Húsvéthétfő
vízöntő:
vidám ez, nem
kesergő.

Jönnek fiúk
csapatban,
vidám verssel
hajnalban:

Kiskertemben
jártam én,
szép virágot
láttam én:

meglocsolom,
megöntözöm,
kedves szóval
felköszöntöm.

Húsvéthétfő
hajnalán
örüljön sok
kicsi lány!

(Forrás: internet)

- Csöndes beszélgetés –

A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörű istállónak két egymás mellett fekvő bokszában. E lovak már megették az esti abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét, s miközben a lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi eseményeket. Hogy én megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy híják a magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van, hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem hazudom azt, hogy e fű nálam van. Hanem csodák annyit mondok, hogy napközben annyi szamár beszédet hallok, és megértem őket, mért ne érteném meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális Első ló és Második ló vinyettájú megszólítást alkalmazom, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek egymással. Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerűbb ostobaságot is fognak mondani, és akkor azt lehetne hinni, hogy mégiscsak emberek intézik egymáshoz a szót.

ELSŐ LÓ    Most rájöttek a doppingra, és most nagy kavarodás lesz miatta. A trénerünket elkergetik, a lovászfiúknak kihúzzák a fülét, s egy állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy állatorvos, aki inkább állat, mint orvos, s akit már régen fel kellett volna ruházni a doktori címmel, mert éppúgy nem ért a mesterségéhez, mint az emberek orvosai.

MÁSODIK LÓ      Hagyjuk az orvosproblémát, amit majd más alkalommal intézhetünk el, maradjunk meg a doppingnál, és mondja meg ön nékem, hogy valóban megbotránkozik-e rajta?

ELSŐ LÓ    Meg. A lapok is azt írják, hogy botrány, hogy felháborító skandalum, hogy..

MÁSODIK LÓ      Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a lapok írnak, ámbár, amit írnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos lótól: mi a dopping?

ELSŐ LÓ    A dopping nem egyéb, mint a bennünk, lovakban levő képességek mesterséges felfokozása.

MÁSODIK LÓ      Az. Csakugyan az. Vajon az a képesség, amit mesterségesen felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön úgy futni, ha izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihőzni. De ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: vannak képességek, amiket csak az izgatószerek kényszerítenek ki az emberekből. Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Íme, abban nincs egyetlen sor sem, amit írójuk józan fővel vetett volna papírra. De a nevezett költő értékének megítélésénél ez a szempont sohasem játszott szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe írta őket, hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? Nem kell-e örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól, az alkohol, az ópium, a morfoium álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató ágenstől?

ELSŐ LÓ    Ágens az ügynök, mi?

MÁSODIK LÓ      Ez esetben nem ügynök.

ELSŐ LÓ    Egyszer ügynök, egyszer nem?

MÁSODIK LÓ      Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az agyhoz, és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett volna. és ebből olyan nagyszerű dolgok támadnak, amiket az emberiség még egyetlen esetben sem utasított vissza. Honoré Balzac feketekávéja, Edgar Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dopping. Hol jelentettek be óvást ellenük?

ELSŐ LÓ    Igazságnak látszik.

MÁSODIK LÓ      Nemcsak látszik, hanem az is. Mármost vannak emberek, akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon örvendek. De vannak olyanok is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a doppingot, s akkor repül az elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli magába spriccelheti Arábia minden fűszerét, felöntheti egész Epernay városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger színe fölött. S valamely generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmú. És vannak híres magyar politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állítmányt is mondjanak. Ön tudja a francia közmondást: Ou il n’y a rien, le roi perd son royaume. Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekese. Ahol nincs, ott ne keress. A dopping nem olt bele képességeket senkibe, csak megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a természettudomány doppingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dopping a gőz, amely hatvan kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhússzal rántja tova ma, holnap talán kétszázzal.

ELSŐ LÓ    Tehát mit gondol ön?

MÁSODIK LÓ      Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk, fölösleges. De csak úgy fölösleges, ahogy fölösleges regényt írni, színpadon színdarabokat játszani, ebéd közben ötleteket mondani. Mindezeket az emberek mégis gyakorolják,mert hozzátartozik az ember voltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk; azt mondják, hogyha megyés püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor fussunk minél sebesebben.

ELSŐ LÓ    Nagyon egyszerű. Tessék minden lovat doppingolni. Lesznek, akik nem bírják ki; ezek dopping nélkül tudnak kitűnően futni, és lesznek, akik a doppinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.

ELSŐ LÓ    De kedves jó uram, mi lesz a fogadásokkal?

MÁSODIK LÓ      Ezt ne említse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek, hogy fogadjanak? Ki áll  oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi, hogy fogadjon: hosszú novellát ír-e, vagy rövidet, bárgyú történetet, vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem doppolnak bennünket, akkor mi úgy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk tehetségéből telik? Tudja ön, mi a zsoké csizmája?Tudja ön, mit suttog a bokor, ha megrezzenti a szellő, és mit suttog az owner a trénernek, a tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent Kossuth Lajos, és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló túl van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A doppinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat? A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósítók összeírtak rólam. Pedig keserves az!

ELSŐ LÓ    Miért, miért?

MÁSODIK LÓ      Mert én ló vagyok, és megtanultam olvasni, de azok úgy lovak, hogy még írni sem tudtak megtanulni.

(Forrás: Lóverseny 108-114. old.  – Erik Kiadó Bp., 2005.)

(A kép forrása: internet)

A fiú megszerette a leányt, mert szép volt. A fiú a szépséget szerette meg benne. Azt mondta tehát:

- A lelkét szeretem.

És igaza volt, mert a leányban a Szépség a lélek. A leány szemébe, ajkára, gondolataiba, szeszélyeibe a Szépség adja a lelket. A szépség beszél belőle, és a szépség lát.

A fiú a leányban a szépség után vágyott, de az emberben mást keresett. Az emberben nem a szépséget kereste, hanem a mélységet. A gondolat és az érzés mélységeit. Mert az emberbe a mélységek ágyazzák a lelket.

S voltak a fiúnak pillanatai, amikor a leányban is meg akarta találni az embert. Mikor arra gondolt, hogy megkeresi a leányszívben az emberszívet, a mélységeket. Voltak ilyen pillanatai. De nem volt elég bátorsága hozzá.

Mert attól félt, hogy elveszíti a Szépséget. Találkozik az emberrel, de elveszíti a leányt.

Forrás: Balázs Ferenc: Mesék, amiket neked írtam 1921.)

Medgyaszay Vilmának

Egy hölgynek, aki álmaimban él,
Levelet írtam egyszer gondolatban.
(Megfontoltam a fontos levelet,
Nem volt abban egy szó meggondolatlan.)

Aztán megcímeztem a levelem.
(Persze csak úgy pro forma, gondolatban),
S hogy el ne veszítsek egy percet is,
Gondolatban mindjárt postára adtam.

Be jó, hogy mindent szépen, pontosan
Elvégeztem, gondoltam gondolatban,
De szórakozottságom démona
Elrontott mindent visszavonhatatlan.

Ez az én sorsom! Persze késő volt,
Mikor a postára visszaszaladtam –
Elfelejtettem levelemre – jaj! –
Bélyeget ragasztani – gondolatban!!

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

Hol van az Úr? Itt s tégy valami jót!

Valóban megjelent Ő? A Messiás? A Hatalmas? Az Istenhez hasonló? – Berlin utcáin fel s alá járok. Emberekkel beszélek. Telefont tárcsázok. Autón száguldok. A házak minden emeletén figyelek. Gondolják Önök, hogy Krisztus valóban megjelent? Hogy itt van? Hogy hangszórója beleszól e város zajába? Megváltozik valami Őáltala?

Karácsonykor úgy tűnt, mintha pár órára megállna a világ. De hamarosan ráuntunk. A Háromkirályokat elcsomagolták. Jézuska visszakerült tokjába. A jámbor lemezek a szekrény aljára. Majd jövőre újra.

Hát mese ez? A nagyok köré font szokásos legenda? Vagy megsiketültünk? Teljesen?

