy a dunna alól csicseregte ki: "fogott-e hát tolvajt?"

- Majd fogok, - dünnyögte Péter és megint megrugta Kisasszonyt.

Azután egy ideig minden héten megtörtént csütörtökön ugyanaz, hogy este hirtelen lövés riasztotta fel. Akkor rohant esze nélkül keresni a vadorzót. Soha sem tudott elfogni egyet sem, pedig bizonyos volt, hogy rájártak a vadra. Egyszer alig négyszáz lépésnyire a háztól, lőttek le egy őzet. Birda ott termett és megtalálta a feltört bakot. A gazficzkók azonban már eltüntek.
A szegény kerülőt annál inkább bántotta a dolog, mert rendesen csütörtök volt az a nap, amelyen az erdész meg szokta tenni a maga heti körutját. Még feltünik neki a sok lövöldözés előbb-utóbb; csuda, hogy eddig is nem szólott. Reggel mindig halálra fáradtan került elő, csütörtök rossz napja volt.

A negyedik vagy ötödik csütörtökön aztán megbökte mutatóujjával a homlokát. "Nini! Ennek fele se tréfa..." Mosolygott: "Erre bizony korábban is gondolhattam volna."

Kiment az udvarra s szétnézett. Az idő meglehetősen borultas volt. Azt tudta, hogy uj hold van; e szerint ma este sötét lesz. Nagyon jól van... Még vagy két órája volt. A vadorzók rendesen csak ugy 8-9 óra közt jelentkeztek. Előhivta Kisasszonyt; az egy idő óta nagyon félt tőle. Péter most jóltartotta kenyérrel, turóval; megsimogatta, enyelgett vele. Fél óra mulva a régi jó barátok voltak. Azután bement a házba és behivta mind a két kutyát.

Várt.

Biztatta a feleségét, hogy csak feküdjék le. Ő is alszik mindjárt, csak kiszí még egy pipát. Az asszony szépen szót fogadott, lefeküdt.
Egyszer csak "brumm! brumm!" hangzik a kemény duplázás a vágás sarkán. Biz’ az messzecs¬kén lehetett. Az asszony felriadt: "hallotta kend? itt a vadorzó megint!..."

- Hallom, verje meg a szent; megyek is már, te csak maradj, szivem; aludj, majd sietek haza.

Azzal ment kifelé. A két kutya utána. A szobaajtót bezárta maga után s fenhangon Urfit szólitotta. Az oda dörgölődött hozzá. Akkor a jó csendeseszü paraszt megfogta a nagy farkaskutya nyakát s mialatt Kisasszony kiosont mellette az udvarra, a kant visszalökte a konyhába, melyet szintén bezárt. Odakint halkan füttyentett Kisasszonynak, mely egy pillanatig csodálkozott ugyan, de azután bátran követte. Nemsokára eltüntek a fekete éjszakában.

Birda Péter letette az exáment arról, hogy csakugyan benőtt a fejelágya. Tudta, hogy csalják; most gyanut fogott, hogy az a csütörtöki lövöldözés is csak arra való, hogy őt elcsalja hazulról. Jól van. Hát elment. Hanem ma megcserélte a kutyákat. Kisasszonyt hozta magával és Urfit hagyta otthon. Az nincs megvesztegetve. Sötét is van, hasonlit is a két kutya nagyon egymáshoz. Még az asszony se veszi észre hirtelen a cserét. Egyébiránt majd kisül az mindjárt.

Elvonult vagy kétszáz lépésnyire a sürüségbe. Hátha Urfi kiszabadul s keresi? Ha nem talál rá mindjárt, majd visszamegy. Jó óráig tünődött mozdulatlanul.

Arra riadt fel, hogy iszonyu kutyaugatás támadt a háznál. Megdobbant a szive. Ez az Urfi hangja. Jól van, ez csakugyan nincs megvesztegetve.

Nehézkes futással igyekezett hazafelé. Most hát meg lesz az igazi vadorzó. Ez alatt Urfi mindig bőszültebben marakodott, szinte hörgött már dühében. Hallani lehetett az asszony hangját is, amint csittitotta. Nem ért az semmit. Egyszerre csak egy kis csettenés szólt, mintha kemény bottal jól ütnek valami deszkára. Arra rögtön csendes lett minden, még csak egyre fogyó hörgés hallatszott...

Birda kitalálta, hogy mi az. Urfi végsőt vonaglik: lelőtték egy kis buldogg-revolverrel.

Puskájának mind a két kakasát felhuzta, ugy lépett be a kapun. Néhány lépésnyire előtte sötét tömeg feküdt a földön. A hü Urfi. Már nem mozdult.

A szobából gyertyavilág fénylett ki; Birda odalopózott az ablakhoz. Látta, amint a felesége gyöngéd gondoskodással mosogatja az erdész karját; egy nagy harapásseb látszott rajta.

A buta paraszt csak bámult. "Gondolhattam volna", susogta. Azután elszántan benyitott a pitvarba, onnan a szobába. Azok ugy néztek rá meghökkenve, mint egy kisértetre.

Az erdész feltalálta magát.

- Nézze, hogy megharapott a kutyája.

- Tudom; jó is, hogy agyon tetszett lőni. Most csakhamar doktorhoz, mert beteg volt a kutya. Én is azért hagytam ma itthon.

Asszony, világits csak a tekintetes urnak!...

Olyan természetes hangon mondta, hogy az erdész szószerint elhitte. Hamar vette a kalapját s még ő sürgette a menyecskét: "Igen, igen; világitson csak a lovamig."

Mikor elmentek Birda mellett, a nagy paraszt felemelte puskáját, hogy leüti őket. Szük volt a hely - szerencsére. De mikor a kapuhoz értek, akkor már nem birta tovább.

- Megálljatok! - bömbölt iszonyu tüdővel, mint egy gőzgép.

Azok megriadva fordultak vissza. Nem láttak semmit, a gyertya gyér világossága nem hatolt el a házig, de ők ugy álltak ott megvilágitva az éjszakában, mint egy-egy czéltábla.

Két lövés dördült el gyorsan, egymásután, azután sötét lett.

Birda hallgatózott egy pillanatig, végül odarohant hozzájok. Meg voltak halva.

A nagy paraszt két hóna alá vette őket s beczammogott velök a házba, ott ledobta mind a kettőt a padlóra. Majd kiment még egyszer és behozta Urfit is. A dögöt a holttestekre lökte. Utóljára beszólitotta Kisasszonyt, arra elevenen zárta rá az ajtót. Mikor készen volt, üszköt dugott a ház nádfedelébe, azután felmászott a kémény mellé és várta, mig a lángok egészen körülnyaldossák.
Azalatt pedig egyre dudolgatott magában.

*

Egy hét is eltelt, mig a környéken megtudták, hogy a pirótai kerülőház leégett.

Az erdészt akkor már kerestették az ég alatt, a föld szinén mindenütt. A lova ugy került haza tépett kantárral.

A romok közt aztán megtalálták a csontvázakat. Ott temették el őket, ahol rájok akadtak.

A fekete füstös romok ma is ugy veszik körül a sirt, hallgatagon, mint valami boszorkánymauzoleum.

(Forrás: Bársony István: Dobogó szívek - Magyar Ker.Közlöny Hírlap- és Kk. 1907. Bp.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Apácza léssz, beszélik rólad,
Czellába zárod el magad,
Torzképét látva a valónak,
Elásod sírba multadat.
A bús lemondás nagy keresztjét
Hurczolva gyönge válladon,
Terjesztesz áldást, égi békét,
Neved lesz: jóság, irgalom.

Oh! szép ez ábránd álmodónak,
Kinek nehéz, bús álma van,
Kinek a regg is oly fakó csak,

Mint éj, s mely – csillagtalan.
Ki ifju bár, de a mivel birt,
Elveszté mind az ég alatt,
Ki nem keres fényt, nem keres hírt,
S nem érez égő vágyakat.

Oh, szép az isten lánya lenni,
Jó lenne annyi rossz között,
Fejedre szűzi pártát tenni,
Lerázni port, sarat, rögöt.
Oh! szép rajongás: istent hinni,
Imában lelni csak gyönyört, -
De mégis szebb: meleggé tenni
Az otthont, a családi kört.

Madárt ha látsz kalitba zárva,
- Merengj el bár az éneken –
Nem sejted-é, hogy bús dalába
Panasz csendül lágy-édesen?
S nem fáj-e, hogy repülni tudna,
Mert szárnya van és – nem lehet...
Arany kalitka koldús foglya,
S hiába szomjaz kék eget!?

Elismerem:szép lelked álma,
S hiú a látsza’, külvilág, -
De nőnek ott a hivatása,
Hol fészket rejt a lombos ág.
S a míg a ringó bölcső mellett
Zengsz édes altató danát, -
Csak oly közel istenhez lelked,
Miként ha mondnál hő imát!

Ha van tehát még a világon,
Mi a világhoz kötni tud,
Ha van való, mi balga álmon
Túladva közeledbe jut, -
Maradj te nő, s hidd el nékem,
Hogy gyermektől e szó: mama!
A legszebb szó itt len, s az égben
A legbuzgóbb, leghőbb ima!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain
A tátott csőrű, fekete fejű,
Csattogó, vijjogó keselyű.

Csattog és vijjog fészkem fölött,
Zuhog le tüzes nyelve:
Repülni akar, reggelre kelve.

És noszogat, gyere már, nosza már,
Így kell, meg így, bontani szárnyat.
Gyere már, nosza már, várnak.

Így kell bontani, emelni, kitárni;
Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán -
Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.

Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja,
De követni nem merem én
S állok a fészek peremén.

Úgy teszek, mintha akarnék;
Ugrom és visszaesem -
Mert nem megyek szivesen.

Hunyorgok pisla szemekkel,
Tollam borzadva dermed,
Vakaródzva didergek.

Tudtam, te vagy az, láttalak jönni,
Messziről fekete pont:
Alkonyuló horizont.

Hallod-e, már nem vártalak én,
Reggeli kiáltás a bérceken át,
Süket sikoly, keresi fiát.

Én már jól érzem magam itt
Az oduba, amibe tettél,
Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.

Ó, édes a lágy sárból rakott ágy,
S a giliszta jó eledel -
Jaj, nem megyek, anyám, veled el!

Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé,
Ha kihül a fészek alattam:
Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.

Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérek, csitri csibék,
Bujjatok idébb kicsikét.

Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!
Kergessétek az ablakon át!

Csapkod messziről, tünő szárnyain:
Alkonyuló horizont,
Fekete pont -
Jobb lenne nem látni viszont.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:

– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...

Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...

Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő alakját -
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.

*

Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.

A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.

Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!

A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.

A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.

Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.

Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.

Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?

Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.

Mint drámaíró előkelően és biztosan konstruált. A Tannhäuser és Lohengrin első felvonásai izgalomban, várakozásokban a szereplő emberi akaratok helyzeti- és mozgási-energia viszonyainak változásaiban úgyszólván shakespeare-i erővel vannak felépítve. De a zene és a dráma két tényezőjével Wagner nem tudott mindig hibátlanul számolni. Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. Számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet és akik egymást szuggerálják. Van benne is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?

Mind a négy hősnője: Tosca, Mimi, Butterfly, Manon, többé-kevésbé könnyelmű nő, sőt kokott. És ez Puccininál nyilvánvalóan nem esetleges. Ez legalább is eltolódott nemi érzésre, vagy legalább is megromlott szexuális etikai érzékre vall. Húsz-huszonöt éves fiatal embereknél hasonló érdeklődést és szimpátiát még nem kell szükségképpen így magyarázni, de Puccininál, aki a Manont jó férfikorában írta s a Butterfly befejezésekor az ötven körül járt, bátran az idegbeli terheltség számlájára írandó. A zenei konstrukciója is részben felfokozott és részben megzavart idegműködésről beszél. Csupa egymás mellé rakott, egymásba illesztett apró zenei formáció. Futamok, trillák, meglepő hangszínek és harmóniák (hangszínek és harmóniák minden melódiai, ritmikai, kontrapunktikai stb. stb. tartalom nélkül) gyöngyöznek, sóhajtanak és úszkálnak a zenekaron. Azután kicsiny melódiák emelkednek ki mint hullámok, bágyadtan, édeskésen, simogatóan és elbuknak, elsüllyednek. Majd erőre kapva, megnyúlva és kiegészítődve lendülnek föl az emlékezés meglepetésében és borzongásában. Megint eltisztul minden. Az öntudat fonográf-hengere automatikusan lemossa magát és jöhet más. És jön más. Izgató, komikus ritmusokban jelenik meg egy szerény kis melódiatöredék. Majdnem együgyű és mégis érdekelő; kifejlődésében már izgató is. Csupa apró figyelemkoncentráció, csupa rövid akaratlendület, enervált idegdúcok korai kisülése!

Emlékezzünk a Pillangókisasszony első felvonására. Egy fuga vezeti be. Nem fuga, csak fugató. De fugának hallatszik és ez a lényeges. Groteszk, érdekes, csillog. Nem írt ilyesmit senki. Japánországban vagyunk. A függöny felgördül. A színpad tele van virággal. Nyári vagy tavaszi délután. A házasulandó Pinkerton hadnagy és Goro Yakodo (a házmester) a japáni házak berendezéséről beszélgetnek. Lényegtelen, amit mondanak. Pillangókisasszonyt várják, akit Pinkerton japán módra feleségül fog venni, amint ez szokás az amerikai tengerésztisztek között. A zenekaron azonban valami bukdácsolást hallunk. Egy g-moll szext-akkord és egy esz-dúr akkord sántikálnak egymás után, a vonósokon és a szordínózott rézfúvókon. Különös, csiklandó, érthetetlen hangzás. Nem akar semmit se mondani. Olykor felbukkan töredékekben a fuga témája. A két akkord pedig színét változtatja, elhalkul s grimaszokat vág, amint hangjai átmódosulnak a hanglépcső szomszédos hangjaivá. Ez japáni figurázás, japáni gesztikuláció akar lenni. - Etnográfiák és útleírások nem tudnak annyit beszélni Japánról, mint ebben az első felvonásban Puccini, aki talán sohase látta Japánt. Vagy ha látta is, számára a látás nem mondhatott többet, mint a fantázia; ez a mindent megsejtő telepátiás látnokság a hisztéria előjoga.

