Csicsada:Irodalom-birodalom

 

Erdő alján, útszéli kis csárdában,

Hajnal uram mulatozik magában.

Csicsa, cigány cimbalmos a bandája,

Zsidó csaplár a ki borral szolgálja.

 

"Éjfélre jár, Hajnal uram, mit gondol,

Szól a cigány, elég már a borból.

Nem ugy van már mint volt régen, hiába,

Több a könyü mint a bor a pohárba".

 

Tegyük el most, magunkat holnapra,

Ugy is olyan fellegesen virradt ma,

Egy jó álom, aztán holnap ilyenkor

Édesebb lesz a muzsika meg a bor.'

 

"Verjed öreg! Zsidó te meg egy pintet,

Annak elébb fenekére tekintek!

Ha ma én itt jó éjszakát köszönök

Fű nőheti be tőlem a küszöböd...

 

Csicsa fiam, tudod jól, hogy szeretlek,

Rongy pár drótját ne kiméld rongy szerednek.

Utóljára, szép módjával, csendesen:

Volt nekem egy selyemhaju hitvesem.

 

Volt nekem egy selyemhaju hitvesem,

Párját soha nem látta még senki sem.

Selyem haja leért fejtől bokáig,

Selyem haját csókolgattam sokáig.

 

Rosszul van az asszony szíve teremtve,

Olyan gonosz máskép hogy is lehetne.

Koporsómig, hogy esküdte, fogadta,

Ihol mégis elkárhozom miatta.

 

Elpusztultam, ugy vagyok mint az ujjom,

Idegen ház végibe kell megbujnom.

A portámat a gond, bánat megette,

Zsidó, cigány osztozkodik felette.

 

Nem volt nálam különb gazda megyénkbe',

Nincs most nálam istenvertebb szegenye.

Tűz, víz árja, jég verése nagy átok,

Rám az ég csak egy rossz asszonyt bocsátott.

 

Ki szeretném a lelkemből végezni,

Soha, soha rá se is emlékezni,

Százszor adom mindennap a halálnak,

de mindennap százszor szebben feltámad."

 

Bong a nóta, hol szilajan, hol lágyan,

Asztal körül csodálatos világ van.

Csaplár, cigány ugy megvannak igéze

Sirva néznek mindketten a vendégre.

 

Cimbalomnak gyolcsba kötött pálcája,

Jaj mert nem is a combalmon ugrál ma,

Oda pattog minden egyes verése

Hajnal uram nyitva álló sebére.

 

Mit a nóta, mit a bor az ily búnak

Ilyenkor már a világ felfordulhat.

Hajnal uram két könyökén hallgatja,

Azaz hogy, csak ugy tesz mintha hallgatna.

 

Feketével forgó örvény a lelke,

Meg-megkapva, kiszalajtva, benyelve

Untalan csak egy bús dolgot kavargat:

Ma teszem meg, véget vetek magamnak.

 

"Itt a pénzem, osztozzatok meg rajta.

Üljetek csak, ledűlök itt az aljba.

Jó éjszakát!" kanyaritja subáját.

Csak eltünik a kis erdő árkán át.

 

Bámul a hold terepély bükk aljára.

Hajnal uram széles mellét kitárja.

Inge alól, szépen lassan kigöngyöl

Egy fekete tekercset egy kendőből.

 

"Itt a haja, selyem haja, levágtam,

Mikor bűnbe, gyalázatba találtam.

Ebbe veszett, bomlott bele a lelkem.

Megátkoztam, mégis mind itt viseltem.

 

Simogatva, be-befonva, kifejtve,

Hány éjszaka viasdkotam felette.

Az övé volt, rajta legyen halálom.

 Nyugodalmam a haján hadd találom."

 

A mit erre Hajnal uram elkövet:

Álló helyén megmozdítja a követ.

Feketébe öltözteti a holdat,

Terepély bükk gyökeréig átborzad:

 

Hajnal uram terepély bükk galyára,

Köti magát felesége hajára.

Nyög az erdő, zokog a szél csendesen:

Volt nekem egy selyem haju hitvesem.

 

(Forrás: Koszoru - a Petőfi Társaság havi közlönye, Bp., 1880.)

(Ballada)

 

Künn a nehéz felhő szakad,

Villám ragyog, patak megárad.

Dübörg az ég, reszket a föld,

Ijedten fut minden vadállat.

 

Alszik Péter bibor-ágyán,

Keze mintha kardot szoritna.

Haja borzad, ajka reszket,

Arcza verejtékkel boritva.

 

Mennyezetes ágyát rázza,

Mintha kiáltani akarna.

S torkába vész mindenik szó,

Lankadtan hull le lázas karja.

