Balogh Béni: Vasvár // Irodalom-birodalom

2009. ápr. 8., szerda

Balogh Béni: Vasvár

Bükk háta mögötti füstölgő, sokkéményű Ózd volt Észak-Magyarország ipari fellegvára. Napjainkban már nem az... Régmúltja azonban ma is figyelmet érdemel.

Nagyon régi település, már a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Ennek a múltban gyorsan fejlődő ipari városnak a II. kerületét Vasvárnak hívják. Azt hinné mindenki, hogy a vasgyártástól nyerte a nevét.

Pedig nem így van!

Kilencvennégy esztendős korában édesapám az alábbi történetet mesélte el róla.

- Régen volt biz az - kezdte -, de bizony igaz volt! Nem messze a Bükktől, a Sajó-parti Muhi pusztán csatát vesztett a magyar király, IV. Béla. Hej, nagy baj volt ez! Még aznap híre futott a Sajó-völgyi meg a bükki falvakban. Aki csak tehette, menekült!Az erdők, a barlangok hamarosan megteltek félő, reszkető emberekkel.

Mert még a Muhi pusztára sem ért a tatár, de a híre már előtte járt: felégeti a falvakat, leöldösi az embereket!

Menekültek hát.

Maga IV. Béla is, hogy életét mentse, hűséges embereivel nyeregbe szállt, s amilyen gyorsan csak tudott, végigvágtatott a Sajó, majd a Hangony völgyén. Elnéptelenedett falvakat talált, pedig már az elesége is elfogyott.

Ilyen állapotban ért Ózdra, amely már akkor is ismert, nagyobb település volt. Innen is mindenki a közeli erdőkbe, a várkonyi meg a farkaslyuki rengetegekbe menekült.

Mit tegyenek, hová legyenek? - töprenkedtek IV. Béláék.

És ahogy ott tanakodnak, hát az egyik vitéz így kiált fel:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, menjünk fel e hegy oldalába! Ott áll valami erősség, valami vár. Vasvár.

- Vár? Méghozzá Vasvár? - nézett arra csodálkozva a fáradt király.

Ezután a vitézek csakugyan meg is nézték. Ám nem vasból készült vár volt az, hanem egy fenyőgerendákból összeácsolt kastély, amelynek vaskapuja volt. Mindegy, most már bemennek, határozták el, hátha vannak benne emberek, akik szállást és eleséget adnak nekik.

Ám az öntöttvasból készült nagykaput zárva találták. Zörögtek, verték ugyancsak a bejáratot. Végre egy nagyszakállú, hosszú, fehér hajú öregember jelent meg a kapu kémlelőnyílásában.

- Mit akartok tőlem? - kérdezte bizalmatlanul.

- Szállást és élést szeretnénk, derék öreg.

- Kik vagytok ti, és mi járatban?

- Vesztett csatából jövünk a Muhi pusztáról - szólott az egyik vitéz.

- Csak nem a királyhoz tartoztok?

- De bizony igen.

- És a tatárok? - emelte fel hangját az ősz szakállú.

- Már a Sajó völgyén dúlják a falvakat.

- És ti tűritek? - dörögte bosszúsan az öreg.

- Mit tehetünk, jó uram? Nagy a túlerő, és kevés nemesúr jött a Muhi pusztára.

- Kevés nemesúr? Szóval cserbenhagyták a királyt? Ó, az átkozottak! - háborgott az öreg. - Hát nem fáj nekik a haza pusztulása? Ó, szerencsétlen király! Hozzátok ide gyorsan! Magányos farkas vagyok, se családom, se vitézeim, de egypár napig szívesen vendégül látom. Mert én nem hagytam el házamat, mint a többi gyáva!

Így történt aztán, hogy a Cipó-hegy oldalában, a vaskapus fakastélyban egypár napon pihenéssel töltött a menekülő király.

De a király és maradék serege nem sokáig maradhatott. A tatár horda ár a mai Sajónémeti területén, Ózd szomszédságában pusztított.

Egy hűvös április éjszakán a várkonyi völgyön keresztül a kisded csapat a Bükk rengetegei felé vette útját, s itt bujdosott aztán a vadonban. Ide már nem ment fel a tatár, mivel csak a síkságot, a völgyeket kedvelte.

Amikor pedig a tatárok kitakarodtak, a király megmenekülésének emlékére több kápolnát is emeltek a Hangony-völgyi falvakban így Ózdon is. Azt a helyet pedig, ahol a fából készült, vaskapus kastély állott, Vasvárnak nevezte el a nép.

- Hát a szakállas vénnel ugyan mi lett? - kérdeztem édesapámat.

- Ő bizony nem menekült el - válaszolta. - Ott lelte halálát a fakastély üszkös gerendái között... Csupán a vaskapu árválkodott ott még sokáig, de aztán azt is megemésztette az idő vasfoga - fejezte be elbeszélését édesapám.

(Forrás: Árpád népe - 1000 év magyar mondái)