Az akció szép lassan indul, hogy legyen idő a közönségnek beadni a sarkalatos zenei rögeszméket. Fölvonul az új Pinkerton-háztartás cselédsége és bemutattatik; kedves festői jelenet. A fugatéma már a fafúvóknak is kiosztatik, de nyúlfarknyi, elvágott melódiává fejlesztve, szelídítve és átmosva illatos fuvolaszínekkel. Vége az első jelenetnek. Jönnek a rokonok. A fagott egy komikus, ritmikailag meglepő és üdítő indulóra gyújt a mély vonósok csendesen lépegető staccatói mellett. Ez az induló már egy teljes zárt melódia; egy nóta, ha úgy tetszik. A formák most egy ideig egészen proporciósak. Tizenhat taktus és újra tizenhat taktus. Egy másik apró, két ütemes motívum hétszer ismétlődik egymás után a zenekar fokozódó nekilendülésében. Milyen ravasz és perverz nekilendülés! Beethoven nem álmodott ilyent. Crescendók újra és újra pianissimókba esnek vissza, mint az asszonyos természetű mazochista férfiak ölelésre kitárt és lebocsátott karjai. Japán zene ez, vagy olasz zene? Nem. Puccinié, aki olasznak született és japánokról mesél nekünk.

Csak a konzul érkezik. A tengerészhadnaggyal csevegnek és koccintanak. Jelentéktelen dolgokról. A zenekaron a Yankee-Doodle, az amerikai nemzeti dal jelenik meg. Ez kissé olcsó talán, de Puccini kever hozzá egy sajátságos harmóniai ötletet, amely szárnyaló lendületbe visz egy parányi, jelentéktelen és már felhozott két ütemes melódia-motívumot. A zenekar apró, japáni zenefaragványokat készít - "pár perc alatt". Finom és előkelő minden; banalitást, közhelyet nem hallunk. Pinkerton Butterfly báját, kedvességét dicséri. Végre a szín mögött felhangzik a nászmenet éneke. A zenekaron most egész gyanútlanul fontos dolgok történnek. Nem kell reá figyelni. Anélkül is meghalljuk ezt a szomorkásan ugráló egyhangú melódiácskát. Egyszólamú, egyszerű. És most egy finom stagnáció, egy elegáns, feszült (de zeneileg üres!) előkészítés után, a zenekar egyszerre, mintegy megdöbbentő felszökkenéssel más világba lendül.

Új jelenet. A színen a régiek vannak, várnak, kifigyelnek a hegyoldalra, künn a násznép közeledik. Butterfly barátnői egy édes szerelmi dalt énekelnek. Figyeljük a kezdetét. Őszinte, nagy, gyermekes sóhajt hallunk. Egy tizenöt éves leány szerelme ez - két ütemben. Egy reflexszerű mély belégzés, ez az első ütem és egy ideges, reszkető, belső izgalomtól forró, hosszú kilégzés, ez a második ütem. Ilyen légzés csak szűzi lények szerelmeiben szerepel. Leheletszerű, hárfás pianissimóban erotizmustól átizzított, sőt e célra berendezett zenekaron (a berendezésben legszembeötlőbb: szóló hegedű, szóló viola és szóló cselló sajátlagos szerepeltetése) indul meg ez az átstilizált, de nem túlságosan stilizált szerelmi lihegés. A két ütem szekvenciaszerűleg ismétlődik a hanglépcső magasabb és magasabb fokain. Azután kusza áradozássá, dadogó, nyögő és retorikus melódiává bontakozik és egészítődik ki. Illogikus, önkényes, modoros, sőt amatőr-ízű egyes momentumaiban, de a matematikai logika hiányát indokolja egy színpadi és érzelmi logika, a zenei önkényességet magyarázza egy álmodozó, hatalmas erejű melódiafantázia türelmetlensége, a modorosságot pedig egy nagy hangszerelő-tehetség mániákus színkedvelése.

Megérkeznek Butterflyék. Tele van a színpad japán lányokkal, színekkel, napernyőkkel, jókedvvel. Most ezt kell nézni; a zenekaron a hangszerek a már ismert kis japáni figurákat adják kézről-kézre. Bemutatják a vőlegénynek a rokonságot, Butterfly anyját és az apa is szóba kerül. Ő már nem él, harakirival halt meg. A nagybőgőkön végigtántorog halk, emlékező szomorkás pattogással a halál, a japáni halál, könnyű, nem tragikus, mint az európai; egyszerű, bölcs, igénytelen, de azért komoly. Ezt fogja a zenekar sikoltani és bömbölni majd Butterfly halálánál; s akkor: tragikus, ünnepélyes erővel - az európaian melankóliás Puccini nevében, aki a maga részéről hangos könnyezéssel siratja el hőseit és hősnőit.

A násznép együtt van és megismerkedünk a rokonsággal. A párocskát összeadja a hivatalnok, a társaság jól érzi magát. A régi motívumok, melódiák bukfencezve, hahotázva kergetik egymást a zenekaron. Olykor semmi közük a szöveghez. De hiszen nem is a szavak fontosak és nem is azoknak illusztrálása, hanem hogy a kettő együtt valami érdekelőt adjon ki. Frissítőket hordanak körül, a hülye Yakusidét itatják. És ekkor a mulatozás tetőpontján érkezik meg Bonzó bátya, a menyasszony előkelő rokona, aki megátkozza Pillangókisasszonyt. Ez az átok eltekintve attól, hogy drámailag kitűnően van előkészítve, ismét újságot ad. Nyers, rémes hangszínekben harsog a zenekaron az átokszólam. Csak négyütemű. Az ismétlésében borzalom, folytonos harmóniai fejlődésében kérlelhetetlen izgalom rejlik. Wagner nem tudta ilyen érdekessé tenni a Hunging-motívumot a Walkürök-ben. (Holott minden kétségen felüláll, hogy a Hunding-motívum többet ér, mint emitt az átokszólam.) A hegedűk sikoltoznak, a násznép vijjog és szörnyülködik és a zenekarban kegyetlen ritmikával újra és újra felbukkan a két vad színfolt, a két groteszkül egymás mellé helyezett káromkodó szeptim (cisz) és non (h) akkord. A násznép felkerekedik, otthagyja a kis Cso-cso-szánt az amerikai férjével és követi az átkozó Bonzó bátyát. A zenekaron most tragikus erővel harsonálva recseg a halál motívuma: a Butterfly apjának halálára emlékezünk és megborzongunk e gyönyörű kis szerelmes pillangó pusztulásának sejtelmétől.

Az átok visszhangjai lassan múlnak el; a japán leányka roskadozik az iszonyattól, az átok félelmétől, az izgalomtól. Puccini azonban pár pillanat alatt visszazökkent a lakodalom hangulatába. Most elég volt a rosszból. A fugamelódia a fuvolán lépked és szálldogál illatosan az alkonyodó japán égbolt kékségében.

És most már lehet adni valami újat. Egy édes szerelmi dalt; de igen egyszerűt, rövidet és primitív szerkezetűt. És ezzel vége. Több újság nincs. Még visszajönnek kísérteni az átokszólam árnyékai, a lakodalom ünnepélyes kürthangjai. Átmuzsikál rajtunk a dráma lírája. A szereplők lelki analízise következik, mint a regényekben szokás. És amit a drámaíró a regényíró után meg nem csinálhat, megcselekszi a zenedrámaíró. Az átokszólam teljes borzalmasságában tér vissza; idegen rángatózások vonulnak át a zenekaron. Az apró melódiákban hol holdfényes végtelenül szubtilis szerelmi vágyak sóhajtanak, hol a rettegés hideg görcsei vonaglanak. Ezek után újra felzendül az a bódítóan erotikus nászdal. A Butterfly szerelme. És ebben a bágyasztó elalélt illattól terhes hangulatvilágban legördül a függöny.

Egy óráig tartott a felvonás és semmit se fáradtunk. Hja ez a muzsika már ilyennek készült! Nem úgy, hogy éppen senkit valahogy ki ne fárasszon, hanem, hogy a fővárosi művelt embereket (tehát: jelentékeny irodalmi műveltség, aránylag kicsi zenei ítélőképesség, jó fantázia, jelentékeny lelki differenciáltság) végig érdekelni tudja.

A modern muzsika fejlődésében világosan nyomon követhetjük a zeneművészet szándékainak változását és új céljait. Haladását a programzene felé. Beethoven öreg korában már tagadhatatlanul program-muzsikus is volt. Megérezte, hogy a hangokkal nemcsak a fülre kell és lehet hatni, hanem a fantáziára is. Mikor a zeneszerző specifikus hangulatokat akar fölkelteni - program-muzsikussá válik. Az első Beethoven-szonáták zenei gondolat- és érzésvilágában nincsen ilyen "specifikus" hangulat. Ezt a zenei pictus orbist már Haydn, Mozart munkáiból is ismerjük. Beethoven rajzolási technikájában és festékeivel más, talán, és érdekesebb is - de ugyanaz a világ. A Pathetique-szonáta már programzene. Különösen az első tétel. Ez új világ. Ez a muzsika sajátságos asszociációkat kelt és olyan lelki régiókat mozgat meg, ahová eddig hangokkal el nem ért senki.

A modern muzsika nem elégszik meg a hallószervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt. Már maga az új zenekari technika is elárulta ezt a tendenciát. Nézzünk meg egy Wagner-partitúrát. Teljesen kiveszett belőle az a szép matematikai proporció, amely még Beethovennél is mindenütt megtalálható. A szólamoknak az a szolid egyensúlyozottsága, amely minden hangszert érvényre juttat és sohasem hagy kétségben afelől, hogy ha valamit hallunk, milyen lehet az körülbelül a kottapapíroson. Wagnernél akárhányszor nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangszerek szólnak és milyen kombinációban. A hangok érzéki hatása a mindenekfölötti cél. A partitúra szépsége egészen mellékes. Szólamokat és hangszereket vesztünk el a hangzás szokatlan és mesterségesen kevert káoszaiban és örvényléseiben. Ezeknek a szólamoknak azonban nem is az a céljuk, hogy öntudatba jöjjenek. Hozzájárulnak a hangzás eredményezéséhez és rejtekutakon a fülbe jutva, mintegy az öntudat alatti agyrégiók nyugalmát bolygatják. Lefutnak a kisagyba, a hátgerincbe, kifejtik hatásukat a szívidegekbe és eszükbe juttatják rég elmúlt őszi napok és téli éjszakák nyugovó emlékeit.

A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat - ad hominem - tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti - ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje - a hangzás - már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.

Nagyon érthető azonban, hogy a zeneszerzők haragszanak Puccinire, szélhámosnak nevezik és kóklerkedéssel vádolják. Tagadhatatlan, hogy művészete egészben nem egészen jóhiszemű; de nem többet ér-e ez a grandiózus rosszhiszeműség minden becsületes, izzadó jóhiszeműségnél? A modern művészetet hasonló értelemben lépten-nyomon megvádolják. Hogy a közönség felültetésére, megdöbbentésére dolgozik, hideg, nyugodt számításokkal, a szavaknak és festékeknek tébolyszerű kevergetésével, hogy experimentál a hallgatókkal és nézőkkel s jó maga a sarokból, mint valami csínytevő gamin, cinikus mosollyal lesi - hogy: "no mikor vernek meg!" A vád méltatlan, de alapja van. Kétségtelenül konstatálható tény, hogy a modern ember a lelki differenciálódás és finomodás közben elvesztette erkölcsi érzékét. És ettől eltekintve is, a világ az Olimposz magaslatairól mindig másféle látvány volt, mint másunnan. Az új művészet, amely nagy önkritika, önismeret és ízléssel - mint a modern technika vívmányaival - dolgozik, sajátságos és tipikus átalakulásokon emeli keresztül azokat, akik az országában élnek. E változások közben a művész meggyőződésévé válik mindennek a relativitása, minden eddig produkált és ezután produkálandó művészi értékek kétséges volta és csak egyben bízik, csak egyet keres. A hatást. Ez az a súly, amellyel a művészetének értékeit momentán le lehet mérni, amely biztosíték, kielégülés, erkölcs és pénz! Éppen azért nem bízik magában, nem bízik a közönségében, nem hisz a munkájában. És ez a fölény biztosítja számára azt a technikai potenciát és tisztánlátást, amely valóban a modern művészetnek a vívmánya.