 

Távol, bús, mély rengetegben,

Melybe olykor mennykövek ütnek -

Kaczagányos, zord férfiak

Fehér lovat áldoznak, sütnek.

 

S Vata fölkél, és szemében

A fellegek villámi égnek,

És megszólal és szavában

Feldörren mennyköve az égnek.

 

S a ki ott van - szemmel látja

A vak Vazult megsüketitve...

haj! mint sikolt néma ajka!...

S esküsznek a mennybéli htire.

 

Villan a táj, - csillog a kard¹,

Dörg a felhő, - harsog az éljen.

És megcsendül a harczi kürt,

S szól a nagy erdő búsan, mélyen.

 

Most Péter fölugrik ágyán,

És néz - néz, mint éjféli lélek,

A ki látja - megrettenve

Fut, és a szobákban elszéled.

 

És a király visszafekszik,

S viradtig ott ébren néz, reszket.

Melyik a való, melyik az álom?

Nem tudja, mint egy eszétvesztett.

 

A vész megszünt, hajnal támadt,

S a sikon ott állt Vata serge.

Sápadtan ül lóra Péter,

Hiveit Vata széjjelverte.

 

Péter fut, mint száraz levél,

Mit lombjáról leszórt a mennykő.

Fut, fut... aztán összeroskad,

Álma szilaj, álma rettentő!

(Forrás: Vasárnapi Ujság, Pest, 1863. - mek.oszk)

(Ballada)

 

I.

Nyiladozik rózsabimbó levele,

Kiviritja, kipiritja kikeletnek melege.

 

Szép királylány rózsa mellé települ,

Gyöngyharmattal, könyeivel öntözgeti egyedül.

 

Könyeivel öntözgeti a rózsát,

Megsiratja édes anyja rettenetes parancsát:

 

„Ha megölel, azt mondjam én Mária:

Szerelmemért Kis-Károlynak még ma meg kell halnia...

 

Édes anyám! nem tehetem - nem lehet;

Forgács Balázs tiszta lelke meggyülölne engemet."

 

Palotakert ölében sír Mária,

Kedvesére, jó Balázsra be soká kell várnia!...

 

... Palotába Forgács Balázs belépett:

„Mért hivattál? Gyanakodva mért vizsgálgatsz, Erzsébet?"

 

„Azért nézek gyanakodva orczádra:

Kettő közül ki legyen hát Magyarország királya?"

 

„Kettő közül csak Mária királyom;

De mi haszna, jó Erzsébet, ha cska magam kiáltom?"

 

„Te rajtad áll és a király Mária:

Durazzói Kis-Károlynak még ma meg kell halnia."...

 

... Palotakert ölében sír Mária -

Kedvesére, jó Balázsra, be soká kell várnia!

 

Palotakert rácsajtaján ki lép be?

Forgács Balázs, Magyarország legdélczegebb vitéze:

 

„Nedves arczod, harmatos a virágod...

Kit sirattál? engemet-e? vagy a vesztett országot?"

 

„Hogy' siratna kivüled mást virágod?

Szerelmedért elfeledtem egész Magyarországot."

 

Gyöngy leány, ingatag lány - mi haszna?

Királyasszony nagy parancsát szerelmes szív halasztja.

 

Csak halasztja, addig-addig halasztja,

Míg az idő szeretőjét kebléről elszakasztja.

 

Harangoznak. Forgács Balázs elmegyen -

Föltekint a királyasszony ablakára hidegen:

 

„Nem kell az én Máriámnak korona;

Nem leszek én királygyilkos Erzsébetért - nem, soha!"

 

II.

Vigan, vigan, szerelmes pár!

Királyasszony vendéget vár.

Reszket a lány, keble piheg,

A levente nyugodt, hideg.

 

Im' a vendég megérkezik -

Szép nyájasan körülveszik,

Dolgot adnak bölcs fejének,

Édes szóakt jó szivének:

 

„Országos ügy, jó királyunk!

Válaszodra hárman várunk."

Nagy sora van a levélnek,

Magyar király belemélyed.

 

Int Erzsébet, suttog ajka:

„Hű vitézem rajta, rajta!"

Hallja a szót Balázs vitéz,

Meg se' mozdul, oda se' néz.

 

„Vágd csak fiam, vágd csak, Forgács!

Tied leszen Gimes és Gácsi"*

„Se' Gimesért, se' nem Gácsért,

Nem a kerek nagy világért.'

 

„Mit fogadtál szép leányom?!...

Még nem késő... Tedd!... Kivánom!'...

Szeme villám, átok ajkán -

Megriad az ingatag lány:

 

„Forgács Balázs! csak egy szóra:

Szerelmemért... Itt az óra."...

Arcza büvös, hangja mézes,

Soha sem volt ilyen édes...

