Csicsada:Irodalom-birodalom

Van egy szó... olyan mint az imádság,

Mint a napsugár, csupa fény.

Első szó, amit gőgicsélő ajkkal,

Repeső szívvel rebegtem én.

Egész lelkem benne ujjong, ha mondom,

Csordultig telik meg édességgel.

Nincs, nincs szó, amely versenyre kelhet

Ezzel a legdrágább, legszentebb névvel:

Anyám!

Ha kimondom, előttem ragyog

Áldott két szeme, mint a fényes nap.

Ha kimondom, elfakul a bánat,

A szürke gond is vidám kedvre kap.

Ha kimondom, mintha minden jóság

Szívére ölelne, becézve, áldva.

Ha kimondom, mintha a mennyország

Minden üdvössége a földre szállna:

Anyám!

Oh, gyermekek boldog virágos kertje,

Kiket anyaszíveknek melege éltet,

Szeressétek édes jó anyátokat,

Oh, mindenek fölött, forrón szeressétek!

Forronghat a világ, durva parancsa

Új jeligét írhat a sors könyvébe

De szentebb talizmánt, mint ez édes szó,

Oh, semmi hatalom, nem ád cserébe:

Anyám!

Koldus voltam, árván dideregtem én

A kegyetlen élet süket országútján.

Nekem csak emlék volt, mi Nektek valóság

Egy sóvárgott álom, tünemény, halovány.

Mégis mintha lelke lenne az eméknek,

Mely a bölcsőmhöz, Hozzá visszavezet

Megkönnyebbül a kín, megszépül az élet,

Amíg áhítattal írom le a nevet:

Anyám!

Oh, Istenem, adj erőt e szavaknak,

Hogy benne dobogjon, benne égjen

 Egész rajongó forró szeretetem,

Egész átszellemült, meghatott lényem.

Glóriát ragyogjon e szent név körül,

A szeretet, amely mindennél nagyobb,

Mert az eleven, örök szeretet

Elmúlhatatlan láncszeme vagyok:

Anyám!

Fiam! Napsugár anyám szívéből,

Megifjult lényének szerelmes kincse,

Oh, szeress te is ily kegyelettel,

Mert nagyobb áldás e földön nincsen!

Ha majd e betűk égetni fognak,

Míg könnyed pereg a sárgult lapra,

Halott szívem is megremeg rá,

Hogy így szerethetsz e gondolatra,

Mint én szeretlek, egyetlen gyermekem.

Rég porladó Anyám!

(Hegedűs László tanulmány-rajza: Öreg nő)

Biz' öreg asszony már az én édesanyám!
S szép korával együtt háta is már hajlott.
Nyilt homlokán, arcán száz ránc is van talán.
S régi dalos ajka ritkán ad csak hangot.

Mozgása is lassubb. Épp ugy, mint amikor
Szökdelő patakból lassu folyó válik.
- Csak szeme gödrében ragyog még a vidor
Ifjukori szikra. (Ugy látszik: halálig. - -)

Hanem nézzétek meg, ha fiáról van szó.
Az ő kis fiáról (ahogy most is hiv még) -
Hangja milyen érces, milyen messzi hangzó
S a lappangó szikra két szemében mint ég!

Halvány liliomból mint lesz piros rózsa,
Csendes, bus folyóból fürge, vig erecske,
Fáradt sóhajtásból vidám csengő nóta
S megroskadt anyóból kackiás menyecske!

- Büszke a fiára, és e büszkeségben
Annyi istenáldott, szent szeretet lobban!
- A fiát e széles, nagy földkerekségen
Az én édesanyám szereti legjobban!

(Forrás: Cimbora, 1926. nov.10.)

Akinek a mellén
Gügyögtek hajdan,
Szeressétek örömében,
Védjétek a bajban!

Ki a kis bölcsőtök
Fölött éjszakázott,
Csókoljátok meg szemét, ha
Olykor könnytől ázott.