Puccini zenei konstruálása (csak a muzsikáról beszélve): ravasz, erkölcstelenül esetleges, sőt feminin módon logikátlan. De feltétlen uralkodása és áttekintése az anyagán, a saját szándékain biztosítja számára, hogy őszintének, halálosan egyenes úton járónak és káprázatosan logikusnak hat. Éppen így hangszerelése a legcsillogóbb, legérdeklőbb, részleteiben legtöbb szenzációt adó minden új zeneszerzőé között. Csak Wagner, Goldmark, Delibes, Csajkovszkij foghatók hozzá e tekintetben. (Straussról, Debussy-ről, Regerről az egyszerűség kedvéért ma ne beszéljünk.) Nála a hegedűk kantikénája páratlanul intenzív, édes. A fuvolákon, oboákon és klarinétokon sajátságos idegen és előkelő parfümök. A csellók (a kürtökkel és fagottokkal) duzzadón, puhán és simogatóan dalolnak. A trombiták úgy recsegnek, mint a megbomlott idegek. Vagy mint a szív elnyomott fájdalmai - zokognak a tompítók alatt. A hárfán - mintha mezítlábas apró tündérlányok szaladgálnának - könnyűek és légiesek a futamok és nagy, kielégítetlen vágyak mohó lendüléseit reprezentálják. A nagybőgők (a fagottokkal) zúgnak, bőgnek és harangoznak... És ha ezek után a partitúrában szemlélődünk, úgy tűnik fel, mintha ezt a zenét nem is zenekarra eszelték volna ki, hanem az egész egy improvizált zongoraszólamnak valami ritka szerencsés, de modoros hangszerelése volna. A hangszínek vastagon fölkenve, sőt maszatolva. Mintha egyes szólamokat egészen indokolatlanul és jogtalanul kettőzött, háromszorozott és négyszerezett volna meg a szerző. A hegedűk hacsak tehetik, felmásznak az intenzívebb hangzás miatt a felső régiókba. A hárfa minden látszólagos értelem nélkül uniszónó játszik valamelyik hangszerrel; mintha valaki zongorát tenne a zenekarba és csak egyetlen ujjra való melódiát adna neki. És mégis minden a legjobb fekvésben, a legjobb hangnemben, a legtermészetesebb helyen van. Elvégre azt minden zeneakadémista tudja, hogy az oboa magas hangjai sípolók, a fuvola mély hangjai gyengék, a kürt az alacsony fekvésekben recseg és nehezebben kezelhető stb. De hogy a sok hangszer természetét ezenkívül annyira meg is érezze valaki, ennyire természetszerűleg egyénien érezze meg, mint Puccini - ez valóban unikum. Goldmark, Wagner zenekarai hasonlóan színesek, de a színek egymás mellé állításában hiányzik náluk ez a könnyed, pompás zseniális ökonómia.

Manon Lescaut-ban, mint hangszerelő már tisztán kibontakozott. A zenedrámaíró azonban még itt nem kész ember. A muzsika jobb librettót érdemelt volna; és ezt a librettót csak közepes tehetségű amatőr író írta: Puccini. Később azonban reátalált az embereire Giacosában és Illicában. Ők ketten olyan librettókat tudtak neki írni, amilyen éppen kellett és Toscával, a Bohémélettel, a Pillangókisasszonnyal elkészültek a modern drámai zene legérdesebb dokumentumai. Minden relatív zenei tökéletlenségük, szertelenségük mellett is igen jelentékeny művészi értékek. Mert egy különös bizarr zenei elme, egy betegesen finom, sexusában kétségtelenül hisztérikus kedély, egy tüneményes melódiai véna, egy disszonanciákat és kontrasztokat kedvelő idegember, egy öntudatos hatalmas konstruktív erejű modern művész alkotásai. A hatásuk eltörölhetetlenül irányítani fogja és máris irányítja a zenedráma fejlődését és bizton reányomja bélyegét a XX. század zenei kultúrájának három-négy évtizedére.

Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!

A német kritikusok sok epét pazaroltak rá. Némelyek Mascagninál és Leoncavallónál is kevesebbre becsülték. És vannak pontok, ahol a mérleg talán csakugyan emezek javára dől el. Csakhogy éppen azok a pontok ezek, amelyeken a német zeneművészet haladása megállott és stagnál. Mert olyan utca ez - az abszolút muzsika fényes körútja -, amely végre mégis csak vakon végződik. És a podagrás germán szellem úgy látszik, nem tud belőle kijutni. Mit tesz hát? Káromkodva szidalmazza azokat, akik ifjú inakkal kimásztak a falakon a szabad mezőre. Ők Puccini gyengéit látják csak és nem képesek észrevenni az ifjúságát, az erejét. A Beckmesserek örökös harca ez a Stolzingi Walterek (a Wagnerek, a Wilde-ok, a Maeterlinckek, a Klingerek, Rodinok) ellen. Olyan valakinek, aki két fuvolával egy téli reggel (Bohémélet III. felv.) fázós hangulatába viszi bele, nem fogok alkalmatlankodni azzal, hogy számon kérem tőle a nyílt quint-meneteket.

Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.

Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

A macska ott ül és néz, tekintetében ott a titok. Nemcsak én mondom ezt, elgondolkozva azon, vajon mit rejthet három macskánk: Cirmi, Cila és Franciska szemének titokzatos mélyvilága, az, ami a zöld és sárga pillantások mögött meglapul. Eliot, a század egyik legnagyobb költője is erről beszél. Hadd idézzem népszerű – a zenés színpadon is zajos sikert aratott – művének, a Macskák könyvének első versét: „S olykor ha merengve csak ül s elréved a macskád -, nos, annak okát is elárul én: - mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát” (Tótfalusi István fordítása). Igen, mámoros eszmék, talán emlékek, álmok rejlenek a révült tekintetek mögött.

Első macskánk, Cirmi most tizennyolc éves: mit mondjak róla, ha ember volna, százéves öregasszony, már felköszöntötte volna a kerületi tanács. Így azonban csak alszik, hosszú és mélységes álmokat, vagy kedves párnáján üldögél és nézi, vajon mit? – talán a múló időt. A tekintetével hódított meg bennünket annak idején is, késő este ült egy Üllői úti kapu előtt, elhagyatottan és elveszetten, a zárt bejáratnak fordulva, aztán hogy a karunkba vettük, ránk nézett ártatlan és sértődött tekintettel. Azóta ő a miénk.

De lehet, hogy mi vagyunk az övéi: és nála lakunk, most már a harmadik lakásban, amelyekhez a macska úgy odatartozik, mint a ház jótékony szelleme, az otthon őrzőangyala. Sokat tanult tőlünk, meglehet én még többet tanultam tőle. Mert bizony nagyon kevés az a tudás, amit mi adhattunk neki. Azt ugyanis „magától” is tudta, hogy miként kell tisztálkodnia, miként használja a toalett céljaira szolgáló műanyag tálat, és persze azt is tudta, hogy mi a különbség, mondjuk az első osztályú norvég tonhal és a nem konvertibilis piacról beszerzett, kevésbé világszínvonalú halipari termék között. Hangjával és mozdulataival ki tudta fejezni vágyait, sérelmeit, akaratát. Bevallom, tizennyolc esztendő leforgása alatt nem sokra tudtuk megtanítani. Nem azért, mert nem volt tanulékony, hanem mert „mindent” tudott: „mindent”, amit egy macskának tudnia kell.

Mondom, én bizonyára többet tanultam tőle, és nemcsak azt, hogy egy macskának mikor van szüksége ennivalóra, friss vízre és tiszta alomra. Nemcsak a macskatartás, a gondoskodás és a bánásmód írott és íratlan szabályait, amelyeket talán kézikönyvekből is el lehet sajátítani, legjobb megtanulni mégis magától a macskától. Ő a legjobb tanár, egyszerre gyengéd és erőszakos, s ha figyelembe vesszük azt a tapasztalatot, hogy végül szinte mindig az ember alkalmazkodik a macskához, és nem fordítva, így is mondhatjuk: valóságos pedagógiai zseni. De nem erről a tudásról beszélek.

Valami olyan tapasztalatra gondolok, amely a macska, szabadjon így mondanom: személyiségével és lelkével hoz kapcsolatba minket. Így idézőjel nélkül írom le ezeket a hagyományosan az emberhez kötött fogalmakat, annak tudatában, hogy a személyiség és a lélek a macska esetében bizonyára valami mást jelent. De van ilyen macskalélek és macskaszemélyiség; és talán ez a legfőbb tudás, amelyet öreg macskánktól kaptam immár tizennyolc esztendő leforgása alatt. Megtanultam mindenekelőtt, hogy a macska nem „oktalan állat”, nem „biológiai automata”, nem egyszerűen egy cirmos bundába csomagolt miniatűr eleven számítógép, amely kevés számú bemenő ingerre kevés számú élettani reakcióval válaszol.

„A macska tízezer létezésmódja” – ezt a címet adta egy macskabarát és macskabölcseleti versciklusának a kiváló költő, Somlyó György. Igen, a macskának tíz- vagy százezer válasza van a létezés hívásaira és kihívásaira, és ezek a válaszok nem programozhatók. A macska, mondhatnám így is – bizalommal az értelem iránt, de bizalmatlansággal a gépelvű szcientizmussal szemben – megismerhető, de nem kiszámítható. A macska nem biológiai gépezet, hanem élőlény, tapasztalatai, ismeretei, szándékai és érzelmei vannak. Hadd emlékeztessek arra, hogy az emberiség érzelmi történetének és fejlődésének, eme egyetemes „éducation sentimentale”-nak az apostola. Assisi Szent Ferenc „kisebb testvéreinknek” nevezte az állatokat.

Persze a macska nem csökkent értékű vagy a fejlődésben megrekedt értelmes lény, mértéke nem az ember, hanem önmaga. Újra mondom, vannak tapasztalatai, ismeretei, szándékai, erről, úgy hiszem, mindenki, akinek az otthonában, az otthona körül él egy vagy több macska, alaposan meggyőződhetett. És vannak érzelmei, örül és szomorkodik, fél és haragszik, szívósan küzd valamiért, és olykor feladja a reményt. Érzelmeit sohasem rejti el, ezek az érzelmek szemlélhetők, tapinthatók, mondhatnám: kézzel foghatók. Róluk beszél a szeme, a farka, a mozgása, az önfeledt elnyújtózása, amint odatárja védtelen hasát az emberi kéznek. Azt hiszem, mi emberek nem értük el az érzelmi fejlődésnek azt a tökéletességét, amely a macska számára a létezés természetes tulajdonsága. Érzelmeim vannak, tehát vagyok – mondta volna Descartes, ha macskának születik. A macska persze nem fabrikál filozófiát: ül, né, figyel és szeret.

Mert az öreg Cirmos szemében, ha megtörtek is a régi zöld tüzek, még mindig csillog valami, amit csak emberi fogalmakkal tudok megnevezni: ragaszkodás, bizalom, szeretet. Erről beszél mormogása is, amely vidám dorombolás volt egykoron, és azt tudatja a régi, merész ugrásokra már alig emlékeztető nehézkes mozdulataival, midőn éjszakánként odamászik a paplan szélére. Talán, hogy melegítse fázós tagjait, de azt hiszem inkább azért, hogy meleget hozzon, hogy a néma éjszakában közelebb legyen ahhoz, akit szeret. Vajon vissza tudja-e utasítani emberi lény ezt a közeledést?

Minden macska szeretne kötődni valakihez, az elhagyott, kóbor és menhelyen tengődő állat is gazdára vár. Másik két macskánk, Cila és Franciska ebből a lét peremére szorult kóbormacska állapotból került hozzánk, s mindkettő megtalálta a maga helyét, azt a kis szerepet, amelyet a családban betölt. Valamiképpen a természet szól és üzen általuk, a létezésnek és az életnek egy másik, elemi rendje, amelynek az ember műve: a „második természet”, a gépi civilizáció elől perifériára, rezervátumokba vagy – mint a macskáknak – elhagyott telkek szeméthalmai, üres pincék lim-lomjai közé kellett menekülnie. Ennek az elhagyott és elűzött természetnek a macskák egyszerre szomorú reprezentánsai és beszédes jelképei. A fejlődés kényszerű áldozatai volnának? Nem lehetetlen, hogy egyszer ilyen áldozat lesz maga az ember is.

A macska ül és néz, hív minket, tekintetében néma tüzek égnek, a kíváncsiság, a közeledés, a ragaszkodni-tudás apró kis lángjai, keresi velük a szemünk. Álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk félbe a semmi türelmet sem ismerő dolgainkat, és nézzünk vissza rá. Olyan világgal találkozunk, amelyet elhagytunk, de talán nem felejtettünk el. Nem tudom, mi lesz velünk, emberekkel, ha végleg elfelejtjük valamikor.

Pomogáts Béla ezen írását a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 2003. évi, 44. Tanulmányi Napjain, 2003. szeptember 13-án az Irodalmi Est-en olvasta fel.

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.

Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.

Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.

De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.

Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem, bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.

(Ford.: Kányádi Sándor)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam,
azt is mind elbocsátanám.

Madárrabok szemét meguntam,
nekem nem kell kalitka-dal.
Jöhet már más leső-helyemre,
cselt jobban értő, fiatal.

Magasra is hiába mennék,
szédülök már a csúcsokon,
s akinek annyi cselt vetettem,
a ritka sast el nem fogom.

Kis, könnyű púp a hátizsákom.
Az este vár. Indulhatok.
Madarak, fenn a kék magasban,
repüljetek, daloljatok.

Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam,
azt is mind elbocsátanám.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Homály. A bimbós sombokor
ködpermetegben ázik.
Hozok egy ágat, vízbe tedd,
vázádban kivirágzik.

Pár nap s kibontja szirmait,
mintha kénlánggal égne.
S a verandán szétsugaraz
a tavasz szőkesége.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.

Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett…
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kísértetem.

Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát…
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.

Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

A Nagyon fáj kötet címadó verse, a Gyömrői Edithez írott szerelmes versek egyik legjelentősebb darabja talán a leginkább alkalmas arra, hogy József Attila gyötrelmes szerelmi élményéről valló kései szerelmi líráját jellemezzük. A költő második pszichoanalitikus kezelése már jó ideje (1934 ősze óta) tartott, amikor az első Gyömrői Editnek írott, a Szép Szóban Egy pszichoanalitikus nőhöz, kötetben Gyermekké tettél címet viselő, még bizakodással teli verse, 1936 tavaszán megjelent. Az ugyanezen a tavaszon kelt Szabad-ötletek jegyzéke azonban világosan mutatja a költő érzéseinek ambivalens jellegét: vonzódását az érdekes-szép fiatal asszonyhoz, a visszautasítás miatti frusztrációt és az ebből fakadó ellenséges indulatokat. Az 1936. őszi versekben aztán ez az ambivalencia és ennek részeként az ellenséges indulat eluralkodik, sőt helyenként ijesztő méreteket ölt. A költő és analitikusnője, illetve annak vőlegénye között botrányos jelenetek zajlanak le, ami év végére a kettejük közötti kapcsolat megszakításához vezet.