Hisz egykor földrengésként kellett a világra jönnie. „Harmatozzatok égi magasok.” Ha az adventi énekre gondolok, látom, ahogy a világ legbensejéből születik. A világ szomjúhozik. Szomjúságától kicserepesedik, felrepedezik. Ő az idő követelése. A cézárok bástyái megremegnek. A hellenista-római-zsidó világ katasztrófáiba belepusztul. Ebből a világfeszültségből kiemelkedik az ő alakja. Kimagaslik az óriás. Aki előtt királyok hódolnak. Sion templom-oszlopait vállára veszi. A zsidó népiségből belenő az általános emberibe. Három világrész reng léptei alatt. És ujjong áldásán. Látom. Ez epifánia volt!

Az Isten Fia nem mese. Ő egyszer valóság volt. És ma? Mit hagyott Ő nekünk? Hol van az Úr? Tudom, minden helyzetben, a világ akármelyik struktúrájában kínlódó, elkeseredett, csalódott emberek mindig lesznek. Ezt a tragikumot magunkban hordjuk. De egyesek ostoba tudatlansága elviselhetetlen. Hol van az Úr? Hát nem látjátok e szürke arcokat? Nyomorgó özvegyeket? Beesett szemű gyermekeket? Minden réteg megkövesedett proletárjait? Munka nélkül. Kínlódva. A remény leghalványabb sugara nélkül.

(Németből ford.: Pálos Ernő)
(Forrás: A fehér barát 1. évf. 1. sz. (1938.dec.)

A minap rég látott, bájos, szőke színésznő ismerősömet pillantottam meg egy kávéház teraszán. Egymagában ült ott, feldúlt, elgyötört arccal, kisírt, karikás szemekkel és reggeli kávéját kavargatta.

Beugrottam hozzá egy pillanatra.

- Na, mi a baj, kedves? – kérdeztem résztvevően.

Megint csak elpityeredett kissé, majd elővette kézi tükröcskéjét s az obligát arcszépészeti szertartások befejeztével a következőket adta elő nagy szepegve:

- Tudja drágám, vidéki vendégszereplésen voltam a múlt héten. Imádom a vidéket. Óriási sikerem volt. Előadás után egy kis búcsú-összejövetelt tartottunk a direktor szobájában, ahol azután jókedvű poharazás közben letették elém a fehér asztalra szerény tiszteletdíjamat: három darab ezerpengőst.

Kedélyesen telt az idő egészen a hajnali órákig. Csak az utolsó pillanatban ugrottam fel ijedten, hogy a végén még elmulasztom a pesti vonatot. Az állomáson azonban megtudtam, hogy legalább másfél órás késéssel számolhatunk. Mit volt mit tenni, Hűvös volt a hajnal. Bevonultam hát a gyér világítású váróterembe és torzonborz katonák, félrészeg batyuzók, gyanús árnyak között valamilyen kibírható ülőhely után kutattam.

Nem kellett sokáig nézelődnöm. Egy szelíd tekintetű, helyes, fiatal kislány mellett már le is telepedtem nagy elégedetten és a sok izgalom, fáradtság s kevéske alkohol hatása alatt – hamarosan el is nyomott az álom. Fogalmam sincs, meddig tarthatott ez az állapot. Egyszerre csak hirtelen felébredtem. Ránézek a szomszédnőmre. Az visszanéz. Fénylik egyet a szeme és gyors mozdulattal rárántja a zippzárat világossárga táskájára. Megdöbbenek. Egyre furcsábban, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Körülnézek. A váróterem egyetlen hortyogó pöfögő, szuszogó, részvétlen tömeg, sőt – ahogy ismét szomszédnőmre pillantok – ő is alszik már! Mélyen, mélységesen, boldog mosollyal az ajkán.

- Istenem, Istenem, csak jönne már az a vonat – mondogattam magamban, aztán valahogy ösztönösen kinyitottam a táskám és egyszerre lúdbőrös lesz a hátam.

A tiszteletdíj, a három darab ezres hiányzik.

Hát igen! Tudtam! Tudtam! Tudtam!

Szemem a mellettem pihegő, édesen álmodó kislányra vetődik vad gyűlölettel.

Az aljas! Az utolsó!

Szívem keserű düh tölti el, agyamban kavarognak a gondolatok. Pedig nem nagy összegről van szó, de nekem e percben mégis mindent jelent. A művészetemmel kerestem! Dolgoztam, izgultam érte! Megérdemeltem! És most...

Ugorjak a torkának, rendőrért kiáltozva? Nem! Ez rettenetes botrány volna! De hiszen itt mindenki alszik! Ő is! Akár egy angyal! Gyönyörű kis angyal, mondhatom!

Óvatosan feléhajolok. Kissé viszolyogva bár, de halkan kinyitom óriásretiküljét és nyomban rá is bukkanok az én csodás, vadonatúj három darab ezresemre.

Pfuj! Gyorsan zsebre a pénzt s már iszkolok is kifelé a peronra. Jön a pesti vonat. Uccu neki, vesd el magad, gyerünk hazafelé!

Otthon persze mindent elmeséltem és őrült módon feszítettem, hogy micsoda agyafúrt „snájdig” nő vagyok. A társaságom bámult és ünnepelt.

Tegnapig!

Tegnap azonban pénzt hozott a posta. Háromezer pengőt hozott a posta a következő sorok kíséretében: „Kedves Művésznő! Máskor jobban vigyázzon a pénzére. Ne felejtse az asztalon és ne hozza kísértésbe szegény éhező kollégáig!”

A szőke színésznő zokogott, én pedig valami titkos jóérzéssel a szívemben vigasztalgattam szegényt. Ugyanis ritka és felemelő élmény korunkban a viaskodó önvád látása. Éppen azért írtam meg a históriát.

Ami azonban a végső, erkölcsi tanulságot illeti – azt szűrje le ki-ki magának, legjobb belátása szerint.

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

- Dallam: Elmégy kedves gyermek -


Gyermekednek szája
Dicsér téged, Isten!
Imádat és hála
Kél e zsenge szívben.
Hallgasd meg nyelvemnek
Gyönge rebegését,
S érező szívemnek
Teérted verését!

Tégy szent vallásomnak
Szerető keblére!
Mint égi társamnak
Sírig hű ölére!
Ő áldjon meg engem,
Ő vezessen hozzád,
Hogy az én szívemben
Lakozzék mennyország!

Tündér virágkorom
Nem nyílik örökké,
Elhervad egykoron
S nyoma se lesz többé;
De soha sem hervad
A lelki buzgóság,
Igéd rá a harmat
S gyümölcse boldogság.

Teremts tiszta szívet
Oh Isten, énbennem!
És gyermekded hitet
Munkálj én szívemben!
Ki szeret, hisz, érez,
Gyermekek módjára:
Az ilyeneké lesz
A mennyek országa.

Vezess, Atyám engem
Szent isméretedre,
S igaz félelmedben
Őrizz meg örökre!
Add, maradjak gyermek,
Napom alkonyáig!
Vétket ne ismerjek
Koporsóm zártáig!

Mint gyermek, Rád hagyjam
Minden én ügyemet!
Mint gyermek, csókolja
Dorgáló kezedet!
Mint gyermeket érjen
Utol a végálom,
Míg neved az égben
Angyaliddal áldom!

*) A D. F. E. pályázatán pályadíjat nyert költemény
(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Folyna mindig vígan életünk,
Jó szerencse járván mi-velünk,
Imádkozni még is kellene...
Hozzád oh szeretet Istene!

Lám a vígság nem jár egyedül,
Jaj de hányszor búval is vegyül,
Imádkozni hogy ne kellene...
Hozzád oh erőnek Istene!

Volna életünk csupán erény,
Másnak semmi rosszat nem tevén,
Imádkozni még is kellene...
Hozzád oh szentségnek Istene!

Oh az ember gyarló, gyenge lény,
Sokszor jár a bűnök ösvényén,
Imádkozni hogy ne kellene...
Hozzád oh kegyelem Istene!

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

A pirótai vágás gyönyörü makkerdő belsejében van. Köröskörül egy mértföldnyire nincs emberi lakás sehol, azért épitettek a vágás szélére egy kis házat a kerülő számára, aki néha hetekig sem jön össze mással, mint az erdészszel, akivel dolga van.