S aki azután is
Titkos aggódással
Úgy kísérte lépteteket
Egy életen által:

Féltő szívvel lesve,
Hogy hol s merre járnak,
- Imádkozva ejtsétek ki
Nevét az anyának!

(Budapest)
(Forrás: Cimbora - Jó gyermekek képes hetilapja, II. évf., Szatmár, 1923. okt.7., 40.szám)

Bólogat a kék nefelejts,
Pici kis virága,
Minden szálát szeretettel
Kötöm bokrétába.

Minden száltól, amit én itt
Bokrétába fűzök -
Édesanyám két kezére
Ezer csókot küldök.

(Bethlen)

(Forrás: Cimbora - Jógyermekek képes hetilapja, II. évf., Szatmár, 1923.)

Honnan adta a csókjaimat?
hisz neki nem volt -
honnan adta a makrancosvágyú testem?
hisz úgy pihent össze a szája két íve
estére mindig:
imádságtól resten.

Felámúl bennem a Mária-mese
s lehúllok a kezéhez:
ruhája habjára a csókom
libegő vércseppeket mérgez.

Édes anyám ölében van fejem,
Nem szégyenlem én most se magam itt,
Elhallgatjuk itt a gyeppamlagon
Az istenfecskék dalait.
A fülemile az én madaram,
De most ne halljam én őt zengeni,
Most csak az istenfecskét szeretem,
Mert anyám ezt legjobban szereti.

Édes anyám ölében van fejem,
És nincsen bennem semmi akarat -
Oh a szeretet ugy fiatalít
Egész gyermekké teszem magamat.
És mindenre olly vágygyal hallgatok,
És mindent olly érdekkel kérdezek:
Hogy, hány galambunk van most összesen?
Hát a diófa hol van? kiveszett?

Édes anyám ölében van fejem.
S minden szavából annyit tanulok...
Oh ő nálam is többet szenvedett,
S igy sokat tudhat, mit én nem tudok.
„Csak a nagy szenvedélyeket kerüld,
Általok a sziv üdvhez so'se jut,
A boldogság kis örömökből áll,
Kis csillagokból lészen a tejut."

Édes anyám ölében van fejem,
S olly jól esik, hogy kissé feledem,
Elfeledem kinzó ábrándidat
Halhatatlanság, hirnév, szerelem!
S rám mosolyognak kertünk fái mind,
A fecske, galamb, mintha mondanák:
Maradj te itt közöttünk jó fiu,
Nem teneked való a nagy világ!

Szentessy Gyula költő Nagyváradon született 1870. december 18-án, meghalt Budapesten 1905. október 30-án.
Nagyváradon, Kolozsvárott és Budán tanult, majd a budapesti egyetemen jogot hallgatott. Ezután mint postahivatalnok előbb vidéken, később a fővárosban dolgozott.
Édesanyja varrónő volt; utóbb a külvárosok asszonyainak, a munkáslányoknak sorsa ezért foglalkoztatta különösen. Sivár postatiszti élete észrevétette vele a proletárélet szenvedéseit. Érezte, hogy a robot elnyomorítja az emberi élet szépségeit, különösen a dolgozó nők életét zúzza szét. De nem lázadt fel, csak odáig jutott, hogy szeretettel gondolt a lázadókra és a szegényekre. Együttérzésének halk panasz-szóval adott hangot.
Idegzete és egészsége a hivatali munkában kopott el: 1903-ban elméje elborult, a lipótmezei elmegyógyintézetben halt meg.
A gyárakról, munkáslányokról szóló versei a szocialista költészet egyik előfutárává teszik.
Költészetének középpontjában az a felismerés áll, hogy csak a szerelem boldogít, hogy a robot elnyomorítja az emberi lélek szépségeit: tönkreteszi a szerelmet, lehetetlenné teszi legszebb álmaink megvalósítását, főképp a dolgozó nők életét zúzza szét. Egész ciklusokat ír róluk, tele meleg részvéttel (A varrógépről, A varróból, A Magdolna utcából, Az én anyám, Gyári lányok stb.). Sivár hivatalnoki élete és kezdődő társadalmi eszmélése észrevéteti vele a proletárélet új témáit is (Hymnusz a munkához, A Rókus előtt, Kórházban stb.). A lázadó harag nem jellemzi még, nyelvének lágysága Reviczkyre, zsongó dalszerűsége pedig Kiss Józsefre emlékeztet. Nem szocialista, hanem humanista, de költészetét a proletárnők életének gyengéd rajza, a nagyvárosi líra érdekes részévé teszi.