A Nagyon fáj a kapcsolatnak ebben a kései, megszakadás előtti periódusában született. Megírásáról József Attila egy 1936. november 9-i keltezésű levelében számolt be: „Írtam egy hosszú verset arról, hogy ez mennyire fáj, a vers nagyon szép és még ennek sem tudok örülni, mert tudom, hogy maga örülni fog neki, annak, hogy maga váltotta ki a fájdalmat, amelyből csináltam – és aztán miért ne lenne büszke erre, ha már semmi veszély sem fenyegeti? Ha tudná, hogy milyen gonoszságot mível, mindjárt jobb lenne hozzám.” A levél tele van súlyos szemrehányásokkal, s érdekes, hogy ezek a vers címét és a harmadik részében makacsul ismételgetett „Nagyon fáj” panaszt ismétlik és variálják: „Nagyon fáj nekem, hogy máshoz tartozik és nem hozzám... Nagyon fáj a szégyen is. Azt is szégyenlem, hogy bolonddá akart tartani és úgy akart eltávolítani magától... Az is fáj, hogy maga fölháborodik... Igazán megöltem volna már magamat, ha nem volna bennem az a szörnyűséges gyanú, hogy magának ez esne a legjobban, akkor érezné magát biztonságban. Hogy van szíve ennyi brutalitáshoz? Hát szabad ezt? Hiszen maga anya, maga szült már!”¹

József Attila fenti levélrészlete nyomban a vers megszületése után megfogalmazza az alapul szolgáló tömény fájdalom és a belőle kibontakozó költői szépség, élmény és mű ellentéte és összetartozása alapképletét. Ez a képlet már a vers fogadtatásának legkorábbi megnyilvánulásaiban is megjelenik. Fejtő Ferenc így idézi föl a Nagyon fáj hatását és a költő erre adott reakcióját: „A „Nagyon fáj”-t a telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. Erre az animális ösztöniségű, meztelen, szemérmetlen, sikoltó panaszra és kozmikus uszításra azt mondtam akkor, élveteg döbbenéssel: Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogtalan-boldogtalanul: „Nagyon, nagyon fáj”. De nem tréfásan vagy patetikusan: inkább letargikusan. A halál árnyékozta be s ő feszülten figyelte a híreket, miket mélyéből önszava hozott.”² Ignotus Pál utóbb így emlékezett vissza a vélhetően ugyanez alkalommal a szerzővel a műről lefolyt telefonbeszélgetésre: „Azt akartam megírni – mondta -, a rettenetet. A poklot, dalban elbeszélve. Addig rossz csak, míg ki nem jön az emberből. Most már minden rendben van, megszültem, megyek lefeküdni.”³

Élet és költészet, élmény és mű kettőssége és egysége Bak Róbert, az utolsó kezelő orvos patográfiájában betegség és esztétikai teljesítmény dualizmusaként jelenik meg: „Nagyon fáj” című versének egy-egy szakasza mögött bizarr gondolatfűzések, a schizophren gondolkodás-zavarnak előfutárjai húzódnak meg, de a tökéletes művészi átdolgozás teljesen eltakarja azokat.”⁴ Németh Andor, amikor úgy határozza meg a kötetet, amelynek a Nagyon fáj adja a címét, hogy „félig műremek, félig klinikai lelet”, akkor a mű megközelítésének Bak Róbertnél látott orvosi logikáját ismétli meg. Nem könnyű megmondani, mire gondolhatott Bak Róbert, amikor a manifesztálódó betegség előjeleit fedezte föl a vers bizonyos részleteiben. A Nagyon fáj rendkívül komor, helyenként a szertelenségig radikális megfogalmazásának módja ellenére teljesen ép, hibátlan, hallatlanul koncentrált, mélyre hatoló vers. Megfelelő elemzése elképzelhetetlen a pszichoanalízis elméletének figyelembevétele nélkül. Ugyanakkor nagyon nagy hiba lenne, ha a freudi tanok illusztrációját látnánk benne. A költő saját, s nemcsak művészi, hanem gondolati teljesítménye és az alapul szolgáló teória közötti viszony tisztázása itt és más kései (különösen a Gyömrőihez írott) versekben nélkülözhetetlen.

Kezdő strófái voltaképpen egy freudi ihletésű szerelemfilozófiát fejtenek ki. A költő in medias res kezd, sőt mintha fejest ugrana az örvénybe. A halál képével indul a gondolatmenet, amely nagyon halvány körvonalakkal ugyan, de felismerhetően valamely vérengző, zsákmányszerző vadállat alakját öltve elevenedik meg. A verskezdet különös módon a Munkások kezdőképére emlékeztet, amelyben a „kis búvó országokra” a „tőkés birodalmak” mint ragadozók leselkednek. A vad itt is lesben áll, alattomos és kiszámíthatatlan. Váratlanul, kíméletlenül támad az élőre, minden, az életet magában hordozó lényre. Aki él, az a halál potenciális zsákmányának tekintheti magát, s ezért állandó menekülésben vagyunk. A létért való küzdelem képlete a macska-egér toposzban szilárdul meg, ami egyben az élőnek apró, haszontalan rágcsálóvá való lefokozásával is együtt jár. Mellesleg megjegyezve, a költő ezzel a toposszal is él korábban, igaz, más összefüggésben, az Eszmélet III. versében: „nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”

A halál „kívül-belől” támad. A külső világban fenyegető veszélyek (bűncselekmények, balesetek, katasztrófák) könnyen azonosíthatók. A „belől” szó szorul közelebbi magyarázatra, s ennek érdekében folyamodhatunk először a freudi szempontokhoz. Az élet azért (is) több, mint létért való küzdelem, mert a külvilággal hadakozó ellen belső ellenség is támad: a halálösztön, amit csak azért óvakodunk Thanatosznak nevezni, mert Freud nem írta le ezt a szót, s a halál itt József Attila számára sem istenként, hanem zsákmányszerző állatként személyesült meg.

A halálösztön viszonylag későn bevezetett és aztán sokat vitatott fogalmán az élő szervezetekben jelen lévő önromboló, az anorganikus állapot felé törekvő belső erőket kell értenünk. Ha ez a fogalom József Attilához eljutott, márpedig ez iránt nemigen lehet kétségünk, akkor ennek az ösztönnek tulajdonította – például – makacsul visszatérő öngyilkossági kísérleteit. Mindenesetre Szántó Judit, aki szenvedélyes gyűlölettel viseltetett az analitikusok iránt, az említett öngyilkossági kísérletek kapcsán gyanútlanul él ezzel a freudi eredetű fogalommal: „Én úgy látom, a halálösztön periódusonként a hat év alatt hatszor került felszínre.”⁶ Az egykori élettárs aligha juthatott ennek a terminusnak a birtokába anélkül, hogy ez szóba ne került volna közte és élettársa között. A belülről támadó halált tehát mindazzal azonosíthatjuk, amit a halálösztön fogalma foglal össze. A gondolatmenet kezdőpontján mindazonáltal a halálösztön szerepe még nem konkretizálódik, csak arra szolgál, hogy az „élő”, az „egérke” belső végtelenbe való visszavonulási útja, a Szabó Lőrinc-i megoldás eltorlaszolódjék, létrejöjjön a teljes bekerítettség állapota, kialakuljon a menekülő élet és a kívül-belül leselkedő halál totális ellentéte, s hogy e menekülés során az „élő” külső segítségre szoruljon.

Ebben a helyzetben ugyanis egyetlen egérút adódik, amelyen a menedéket jelentő lyukba bújhat a férfiember (az asszociáció, amely itt majdnem szükségképp felötlik, egyértelműen obszcén, bár ehhez hasonló képzettársítások József Attila más verseiben is adódnak): ez pedig a nő. A Nagyon fáj szerelemfilozófiája a férfi nézőpontját érvényesíti. Sem a nemi semlegesség, sem a kölcsönösség nyomát nem fedezhetjük föl benne. Arra keres választ: mi a szerepe a nőnek a férfi életében? Ebben, persze, nincs semmi rendkívüli, hiszen a vers filozófia dalban elbeszélve, tehát „tételei” a beszélő szubjektumához kötöttek, nem törekszenek teoretikus kiegyensúlyozottságra.

A menedék a nemi aktusban beteljesülő szerelem. Ez a csúcspontja annak, amit a nő a férfinak nyújthat. Ha előbb az obszcenitásig nyílt, bár kimondatlan asszociációról beszéltünk, magát a nemi aktust ezzel szemben nagyon is emelkedetten, tartózkodóan nevezi meg a költő az „amíg hevülsz” mellékmondatban, s ezt követi a nő ölelő mozdulatainak felidézése. Ám a „hogy óvjon karja, öle, térde” sort az „óv” ige révén a menedéknyújtás képzete uralja. Az első szakaszpár végére érve előttünk áll a szerelemfilozófia alaptétele: a férfi számára a nő (szerelme) az egyetlen menedék a halál ellenében. A szerelmet, Erószt (ezt a szót joggal írhatjuk le, mert ezt Freud is használta és pszichoanalitikus jelentését a költő is ismerte) a vers az egyetlen olyan erőként állítja középpontjába, amely – a freudi életösztön képviselőjeként – szembeszállhat a halállal. Az Ars poetica némileg meglepő fohásza: „Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!”, ebből a pszichoanalitikus felfogásból, a szexualitásnak Freud világmagyarázatában játszott megkülönböztetett szerepéből kiindulva magyarázható.

A vers második versszakpárja az első kettőben kifejtett tételnek determinisztikus és logikai érvényt és szilárdságot biztosít. Ha van részlet József Attila költészetében, amelyre „a líra: logika” állítás joggal alkalmazható, akkor ennek a (nem is mindig legitim) szenvedélyektől korbácsolt versnek említett szakaszai ilyenek. A szóban forgó hat sor megengedő értelmű negatív tételekből épülő szillogizmust képez. A kélt strófa nyelvtanilag „Nemcsak, hanem... is” szerkezetű összetett mondatot alkot, ezáltal osztja föl a költő e világ középpontja, a nő felé tartó minden mozgás előidézőit kélt negatíve és egy pozitíve meghatározható okcsoportra. A nyelvi szerkezet negatív szárnyába, a „nemcsak” érvénye alá a „lágy meleg öl”-et, a női test látványát és az általa keltett vonzerőt („csal” ’csalogat’ értelemben) állítja, valamint a „vágy”-at, az alanyt irányító pszichológiai mozgató rugót. A testi és lelki összetevők ellenpárjaként pedig a pozitív oldalon, a „de” befolyási övezetében a legteljesebb determináltság, logikailag-filozófiailag szólva a kellés, a „muszáj” szerepel. A „muszáj” igéje immár nem vonzalomé, mint a „csal” az előbbi kélt esetben, hanem a szinte brutális taszításé: „odataszít”.

Érdekes párhuzam adódik itt Freud szövegeivel, aki az életösztön-halálösztön ellentét alapjainak megtalálása érdekében egészen az élettelen természet alapmozgásaiig, ellentétes irányban ható alaperőiig nyomoz vissza, rábukkanva végül a vonzás-taszítás fizikai oppozíciójára. Ennek a freudi eredetű szerelmi gravitációnak a működését mutatja be a vers elemzett egysége. A „muszáj” nem üres fogalom. Elegendő egyetlen egységgel visszalépnünk, hogy megtöltsük tartalommal: nem más ez, mint a halálfélelem elől menedéket kereső élő sorsát irányító kényszerűség. A szillogizmus zárótétele a 4. strófa, a menedékül szolgáló szerelem törvényének általánosítása: minden ölel, ami asszonyra lel. A törvény kivétel nélküliségének a kompozíció egésze szempontjából elhatározó jelentősége lesz. A versszak visszahozza az élet (szerelem) és a halál alapvető, redukálhatatlan oppozícióját. A halál előbb-utóbb megkapja zsákmányát. Az ölelés hatalma azonban az élet utolsó pillanatáig kitart, „míg el nem fehérül a száj is”.

Az immár általános érvényre szert tett alaptételre sajátos értékelmélet épül. Kiindulópontja voltaképpen a „szeretni kell” mellékmondat, amely az 5. szakaszban megismétli az előző rész „kellés”-tézisét. A szerelem feltétlen parancsát most értékszempontok irányában bővíti a költő: „Kettős teher / s kettős kincs”. Ugyanazon dolog kincsként és ugyanakkor teherként történő, ambivalens megfogalmazására József Attila Babits Esti kérdésében láthatott példát: „melynek emléke teher is, de kincs is”. Ebbe a Nagyon fáj szerzője beleviszi a kölcsönösség, az együttélvezés és együttviselés elvét, ugyanis a „kettős” itt nem kétszerest, hanem két ember által megosztottat jelent. A vers egy későbbi pontján a fájdalom hasonló, kettős megoszlásáról, következésképp enyhítéséről szól a költő: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat.”

Mind ez idáig a gondolatmenetből akár még a boldog szerelem verse is kibontakozhatott volna. ehhez csupán az általános törvényt: „szeretni kell” kellene alkalmazni, a mérleg kiegyensúlyozottsága fölött kellene őrködni a „kettős” két oldala között. A versnek ezen a pontján azonban megfogalmazódik egy olyan eset, amely a törvény előírásának nem tesz eleget („a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”), s felborítja az érték érvényesülésének egyensúlyát a viszonzatlan szerelem esetéről van szó. Szándékosan használtuk az „eset” szót. A költő itt még csak előlegezi a vers voltaképpeni témáját, a közvetlen személyes vonatkozás verbálisan ki van hagyva. A „Ki szeret...” kezdetű mondat a törvény fölfeslésének, a norma megtörésének helyzetét a törvény szintjén általánosítja. Csak a későbbiek ismeretében vetítjük vissza ebbe a részletbe a személyes érintettséget. A kép ereje, élessége, a felkeltett képzet szalonképességének kérdésessége az, ami sugallja, hogy itt nem csupán közömbös példálózásról van szó.

a viszonzatlan szerelem, a vázolt logikának megfelelően, nem pusztán szerelmi bánatot idéz elő, hanem az elhagyottat vagy visszautasítottat ezáltal életveszedelemnek teszi ki. A menedék elvész, „hontalan”-ná válik az eset szenvedő alanya. A hasonlat rendkívül precízen érzékelteti a támadás esetén való védekezésképtelenség, „gyámoltalan”-ság szituációját. Az eddigi szakaszokban fölállított következtetéslánc töretlenül továbbfűződik. Ha az „élő” nem rendelkezik menedékkel, ha a szerelmest nem szeretik viszont, ha az egyensúly a két fél között megbomlik, a törvény akkor is betelik, csak az egyén számára sorsdöntő módon másképpen: akkor a „menekülő” ki van téve a „leselkedő halál” kénye-kedvének.