Ebbe a házba egyszer valami Birda Péter költözött be a feleségével, meg két kutyájával. Az ember lehetett vagy negyven esztendős, ami parasztban már éppen nem fiatal. Az asszony legfeljebb husz.

Az egész dolognak hosszu volna elmondani a történetét, regény lenne belőle. Egy lélegzetre elég annyi, hogy Pöndör Vicza volt az asszony leánykori neve s hogy azok közé a menyecskék közé tartozott, akiknek, mire fejkötő alá kerülnek, már egy fél vármegye pörge bajusza simogatta meg az ajakát. Pöndör Vicza hozzáment Birda Péterhez, mert tudta, hogy van az embernek egy kis vagyona; Birda meg elvette a leányt a multja daczára, mert néha a parasztember is megbolondul, mikor szerelmes. Hanem amint bekötötte a fejét, csak vitte egyenesen a pirótai vágásba kerülőnének. Azt előre kicsinálta az erdészszel. Szivesen rábizták az erdőt, mert megbizható ember volt, ő meg szivesen elbujt az emberek elől: ő tudta miért.

Persze nagyot nézett az asszony, mikor azon vette magát észre, hogy mértföldnyire ugyan nem turbékolhat most már körülötte más, mint az igazi vadgerlicze, meg a vadgalamb. De még közel se jöhetett a házhoz senki, mert "Urfi" meg "Kisasszony" nem értette a tréfát. Még az erdészt is majd levetkeztették a második napon, hogy elfoglalták az uj lakást.

"Urfi" meg "Kisasszony" tudniillik két igazi mészároskutya volt. Azt is tudta Birda, hogy mért hozta magával őket. Az egyik jó lesz neki, mikor az erdőt kerülgeti, a másik azalatt otthon marad és őrzi a házat.

Az asszony duzzogott egy kicsit. Micsoda élet ez? Elbujni ide a cserebogarak meg a mókusok közé! Még a templomba se járhat az ember.

Péter parasztészszel vigasztalta: "Majd bejösz velem minden vasárnap a faluba, azután együtt ballagunk haza; lesz idekint egy kis majorságod, ad tán az Isten gyereket is; majd meglásd, megszokod; te is elfelejted ami volt, én is: boldogok leszünk."

- Igen, mikor még kend sem lesz majd itthon egész nap. Megesz az unalom.

- No, majd segitünk rajta. Nappal ezt a részt járom, itt leszek mindig közel; vagy el se megyek, mikor nem muszáj. Hisz nekem is kell egy kis pihenő. Éjjel meg ugyis alszol...

Biz’ ez már egyszer meg volt. Ezen nem igen lehetett változtatni, bele kellett szépen nyugodni.

Birda jó erős sövényt vert a ház köré, azt megtetejezte dusan tövissel. Ott ugyan se ember, se állat egészséggel keresztül nem verhette magát. A sövénybe jó erős tölgyfa-ajtót vágott, azt belül lakatra tette, a kulcs nála volt. Mikor este elment, maga zárta be mindig. Az asszony bent maradt a házban, "Kisasszony" meg kint az udvaron. A kerülő nyugodtan járhatta az utját: elég biztonságban tudta a kincsét.

Eltelt az ősz, eltelt a tél, azután jött az uj tavasz. Egyszer csak zöld volt megint minden. Kezdődött ujra a nagy járás-kelés az erdőben. Pöndör Vicza, mintha a régi nevét is elfelejtette volna, ugy megváltozott. Még a templomba se nagyon kivánkozott már vasárnaponkint. Inkább küldte az urát, hogy csak menjen magában. De vigye magával Urfit is, mert itthon csak egyre veszekszik Kisasszonynyal.

Addig még értette a dolgot Birda Péter, hogy hadd menjen ő magában imádkozni, mint hogy ugy megváltozott az asszony gusztusa s megszerette a csendes erdőt; de hogy Urfi meg Kisasszony ne maradhassanak békén együtt, az már csakugyan nem fért a fejébe. Ejnye, ejnye! ez alatt alighanem lappang valami.

Urfinak nem szabad otthon maradni, annyi bizonyos. De hát miért?

Az a jó erdei levegő tisztán tartja az agyvelőt, kivált az olyan negyven éveset, amelyik már kiállotta a tüzpróbát. Birda hamar megakadt annál a gondolatnál, hogy ennek csak egy oka lehet. Az, hogy valaki, akit a kutya nem ismer, nem közeledhetnék a kerülőházhoz. De akkor az a valaki mért nem fél hát Kisasszonytól is? Csak egy felelet van rá: mert azzal már jó barátságban van.
Hm!

Az ilyen kerülő nagyon jól hozzá tud ahhoz szokni, hogy ne beszéljen haszontalanul. Birda hallgatott, de annál többet gondolt. Elég a gyanunak egy mustármag, hogy perczek alatt toronymagasságu fát növeljen belőle. Eddig eszébe sem jutott, hogy a felesége megcsalhatja. Nem azért, mintha nagyon bizott volna benne, hanem, mert azt hitte egyszerü eszével, hogy sokkal jobban őrzi, semhogy ki lehetne játszani. Nagy szerencse volt az, hogy ugy el voltak dugva az emberek elől. Most azonban, hogy egy piczike gyanuokot talált, már ki is göm¬bölyitette az egész mesét. Bizonyos, hogy mig ő odajár, azalatt történik valami. Kisasszony nyomorult dög, aki meg van vesztegetve, ő benne többé megbizni nem lehet.

Volt annyi nyugalma, hogy azt mondta magában: "Most már ugyis mindegy, egy esettel több vagy kevesebb; lassan akarok a végére járni, de biztosan."

Füttyentett Urfinak s elindult vele a falu felé. De csak a sarokig ment, ott a fák közé állt s leselkedett. Rengeteg ideig állott ott hiába. Egyszer az asszony kijött a kapu elé s körülnézett, azután bement mindjárt megint. Már-már azon volt, hogy csakugyan bemegy a faluba. Elindult. Akkor jött vele szemközt lóháton az erdész. Olyan harminczas, derék szál ember. Megállott, amint Birdát meglátta; Urfi dühös volt, majd lehuzta a lóról.

- Ejnye, de jó, hogy találkozunk. Itt vannak a zsidók. Holnap kezdjük a fakijelölést; legyen itthon kend hét óra tájban.

- Igenis, ténsuram.

- Hová indult most?

- Mennék a misére.

- Isten hirével. Mondja csak, van a kutjában jó viz? Megitatnám ezt a gebét ott.

- Nagyon jó a viz. Csak tessék befordulni ténsuram; otthon van az asszonyom, szolgál az mindennel.

Elváltak.

- No, - gondolta Birda, - legalább ez is észrevehet valamit, amig ott időzik. Majd megkér¬dezem holnap okosan.

Hanem másnapra már kiment az eszéből. De mig a felesége az árokhányóknak pálinkát mért, azalatt valamit keresett a ládájában. Nem találta meg, a mire szüksége volt, hanem a helyett talált egy kulcsot. Szakasztott mása volt az ő lakatkulcsának. Hm, hm!
Mi szüksége van az asszonynak arra, hogy titokban tartson kulcsot a kapu lakatjához?

Nagyon komoly, majdnem komor volt a következő napokon. Nem tudta, mihez kezdjen. Kezdte belátni, hogy mégsem egészen könnyen forog az olyan müveletlen parasztész. A feleségére alig mert ránézni, hanem Kisasszonyt mindig iszonyuan oldalba rugta, mikor a közelébe került. Ez a büntárs. Csak beszélni tudna!...

Egy idő óta kissé elhanyagolta a dolgát. Folyvást otthon ült; még este se szivesen mozdult, pedig az erdész különösen meghagyta neki, hogy jól ügyeljen, mert a vadorzók most tehetnek legtöbb kárt a párosodó meg a vemhes vadban.

Egyszer, éppen mikor le akart feküdni, egy csütörtökön, lövést hallott jól bent az erdőben. Megijedt. Ez a vadorzó, gondolta. Megmarkolta a puskáját és füttyentett Urfinak. Együtt szaladtak. Már egészen hajnal volt, mikor előkerültek. A fekete rigó csacsogva surrant egyik bokortól a másikig; a vörösfarku csattogó madár kiült az utszélre, egy hajlós kóróra, onnan billegette lángszinü kormánytollát. Egyébképen csendes volt még az erdő. A bogár se igen mozgott. Csak a levegő nagyszerü üdesége, meg a harmatos zöldség éreztette, mutatta min¬denben az élet dusgazdagságát.