 

Egy pillanat... kard kiillan...

Egyet csillan... egyet villan...

Sápad, reszket a dalia...

Tied a trón, szép Mária!

 

III.

Rég lefeküdt a nap, s Budán nem fekünnek,

Vagyon Budavárban nagy királyos ünnep.

Pördül a piros lány deli vitéz karján,

Körül a teremben tova-tovatünnek.

 

Hát a szép Mária hova lett a körbül?

Délczeg magyar tánczban ő miért nem pördül?

Ifju lánykirály az erkélyre kiáll,

Bánatos arczára keserü köny gördül.

 

„Mit bujkálsz? mi bajod? koronás leányom!

Benn látni kivánnak, én is ugy kivánom.

Jer, mondok valamit: elküldtem Garayt -

Valaki még nincs itt, pedig be sajnálom."

 

„Jaj ne lássam őt meg, jaj anyám nem lehet!

Rettentő szorongás fogja el lelkemet;

Gyilkos tőr nézése, megöl érintése -

Ne gyötörd halálra hervatag éltemet."...

 

Jó Forgács Balázshoz Garay beköszön:

„Mit csinálsz levente?" - „Kardom' köszörülöm;

Jót csaptam fejére - kicsorbult az éle,

Sehogy se' jön helyre ezen a rosz kövön."

 

„Tedd le azt a kardot, semmi baja annak,

Nagyobb baj az ott fönn, hogy nélküled vannak;

Haragszik Mária, hogy rád kell várnia,

Te néküled o tán csak félig mulatnak."

 

„Haragszik? kábaság!... harag... öröm: álom...

Hej akkor ugy örült piros vérsugáron! -

Mosolyogva intett... oh az a tekintet!...

Menj!... Borzadok tőle. Nem megyek. Utálom!"

 

Ugy reszket az ajka, oly sápadt arczája!

Megborzad Garay, szomorun néz rája.

Busan hazalépked - várhatja Erzsébet!

Nem megyen ő vissza fényes lakomába...

 

... Elmult a lakoma, napok, hetek mulnak,

Elhervasztó őszben a levelek hullnak,

Köny'i hulldogálnak szegény lánykirálynak,

Szép ifju napjai bánatra fordulnak.

 

Szép ifju Máriát hervasztja bánatja,

Királyasszony híven ápolja... siratja...

Forgács egy  magában éldegél lakában,

Fásult egykedvüség véniti, lankasztja.

 

De ha összejönnek véletlen' a várban,

Borzadva rezzennek össze mind a hárman.

Fölsikolt Mária... Fut... fut a dalia...

Lihegve rogy össze rideg szobájában. - -

 

Azt mondta énnekem a mesélő dajka:

Ha vét a szerelem, Isten átka rajta.

Szerelem vétségét, Isten büntetését

Zengi késő korban dalos ifju ajka.

*) Troubadour-dal töredéke
(Forrás: Vasárnapi Ujság, 1863.)

 

Elindultak hárman a Rajna felé,

elértek egy útszéli csárda elé.

"Hej, csaplárosné, van-e jó bora még?

A szépséges szép lánya megvan-e még?"

"Borom van, azt még kaphat kend.

A lányom, az halva fekszik bent."

Bényitnak hozzája hallgatagon.

Ott fekszik a lány ravatalon.

Az egyik fölhajtja a szemfedelet,

pilláin bánat könnye remeg.

"Ó, mért, hogy nem élsz, te édes lány

a szívem most éretted égne tán."

 A másik lefödte a drága főt,

és elfordult búsan, fájt látnia őt:

"Ó, mért hervadsz el ifjú virág?

Utánad oly régen űz a vágy."

A harmadik, most a holtra borul,

az elhervadt ajakra csókja hull.

"Téged szeretlek, úgy, mint rég,

a szívem örökre érted ég."

 

(Ford.: Lányi Viktor)

 

*

Uhland, Ludwig (1787-1862) a német nyelv és irodalom tanára volt szülővárosában, Tübingenben, az egyetemen. Részt vett a württembergi politikai életben, s harcolt az önkényuralom ellen. Tagja volt a tartományi gyűlésnek is, s 1848-ban képviselővé választották a frankfurti nemzetgyűlésbe. A liberális polgárság szellemében híve volt a német egységmozgalmomnak. Elsősorban lírai költő, de balladái is jelentősek voltak, főleg saját korában. A néphagyomány s a régebbi német irodalom biztos ismeretének birtokában készítette el a német népköltészet első kritikai kiadását.

  

 

 Szatmárban egy kis csárda van

Trézsi asszony lakott ottan.