Ahogy az előző rész „szeretni kell”-je a „muszáj”-t, úgy a 4. egység az egész vers alapgondolatát és kulcsszavát ismétli meg: „Nincsen egyéb / menedékünk”. Az általánosítás körét úgy zárja le a vers, hogy megcáfolja egy lehetséges ellenpélda, a legszélsőségesebb ellenérv érvényességét: „a kés hegyét / bár anyádnak szegezd, te bátor!” Nincs undorítóbb bűn az anyagyilkosságnál, nincs végletesebb lázadás a nő ellen, mint ez. A „bátor” jelző az ilyen vállalkozás képtelenségét hivatott jelölni. Normális ember ilyen bűnre nem vetemedik, végrehajtásához a legnagyobb fokú bátorságra van szükség. Ez az oresztészi bűn. Ám a vers szerelemtana értelmében még az anyagyilkos sem vonhatja ki magát ’a nő a mi egyetlen menedékünk’ törvényének hatálya alól. A vers első része tehát nem más, mint ennek az egyetemes törvénynek a felmutatása. A felmutatás módja a ráció minden szabályát kielégíti, csak a halmozódó képek bizarrsága, illemtani problematikussága: „mint lukba megriadt egérke”’; „a szükségét végző vadállat”; „a kés hegyét / bár anyádnak szegezd” kelthetett gyanakvást Bak Róbertben a költői kedély kiegyensúlyozottságát illetően.

Ezzel elérkeztünk az első részt záró, gondolatmenetét a második részbe átvezető szakaszhoz: „És lásd, akadt / nő, ki érti e szavakat, / de mégis ellökött magától.” Az idézett sorok fényében érthetjük meg a szükségét végző vadállat hasonlatát, a párra nem találó ember esetét! A lírai én magamagát érzi halálveszélyesnek kitéve egy visszautasított szerelem miatt, az eset őrá vonatkozik. Az első rész szerelemfilozófiája tehát az itt kezdődő közvetlen szerelmi vallomás alátámasztására szolgál.

Ez a strófa finoman visszautal a 3. szakasz gravitációs fizikai modelljére, amennyiben itt a szerelem parancsának ellentmondva nem a vonzás, hanem a taszítás elve érvényesül: „ellökött magától”. A szerelme tárgyának, a szeretett nőnek itt felvillantott jellemzése (olyan valakiről van szó, „ki érti e szavakat”) azt is megmagyarázza, miért fejtett ki a költő udvarlásképpen egész szerelemfilozófiát. Intellektuálisan a férfival egyenrangú partneri viszonyt kialakítani képes nőről van szó, aki – hogy egy másik Gyömrői-versből vett jellemzéssel éljünk – „nő létére okos és érdemes”. Ilyen partnerre az értelem szavának, eme tökéletesen zárt szerelmi determinizmus okfejtésének hatnia kellene. S a második rész panaszáradatát az a csalódás indítja el, hogy az érvelésnek nem volt foganatja. A szerelemtan, amelyest az én változatlanul érvényesnek, tart, nem győzte meg a másik felet.

Itt sejthető a bizarr képek mellett a költői logika másik megbicsaklása. A szerelem kibontakozásában szerepet játszhat a meggyőzés, de a szerelemnek nem logikája, hanem retorikája van. Nem az igazság belátását kell elvárni a partnertől, hanem tetszését felkelteni, ellenállását leküzdeni. Itt tehát József Attila részéről mintha a logikai és a retorikai közötti szinttévesztés történt volna. Nagyon nehéz nindazonáltal kijelentő módban megismételni állításunkat, azaz lenyúzni a poétikai réteget, hogy a nyelvhasználat szintjén nyomára jussunk valamiféle betegségnek. Ezt a kétes eredményre vezető munkát csak a vers teljes egészséges szövegeinek-szöveteinek széttrancsírozása révén végezhetnénk el.

Nem meglepő, ha a menekülő élő, akinek sorsa a szerelem és a halál párharcának eredményétől függ, aki rádöbben, hogy a választott nő oltalmára nem számíthat, aki „párra nem találhat”, rögtön a halál fenyegetésével kell hogy szembenézzen: „Nincsen helyem / így, élők közt.” A verskezdetben felvillanó halálösztön itt konkrétabb alakot ölt: úgy hat, mintha az én az élettel való leszámolásra készülne, mint halálra ítélné magát. A következő versszakok a teljes létbizonytalanság zavarát, a végveszéllyel szembeni pánikot átélő ént írják le. Riadt helyzetjelentést nyújtanak a tünetekről, amelyeket az alany ebben a helyzetben „kívül-belől” észlel. A váltás a 9. strófától a kifejtés logikáját illetően is félreérthetetlen. A szerelemtan következtetésláncolata fellazul, a mélységesen kétségbeesett tétovaságot nemcsak a kijelentések tartalma, hanem az alkotóelemek összekapcsolásának bizonytalansága is utánozza.

A „Nincsen helyen / így, élők közt” kijelentés által sugallt kivetettséget, gyámoltalanságot a testi-lelki állapot közvetlen megnevezése követi. „Zúg a fejem, / gondolom s fájdalmam kicifrázva”. A fejzúgás, a gond és a fájdalom lelki tartalmak. A „kicifrázva” módhatározói állítmány azonban már egyértelműen túllép a lélektan illetékességi körén. Kicifrázni egy hímzést, kivarrást, rajzot vagy egyszerű alapdallamot lehet. A szó tehát az érzésből eredő, arra épülő, de mindenképpen (kissé talán öncélú) emberi kreativitást magába foglaló dolgot jelöl. Legalábbis fantazmagóriát, víziót, de... miért ne? költészetet is.

Mintha a „gondom s fájdalmam kicifrázva” sor József Attila egyik legelkeseredettebb költészetdefiníciója lenne: „A költészetem nem más, mint gondom s fájdalmam kicifrázása”. Megerősíti ezt a benyomást a strófapár második felébe foglalt hasonlat a gyerekről, akinek „kezében a csörgő csereg, / ha magára hagyottan rázza.” Ez a meghatározás legalább egy versre pontosan ráillik. Arra, amelyet a költő éppen ír: a Nagyon fájra. A készülő műre vonatkozó reflexió a szerkezet egy későbbi pontján még egyértelműbben előfordul: „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem”.

A rímelésre mint csöngetésre, csörgetésre, kolompolásra, a rímre mint barbár csörgőre József Attila találhatott példát Verlaine Art poétique-jában: „Ó jaj, a Rím silány kolomp, / süket gyerek, oktondi néger, / babrál olcsó játékszerével, / s kongatja a szegény bolond.” (Kosztolányi Dezső fordítása.) Vagy Kosztolányi Esti Kornél énekében: „ó jó zene a hörgő / kínokra egy kalandor / csörgő, / mely zsongít, úgy csitít el, / tréfázva mímel, / s a jajra csap a legszebb rímmel.” Az avantgárd kritika, amelynek érveit fiatalságában József Attila is elfogadta, előszeretettel minősítette a nyugatos költői gyakorlatot „kivirágzott homlokú sznobok rímcsöngetésének”. Ebből a költészeti és kritikai közhelyből fejlesztette ki József Attila legszívszorítóbb vallomását a költő és a költészet helyzetéről: a csörgőjét magára hagyottan, kétségbeesett gépiességgel és céltalansággal rázó csecsemő képét.

A jelenlegi magára hagyottságban verset írva az én újrajátssza, megismétli azt, amit csecsemő kori elhanyagoltságában cselekedett. Itt újra egy freudi teória nyomaira bukkanunk: a regresszió tanára. Azt az állapotot nevezik meg ezzel a szakkifejezéssel, amelyben a felnőtt, ahelyett, hogy visszaemlékeznék, viselkedésében visszahátrál kora gyermekkorába, s a magasabb fokú szellemi tevékenységek elemibb, kezdetlegesebb, érzékibb és ösztönösebb előzményeit produkálja. Esetünkben természetesen nem a cselekvés tényleges infantilizálódásáról van szó, hanem egy hasonlat révén a szellemi teljesítménynek, a „fájdalmas ének”-nek regresszív irányban történő átértelmezéséről, csecsemőkori csörgőrázássá minősítéséről. A fundamentum comparationist a csecsemőkori elhanyagoltság és a jelenlegi szerelmi elhagyatottság élménye közötti azonosság képezi.

Szántó Judit emlékezése bizonyítja, hogy a költő gondolkodásától nem volt idegen az ilyenfajta feltevések komolyan vétele: „Barátainak beszélt az analízisről, azok kinevették. Úgy jött haza. Nem tudják megérteni az emberek, hogy a cigaretta az anyamell után áhítozó gyermek kívánsága. „Ezt megérted, ugye Judit? Én most körülbelül kétéves vagyok, akkor miért dohányzom? Egy kétéves gyermek nem vágyódik anyamellre, vagy tévedés, vágyik, csak megvonják tőle.”⁷ Ugyanezen az alapon gondolhatta, hogy verset írva voltaképpen mintha csak csörgőjét rázná.

Ezzel függ össze egy másik freudi teória, amelynek a Gyömrői-szerelem értelmezése során kulcsjelentősége támadt: az indulatáttétel tana. Az indulatáttétel is ismétlődés: valamely pozitív, negatív vagy ambivalens érzés átvitele – esetünkben – az analitikus személyére. Olyan érzésé, amelyet kora gyermekkorunkban valamely közeli családtag, leginkább egyik szülőnk iránt éreztünk. :Ezek szerint a Gyömrői iránti szerelem a Mamához való erős, de kielégítetlen, mély sérelmeket rejtő érzelmi kapcsolódás átvitele, Gyömrői visszautasításában pedig a Mama egykori szeretetlenségét vagy legalábbis nem elégséges mértékű szeretetét élte újra kínlódva és erős agresszivitással a költő. Nem a mi tisztünk megítélni, s különösen eme hevenyészett ismertetés nyomán, elégséges magyarázattal szolgál-e kettejük szerelmi konfliktusára az indulatáttétel fogalma? Tény azonban, hogy a magára maradt csecsemő a szerelmi magára hagyottság által előhívott képzete a Mama hiánya és a szerető hiánya között a versben hidat épít, s ezen a hídon az én egykori és mai érzelmei szabadon közlekednek. A költemény voltaképpeni tárgyaként tehát a gondolatmenet újabb fordulójánál maga az indulatáttétel tűnik fel.

A következő strófapár az értékrendnek („Kettős teher / s kettős kincs”), a szerelem törvényének („szeretni kell”) felborulása miatt érzett zavarodottság, az eredményre nem vezető, mert önellentmondó konklúziókba torkolló tanakodás bemutatásával gazdagítja a szerelmi pánikba esett ember fenomenológiáját. A „Mit kellene / tenni érte és ellene?” kérdés ennek a zavarnak, körben forgásnak a tökéletes megjelenítése, s az én számára elérhetetlen másik abszolutummal, Istennel való viszonyában átélt tehetetlenséggel állítható párhuzamba: „hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben.” Az „érte és ellene” kapcsolatos kötőszóval való összekötése mutatja a lírai én szeretett lényhez való viszonyának (és egyúttal anyaélményének?) gyökeres ambivalenciáját: a két ellentétes cselekvés veszélyes egyenértékűségét. Az átkozás lehet az áldás burkolt kifejeződése, a gyűlölet gesztusai mögött gyöngéd érzelmek lappanghatnak, az értékek átfordulhatnak egymásba, minden jó, ami kiutat képez ebből a csapdahelyzetből. Ezen a ponton felújul a halál csábítása. Az önmagáé? Vagy a szeretett lényé? A harmadik részben végig ezt az értékzavart vagy legalábbis zavarba ejtő érzelmi ötvözetet fogjuk tapasztalni.

„Nem szégyenlem, ha kitalálom” – fogalmazza meg a versbeli én végső elszántságát tehetetlen helyben járásának felszámolására. Aki ilyen helyzetbe, végső szorultságba jutott, az semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy kikerüljön belőle. A szégyenérzeten is túlteszi magát. A szégyent nem a találgatás vagy a kitalálás művelete idézi elő, hanem azok az ötletek, amelyek ennek során felbukkannak. A „nem szégyenlem” kijelentés arra figyelmeztet, hogy a megoldást kereső latolgatások a teljes megalázkodás és a dühödt bosszú közötti széles skálán mozognak, s a méltóságteljes, tartózkodó magatartás kereteiből kilépő, önmagából kivetkőzött ember reagálási módjainak egész sora húzódhat meg közöttük, a diszharmonikus szerelem olyan elhallgatott tartalmaié, amelyekre a „szégyen” szótő is csak távolról utal. A szégyen körébe sorolható tartalmakból némi ízelítőt adnak a vers harmadik részében sorakozó szadisztikus képzelgések.