Mikor a házhoz ért, nem nyitott be, hanem előbb körüljárta a sövényt. Hátha le van valahol tiporva, a tüske széthányva? Semmi. De a mint a kis kapun be akart lépni, ott ráesett kidülledő tekintete valamire. Egy jól lerajzolt csizmanyom volt az a porban. Nem az ő csizmájáé.

Kisasszony hizelegve futott elő a pitvarból a mozgás neszére s rögtön nagy játékot kezdett Urfival.

- Hát ezek azok, akik egymással nem tudnak megférni? - gondolta Péter.

Az asszony is jött, kinyitni a hám ajtaját. Nagyon álmos volt még. A mint a gazda bement, lefeküdt ujra. Csak ugy a dunna alól csicseregte ki: "fogott-e hát tolvajt?"

- Majd fogok, - dünnyögte Péter és megint megrugta Kisasszonyt.

Azután egy ideig minden héten megtörtént csütörtökön ugyanaz, hogy este hirtelen lövés riasztotta fel. Akkor rohant esze nélkül keresni a vadorzót. Soha sem tudott elfogni egyet sem, pedig bizonyos volt, hogy rájártak a vadra. Egyszer alig négyszáz lépésnyire a háztól, lőttek le egy őzet. Birda ott termett és megtalálta a feltört bakot. A gazficzkók azonban már eltüntek.
A szegény kerülőt annál inkább bántotta a dolog, mert rendesen csütörtök volt az a nap, amelyen az erdész meg szokta tenni a maga heti körutját. Még feltünik neki a sok lövöldözés előbb-utóbb; csuda, hogy eddig is nem szólott. Reggel mindig halálra fáradtan került elő, csütörtök rossz napja volt.

A negyedik vagy ötödik csütörtökön aztán megbökte mutatóujjával a homlokát. "Nini! Ennek fele se tréfa..." Mosolygott: "Erre bizony korábban is gondolhattam volna."

Kiment az udvarra s szétnézett. Az idő meglehetősen borultas volt. Azt tudta, hogy uj hold van; e szerint ma este sötét lesz. Nagyon jól van... Még vagy két órája volt. A vadorzók rendesen csak ugy 8-9 óra közt jelentkeztek. Előhivta Kisasszonyt; az egy idő óta nagyon félt tőle. Péter most jóltartotta kenyérrel, turóval; megsimogatta, enyelgett vele. Fél óra mulva a régi jó barátok voltak. Azután bement a házba és behivta mind a két kutyát.

Várt.

Biztatta a feleségét, hogy csak feküdjék le. Ő is alszik mindjárt, csak kiszí még egy pipát. Az asszony szépen szót fogadott, lefeküdt.
Egyszer csak "brumm! brumm!" hangzik a kemény duplázás a vágás sarkán. Biz’ az messzecs¬kén lehetett. Az asszony felriadt: "hallotta kend? itt a vadorzó megint!..."

- Hallom, verje meg a szent; megyek is már, te csak maradj, szivem; aludj, majd sietek haza.

Azzal ment kifelé. A két kutya utána. A szobaajtót bezárta maga után s fenhangon Urfit szólitotta. Az oda dörgölődött hozzá. Akkor a jó csendeseszü paraszt megfogta a nagy farkaskutya nyakát s mialatt Kisasszony kiosont mellette az udvarra, a kant visszalökte a konyhába, melyet szintén bezárt. Odakint halkan füttyentett Kisasszonynak, mely egy pillanatig csodálkozott ugyan, de azután bátran követte. Nemsokára eltüntek a fekete éjszakában.

Birda Péter letette az exáment arról, hogy csakugyan benőtt a fejelágya. Tudta, hogy csalják; most gyanut fogott, hogy az a csütörtöki lövöldözés is csak arra való, hogy őt elcsalja hazulról. Jól van. Hát elment. Hanem ma megcserélte a kutyákat. Kisasszonyt hozta magával és Urfit hagyta otthon. Az nincs megvesztegetve. Sötét is van, hasonlit is a két kutya nagyon egymáshoz. Még az asszony se veszi észre hirtelen a cserét. Egyébiránt majd kisül az mindjárt.

Elvonult vagy kétszáz lépésnyire a sürüségbe. Hátha Urfi kiszabadul s keresi? Ha nem talál rá mindjárt, majd visszamegy. Jó óráig tünődött mozdulatlanul.

Arra riadt fel, hogy iszonyu kutyaugatás támadt a háznál. Megdobbant a szive. Ez az Urfi hangja. Jól van, ez csakugyan nincs megvesztegetve.

Nehézkes futással igyekezett hazafelé. Most hát meg lesz az igazi vadorzó. Ez alatt Urfi mindig bőszültebben marakodott, szinte hörgött már dühében. Hallani lehetett az asszony hangját is, amint csittitotta. Nem ért az semmit. Egyszerre csak egy kis csettenés szólt, mintha kemény bottal jól ütnek valami deszkára. Arra rögtön csendes lett minden, még csak egyre fogyó hörgés hallatszott...

Birda kitalálta, hogy mi az. Urfi végsőt vonaglik: lelőtték egy kis buldogg-revolverrel.

Puskájának mind a két kakasát felhuzta, ugy lépett be a kapun. Néhány lépésnyire előtte sötét tömeg feküdt a földön. A hü Urfi. Már nem mozdult.

A szobából gyertyavilág fénylett ki; Birda odalopózott az ablakhoz. Látta, amint a felesége gyöngéd gondoskodással mosogatja az erdész karját; egy nagy harapásseb látszott rajta.

A buta paraszt csak bámult. "Gondolhattam volna", susogta. Azután elszántan benyitott a pitvarba, onnan a szobába. Azok ugy néztek rá meghökkenve, mint egy kisértetre.

Az erdész feltalálta magát.

- Nézze, hogy megharapott a kutyája.

- Tudom; jó is, hogy agyon tetszett lőni. Most csakhamar doktorhoz, mert beteg volt a kutya. Én is azért hagytam ma itthon.

Asszony, világits csak a tekintetes urnak!...

Olyan természetes hangon mondta, hogy az erdész szószerint elhitte. Hamar vette a kalapját s még ő sürgette a menyecskét: "Igen, igen; világitson csak a lovamig."

Mikor elmentek Birda mellett, a nagy paraszt felemelte puskáját, hogy leüti őket. Szük volt a hely - szerencsére. De mikor a kapuhoz értek, akkor már nem birta tovább.

- Megálljatok! - bömbölt iszonyu tüdővel, mint egy gőzgép.

Azok megriadva fordultak vissza. Nem láttak semmit, a gyertya gyér világossága nem hatolt el a házig, de ők ugy álltak ott megvilágitva az éjszakában, mint egy-egy czéltábla.

Két lövés dördült el gyorsan, egymásután, azután sötét lett.

Birda hallgatózott egy pillanatig, végül odarohant hozzájok. Meg voltak halva.

A nagy paraszt két hóna alá vette őket s beczammogott velök a házba, ott ledobta mind a kettőt a padlóra. Majd kiment még egyszer és behozta Urfit is. A dögöt a holttestekre lökte. Utóljára beszólitotta Kisasszonyt, arra elevenen zárta rá az ajtót. Mikor készen volt, üszköt dugott a ház nádfedelébe, azután felmászott a kémény mellé és várta, mig a lángok egészen körülnyaldossák.
Azalatt pedig egyre dudolgatott magában.

*

Egy hét is eltelt, mig a környéken megtudták, hogy a pirótai kerülőház leégett.

Az erdészt akkor már kerestették az ég alatt, a föld szinén mindenütt. A lova ugy került haza tépett kantárral.

A romok közt aztán megtalálták a csontvázakat. Ott temették el őket, ahol rájok akadtak.

A fekete füstös romok ma is ugy veszik körül a sirt, hallgatagon, mint valami boszorkánymauzoleum.

(Forrás: Bársony István: Dobogó szívek - Magyar Ker.Közlöny Hírlap- és Kk. 1907. Bp.)

