2008. febr. 29., péntek

Szabó Lőrinc: Idillek az Ipoly körül (1905-1908)

32.
CSAK AMI VOLT
Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs, Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
azt ma is látod! És a bóbitás
nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
amikor hazavittem. És a sok
forgót, örvényt. Télen a farkasok
nyomát a hóban. Nyáron a füzet
s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
Sok mindent megőriztél: meredek
parott, ahol hasaltunk, az öreg
kotlót, aki kacsákat kelt ki... Nyiss,
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
képeid aggasd körém: életem,
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!
33.
NAPFÉNY ÉS VIHAR
Voltak nevek, katlanként kondulók,
voltak fiúk, pokolba indulók,
voltak szomszédok, vad haramiák,
lapátkező, lapátnyelvű kofák,
voltak vasvillák, rettenetesek,
voltak verő, görcsbehúzó szemek,
voltak koldusok, vakok, reszketők,
voltak holdkóros, macskás háztetők,
voltak árnyak, az ördög leplei,
volt kis mécsem, őket hessenteni,
voltak napok, mint álmodott mesék,
s olyan hosszúak, akár ma egy év,
volt, négy kerítés közt, egy végtelen,
volt kertünkben egy púpos jégverem,
ősszel tar fejét zörgette a mák,
dob, trombita, jöttek a katonák,
és minden új volt, napfény és vihar,
minden egyszerre rend és zűrzavar.
38.
MESÉK ÉS VESZÉLYEK
Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg
minden zegzugot benépesített
égen és földön és a föld alatt:
láthatókat, láthatatlanokat
megmutatott, mindent, ami Lehet,
ami csak Volt és Van. Isten-hitemet
kezdte volna ki a kétely, hogy a
hétfejű sárkány s bármilyen csoda
csak kitalálás: alsóbbrendűek
voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek,
Óriások s a Halál, - de ahogy
lehettek ördögök meg angyalok,
voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan,
hogy úgy féltem, úgy éreztem magam
a világban, ahogy egy lepke él
vagy egy légy a fecskék k özt: végveszély
minden perc: nem tudni, mi lesz velünk,
bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk!
41.
ANYÁM DALOLT
Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édeskedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt - szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomorú fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: "Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk!..." S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.
44.
A TÉL RAJZAI
A tél rajzolt. Száz fehér-fekete
vázlatán a bokrok szerkezete
s a nagy fák sok törékeny ág-boga
oly gyönyörű volt, hó és zúzmara
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt.
Próbáltam utánozni a csodát,
a gondos művészetet, amivel
szépségeiket fedeztette fel;
de a ceruzám ügyetlen maradt.
Hány árnyalatot, hány új vonalat
kapott egy dőlt kerítés! És milyen
tisztán mutatta, mily érzékenyen
a hó a cinkék s varjak lábnyomát,
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit!
Szép volt a táj, a szó, hogy: "Havazik!",
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk,
mégis borzadtam tőle: emberek
fagytak meg télen s éhes verebek.
45.
A BEFAGYOTT IPOLYON
Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán,
aztán igazin. Még csak tétován
mozogtam a befagyott Ipolyon,
s féltem a forgóktól: sok helyt bizony
vékony volt a jég, süllyedt, recsegett
s visszahajolva szinte röpített,
ha rátévedtünk. Ilyen helyeken
lyukat kereső, tátogó halak
villogtak az áttetsző zöld alatt,
de töbnyire fenékig mereven
állt a dermedt víz, s én kényelmesen
kacsáztam ideoda.. Szárnyamat
(a kabátomét) széttártam, kevély
vitorlaként, dőljön bele a szél:
repülés volt ez is, tükörsima
semmiben a repülés mámora,
s míg nyeltem a hó csapó pelyheit,
a kalandvágy mindig messzebbre vitt.
46.