Az esetleges végletes, de valamiféle megoldást biztosító tett kétségbeesett keresését a strófapár második fele indokolja: „hisz kitaszít / a világ”. A szerelem menedékére annál nagyobb szüksége lenne a lírai énnek, hogy a világból kiközösítettnek, az emberi közösségbe nem vagy rosszul integráltnak tudja magát. Más József Attila-versekben is újra meg újra felrémlik a kommunikációhiány, a kommunikációs zavar másokkal, a világgal: „nem felelnek, akárhogy intek” – panaszolja a költő a Ki-be ugrál... című versben. De már az Óda alanya is azért hálálkodik a másiknak, mert „szóra bírtad... / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt”. A „kitaszít” ige visszautal a szerelem „mechanikájának” korábbi előfordulásaira: „odataszít a muszáj is”, „ellökött magától”. Érdekes, hogy a társadalmon kívüliséget mélyen megélt, választott nagy francia költő előd, Villon szóhasználata tér itt vissza: „Befogad és kitaszít a világ”. (Francois Villon: Ellentétek, Szabó Lőrinc fordítása.)⁸

A világ ellenséges vagy értetlen viselkedéséért a felelősséget a lírai én, legalább részben, magára vállalja. Olyan lényként mutatja be magát, akinek az életmódja nem illeszkedik a világéhoz, akinek életritmusa a köznapi emberének fordítottja, aki nappal alszik, s éjjel – szorongásos álmai vannak – inkább virraszt, „akit / kábít a nap, rettent az álom.” Megint egy állandó József Attila-témához érkeztünk, hiszen alighanem többről van szó, mint a bohém, kényszerűen „dologtalan” életforma devianciájáról. Mint az Eszmélet II. verse mutatja: a „világ”-étól gyökeresen eltérő tapasztalat: a „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent”, tehát az én és a világ közötti tartalmi össze nem illés élménye húzódik meg a háttérben.

A következő strófakettős első részében egy szélsőségesen negatív, rendkívül különös tapasztalattal egészíti ki a lírai én önnön szeretetlenség okozta átalakulásának folyamatáról nyújtott beszámolóját: az elsivárosodás, elvadulás tüneteit fedezi föl magán: „A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben”. „A saját szemem láttára átalakulok” – írja a költő 1935. augusztus 18-án kelt, Babitsnak küldött levelében.⁹ „Ilyen gonosszá ki tett engemet”? – olvassuk egy másik, ugyanezen az őszön Gyömrőihez írott versében. A nagyon fájban regisztrált átalakulás a kultúra levetkőzése, az ember eredendő vadságának felszínre bukkanása. ismét csak előre mutathatunk, a következő résznek a kultúra mértéktartásával összeegyeztethetetlenül szadisztikus képsorára. Ilyet produkál a kultúrát levetkőzött emberség.

A következő strófa értelme a leghomályosabb a vers egészében, s talán úgy is tekinthetnénk, mint töltelékelemet, amely kilóg ebből a máskülönben nagyon is feszes kompozícióból. Csakhogy a vers egyik kulcsszava, az emberi sorsot meghatározó egyik legfőbb hatalom, a halál itt van másodszor megnevezve a versben az első strófa után. A versszak jelentőségét még inkább aláhúzza egy másik kulcsszó felbukkanása: az „egyedül” szóé. Hiszen a vers egész eddigi gondolatmenete mintha ezt a súlyos szót, az elszigeteltségét, a magány szavát készítené elő: „egyedül kelljen szenvednem?” A nőhöz az egyedüllét elől menekülünk. A kín a magára hagyottságban megsokszorozódik. A nyelvileg talán kissé kevésbé szerencsésen fogalmazott verssak¹⁰ e két kulcsszó, a „halál” és az „egyedül” jelenléte miatt is nagy figyelmet érdemel. Mit mond itt a beszélő? Alighanem azt, hogy a szeretett nő közönyösen nézi, hogyan játszik a halál a magára maradt szenvedővel, mint macska az egérrel.

Végül, a végveszélynek kitett énről szóló beszámoló utolsó mozzanata a női anyai funkciójára való hivatkozással kezdődik. A 15. strófa visszautal az ötödikre, a páros kín a kettős kincsre, mint annak idején már jeleztük. ehhez azt fűzhetjük hozzá, hogy ez a szakasz tanító hangnemét tekintve is az első rész szerelemtanához illeszkedik. A fájdalomnak – mondja a vers – kölcsönösnek kell lennie, éppúgy, mint a szerelemnek. A fájdalom terhét a világra jövő magzat eleve megosztja a vajúdó nővel. A megosztás és az enyhítés alapvető követelmény: „Páros kínt enyhithet alázat.” Ezzel az alaptörvénnyel szembesíti a maga egyéni helyzetét a lírai én, a második szakasz végén tömörített formában megismételve a vers első, tanító és második, vallomásos része közötti viszonyt.

Az anya-gyermek együtt szenvedésével ellentétben a vers menekülő élője „egyedül szenved”, ráadásul a kínjairól készült látleletét kénytelen nyilvánosságra hozni, áruba bocsátani. Régi József Attila-téma bukkan fel itt, a művészet áruvá válása miatti panasz. A harmincas évek folyamán cikkekben, versekben, köztük olyan jelentősben is, mint a Medvetánc, alakítja ki ezzel a ténnyel kapcsolatos álláspontját. A Nagyon fáj változata annyiban különbözik az eddigiektől, hogy az, amit áruba bocsát a költő, nem egyszerűen valamely szellemi produktuma, hanem talán leginkább szégyellni, takargatni való kudarca, a szerelmi visszautasítás, a miatta érzett dühödt, tehetetlen indulat, egyszóval: a „gyalázat”. A költő versében önnön gyalázatából csinál üzletet. Nem kevésbé keserű kép ez a költészetről, mint a csörgőjét hasztalanul rázó, magára hagyott csecsemőé.

Érdemes megállni a vers két szavánál, amely a Gyömrői-élményből kiemelkedik: a szégyennél („nem szégyenlem”) és a gyalázatnál. Az indulat-áttételes szerelem kialakulását az ellenkező nemű terapeuta iránt egy hosszú folyamat előzte meg, amelynek során a költő, az analitikus kezelés szabályainak megfelelően bevallotta legintimebb, mindenki előtt legjobban eltitkolt gyöngeségeit, kudarcait. Gyömrőit beavatta legrejtettebb gondolataiba. Ő maga vértezte föl remélt szerelmi partnerét mindazzal a tudással, amelyet az a megvívandó szerelmi párviadalban vele szemben felhasználhatott. Kiszolgáltatottnak, a gyengébb félnek érezte magát ebben a versenyben, pedig mindenképpen győzni akart. A szégyen és a gyalázat érzésétől elgyengítve vetette bele magát a küzdelembe. A Nagyon fáj első részének szerelemfilozófiájában intellektusát csillogtatta meg, a harmadik részben pedig költői (elsősorban képalkotó) zsenijét hívta segítségül a siker érdekében.

Az ezután következő tíz versszakban a végső kétségbeesés lelkiállapotába került, a kulturális gátlásait levetkezett ember találékonyságával azt igyekszik szemléltetni az elzárkózó, reménytelenül szeretett lénnyel, aki hidegen szemléli az ő kínlódását, hogy elutasítása milyen mérvű szenvedést okoz neki. Olyan ember udvarlása ez, aki mindent egy lapra tett föl: udvarláson túli udvarlás, túl a fohászkodáson, kérlelésen, utolsó kísérlet a meghallgattatásra.

A szerelmes férfi szenvedéseinek ecsetelése a kőszívű másik fél meglágyítása érdekében a szerelmi líra régi konvenciója. Sok példát lehet hozni a költészettörténetből arra is, hogy mindezt a szenvedések aránytalan túlzásával hajtják végre a költők. A Nagyon fáj ide vonatkozó strófái a szerelmi panasz hiperbolisztikus eszközökkel való kifejezésének hagyományát újítják föl, az elviselhetetlenségig feszítve a szenvedések képeit... azaz példáit, mert egy-egy versszak egy-egy példát nyújt a szemlélőben feltétlen részvétet kiváltó embertelen, szinte megbotránkoztató mértékű szenvedésre. Lehetetlen kivonni magunkat a kényszerképzetszerűen képzeletünkre parancsolt példák hatása alól. A Krisztus szenvedését, a szentek mártíriumát ábrázoló középkori képek némelyikén vagy Dosztojevszkij műveiben találkozunk hasonlóval. S mindez „csak” arra szolgál, hogy a lírai én lelki kínját feltárja a közönyös szerető előtt, hogy ezzel megindítsa őt. A költő számítása nem volt teljesen alaptalan. Ezeket a képeket nehéz megrendülés nélkül olvasni. Ha Gyömrői vélt vagy valóságos érzéketlenségének feloldása elegendő lett volna érzelmi meghódításához, ezekkel a képekkel bizonyára célt érhetett volna a költő.

Különös módon épülnek föl ezek a példák! Magvuk valamilyen rosszat kívánás, valamilyen átokformula. Ráadásul nem a latrokat átkozza el a beszélő, még csak nem is olyan személyeket, típusokat, akik ártalmára lettek volna élete során, hanem védekezésre képtelen, többnyire vélhetőleg jámbor és ártatlan lényeket. A rosszat kívánás tartalma az, hogy a felsorolt alanyok essenek áldozatul a legdurvább erőszaknak, szenvedjenek balesetet, kapjanak begyógyíthatatlan sebeket, katasztrófát éljenek át. Ami ezeket a kegyetlen tartalmú fantazmagóriákat még nehezebben elviselhetővé teszi, az motiválatlan voltuk: motorjuk nem a szadizmussá fajuló gyűlölet, mert ezt akár a bennük érintett személyek ellen feltámadó indulat még hitelesíthetné is valamilyen mértékben.

A beszélő a válogatott kínzásokkal „csupán” azt kívánja elérni, hogy a szenvedő lények nyilvánítsák ki szenvedésüket, hallassák a „Nagyon fáj” jajongó kiáltását vagy nyögését, visszhangozzák azt a panaszt, amelyet a lírai én szerelmi magára hagyottságának kifejezéseként présel ki magából. A legkülönösebb és leghátborzongatóbb ebben, hogy az alany segítségért fohászkodik a megkínzottak hadseregéhez, s azért átkozza meg őket, hogy segíthessenek neki panaszának súlyosságát nyomatékosítani. Lényegében a szenvedők egyetemének borzalmas kórusát szólaltatja meg jajongásának egyéni szólama mögött.

„Egyedül kelljen szenvednem?” – kérdezte az előző részben. Nos, a Nagyon fáj harmadik részében társakat keres és teremt ehhez az elviselhetetlennek érzett szenvedéshez. Az érzést tíz képbe, tíz alany között szórja szét, bennük osztja el azt, amit egy tömbben sem elviselni, sem kifejezni nem lehet. Szerb Antal a szenvedésre való képességnek ebben a túlzásában véli felfedezni a patologikus elemet: „Szenvedése örök rejtély marad; a patológiának valamely úttalan területére vezet. Talán csak orvosa tudná megmagyarázni, miért szenvedett, és az sem mondaná meg az igazat. ’Normális ember egyáltalán nem képes ennyi szenvedésre. Nincs is rá semmi oka. Egy ember sorsa túl kevés ahhoz, hogy ennyi fájdalmat okozzon.” Mindezt szabályos prozódiájú, nyelvileg jól tagolt, képileg kimunkált strófákban teszi a Nagyon fáj szerzője. Ezekre a versszakokra valóban érvényes az a meghatározás, amelyest a költő a 9. szakaszban a költészetről ad: „gondom s fájdalmam kicifrázva”.

A versnek ez a része egy hatalmas katasztrófa, egy mindent átfogó tűzözön, világégés képébe torkollik, mint Móricz műveiben, s a rosszat kívánás itt a lírai én szenvedéseinek közönyös nézőjét, a reménytelenül szeretett nőt is eléri, aki „üszkösen... elszenderül”. A két szó, a legnagyobb fizikai fájdalmat implikáló „üszkösen” és a gyöngéd „elszenderül” találkozása áramütésként éri az olvasót, magába sűríti a harmadik rész kegyetlenségből, fohászból, fájdalomból, szánalomból és gyöngédségből egységbe olvadó érzelmi ötvözetét. Az „elszenderül” azonban csak egy pillanatra lágyítja meg a vers hangvételét. A haldokló ágyát körülvevő szenvedők kórusa a beszélő refrénjét, a „Nagyon fáj”-t kántálja, hogy a nő, aki „ellökött magától”, mindhalálig hallja a közvetve általa előidézett egyetemes fájdalom kifejezését, a poe-i „Nevermore” méltó párját.

A Nagyon fáj utolsó két strófája külön egységet képez. Első mondata átvezet az előző látomásból és általában a példasorból a lezáró végkövetkeztetéshez, kimondva a kegyetlen szerelmes fölötti súlyos ítéletet: „Hallja, míg él.” Azaz töltse be fülét életfogytiglan a szenvedők jajongása. Kilépve a vizionáló képsorból, a gondolatmenet ezután visszakanyarodik az első rész szerelemfilozófiájához, s lezárja a mérleget. Ha az asszony szerepe ebben a férfi nézőpontú szerelemtanban az, hogy menedéket nyújtson a halál elől menekülő élőnek, akkor a versbeli szeretett nő ezt a szerepet nem töltötte be, s minden értékét elveszítette: „Azt tagadta meg, amit ér.:”

Az utolsó sorok bezárják a kört. A vers a „kívül-belől leselkedő halál” képével kezdődött, s a „kívül-belől menekülő élő” képével zárul. A vers a halál elől az asszony karjaiba menekülő férfi alakjával indított, s a menedéket „puszta kénye végett” elfonó asszony alakjával zárul. A befejező strófapár voltaképpen egy ítélet és annak indoklása, egy bírói végzés formáját követi. Az ítélet a strófakezdő sor, s a továbbiak a verdikt indoklását tartalmazzák. Ez az ítélkező magatartás egyszerre könyörtelen és fegyelmezett. A lávaszerűen kirobbanó is kilövellő indulatok itt újra nyugvópontja jutottak.