Apácza léssz, beszélik rólad,
Czellába zárod el magad,
Torzképét látva a valónak,
Elásod sírba multadat.
A bús lemondás nagy keresztjét
Hurczolva gyönge válladon,
Terjesztesz áldást, égi békét,
Neved lesz: jóság, irgalom.

Oh! szép ez ábránd álmodónak,
Kinek nehéz, bús álma van,
Kinek a regg is oly fakó csak,

Mint éj, s mely – csillagtalan.
Ki ifju bár, de a mivel birt,
Elveszté mind az ég alatt,
Ki nem keres fényt, nem keres hírt,
S nem érez égő vágyakat.

Oh, szép az isten lánya lenni,
Jó lenne annyi rossz között,
Fejedre szűzi pártát tenni,
Lerázni port, sarat, rögöt.
Oh! szép rajongás: istent hinni,
Imában lelni csak gyönyört, -
De mégis szebb: meleggé tenni
Az otthont, a családi kört.

Madárt ha látsz kalitba zárva,
- Merengj el bár az éneken –
Nem sejted-é, hogy bús dalába
Panasz csendül lágy-édesen?
S nem fáj-e, hogy repülni tudna,
Mert szárnya van és – nem lehet...
Arany kalitka koldús foglya,
S hiába szomjaz kék eget!?

Elismerem:szép lelked álma,
S hiú a látsza’, külvilág, -
De nőnek ott a hivatása,
Hol fészket rejt a lombos ág.
S a míg a ringó bölcső mellett
Zengsz édes altató danát, -
Csak oly közel istenhez lelked,
Miként ha mondnál hő imát!

Ha van tehát még a világon,
Mi a világhoz kötni tud,
Ha van való, mi balga álmon
Túladva közeledbe jut, -
Maradj te nő, s hidd el nékem,
Hogy gyermektől e szó: mama!
A legszebb szó itt len, s az égben
A legbuzgóbb, leghőbb ima!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)

Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain
A tátott csőrű, fekete fejű,
Csattogó, vijjogó keselyű.

Csattog és vijjog fészkem fölött,
Zuhog le tüzes nyelve:
Repülni akar, reggelre kelve.

És noszogat, gyere már, nosza már,
Így kell, meg így, bontani szárnyat.
Gyere már, nosza már, várnak.

Így kell bontani, emelni, kitárni;
Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán -
Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.

Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja,
De követni nem merem én
S állok a fészek peremén.

Úgy teszek, mintha akarnék;
Ugrom és visszaesem -
Mert nem megyek szivesen.

Hunyorgok pisla szemekkel,
Tollam borzadva dermed,
Vakaródzva didergek.

Tudtam, te vagy az, láttalak jönni,
Messziről fekete pont:
Alkonyuló horizont.

Hallod-e, már nem vártalak én,
Reggeli kiáltás a bérceken át,
Süket sikoly, keresi fiát.

Én már jól érzem magam itt
Az oduba, amibe tettél,
Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.

Ó, édes a lágy sárból rakott ágy,
S a giliszta jó eledel -
Jaj, nem megyek, anyám, veled el!

Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé,
Ha kihül a fészek alattam:
Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.

Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérek, csitri csibék,
Bujjatok idébb kicsikét.

Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!
Kergessétek az ablakon át!

Csapkod messziről, tünő szárnyain:
Alkonyuló horizont,
Fekete pont -
Jobb lenne nem látni viszont.

A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:

– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...

Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...

Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő alakját -
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.

*

Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.

A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.

Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!

A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.

A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.

Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.

Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.

Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?

Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.

Mint drámaíró előkelően és biztosan konstruált. A Tannhäuser és Lohengrin első felvonásai izgalomban, várakozásokban a szereplő emberi akaratok helyzeti- és mozgási-energia viszonyainak változásaiban úgyszólván shakespeare-i erővel vannak felépítve. De a zene és a dráma két tényezőjével Wagner nem tudott mindig hibátlanul számolni. Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. Számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet és akik egymást szuggerálják. Van benne is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?

Mind a négy hősnője: Tosca, Mimi, Butterfly, Manon, többé-kevésbé könnyelmű nő, sőt kokott. És ez Puccininál nyilvánvalóan nem esetleges. Ez legalább is eltolódott nemi érzésre, vagy legalább is megromlott szexuális etikai érzékre vall. Húsz-huszonöt éves fiatal embereknél hasonló érdeklődést és szimpátiát még nem kell szükségképpen így magyarázni, de Puccininál, aki a Manont jó férfikorában írta s a Butterfly befejezésekor az ötven körül járt, bátran az idegbeli terheltség számlájára írandó. A zenei konstrukciója is részben felfokozott és részben megzavart idegműködésről beszél. Csupa egymás mellé rakott, egymásba illesztett apró zenei formáció. Futamok, trillák, meglepő hangszínek és harmóniák (hangszínek és harmóniák minden melódiai, ritmikai, kontrapunktikai stb. stb. tartalom nélkül) gyöngyöznek, sóhajtanak és úszkálnak a zenekaron. Azután kicsiny melódiák emelkednek ki mint hullámok, bágyadtan, édeskésen, simogatóan és elbuknak, elsüllyednek. Majd erőre kapva, megnyúlva és kiegészítődve lendülnek föl az emlékezés meglepetésében és borzongásában. Megint eltisztul minden. Az öntudat fonográf-hengere automatikusan lemossa magát és jöhet más. És jön más. Izgató, komikus ritmusokban jelenik meg egy szerény kis melódiatöredék. Majdnem együgyű és mégis érdekelő; kifejlődésében már izgató is. Csupa apró figyelemkoncentráció, csupa rövid akaratlendület, enervált idegdúcok korai kisülése!

Emlékezzünk a Pillangókisasszony első felvonására. Egy fuga vezeti be. Nem fuga, csak fugató. De fugának hallatszik és ez a lényeges. Groteszk, érdekes, csillog. Nem írt ilyesmit senki. Japánországban vagyunk. A függöny felgördül. A színpad tele van virággal. Nyári vagy tavaszi délután. A házasulandó Pinkerton hadnagy és Goro Yakodo (a házmester) a japáni házak berendezéséről beszélgetnek. Lényegtelen, amit mondanak. Pillangókisasszonyt várják, akit Pinkerton japán módra feleségül fog venni, amint ez szokás az amerikai tengerésztisztek között. A zenekaron azonban valami bukdácsolást hallunk. Egy g-moll szext-akkord és egy esz-dúr akkord sántikálnak egymás után, a vonósokon és a szordínózott rézfúvókon. Különös, csiklandó, érthetetlen hangzás. Nem akar semmit se mondani. Olykor felbukkan töredékekben a fuga témája. A két akkord pedig színét változtatja, elhalkul s grimaszokat vág, amint hangjai átmódosulnak a hanglépcső szomszédos hangjaivá. Ez japáni figurázás, japáni gesztikuláció akar lenni. - Etnográfiák és útleírások nem tudnak annyit beszélni Japánról, mint ebben az első felvonásban Puccini, aki talán sohase látta Japánt. Vagy ha látta is, számára a látás nem mondhatott többet, mint a fantázia; ez a mindent megsejtő telepátiás látnokság a hisztéria előjoga.

Az akció szép lassan indul, hogy legyen idő a közönségnek beadni a sarkalatos zenei rögeszméket. Fölvonul az új Pinkerton-háztartás cselédsége és bemutattatik; kedves festői jelenet. A fugatéma már a fafúvóknak is kiosztatik, de nyúlfarknyi, elvágott melódiává fejlesztve, szelídítve és átmosva illatos fuvolaszínekkel. Vége az első jelenetnek. Jönnek a rokonok. A fagott egy komikus, ritmikailag meglepő és üdítő indulóra gyújt a mély vonósok csendesen lépegető staccatói mellett. Ez az induló már egy teljes zárt melódia; egy nóta, ha úgy tetszik. A formák most egy ideig egészen proporciósak. Tizenhat taktus és újra tizenhat taktus. Egy másik apró, két ütemes motívum hétszer ismétlődik egymás után a zenekar fokozódó nekilendülésében. Milyen ravasz és perverz nekilendülés! Beethoven nem álmodott ilyent. Crescendók újra és újra pianissimókba esnek vissza, mint az asszonyos természetű mazochista férfiak ölelésre kitárt és lebocsátott karjai. Japán zene ez, vagy olasz zene? Nem. Puccinié, aki olasznak született és japánokról mesél nekünk.