HALÁL TORKA
Hangok a jégen. "Szörnyű! Beszakadt
a Katlan-Gödör!" És: "Kürtös patak",
hallottam, s "Halál Torka!" "Plédeket!",
kiabálták. "Négy fiú ott veszett,"
sírta valaki. "Csak egy,", tudta más;
- és máris indult tíz-húsz korcsolyás
férfi, csáklyákkal, föl az Ipolyon.
Utánuk én, kacsázó izgalom,
bukdácsolva, a gyors nagyok megett
hatéves sereghajtó. Őrület
vette eszemet. Hogy? Katlan-Gödör?
Pokol csattant-borzongott benne föl,
úgy kongott a hang a szó közepén.
A szél szembe fújt. Fáztam. De a rém
hajtott, húzott. Ijesztett a magány
a kanyarban. A felső híd után
már sehol senki. Vissza? Hol vagyok?
A látomás előrét kongatott!
47.
A SZÉP BORZADÁLY
Neki hát! Oldalt nagy, havas síkok.
Előre! Ott majd minden megtudok.
Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő
soha még ily vad. Az esteledő
táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak?
Az Ipoly jól mutatta az utat,
hátra, előre. Otthon anyuka
hogy sirat már! De a Kürt meg az a
Katlan, a titok, a szép borzadály
közeledett, az örvény, a Halál,
melynek Torka van, - van neki, biztosan,
hiszen mondták! Összeszedtem magam
s tovább vergődtem. Sokszor lépni is
alig lehetett, félúton a friss
hó úgy befújta az egész folyót...
S ekkor a ködből gyors árnyak, hahók, -
s elzúgott mellettem - nagy pillanat! -
de visszafelé - a mentőcsapat.
48.
TOVÁBB
Megkönnyebbültem. A karonfogott,
pokrócbacsavart, rummal itatott
négy gyerek élt hát - a részleteket
később tudtuk meg -: egyik sem beteg,
sőt, íme, mind a lábán megy haza!...
Mehetek én is... De a Katlan, a
nagy képrázat, s a másik, a Patak,
a szépnevű -? Óh, boldog iszonyat!
Mit tegyek? A rém nem nyelt senkit el,
de azért megvan, ott van, s látni kell,
látnom kell: még ma: ha már itt vagyok,
ki kell bírnom ezt a kis darabot,
a kis utat a kongó Gödörig
ami hátra van!... Poklok lángjait
látom egy Kondér alatt, s jegeket,
szakadékot, bíbor örvényeket,
és zöld Vadászt, amint kürtjébe fúj...
S kacsáztam tovább, lankadatlanul.
49.
LYUKAK A HOMÁLYBAN
És most már nem ijesztett a vidék,
s hogy meg-megreccsent alattam a jég,
s a gondolat, hogy farkas is jöhet:
zergetollas apród integetett,
fürge vadász, ki a folyó s a hegy
közt futárkodik (bár mindig csak egy
irányban: onnan ide)... Kürtszava
szinte zendül már... Tűzvész meg ez a
karcsú legény állt előttem, mikor
hirtelen jobbra fordult az Ipoly
s én megérkeztem... És mit kaptam? Oly
üres minden: se vadász, se pokol!...
Kaptam tudást, amely semmit sem ért,
valóságot kínokért s álmokért,
szűk árkot, nádast, derengő öbölt,
Kürtös patakos és Katlan-Gödört:
lyukakat a homályban. Semmi mást. -
S otthon vérhányást, torokgyulladást.
50.
IPOLY FŰZEI
Ipoly fűzei, karcsú, szép füzek,
s ti, öregek, roskadtak, görcsösek,
tele friss hajtásokkal, szeretem
nézni: sok forgó leveleteken,
mely kócos fürtökben a vízig ér,
hogy villózik egymásba zöld-fehér-
szürke fényetek. Ennyi csak, ez a
kis színjűték, mit a part vándora
tőletek kaphat. Kilométerek
múlnak, gyalog, csónakon, s titeket
lát csak a szem, horgászok bús sorát,
mely nem a halat nézi, csak magát.
Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek,
szeretlek, csöndes szomorúfüzek:
ti etettétek a nyulaimat,
ti adtátok első sípjaimat,
s alig pettyezte gólyahír a gazt,
barkátok már hozta az új tavaszt.
58.
IMA A GYÉMÁNTÉRT
Szegények voltunk. "Imádkozz!..." Anyám
már sokat sírt. Egy este azután,
látva, hogy rajta nem segít az Ég
s átvéve lelke száz sajgó sebét,
kigyulladt szívvel és könnyek között,
próféta, ki csodáért könyörög
s Istenbe szédül, én kezdtem imát.
Ágyamban térdeltem, órákon át.
"Kérj s megadatik"...? Hát én kértem! És,
hogy egyszerre minden nélkülözés
megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább,
egy nagy gyémántot kértem, akkorát,
mint az öklöm! "Istenem, add meg, add,
hogy legyen reggel a párnám alatt,
legyen itt a kincs!"... A magas eget,
lábuknál húztam le a szenteket:
"Ezer miatyánkot mondok, ha kell, -
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!"
59.
ÉGI JEL
Hogy megáldott-e Isten, nem tudom.
Órákon át, görcsösen és vakon,
daráltam imáimat. Kis szívem
lángolt, vadul és szenvedélyesen,
s az igézetben óriásra nőtt,
ahogy a Mindenek Ura előtt
gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt.
S úgy éreztem, Ő magához ölelt
s megadja, amit kértem. Térdeim
sajogtak, szemem égett; de a kín
a testi kín most szinte jólesett,
a nagy hit mellé egy kis érdemet
látszott adni... Hogy hogyan és mikor
nyomhatott el az álom, nem tudom;
de később felriadtam... Nyúltam a
párna alá, s éreztem a csoda
már ott volt! a gyémánt! az égi jel!...
Üdvözülten aludtam újra el.
60.
VESZTETT BOLDOGSÁG
Reggel! boldogság! béke! glória!
Úgy ébredtem, mint az Isten fia,
kedvenc fia. Egy roppant perc alatt
végigéltem jövendő sorosomat,
s már szólni akartam, hogy "Anyuka,
tessék csak jönni"; de, hogy kezem a
párna alá ért, megállt, elakadt
a szívem: hol a gyémánt?!... Iszonyat
fgyott végig karomon, testemen;
s előbb remélve, majd reménytelen
dobáltam szét párnákat, takarót,
százszor is; és hiába... Becsapott,
becsapott a - nem mertem mondani,
ki csapott be... Azt az éjszakai
ébredést csak álmodtam hát?!... Egész
napom csönd volt és kétségbeesés
és sóhaj: "Mért hagytál el, Istenem?"...
Lassan mégis begyógyult a sebem.
61.
ELEMI
Ekkortájt kezdődött az elemi.
A betűket már tudtam... Valami
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem...
"Kezeket karba!" Engedelmesen
ültem, vártam; s jó viseletemért
óra végén a néni megdicsért.
No, ez nem nehéz, gondoltam... S nagyon
csodálkoztam, később, a nyelvtanon:
azt tanítják, amit úgyis tudunk?
És a szmtan, az a százszor megúnt
kétszerkettő! A földrajz, az igen,
az új volt, tetszett, rettenetesen,
meg a térképek - hogy egy perc alatt
a messziről oly sokat mondanak...
Jó tanuló, nem lázongtam soha;
de csak akkor tetszett az iskola,
amikor semmi sem feszélyezett:
ha hagyták, hogy természetes legyek.
63.
PORCELLÁNKUTYA
Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek?
"Miatyánk, isten..." Már esteledett,
s anyám se kapott festéket sehol.