Az eddigiekben figyelmünket a lehetséges mértékben arra összpontosítottuk, melyek a műben megfogalmazott tartalmak s melyek azok előadásának lényegi összetevői. Tartózkodtunk annak vizsgálatától, hogyan „cifrázta ki” gondjait, fájdalmait eme „fájdalmas éneké”-ben a költő. Tekintsük át immár egészében a művész koncepciót, vegyük sorra a formaképzés fontosabb pontjait! A költeményt, mint láttuk, nyílt, szókimondó, helyenként majdnem nyers, egészében azonban rendkívül választékos kifejezésmód jellemzi. A kifejtés módja teljesen világos, egyes részeiben majdnem disszertáció-szerű szabatossággal érvelő és ítélkező. A szerkezet jól tagolt és arányosan felépített.

Szerelmes vers, tehát két, egymással közeli, bár nem minden tekintetben harmonikus viszonyban lévő ember kapcsolata képezi tárgyát, s így mindkélt fél a mű minden ízében jelen van. A különbség kettejük között térbeli pozícióként és pozícióváltozásként érzékeltethető. Az első részben (8 strófa) a nő alakja köré rendezett szerelemfilozófia folytán a szeretett asszony áll előtérben, a másik fél eltávolított, burkolt módon, önmegszólító formában, mintegy a kifejtő szerelemtan tanítványaként, didaxisának céljaként van jelen. A tanítás ezenközben megteremti a hozzá illő általános alanyt: „Ezért ölel minden, ami asszonyra lel...”, illetve a többes első személyt: „Nincsen egyéb menedékünk...”, mindkettőt alárendelve az önmegszólítás második személyének.

A második nagy szerkezeti egység (8 strófa), mint megállapítottuk, helyzetjelentés a magára hagyott, pánikba esett szerelmes férfiról. Itt a nő alakja vonul háttérbe, jelentkezik közvetetten mint a férfi végletes állapotának okozója. A mondottakból eredően ez a rész vallomásszerű, s ezért példás pontossággal vált át nyomban az újabb nagyobb egység első strófájának első sorában egyes szám első személybe: „Nincsen helyem / így, élők közt.” Más személyű alakok is előfordulnak, ezúttal azonban az első személyű beszédmódnak alárendelve.

A harmadik egység újra markánsan különbözik az előző kettőtől. Egyes szám első személyű beszélő szólít fel itt segélykérően, tehát kérlelve, fohászkodva többes második személyű valós („Ti kisfiuk”, „Nők”, „Ti férfiak”) és irreális („Ti hű ebek”, „Lovak, bikák”, „Néma halak”) alanyokat. Az egész egységet indító, s ettől kezdve mindvégig érvényes kezdő felszólító formulától: „Segítsetek!” eltekintve a sorjázó felszólítások önmagukban sokkal inkább mágikus átokformulára, mint kérlelésre mintázódnak. A szerelem tárgya, a nő harmadik személyben van jelen mindvégig, jelöletlen szemlélőjeként, megnevezetlen címzettjeként a megbotránkoztatóan elfogadhatatlan képsornak. Sőt, úgy is tekinthető, mint a felsorolt borzalmas esetek oka, még ha itt imaginárius eseményekről és így ezek imaginárius okáról beszélhettünk csupán, olyan képzeleti képekről, amelyeket a férfi lelkében, fantázia- és érzelemvilágában a reménytelenül szeretett nő közönye, érzéketlensége vált ki. A képsor utolsó láncszemében aztán ő maga is felbukkan, közvetlenül megnevezve, a rossz kívánságok utolsó áldozataként, majd pedig egy könyörtelen ítélet alanya gyanánt.

Az utolsó két strófa képezi a költemény negyedik, záró egységét, amelyet személyre szóló verdikt és indoklás, poétikailag pedig a gondolatmenet kezdőpontjához visszavezető zárlat gyanánt értelmezhetünk. Jellegüket tekintve ezek a versszakok, magukba gyűjtve a második részbe foglalt vallomás és a harmadik rész rendhagyó fohásza tartalmait és érzelmi feszültségeit, visszatérnek az első rész higgadt, fegyelmezett hangneméhez, s elvégzik az egyéni tapasztalatnak, a szerelmi elhagyatottság élményének a szembesítését az első részben kifejtett szerelmtannal. Újra az asszony alakja kerül előtérbe, immár nem mint lehetséges menedék, hanem mint e menedék megtagadója, nem mint lehetséges partner, hanem mint egy ítélet bűnösnek találtatott vádlottja.

Közelebb lépve a szerkezetet alkotó kisebb egységekhez, megállapíthatjuk, hogy az első két egység (1-8. és 9-16.) és a zárlat (26-27.) azonos elvek szerint épül föl, a harmadik rész (17-26.) szerkezete jelentősen eltér ettől a megoldástól. Az eddigiekben is nemegyszer két strófánként előbbre lépve tagoltuk a gondolatmenetet. Ez a tagolás nem volt önkényes, hanem a költő által megvalósított tervet követte. A Nagyon fáj elemi ízületei (kivéve a harmadik egységet) kélt strófát foglalnak magukba. Ezek az elemi egységek gyakran olyan összetett mondatokból állnak, amelyek mindegyike két-két versszakot tölt ki. A korábbiakban láthattuk, hogy ez nem puszta formális egység. Minden strófapárnak külön, a saját határain belül kimerített mondanivalója van, amellyel hozzájárul a nagy egészhez. Ez, persze, nem mereven és iskolásan érvényesül, de egyértelműen és világosan felismerhető tendencia.

Vannak az egységek között átvezető sorok, félsorok, amelyek mindkét szomszédos elemi egységhez odasorolhatók, és vannak előre- vagy visszautaló szerkezeti, képi, jelentéstani mozzanatok, amelyek egységes tematikai-motivikus hálóba, szerves egységbe fogják az alkotóelemeket. Az elemzés során ezekre több ízben felhívtuk a figyelmet. Mindez azonban nem homályosítja el a leírt ízületekre való tagolást. A strófákat e kettősségen belül ritkán szakítja meg pont vagy kérdőjel, általánosan a tagmondathatár, tehát az egységen belüli elhatárolás a jellemző. Ha mégis előfordul hangsúlyosabb mondattani elkülönülés, valójában a mondathatár feloldhatónak bizonyul.

Ezt a tartalmi és nyelvi-szerkezeti tagolási rendet aláhúzza az alkalmazott rímtechnika. A strófák felépítése igen feszes, különös. Egy rövid sorra (4 szótag) két hosszú (8, illetve 9 szótag) következik. A rímképlet: a a b, c c b, d d e, f f e, világosan mutatja a két strófa rímtechnikai összefogására irányuló szándékot, az első és a második strófa záró sora rímel egymással, míg a kezdősorok egy-egy szakaszban közvetlenül felelnek egymásra és csakis egymásra.

A harmadik rész felépítése számottevően eltér az első, a második és a negyedik részétől. A kélt strófából összenőtt ízület felbomlik. Minden versszak külön, önálló egységet képez. Mindegyiknek van egy saját, a többiétől különböző megszólítottja és mindegyik sajátos, a többitől nagyon éles körvonalakkal elhatárolható karakterű szerencsétlenséget villant föl. Az első szakasz a kisfiúk megvakulását, a második a jámbor emberek megrugdosását és letaposását, a harmadik az ebek járművel való elgázolását, a negyedik a nők elvetélését jelzi, és így tovább. Formailag ez azzal a következménnyel jár, hogy az első strófa kivételével, amelynek első sora az egész egység vezérszavát, a „Segítsetek!” felszólítást tartalmazza, az összes többi szakasz első, rövid sora kizárólag az adott szakasz kiszemelt áldozatainak megszólítását foglalja magába. Az első szakaszban is jelen van ez a megszólítás, de ez a második sor első felébe szorul vissza.

Itt jegyezzük meg, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke tartalmaz olyan motiválatlan, megbotránkoztató rossz kívánságokat, amelyek közvetlen előzményei lehettek a harmadik részbe foglalt átkoknak: „a csecsemőket teherkocsi alá kell tenni / a terhes asszonyokat teherautó alá.” Ez a körülmény egy újabb freudi témára, a szublimációtanra hívja föl a figyelmünket. Ha elfogadnánk azt a feltevést, hogy a Szabad-ötletek jegyzékében a költő képes volt teljesen kiiktatni a tudat ellenőrző szerepét, s korlátok nélkül engedte érvényesülni a tudattalan képzetek áradását, akkor verseiben eme origóhoz mérten a szublimációnak legalább két különböző szintjét kellene elhatárolnunk. Az egyik szinten az ösztönvilágból felgomolygó tartalmak éppen csak hogy meg vannak formázva, eredeti antiszociális, amorális, az esztétika alaptörvényein inneni töltésüket igen nagy mértékben megőrzik. Ilyen darabok például a Kései sirató és általában a Gyömrői-versek, köztük a Nagyon fáj idézett részlete. A szublimálás ennél sokkal magasabb szintjén képezné például A Dunánál, amelynek – egyebek között – az anyához, az apához, a munkához való viszonyt tartalmazó képzetei és a vele egyidejűleg készült Szabad-ötletek jegyzéke megfelelő képzetei diametrálisan ellentétesek.

A kutatás jelenlegi állása szerint azonban a költő füzetbe leírt szabad ötletei „igen viszonylagosan ’szabadok’: ha kimondunk, de még inkább ha leírunk valamit, óhatatlanul érvényesül a tudat egyfajta kontrollja”, azaz a szublimáció bizonyos fokát már a Szabad-ötletek jegyzékében is feltételeznünk kell.” A Nagyon fáj harmadik részében kifejtett tartalmak egyértelműen megformáltak, de a szelektíve működő tudati kontroll itt azt a döntést hozta, hogy jóval többet enged át a tudattalan zavaros, takargatott kényszerképzeteiből, mint másutt, s vállalkozott arra, hogy ezeknek a tartalmaknak közvetlenül logikai, nyelvi és poétikai alakot ad. Az így létrejött ötvözet a hétköznapi értelemben vett illendőség határait áthágja, mert nem kívánhatjuk „komolyan” a kisgyermekeknek, hogy a szemük pattanjon el, az anyáknak, hogy elvetéljenek stb. Esztétikailag pedig a formai szépségnek és a képzettartalom szörnyűségének alig elviselhető egységét hozza létre.

A poétikai megformáltság részét képezi a rímképlet, amelyben az első két részhez képest a harmadikban fontos változás esik: a a b, c c b, d d b stb. Tehát a strófazáró sor mindvégig monoton módon ugyanazt a rímet ismétli. Ez részben azzal függ össze, hogy a harmadik rész tulajdonképpen refrénes forma. A strófák nagy részében a szörnyű „Nagyon fáj” hangzik és visszhangzik. De a rím ott is a „Nagyon fáj”-jal rokon hangokból épül föl, ahol, mint a harmadik rész első szakaszában az „ahol jár” és a kilencedikben a „vadon táj” szintagmákat találjuk. A harmadik egység megszerkesztettsége a költő hallatlan tudatosságáról és koncentráltságáról tanúskodik. Az első szakaszban a reneszánsz költészetre visszautaló ünnepélyes, áhítatos és archaizáló inverzió: „ott, ő ahol jár”, döbbenetes ellentétben áll a sorokba foglalt átokkal. A „Nagyon fáj” siralma pedig a hidegvérrel kiválasztott, az adott áldozatokra jellemző kommunikációs formában hangzik fel: az ártatlanok mondják, az ebek ugatják, a nők sírják, az emberek motyogják, a lovak rijják, a halak pedig tátogják a fájdalom refrénjét. Végül a költő azzal az igével él, amely a fájdalmában önmagából kivetkőzött emberi lény animális önkifejezésmódját jelöli: „vakogjatok velem”.

„A líra: logika” elve itt sem hagyja cserben a költőt. A felsorolások 9. tagja mintegy összefoglalja, általánosítja az eddigi eseteket, amennyiben egyetemes áldozatot jelöl meg. Minden élőlényre, az „Elevenek”-re vonatkoztatja az átkot, s a rossz kívánság, a világégés is egyformán mindenkit érint. A költő még ezen a ponton is képes disztingválni. Hátborzongató szabatossággal tesz különbséget az emberi környezet: „kert” és az érintetlen természet: „vadon táj” között, hogy még csak véletlenül se maradhasson ki az általános átokból semmilyen kategória sem. A 10. szakaszig eljutva a sorozat végére értünk, s itt újra visszaáll a két strófából egybenőtt ízületek rendje. A szörnyű képsort itt csatolja ugyanis vissza a beszélő a mindeddig csak virtuálisan jelenlévő nő alakjára, őt is bevonva az egyetemes tűzvész áldozatai közé. A „Nagyon fáj” immár miatta és érte is hangzik.

Az elmondottakból azt a végkövetkeztetést vonhatjuk le, hogy a Nagyon fáj szerzője olyan költő, aki művészi ereje teljében van, akinek intellektusa hibátlanul működik. Távol áll az olyan extatikus hangvételű művészektől, akik a fájdalom paroxizmusában elveszítik ellenőrzésüket önmaguk fölött, és fenségesen dadognak, akiknek dikciója szeszélyesen csapong. Az élmény súlyosságát nem használta fel alibiként, hogy erre hivatkozva alább adja szellemi-művészi igényességét. A Nagyon fájban és társaiban a baudelaire-i értelemben vett tiszta költészet megvalósulásának mintapéldányát láthatjuk: József Attila is a súlyos életanyagból, a költészet felidéző boszorkányságának képességével alkotott gáncstalan művészetet, tiszta formát, mint nagy 19. századi elődje. A vers megmutatja a betegség és az önfeladás örvényét, amely az embert végül magába szívja. Annál inkább értékelnünk kell azt, hogy ezzel a mélybe húzó, ellenállhatatlan erővel reménytelenül viaskodva is módot talált a költő, hogy teljes szépségű, tökéletes műgonddal készített, formailag kiérlelt remekekben számoljon be szörnyű tapasztalatairól.