Csak a konzul érkezik. A tengerészhadnaggyal csevegnek és koccintanak. Jelentéktelen dolgokról. A zenekaron a Yankee-Doodle, az amerikai nemzeti dal jelenik meg. Ez kissé olcsó talán, de Puccini kever hozzá egy sajátságos harmóniai ötletet, amely szárnyaló lendületbe visz egy parányi, jelentéktelen és már felhozott két ütemes melódia-motívumot. A zenekar apró, japáni zenefaragványokat készít - "pár perc alatt". Finom és előkelő minden; banalitást, közhelyet nem hallunk. Pinkerton Butterfly báját, kedvességét dicséri. Végre a szín mögött felhangzik a nászmenet éneke. A zenekaron most egész gyanútlanul fontos dolgok történnek. Nem kell reá figyelni. Anélkül is meghalljuk ezt a szomorkásan ugráló egyhangú melódiácskát. Egyszólamú, egyszerű. És most egy finom stagnáció, egy elegáns, feszült (de zeneileg üres!) előkészítés után, a zenekar egyszerre, mintegy megdöbbentő felszökkenéssel más világba lendül.

Új jelenet. A színen a régiek vannak, várnak, kifigyelnek a hegyoldalra, künn a násznép közeledik. Butterfly barátnői egy édes szerelmi dalt énekelnek. Figyeljük a kezdetét. Őszinte, nagy, gyermekes sóhajt hallunk. Egy tizenöt éves leány szerelme ez - két ütemben. Egy reflexszerű mély belégzés, ez az első ütem és egy ideges, reszkető, belső izgalomtól forró, hosszú kilégzés, ez a második ütem. Ilyen légzés csak szűzi lények szerelmeiben szerepel. Leheletszerű, hárfás pianissimóban erotizmustól átizzított, sőt e célra berendezett zenekaron (a berendezésben legszembeötlőbb: szóló hegedű, szóló viola és szóló cselló sajátlagos szerepeltetése) indul meg ez az átstilizált, de nem túlságosan stilizált szerelmi lihegés. A két ütem szekvenciaszerűleg ismétlődik a hanglépcső magasabb és magasabb fokain. Azután kusza áradozássá, dadogó, nyögő és retorikus melódiává bontakozik és egészítődik ki. Illogikus, önkényes, modoros, sőt amatőr-ízű egyes momentumaiban, de a matematikai logika hiányát indokolja egy színpadi és érzelmi logika, a zenei önkényességet magyarázza egy álmodozó, hatalmas erejű melódiafantázia türelmetlensége, a modorosságot pedig egy nagy hangszerelő-tehetség mániákus színkedvelése.

Megérkeznek Butterflyék. Tele van a színpad japán lányokkal, színekkel, napernyőkkel, jókedvvel. Most ezt kell nézni; a zenekaron a hangszerek a már ismert kis japáni figurákat adják kézről-kézre. Bemutatják a vőlegénynek a rokonságot, Butterfly anyját és az apa is szóba kerül. Ő már nem él, harakirival halt meg. A nagybőgőkön végigtántorog halk, emlékező szomorkás pattogással a halál, a japáni halál, könnyű, nem tragikus, mint az európai; egyszerű, bölcs, igénytelen, de azért komoly. Ezt fogja a zenekar sikoltani és bömbölni majd Butterfly halálánál; s akkor: tragikus, ünnepélyes erővel - az európaian melankóliás Puccini nevében, aki a maga részéről hangos könnyezéssel siratja el hőseit és hősnőit.

A násznép együtt van és megismerkedünk a rokonsággal. A párocskát összeadja a hivatalnok, a társaság jól érzi magát. A régi motívumok, melódiák bukfencezve, hahotázva kergetik egymást a zenekaron. Olykor semmi közük a szöveghez. De hiszen nem is a szavak fontosak és nem is azoknak illusztrálása, hanem hogy a kettő együtt valami érdekelőt adjon ki. Frissítőket hordanak körül, a hülye Yakusidét itatják. És ekkor a mulatozás tetőpontján érkezik meg Bonzó bátya, a menyasszony előkelő rokona, aki megátkozza Pillangókisasszonyt. Ez az átok eltekintve attól, hogy drámailag kitűnően van előkészítve, ismét újságot ad. Nyers, rémes hangszínekben harsog a zenekaron az átokszólam. Csak négyütemű. Az ismétlésében borzalom, folytonos harmóniai fejlődésében kérlelhetetlen izgalom rejlik. Wagner nem tudta ilyen érdekessé tenni a Hunging-motívumot a Walkürök-ben. (Holott minden kétségen felüláll, hogy a Hunding-motívum többet ér, mint emitt az átokszólam.) A hegedűk sikoltoznak, a násznép vijjog és szörnyülködik és a zenekarban kegyetlen ritmikával újra és újra felbukkan a két vad színfolt, a két groteszkül egymás mellé helyezett káromkodó szeptim (cisz) és non (h) akkord. A násznép felkerekedik, otthagyja a kis Cso-cso-szánt az amerikai férjével és követi az átkozó Bonzó bátyát. A zenekaron most tragikus erővel harsonálva recseg a halál motívuma: a Butterfly apjának halálára emlékezünk és megborzongunk e gyönyörű kis szerelmes pillangó pusztulásának sejtelmétől.

Az átok visszhangjai lassan múlnak el; a japán leányka roskadozik az iszonyattól, az átok félelmétől, az izgalomtól. Puccini azonban pár pillanat alatt visszazökkent a lakodalom hangulatába. Most elég volt a rosszból. A fugamelódia a fuvolán lépked és szálldogál illatosan az alkonyodó japán égbolt kékségében.

És most már lehet adni valami újat. Egy édes szerelmi dalt; de igen egyszerűt, rövidet és primitív szerkezetűt. És ezzel vége. Több újság nincs. Még visszajönnek kísérteni az átokszólam árnyékai, a lakodalom ünnepélyes kürthangjai. Átmuzsikál rajtunk a dráma lírája. A szereplők lelki analízise következik, mint a regényekben szokás. És amit a drámaíró a regényíró után meg nem csinálhat, megcselekszi a zenedrámaíró. Az átokszólam teljes borzalmasságában tér vissza; idegen rángatózások vonulnak át a zenekaron. Az apró melódiákban hol holdfényes végtelenül szubtilis szerelmi vágyak sóhajtanak, hol a rettegés hideg görcsei vonaglanak. Ezek után újra felzendül az a bódítóan erotikus nászdal. A Butterfly szerelme. És ebben a bágyasztó elalélt illattól terhes hangulatvilágban legördül a függöny.

Egy óráig tartott a felvonás és semmit se fáradtunk. Hja ez a muzsika már ilyennek készült! Nem úgy, hogy éppen senkit valahogy ki ne fárasszon, hanem, hogy a fővárosi művelt embereket (tehát: jelentékeny irodalmi műveltség, aránylag kicsi zenei ítélőképesség, jó fantázia, jelentékeny lelki differenciáltság) végig érdekelni tudja.

A modern muzsika fejlődésében világosan nyomon követhetjük a zeneművészet szándékainak változását és új céljait. Haladását a programzene felé. Beethoven öreg korában már tagadhatatlanul program-muzsikus is volt. Megérezte, hogy a hangokkal nemcsak a fülre kell és lehet hatni, hanem a fantáziára is. Mikor a zeneszerző specifikus hangulatokat akar fölkelteni - program-muzsikussá válik. Az első Beethoven-szonáták zenei gondolat- és érzésvilágában nincsen ilyen "specifikus" hangulat. Ezt a zenei pictus orbist már Haydn, Mozart munkáiból is ismerjük. Beethoven rajzolási technikájában és festékeivel más, talán, és érdekesebb is - de ugyanaz a világ. A Pathetique-szonáta már programzene. Különösen az első tétel. Ez új világ. Ez a muzsika sajátságos asszociációkat kelt és olyan lelki régiókat mozgat meg, ahová eddig hangokkal el nem ért senki.