- Főbb művei: A rajongó és egyéb költemények (Bp., 1896); Ninon dalai (Bp., 1896-97?); Gyári lányok és egyéb versek (Bp., 1898); Válogatott költeményei (Bp., 1900); Rezeda (Újabb költemények, Bp., 1902); Szentessy Gyula összes költeményei (Életrajzzal Koroda Páltól, Bp., 1906). - Irod: Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).

Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak -
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem -
Merre kell mennem.

Kiss Józsefet négy évtizeden át egyműves költőként ismertük meg. A Knyáz Potemkin című, az 1905-ös orosz forradalmat köszöntő verse elmaradhatatlan része volt a XX. századi magyar irodalom iskolai oktatásának, más műveiről azonban említés sem esett. Ezt megelőzően, a keresztény kurzus negyedszázada alatt viszont költőnk az iskolában még csak szóba sem kerülhetett, az akkori hivatalosság számára ő többrendbelileg is persona non grata volt. Ma már más a helyzet, mint szinte mindenben, ebben is gyökeres változást hozott a rendszer­váltás. Az utóbbi másfél évtizedben liberalizálták a tantervet, így ma már (tisztelet az esetleges ritka kivételnek) általában a magyartanár teljesen személyes, független, szuverén döntése, hogy Kiss Józsefet nem tanítja. (Miért is tanítaná, ha ő sem tanulta?) Így esett, hogy a magyarság számos nemzedéke nőtt fel úgy, hogy nem tanulta meg az iskolában, honnan ered az önirónikus plebejus büszkeség szállóigéje:

Se don, se von, se pán, se sir - csak rab

Legendák a nagyapámról című, élte alkonyán írt főművét Kiss József 1911-ben adta ki először, de ezután még tovább dolgozott rajta, újabb részeket írt hozzá. Be így sem tudta fejezni, maradtak tervezett, de meg nem írt, illetve befejezetlen fejezetei. Egyetlen teljes kiadása 1926-ban, a költő fiainak magánkiadásában jelent meg, mindössze 500 példányban. Az 1911-es, még nem teljes kiadásból csak egyetlen könyvtári példányról, az egyetlen teljes, 1926-os kiadásból pedig két példányról tud a Magyar Országos Közös Katalógus, a MOKKA. Ezenkívül néhány példánya, persze, még rejtőzhet a nem MOKKA-tag könyvtárakban. Az itt olvasható szöveg az 1926-os kiadás 394. példányából származik.

Az ár ellen című verse a tiszaeszlári vérvádra reagál.
2004. március 6.

Tavaszi virágok vígan pompáznak,
Lágy szellők halkan vágtáznak.
A Nap sugarai virulnak melegen,
E szép májusi, vasárnap reggelen. 

Orgonák közt, madárcsicsergésben,
A csodálatos sárga-zöld kertben,
Szeretnék köszönetet mondani néked,
Hogy szép nekem ez az élet.

Megvan mindenem, mi szent,
De mégis hiányzik valaki idebent
A szívemből, kit hamar elvesztettem,
Kit világéletemben örökre szerettem.

Hiányzik nekünk nagyon, de tudom,
Hogy fentről figyel az alkonyon,
És büszke ránk, hogy egymást szeretjük,
Jó időkben, rossz időkben, mindig együtt.

Köszönök mindent, amit kaptam szépet,
És minden nevelő, szerető intelmet.
Sokszor haragszom, de hamar rájöttem:

Nem ellenem teszed, hanem értem.