Ekkor, mint később, bajban, annyiszor,
fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat:
ki a kergbe és vissza! Szirmokat
hoztam, levelet, ami vllt, virág,
mindent, füvet, pipacsot, violát,
s mialatt lelkem jobban tündökölt,
mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld,
piros, sárga s egyéb nedveket a
papírba, a képekbe, ahova
épp kívánkoztak. "Derék fiú vagy",
simogatta meg égő arcomat
Márta néni. A porcellánkutyát,
mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át
megőrizte az emlék öröme.
Akkor eltört. Ez a története.
65.
A MAGAS MILLIÓ
Húszig már számoltam. Egy nap apám
elővett, és mialatt a dívány
hosszában hevertünk, megtanított
a titokra, tízesek, százasok
hogy nőnek föl egymáson ezerig.
"De a millió! Ezek még kicsik!",
mondta; aztán - ígérve, újra, hogy,
ha majd a millóig eljutok,
megkapom a biciklit, (azt, amit annyit kértem, a háromkerekűt!) -
ment, fát vágni. Hogy történt, mint, ma se
tudom, de a számok épülete,
ahogy tovább tűnődtem, hirtelen
csak elém állt, tisztán, értelmesen,
elém, szépen tagolva, az egész,
tündérek élő üvegvára, és
tetejéről a magas Millió
leszállt értem, mint egy nagy léghajó.
66.
ZUHANÁS
Akkor utaztam először nagyot.
A léghajó vitt. Mozgó oszlopok
nőttek, süllyedtek, sík emeletek:
láttam mögöttük a szerkezetet,
az elvet, rendszer, forgó kapcsolást,
fogalmak testét, örök folytatást,
szimetriát s egyensúlyt mindenütt:
bámész agyamban boldog végtelen
töltekezett a külső semmiben:
tudtam számolni!... Felhőim között
repültem még, mikor apa bejött,
onnan szóltam le: "Itt a Millió!"
"Mi? hol?" - Elmondtam, amit tudtam. "Óh!"
"S most...?" "Most ágyba!" "A háromkerekűt!"
Ő rámnézett és elkomorodott.
"A biciklit!" Lefeküdt. Hallgatott.
Én pukkadoztam: "Milyen zsugori!"...
Nem volt az; csak pénze nem volt neki.
67.
A SZEM ÖRÖMEI
Szerettem a szép, sima köveket,
nyulak szőrét, a selymes füveket,
jó agyagot, fűzgally fehér húsát,
melyről úgy lejön a bőr, katicák
piros hátát, fekete pettyeit,
elnézni, a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt,
fecskefű vérét, kutyatej tejét,
a zizegő szalmavirágokat,
a szomorú és szelíd lányokat,
aranyzöld gyíkok lüktető hasát,
gőz fátylait, felhők habtorlaszát,
a lepkéket, s nagyon a pókokat
s csöves vagy napernyős hálóikat,
s legjobban azokat a perceket,
amikor nem tudtam, hogy mit teszek.
68.
HANGOK
Hangok játéka is vonzott: ahogy
egy sereg galamb alásuhogott,
szárnyaik édes püpügése a
leszállás előtt, tücsökszó, puha
méhzümmögés, kövekkel kongatott,
hárfazsongású sürgönyoszlopok,
kotlóstyúk kottya, s aza méla mú,
a teheneké! harc kukurikú
hajnal előtt, tavi békazene:
pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke,
és a többiek, mozdony robaja,
nehéz reszelők rekedt sikolya,
villámropogás, s őszi égen át
láthatatlan jajongó vadlibák,
s ezer egyéb hang. mindegyik mögött,
bár elzengtek, annyi kép röpködött,
hogy húnyt szemmel ma is össze lehet
raknom belőlük a fél-életet.
 
72.
A RÉT MEGHAL 
 
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásítasz, nyujtózol, unatkozol.
És s föld lassan mégis megostromol.
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp: csnegő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zömmög a tegnapi darázs!...
Emléked van, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. - De te tudod, milyen! 
 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Komment

Még nincsenek kommentek.

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.