A modern muzsika nem elégszik meg a hallószervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt. Már maga az új zenekari technika is elárulta ezt a tendenciát. Nézzünk meg egy Wagner-partitúrát. Teljesen kiveszett belőle az a szép matematikai proporció, amely még Beethovennél is mindenütt megtalálható. A szólamoknak az a szolid egyensúlyozottsága, amely minden hangszert érvényre juttat és sohasem hagy kétségben afelől, hogy ha valamit hallunk, milyen lehet az körülbelül a kottapapíroson. Wagnernél akárhányszor nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangszerek szólnak és milyen kombinációban. A hangok érzéki hatása a mindenekfölötti cél. A partitúra szépsége egészen mellékes. Szólamokat és hangszereket vesztünk el a hangzás szokatlan és mesterségesen kevert káoszaiban és örvényléseiben. Ezeknek a szólamoknak azonban nem is az a céljuk, hogy öntudatba jöjjenek. Hozzájárulnak a hangzás eredményezéséhez és rejtekutakon a fülbe jutva, mintegy az öntudat alatti agyrégiók nyugalmát bolygatják. Lefutnak a kisagyba, a hátgerincbe, kifejtik hatásukat a szívidegekbe és eszükbe juttatják rég elmúlt őszi napok és téli éjszakák nyugovó emlékeit.

A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat - ad hominem - tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti - ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje - a hangzás - már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.

Nagyon érthető azonban, hogy a zeneszerzők haragszanak Puccinire, szélhámosnak nevezik és kóklerkedéssel vádolják. Tagadhatatlan, hogy művészete egészben nem egészen jóhiszemű; de nem többet ér-e ez a grandiózus rosszhiszeműség minden becsületes, izzadó jóhiszeműségnél? A modern művészetet hasonló értelemben lépten-nyomon megvádolják. Hogy a közönség felültetésére, megdöbbentésére dolgozik, hideg, nyugodt számításokkal, a szavaknak és festékeknek tébolyszerű kevergetésével, hogy experimentál a hallgatókkal és nézőkkel s jó maga a sarokból, mint valami csínytevő gamin, cinikus mosollyal lesi - hogy: "no mikor vernek meg!" A vád méltatlan, de alapja van. Kétségtelenül konstatálható tény, hogy a modern ember a lelki differenciálódás és finomodás közben elvesztette erkölcsi érzékét. És ettől eltekintve is, a világ az Olimposz magaslatairól mindig másféle látvány volt, mint másunnan. Az új művészet, amely nagy önkritika, önismeret és ízléssel - mint a modern technika vívmányaival - dolgozik, sajátságos és tipikus átalakulásokon emeli keresztül azokat, akik az országában élnek. E változások közben a művész meggyőződésévé válik mindennek a relativitása, minden eddig produkált és ezután produkálandó művészi értékek kétséges volta és csak egyben bízik, csak egyet keres. A hatást. Ez az a súly, amellyel a művészetének értékeit momentán le lehet mérni, amely biztosíték, kielégülés, erkölcs és pénz! Éppen azért nem bízik magában, nem bízik a közönségében, nem hisz a munkájában. És ez a fölény biztosítja számára azt a technikai potenciát és tisztánlátást, amely valóban a modern művészetnek a vívmánya.

Puccini zenei konstruálása (csak a muzsikáról beszélve): ravasz, erkölcstelenül esetleges, sőt feminin módon logikátlan. De feltétlen uralkodása és áttekintése az anyagán, a saját szándékain biztosítja számára, hogy őszintének, halálosan egyenes úton járónak és káprázatosan logikusnak hat. Éppen így hangszerelése a legcsillogóbb, legérdeklőbb, részleteiben legtöbb szenzációt adó minden új zeneszerzőé között. Csak Wagner, Goldmark, Delibes, Csajkovszkij foghatók hozzá e tekintetben. (Straussról, Debussy-ről, Regerről az egyszerűség kedvéért ma ne beszéljünk.) Nála a hegedűk kantikénája páratlanul intenzív, édes. A fuvolákon, oboákon és klarinétokon sajátságos idegen és előkelő parfümök. A csellók (a kürtökkel és fagottokkal) duzzadón, puhán és simogatóan dalolnak. A trombiták úgy recsegnek, mint a megbomlott idegek. Vagy mint a szív elnyomott fájdalmai - zokognak a tompítók alatt. A hárfán - mintha mezítlábas apró tündérlányok szaladgálnának - könnyűek és légiesek a futamok és nagy, kielégítetlen vágyak mohó lendüléseit reprezentálják. A nagybőgők (a fagottokkal) zúgnak, bőgnek és harangoznak... És ha ezek után a partitúrában szemlélődünk, úgy tűnik fel, mintha ezt a zenét nem is zenekarra eszelték volna ki, hanem az egész egy improvizált zongoraszólamnak valami ritka szerencsés, de modoros hangszerelése volna. A hangszínek vastagon fölkenve, sőt maszatolva. Mintha egyes szólamokat egészen indokolatlanul és jogtalanul kettőzött, háromszorozott és négyszerezett volna meg a szerző. A hegedűk hacsak tehetik, felmásznak az intenzívebb hangzás miatt a felső régiókba. A hárfa minden látszólagos értelem nélkül uniszónó játszik valamelyik hangszerrel; mintha valaki zongorát tenne a zenekarba és csak egyetlen ujjra való melódiát adna neki. És mégis minden a legjobb fekvésben, a legjobb hangnemben, a legtermészetesebb helyen van. Elvégre azt minden zeneakadémista tudja, hogy az oboa magas hangjai sípolók, a fuvola mély hangjai gyengék, a kürt az alacsony fekvésekben recseg és nehezebben kezelhető stb. De hogy a sok hangszer természetét ezenkívül annyira meg is érezze valaki, ennyire természetszerűleg egyénien érezze meg, mint Puccini - ez valóban unikum. Goldmark, Wagner zenekarai hasonlóan színesek, de a színek egymás mellé állításában hiányzik náluk ez a könnyed, pompás zseniális ökonómia.

Manon Lescaut-ban, mint hangszerelő már tisztán kibontakozott. A zenedrámaíró azonban még itt nem kész ember. A muzsika jobb librettót érdemelt volna; és ezt a librettót csak közepes tehetségű amatőr író írta: Puccini. Később azonban reátalált az embereire Giacosában és Illicában. Ők ketten olyan librettókat tudtak neki írni, amilyen éppen kellett és Toscával, a Bohémélettel, a Pillangókisasszonnyal elkészültek a modern drámai zene legérdesebb dokumentumai. Minden relatív zenei tökéletlenségük, szertelenségük mellett is igen jelentékeny művészi értékek. Mert egy különös bizarr zenei elme, egy betegesen finom, sexusában kétségtelenül hisztérikus kedély, egy tüneményes melódiai véna, egy disszonanciákat és kontrasztokat kedvelő idegember, egy öntudatos hatalmas konstruktív erejű modern művész alkotásai. A hatásuk eltörölhetetlenül irányítani fogja és máris irányítja a zenedráma fejlődését és bizton reányomja bélyegét a XX. század zenei kultúrájának három-négy évtizedére.

Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!

A német kritikusok sok epét pazaroltak rá. Némelyek Mascagninál és Leoncavallónál is kevesebbre becsülték. És vannak pontok, ahol a mérleg talán csakugyan emezek javára dől el. Csakhogy éppen azok a pontok ezek, amelyeken a német zeneművészet haladása megállott és stagnál. Mert olyan utca ez - az abszolút muzsika fényes körútja -, amely végre mégis csak vakon végződik. És a podagrás germán szellem úgy látszik, nem tud belőle kijutni. Mit tesz hát? Káromkodva szidalmazza azokat, akik ifjú inakkal kimásztak a falakon a szabad mezőre. Ők Puccini gyengéit látják csak és nem képesek észrevenni az ifjúságát, az erejét. A Beckmesserek örökös harca ez a Stolzingi Walterek (a Wagnerek, a Wilde-ok, a Maeterlinckek, a Klingerek, Rodinok) ellen. Olyan valakinek, aki két fuvolával egy téli reggel (Bohémélet III. felv.) fázós hangulatába viszi bele, nem fogok alkalmatlankodni azzal, hogy számon kérem tőle a nyílt quint-meneteket.

Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.

Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)

A macska ott ül és néz, tekintetében ott a titok. Nemcsak én mondom ezt, elgondolkozva azon, vajon mit rejthet három macskánk: Cirmi, Cila és Franciska szemének titokzatos mélyvilága, az, ami a zöld és sárga pillantások mögött meglapul. Eliot, a század egyik legnagyobb költője is erről beszél. Hadd idézzem népszerű – a zenés színpadon is zajos sikert aratott – művének, a Macskák könyvének első versét: „S olykor ha merengve csak ül s elréved a macskád -, nos, annak okát is elárul én: - mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát” (Tótfalusi István fordítása). Igen, mámoros eszmék, talán emlékek, álmok rejlenek a révült tekintetek mögött.

Első macskánk, Cirmi most tizennyolc éves: mit mondjak róla, ha ember volna, százéves öregasszony, már felköszöntötte volna a kerületi tanács. Így azonban csak alszik, hosszú és mélységes álmokat, vagy kedves párnáján üldögél és nézi, vajon mit? – talán a múló időt. A tekintetével hódított meg bennünket annak idején is, késő este ült egy Üllői úti kapu előtt, elhagyatottan és elveszetten, a zárt bejáratnak fordulva, aztán hogy a karunkba vettük, ránk nézett ártatlan és sértődött tekintettel. Azóta ő a miénk.

De lehet, hogy mi vagyunk az övéi: és nála lakunk, most már a harmadik lakásban, amelyekhez a macska úgy odatartozik, mint a ház jótékony szelleme, az otthon őrzőangyala. Sokat tanult tőlünk, meglehet én még többet tanultam tőle. Mert bizony nagyon kevés az a tudás, amit mi adhattunk neki. Azt ugyanis „magától” is tudta, hogy miként kell tisztálkodnia, miként használja a toalett céljaira szolgáló műanyag tálat, és persze azt is tudta, hogy mi a különbség, mondjuk az első osztályú norvég tonhal és a nem konvertibilis piacról beszerzett, kevésbé világszínvonalú halipari termék között. Hangjával és mozdulataival ki tudta fejezni vágyait, sérelmeit, akaratát. Bevallom, tizennyolc esztendő leforgása alatt nem sokra tudtuk megtanítani. Nem azért, mert nem volt tanulékony, hanem mert „mindent” tudott: „mindent”, amit egy macskának tudnia kell.

Mondom, én bizonyára többet tanultam tőle, és nemcsak azt, hogy egy macskának mikor van szüksége ennivalóra, friss vízre és tiszta alomra. Nemcsak a macskatartás, a gondoskodás és a bánásmód írott és íratlan szabályait, amelyeket talán kézikönyvekből is el lehet sajátítani, legjobb megtanulni mégis magától a macskától. Ő a legjobb tanár, egyszerre gyengéd és erőszakos, s ha figyelembe vesszük azt a tapasztalatot, hogy végül szinte mindig az ember alkalmazkodik a macskához, és nem fordítva, így is mondhatjuk: valóságos pedagógiai zseni. De nem erről a tudásról beszélek.

Valami olyan tapasztalatra gondolok, amely a macska, szabadjon így mondanom: személyiségével és lelkével hoz kapcsolatba minket. Így idézőjel nélkül írom le ezeket a hagyományosan az emberhez kötött fogalmakat, annak tudatában, hogy a személyiség és a lélek a macska esetében bizonyára valami mást jelent. De van ilyen macskalélek és macskaszemélyiség; és talán ez a legfőbb tudás, amelyet öreg macskánktól kaptam immár tizennyolc esztendő leforgása alatt. Megtanultam mindenekelőtt, hogy a macska nem „oktalan állat”, nem „biológiai automata”, nem egyszerűen egy cirmos bundába csomagolt miniatűr eleven számítógép, amely kevés számú bemenő ingerre kevés számú élettani reakcióval válaszol.

„A macska tízezer létezésmódja” – ezt a címet adta egy macskabarát és macskabölcseleti versciklusának a kiváló költő, Somlyó György. Igen, a macskának tíz- vagy százezer válasza van a létezés hívásaira és kihívásaira, és ezek a válaszok nem programozhatók. A macska, mondhatnám így is – bizalommal az értelem iránt, de bizalmatlansággal a gépelvű szcientizmussal szemben – megismerhető, de nem kiszámítható. A macska nem biológiai gépezet, hanem élőlény, tapasztalatai, ismeretei, szándékai és érzelmei vannak. Hadd emlékeztessek arra, hogy az emberiség érzelmi történetének és fejlődésének, eme egyetemes „éducation sentimentale”-nak az apostola. Assisi Szent Ferenc „kisebb testvéreinknek” nevezte az állatokat.

Persze a macska nem csökkent értékű vagy a fejlődésben megrekedt értelmes lény, mértéke nem az ember, hanem önmaga. Újra mondom, vannak tapasztalatai, ismeretei, szándékai, erről, úgy hiszem, mindenki, akinek az otthonában, az otthona körül él egy vagy több macska, alaposan meggyőződhetett. És vannak érzelmei, örül és szomorkodik, fél és haragszik, szívósan küzd valamiért, és olykor feladja a reményt. Érzelmeit sohasem rejti el, ezek az érzelmek szemlélhetők, tapinthatók, mondhatnám: kézzel foghatók. Róluk beszél a szeme, a farka, a mozgása, az önfeledt elnyújtózása, amint odatárja védtelen hasát az emberi kéznek. Azt hiszem, mi emberek nem értük el az érzelmi fejlődésnek azt a tökéletességét, amely a macska számára a létezés természetes tulajdonsága. Érzelmeim vannak, tehát vagyok – mondta volna Descartes, ha macskának születik. A macska persze nem fabrikál filozófiát: ül, né, figyel és szeret.

Mert az öreg Cirmos szemében, ha megtörtek is a régi zöld tüzek, még mindig csillog valami, amit csak emberi fogalmakkal tudok megnevezni: ragaszkodás, bizalom, szeretet. Erről beszél mormogása is, amely vidám dorombolás volt egykoron, és azt tudatja a régi, merész ugrásokra már alig emlékeztető nehézkes mozdulataival, midőn éjszakánként odamászik a paplan szélére. Talán, hogy melegítse fázós tagjait, de azt hiszem inkább azért, hogy meleget hozzon, hogy a néma éjszakában közelebb legyen ahhoz, akit szeret. Vajon vissza tudja-e utasítani emberi lény ezt a közeledést?

Minden macska szeretne kötődni valakihez, az elhagyott, kóbor és menhelyen tengődő állat is gazdára vár. Másik két macskánk, Cila és Franciska ebből a lét peremére szorult kóbormacska állapotból került hozzánk, s mindkettő megtalálta a maga helyét, azt a kis szerepet, amelyet a családban betölt. Valamiképpen a természet szól és üzen általuk, a létezésnek és az életnek egy másik, elemi rendje, amelynek az ember műve: a „második természet”, a gépi civilizáció elől perifériára, rezervátumokba vagy – mint a macskáknak – elhagyott telkek szeméthalmai, üres pincék lim-lomjai közé kellett menekülnie. Ennek az elhagyott és elűzött természetnek a macskák egyszerre szomorú reprezentánsai és beszédes jelképei. A fejlődés kényszerű áldozatai volnának? Nem lehetetlen, hogy egyszer ilyen áldozat lesz maga az ember is.

A macska ül és néz, hív minket, tekintetében néma tüzek égnek, a kíváncsiság, a közeledés, a ragaszkodni-tudás apró kis lángjai, keresi velük a szemünk. Álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk félbe a semmi türelmet sem ismerő dolgainkat, és nézzünk vissza rá. Olyan világgal találkozunk, amelyet elhagytunk, de talán nem felejtettünk el. Nem tudom, mi lesz velünk, emberekkel, ha végleg elfelejtjük valamikor.

Pomogáts Béla ezen írását a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 2003. évi, 44. Tanulmányi Napjain, 2003. szeptember 13-án az Irodalmi Est-en olvasta fel.

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.

Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.

Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.

De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.

Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem, bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.

(Ford.: Kányádi Sándor)