Köszönöm, hogy itt lehetek ezen a világon,
És boldogan szerzem meg a tudásom.
Hol leszek, mi történik, bármi is legyen:
Örökre szeretlek, anyukám, én egyetlenem!

Anya, anya

ebben a sivatagban,

mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,

és mindent mégis oly kíváncsian

szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kísértés,

a semmi és üresség késdobáló

hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrait leeresztik,

a kelme megfakul, s a fű

beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás –

de hol is hagytam abba? –

mégis élek,

Az életed kihült üveg,

csiszolt és készre alkotott,

hogy rajta át

a szép halált

szabad szemeddel láthatod,

amint a lelked ablakát

elállja minden földi fény elől,

mely megbonthatná

bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,

az áldott, ázott, őszi fák,

csupán a fák a híveid.

A híveid, s te szólsz nekik,

beszélsz nekik, s a lelkeik,

a földben álló lelkeik

megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -

A csenden át halálhajó

dudája sír a víz alól,

a holt öböl felé, hol állsz.

S a gázos, lepke-könnyű lég:

az ég, - e jelre meghasad.

Fejed fölé bohó csapat

fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!

Csodára kész tenálad minden pillanat!

Az anyák halhatatlanok.

Csak testet, arcot, alakot

váltanak; egyetlen halott

sincs közülük; fiatalok,

mint az idő. Újra születnek

minden gyerekkel; megöletnek

minden halottal - harmadnapra

föltámadnak, mire virradna.

Adassék nekik gyönyörűség,

szerelmükért örökös hűség,

s adassék könny is, hogy kibírják

a világ összegyűjtött kínját.

Anyámat elrágta a rák,

apámat megölte a méreg.

Ütött számból a halál ellen

csordul ki meleg ének.

Testükbe vért énekelek,

hatalmat a feltámadáshoz. -

Ne legyen hűtlen a szülő

Most már nyugodtan hívhatom fűnek is

föloldotta a föld neve alól

a tenyere is névtelen

már nem halott a gyökerek

lenyúlnak érte fölsegítik

arc nélkül áll a fában

most már hívhatom fának is

elsötétített város a szeme

a szeme alatti fény –

Anyám a föld alatt van,

vigyázok, rá ne lépjek.

Nem tudom, mily alakban

költi föl őt az élet.

Könnyű, soványka teste

nem tudom, hogy mivé lett.

Bogárka, búza lett-e –

Miként uralkodó királyi székében,
A Bihar úgy trónol fenn a magosságban,
Ugy néz le ránk onnan légpalotájából; -
Alakján hatalom, arczán méltóság van. - -

Hat vármegye földjén vetette meg lábát, -
Felhők közé nyujtja ősz fejét merészen,
Ugy szivja nedvüket, hogy - mit patakjai
Folyton pazarolnak - pótolja eképen.

Ormairól a szem - mint a szabad madár -
Rónán, hegyen által nagy földet bejárhat:
Majd völgybe száll, majd meg gerinczről-gerinczre
Repdes kedve szerint, mig bele nem fárad. -

Körül, merre nyúlik, - mindenik oldalán
Bővizü szép folyók ömlenek le róla,
S indulnak világgá, a hány, annyifelé,
Czélja mindeniket más irányba vonja. -

Rohan északnak a csacska, szeles Dragán,
A szép szelíd Szamos tart északkeletre; -
Indul dél felé a méla Fehér-Körös,
Habjait ábrándos-lassan hömpölygetve.

S a játszi Aranyos mig szökell keletnek:
Nyugatra kezd futni a csintalan barna,
A Fekete-Körös, - mintha találkozni
Többi testvérivel sohasem akarna. - -

A félénk Jád szalad északnyugat felé,
Vad szakadékok közt rejtőzve, bujkálva. - -
- Mint kerékből küllők: ugy ágaznak széjjel,
Mindenik másfelé, a maga utjára. - -

Rohannak egymástól, futnak szerte-széjjel,
Azt vélnéd, nem jönnek soha világ össze...
...Talán mindegyiket külön tenger várja,
Hová majdan fáradt habjait ömlessze?...