¹) József Attila – Gyömrői Editnek, Bp., 1936. nov. 9. – József Attila Válogatott levelezése, Bp., Akadémiai, 1976. 343-344.

²) Fejtő Ferenc, József Attila költészete – Kortársak József Attiláról, Bp., Akadémiai, 1987. II, 999-1000.

³) Ignotus Pál, Emlékforgácsok, Híd, 1957. dec. 992.

⁴) Bak Róbert, József Attila betegsége. Szép Szó. 1938. jan.-febr.; Ua. – Kortársak József Attiláról, i.m. II. 1017.

⁵) Németh Andor, József Attila, Bp., Cserépfalvi, 1944. 179.

⁶) Szántó Judit, Napló és visszaemlékezés, Bp., Múzsák Közművelődési Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, 1986. 118.)

⁷) U.o. 96.

⁸) Célszerű közölnünk a szöveget eredetiben is, mert József Attila francia nyelven ismerkedett meg a középkori költő verseivel. A ballada a Villon Du concours de Blois címet viseli. Refrénje így hangzik: „Bien recueully, debouté de chascun.” Szó szerinti fordításban „Jól fogadva, elutasítva mindenki részéről”.

⁹) József Attila – Babits Mihálynak = József Attila Válogatott levelezése, I.m. 313.

¹⁰) Bár a halál / hol áll rímpárnak a magyar költészetben Nyéki Vörös Mátyásig visszanyúló története van; Szörnyű Halál, imé hol áll... kezdetű versét lásd: RMKT XVII/2, 96.sz

(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5-6. szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

(Mihuts Sándor akvarellje)


Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Immár a szél járása sem ismerős,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,

a vad viharral küzdve ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.

Lazult a horgony is...

(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Viharos tengeren hányódó hajó képét festi elénk a költő: sötét, kilátástalan a helyzet. Minden összeesküdött a hajó ellen: a természet elemeinek tombolása teljes pusztulással fenyegeti az ember készítette eszközt. A helyzet sötétségét a költő egy jelzőcserével eleveníti meg: nem a vészt hozó tenger a sötét, hanem a hajó. A tengeren hánykolódó hajó képe nem volt különleges látvány a görögök számára: tengeri, hajós népek voltak, akik kereskedelmüket, háborúikat, utazásaikat a vízen bonyolították. Ám van eben a viharvert hajóidézésben valami különös: annak ellenére, hogy a veszélyeztetettséget a mozgást jelentő igék halmozásával érzékelteti a költő, s így az egészet mozgásban lévőnek kellene látnunk, a kép valahogy mégis: állókép. Mitől lesz azzá? A folyamatos jelen idejű igéktől, amelyek azt sugallják: ez tartós állapot, így van, és ez az így van állapot örökre megőrződik.

Az eredeti görög szövegben az első sor tükörfordításban így hangzik „Nem ismerem a szelek helyzetét, állását.” Ez a mondat kélt ponton tér el a magyar tolmácsolástól. Elsőként azzal, hogy a verskezdő, a leghangsúlyosabb szó első szám első személyű igealak, így a költő válik a cselekmény főszereplőjévé, bár ezen a különös hajón senki sem cselekszik, s így nem is főszereplő a szó szoros értelmében, hiszen senki nem tesz semmit a veszélyben. Ez is erősíti az állóképjelleget. És fontos a második eltérés is, a magyarban ugyanis széljárásról esik szó, azaz a szél valamerről valamerre fúj, innen oda jár. Ám a görög szöveg a legstatikusabb szót használja: sztaszisz, vagyis állás, helyzet. Tehát nem ismerem a szelek állását. A szelek beálltak valamilyen irányba, amelynek helyzetét a költő nem tudja.

Ettől Kezdve fokozatosan ölt állóképjelleget a mozgalmas tengeren sodródó hajó képe. Jobbról és balról egyaránt hullámok verdesik, tehát egyenlő erők hatnak rá ellenkező irányokból, így érezhetően nem mozdul ki ebből a helyzetből. Meg is határozza a pozícióban a helyet a költő: középen van a hajó. Ott is marad, a folyamatos kétoldali támadás következtében. Az egy helyben maradás, a kimozdulni képtelenség érzékeltetésére a verskezdő cselekvő ige (nem ismerem) után már szenvedő igéket sorakoztat a költő: a görögben a hullám hömpölygése is szenvedő-visszaható jellegű, szemben a magyar”hömpölyög” cselekvő igével, s a magyarban idegenül, szinte bántóan ható „vitetünk” alakot a fordító azért vállalta, hogy érzékeltesse a tehetetlen sodródást, amit a görög szenvedő igével fogalmazott meg.

Az „ahogy tudunk” cselekvő kifejezés a görögből teljesen hiányzik. Az ezt követő ige cselekvését sem az egyes szám első személyből átmenet nélkül titokzatos többes szám első személlyé váló, a mi személyes névmással összefogott emberek végzik, hanem a fenékvíz, amely körbenyaldossa a vitorlát. Ezután a görögben nincs ige, csak egy nominális szerkesztésű, hiányos mondat: rongyos és szakadt a vitorla. Majd egy visszaható, tehát félig szenvedő jelentésű ige zárja a verset: „lazul” a horgony. A harmadik szakasz csonkán maradt első sorában szereplő „lazul” ige igazít el talán a legjobban a kép értelmezésében: a horgonyt a tengerfenéken szokták rögzíteni, ezzel teszik helyhez kötötté a hajót, hogy el ne szabaduljon. Ha a horgony lazul, ez a fenyegetettség újabb mozzanatát hozza a képbe. De még nem történt meg ez az esemény, a „lazul” ige jelen ideje ugyanúgy hozzátartozik az állókép időtlenségéhez, mint a többi igéé. Az állókép jellegén nem változtat, ám tartalmilag fenyegetőbbé teszi a képet. Az állandósító jelen idővel, az emberi cselekvés kizárásával, az emberi akarattól független történés folyamatossá tételével válik a mozgókép állóképpé, ezáltal a veszély, a bizonytalanság és a félelem állandóvá.

Ez a megállított mozgókép, mondhatni, mintegy pillanatképben rögzített állapot jelzi azt, hogy a vers nem egyszerűen egy tengeri viharban sodródó hajóról szól. Hiszen akkor természetesen kínálkoznék a veszélyben lévő emberek fokozott cselekvésének, próbálkozásainak leírása, valami jelzés a kifejlet felé: jó esetben remény a menekülésre, rossz esetben beletörődés a pusztulásba. De nem: ez a kép se pozitív, se negatív irányban nem mozdul el, lényeges, hogy megvalósíthatatlan állapotot rögzítsen. És ettől válik a vers önmagán túl mutatóvá, ezért gondolkodtatja meg olvasóit több mint kétezer éve, mert nem pusztán arról van benne szó, amit ábrázol.

Egy léthelyzet megvilágítására kitalált tökéletes kép, allegória született, amely a történelem – és a költő politikai érzékenységének – ismeretében könnyen érthetővé válik: a polgárháború sújtotta Mütiléné képe a vízen hányódó hajó, amit a kép megelevenítésének pillanatáig úgy-ahogy rögzített, szilárd állapotban lehetett tartani, most viszont egyensúlya megbomlott. Az állam-hajó ellensége a városra támadó háború-háborgó tenger. Akörül folyik ugyan vita a klasszika-filológiában, hogy az egész államot félti-e Alkaiosz, vagy csak a szívének kedves mütilénéi arisztokráciát, de az allegorikus értelmezés lényege sosem volt kétséges. Hajóhasonlathoz nyúlni egy tengerölelte sziget költőjének nem rendkívüli lelemény. De megtölteni a hasonlatot az érzéki látványnál többet sejtető tartalommal és elvont gondolkodásra valló költői képpé alakítani, már igazi, újszerű költői teljesítmény.

Hogy miért volt egyértelmű már a kortársak számára is, hogy a viharvert hajó képe nem egyszerű tájkép vagy egy tényleges élmény puszta leírása, nehezen eldönthető kérdés, hiszen a vers töredékesen maradt ránk. Nem tudjuk, tartalmazott-e további részében valami utalásfélét arra, hogy „ez a hajó az állam hajója”. Annyit tudunk csak, hogy Alkaiosz többször élt hajóhasonlattal, ha nem is ily részletessel, és azt is bizonyosan tudjuk, hogy Alkaiosz vérbeli politikus költő volt, akit feltehetőleg mélyebben érintett az állam veszélybe sodródása, mint egy megnevezetlen embercsoporttal hányódó alkotmány sorsa.

A megnevezetlen embercsoport, amelyet a mi személyes névmással a közösséggé fog össze, ismét olyan utalás, amely arra mutat: nem konkrét hajótöréstől félnek egy adott hajó meghatározott utasai, hanem olyan közösség van veszélyben, amelyhez tartozónak érzi magát a költő, légyen bár ez a közösség az egész állam avagy csak az arisztokrácia. Mindez a homály, jelzésszerűség (ki utazik a hajón, merre visz a hajó útja, miért nem szegül szembe az elemek tombolásával az utazók társasága) arra vall, hogy a szinte naturalisztikus pontossággal részletező kép nem azonos önmagával. A hajó hozzátartozott a görögség mindennapi életéhez. Hogy sorsát, veszélynek kitettségét már igen korán vonatkoztatták a hajó építőjére s az úton társára, az emberre, az könnyen belátható.

Már Homérosz is alkotott hajóhasonlatot, igaz, valódi hasonlatként és egészen más hasonlítói viszonyban. Ő vívódó lelkiállapot érzékletessé tételére használja a hánykódó hajó képét:

és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivítása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok; mert csöpp híján már odavannak:
így tépelődött most az akháj kebelekben a lélek.

(Ford.: Devecseri Gábor)

A homéroszi példát (Iliász, XV. ének, 624-629. sorok) feltehetően ismerte Alkaiosz, hiszen igen hasonlóan formálja meg képét az Iliász viharverte hajójának képéhez. Újítása abban rejlik, hogy nem hasonlatot alkotott, hanem olyan államallegóriát, amelyet sokan követtek az ókortól napjainkig.

Az i. e. 3. századi arisztokrata költő, Theognisz önmaga és rétege elszegényedésére, az arisztokrácia leromlott állapotának jelzésére veszi át az alkaioszi allegóriát. Megoldása azonban jóval átlátszóbb, „lólábasabb”, mint Alkaioszé, hiszen le is írja benne azt az állapotot, amire a hajóallegóriát megvilágításként alkalmazta, s még ki is kacsint a versből: a szakértő kormányos említésével a városi kormányzat elűzésére utal.

Merni vizet nem akarnak, s átcsap a tenger a bárka
mindkét széle felől; egy is alig menekül
meg, ha ez így megy ezeknél; elküldték a szakértő
kormányost, ki hajónk mesteri őrszeme volt

(Ford.: Kerényi Grácia)

Láthatjuk: Alkaiosz képe tömörebb, talányosabb, költőibb; ha a fennmaradt részt vesszük teljes szövegnek, érthető, miért nevezte őt Dionüsziosz Halikarnasszeusz „a tömörség és az erőteljes báj” képviselőjének.

Pindarosz XII. olümpiai ódájának 3-5. soraiban is fellelhetjük a tengeren küszködő hajók képét, melléállítva a szárazföldi háborúk pusztítását. Lucretiusnál is feltűnik a kép (A természetről,II. 1-6. sorok); ám itt szembeállításként jelenik meg a szárazföldről a tengeri vihart néző, nyugodt és boldog ember, aki úgy áll távol a bajoktól, mint a látott tengeri vihartól. Alkaiosz allegóriáját a maga teljességében veszi át Horatius, és beépíti művébe Alkaiosz többi hajó-utalását is, és nem bízza az olvasóra allegóriájának megfejtését: Az államhoz címet adja költeményének. A nála oly gyakori második személyű megszólítással a hajóhoz (tehát az államhoz) fordul, és óvja a vihartól (azaz a belharcoktól).

Elsősorban Horatius ismeretén keresztül került be a világirodalomba az alkaioszi hajóallegória – a görög irodalom és költészet csak a reneszánsztól vált újra ismertté Európában -, és olyan közkedveltté lett, hogy példáit sorakoztatnunk sem kell. Csak egy magyar vonatkozású érdekességre hívnánk fel a figyelmet: 1789-ben, a francia forradalom évében Kazinczy egyik levelében (Levelek, I. 345) utal a hasonlóságra a hajóval megjelenített res publica és a válságos napokat élő nemzet sorsa között.

Az alkaioszi vers mindössze kilenc sora (két teljes alkaioszi strófa és a harmadik kezdősora) szép példája annak, miként hatol be az elvont gondolkodás a költészetbe, és miként hozza létre a költői kép új típusát, a hasonlaton túlnövő allegóriát, amelynek lényege, hogy egymásra vonatkoztathatóvá teszi az érzékileg ábrázolt valóság mögötti elvont gondolatot.

SZEPES ERIKA

ALKAIOSZ (i. e. 630 k. – i. e. 570 k.) ógörög költő. Arisztokratacsaládból származott, a politikai életben való tevékeny részvételt családi hagyományként folytatta. Életéről biztos adataink nincsenek, egyes források szerint volt Thrákiában, Boiótiában, sőt talán Egyiptomban is. 400-nál több töredéke maradt ránk, részint ókori szerzők (főként Athénaiosz) idézésében, részint a homok konzerválta papiruszokon. A hellenisztikus korban még tízkönyvnyi művéről tudtak, ez több mint kétszerese a horatiusi életműnek. Büszkeség, pompakedvelés, az élet és a bor szeretete, a harc programszerű kultusza – ezek költészetének fő vonalai.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 9-14. old. – Lord könyvkiadó Bp. 1995.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!