De mi ez? - - Utközben egyebet gondoltak?...
Szétrugó irányuk változik egyszerre...
...Más-más utat vesznek... Keresnek valamit?
S próbálgatják, hol van? arra-é, vagy erre?...

Mintha egy gondolat vinné most mind őket:
Futásuk kezd lassan hason-irányt venni; -
A távolság köztük nem nő már, sőt apad;
És a Tisza felé siet valamennyi. - -

Alig várhatják, hogy ott legyenek nála:
Habjaikat hiven átadják mind annak...
Egyesülnek véle, összeölelkeznek,
Benne találkozva ujra együtt vannak. - -

Minő csodálatos erő lehet itt ez,
Melynek kisugárzik hatalma ily messze?
Hogy utjokból őket kitéritse, vonzza,
Vissza fordithassa, magához vezesse? . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

* * *

Hat testvér-lányka játszott egykor
Ott fenn derült kék ég alatt;
Dalolt emez, - virágot tép az;
Amaz lepkék után szaladt. -

Majd kéz a kézben összefogva
Szökelve körbe lejtenek; -
Majd elbúvik egy a bozótba,
A többi őt hogy lelje meg. - -

Oly jól mulatnak... Egy se látja
A vész-felhőt, mely hirtelen
Az égen feltünik nyugatról,
‘S a más perczben már itt terem. -

Egyszerre elsötétül minden,
Kitört a rémes fergeteg...
A zápor ömlik, zeng az égbolt
Velőköt járó éneket. - - -

Süvölt az orkán; zúg a fenyves; -
A sziklát jégeső veri; -
Sürün csapkodják a hegy ormát
A menny lesujtó kövei. - -

A rémülettől megriadva
Szaladnak szét a gyermekek...
Egymás nevét hiába hivják:
Túldörgi azt a fergeteg. -

Sötét gomolygó felhőködben
Már látni semmit nem lehet...
Elvesztik egymást, futva széjjel
A hegyről le, ki hol mehet...

Jajgatva, sirva tévelyegnek...
Könnyüik árja már patak,
Mely egyre nő, a mig egészen
Patakká sirják magukat...

S futnak tovább... E rém-vadonban
Semerre nincs vezérlő jel...
Egymástól mind messzebbre jutnak,
Testvérire egyik se’ lel...

Talán örökre elszakadtak:
Mindegyik más irányba mén...
Egymást többé viszont nem látják, -
Nincsen hozzája már remény...

Nem is találkoznának össze...
De im’ segitségükre jő
Egy érzemény varázshatalma,
Egy mindig éber ős erő;

Mely áthat bármi messzeségen,
Úgy nyújt felénk segélykezet,
S a rengeteg kietlenében
Miként őrangyalunk vezet; -

Védőleg ott lebeg körültünk,
Veszély, csapás ha fenyeget...
Mi volna más ez érzemény, mint
Az édes anya-szeretet! -

...Hallgassatok ó szent szavára!
Tartsátok hiven az utat,
A merre vonz: ez út anyátok
Keblére ismét eljuttat! - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

...Követni kezdik a bolyongók
Anyjuknak hivó szózatát,
A mely a távol messzeségből
Hozzájuk ösztönkép hat át. - -

S ez érzelem delej-hatalma
Merről feléjük áradoz:
Mind arra futnak; biztos útra
Jutottak már, - egy sem haboz.

Nem tévelyegnek össze-vissza; -
Egymás felé huzódnak már; -
Elvesztett anyjukhoz közelgnek,
Ki rájuk tárt karokkal vár. - -

...S el ér hozzája mind a mennyi,
Keblére sirva könnyeit; -
És hű ölében az anyának
Egymást im újra föllelik.....

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az élet tévutakra térit, -
Utvesztő rengetegbe von; -
Sötétség jobbra-balra gyakran; -
Ezer veszély van utadon. - -

De csillagunk van egy, a melynek
Sugára ottan is vezet,
S még jobban fénylik a viharban:
Az édes anya-szeretet.....