Éjfél haján, bogárszemű, kerek tagú, őz termetű;

de jaj, mi szép, oly csintalan,

rózsás ajkain pör untalan.

Most kezde csak honn kis vitát,

csöröl, pöröl, ver, amit lát,

férjén a sor, ki szugban ül,

midőn ily szó harsog kívül:

"Jön a tatár!"

Rémül, sír, fut, bujkál a nép;

de szép Trézsi hetykéln kilép:

ő férfitól hamar nem fél,

kivált az ügy ha nyelvre kél.

 

Még harctól lángzók arcai,

lejtnek hókeble halmai,

midőn jön egy zömök tatár,

szívén zsákmány, szemén tűzár

a szép Trézsi kényére hat,

nem kér soká, felé ugrat,

derékben őt átöleli,

magához lóra emeli,

eltér s öröm-lobbantában

rá-rápislog, nyargaltában.

Búsul a férj szép asszonyán,

utána néz - mint vész után;

s amint eltűn, könny könnyet hajt,

sajnálná őt, és felsóhajt:

"Szegény tatár!"

 

Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból - Európa Könyvkiadó Bp., 1972.) 

 

 

Sötét az éj, sötét a vár,

szép álmok közt a lét enyhül;

aranyszéken gonddal tele

csak a király álmatlan ül.

 

Előtte a nyert korona,

melyért eladta álmait,

s véres tetőn felesküvé

az éj undok hatalmait.

 

Komor, mint a sír szelleme

gyorsítaná a rest időt;

erőn bízik, veszélyt gúnyol,

s víg leblek is rettentik őt.

 

S tűnődve míg a zord király

belső vésztől így hányatik,

szelíd hangon s indég közelb,

föl a kertből szó hallatik.

 

Irigy sorsként néz a király!

Jelenni ott ki merhete?

Vigyáz, sötét gyanún eped,

s haragra gyúl vad érzete.

 

S mint éjjel hűs csermelyt keres

az őz, a nappal üldözött,

oly bizton egy szerelmes párt

andalgni lát virág között.

 

"Hah! Minden kény csak a poré,

s az én párnám gyémánttövis?

A legszebb álmot élik ott,

ha engem fut, szűnjék az is."

 

Mond, ívet és nyilat ragad.

A nyíl suhan, szűz mellbe hat,

végsőt nyög az, s a gyepre dűl,

halványan mint  a hófuvat.

 

De a kedves fölötte áll.

Merőn, némán a gyász-cserén;

emléke nincs, csak kínja ég,

s enyészet dúl lázadt erén.

 

S karjára fűzve szép hívét,

eltér, nyomán vért hagyva csak,

s a vár fölött a csend közé

baglyok, varjúk sivítanak.

 

 *

Éjfélt üt, és tört hangokon

dal reszket így jajjal vegyest:

"Aludj, aludj jó kedvesem,

ne könnyezz vért, pirosra fest!

 

Ó, szép kebel, fejér kebel!

Hol bájoló hullámaid?

Karom ringat, s te most pihensz,

s nekem hagyád fájdalmaid!"

 

Vérszomjasan kel a király,

midőn hozzá egy őr rohan:

"Uram segíts! Vad rém kísért,

átok, halál szemlángiban."

 

S alig mondá, halkan belép,

holttestet hozva karjain,

egy ifjú, szép, de őrülés

borong szétdúlt vonásain.

 

"Szelíd lantom szívet nyere:

nézd csak mi szép, minő hideg!

Rejtsd a nyilat titkon hamar:

sír a Halál, nem sérti meg."

 

Az ifjú így, de a király

reng, fölriad; fagy, lángteli:

ön lyánya a kedves halott,

s lelkét ezer kín tépdeli.

 

A két hű szív rég hamvad már,

de él a zord király búja:

ínsége új, bár fürte ősz;

s ez a nagy ég nagy bosszúja.

 

*

Kisfaludy Károly (1788-1830) Kölcsey után és az ő mintájára kezdett balladákat írni a XIX. század húszas éveinek elején. Három balladájának témáját az irodalomtudomány Bürger balladáinak témájával hozta kapcsolatba: Éjjeli menyekző (Lenore), Karácsonyéj (Der wilde Jäger), Zuard (Die Entführung), a Lantos címűt pedig Goethe Sänger-ével, A kísértet-et Lessing Die Gespenster-ével. 
 
Az eprészleány-t egy skót népballadas alapján költötte. Legeredetibb s legjobb balladája Az álmatlan király, amelyben a végzet-tragikumnak van fontos szerepe. Gyakori balladáiban a mémet balladákból jól ismert fergeteges éj, viharos éjszakai, éjféli esemény, temető, sír, kísértet, halál? ahogy azt Horváth János megállapította. A bánkodó férj című víg-balladájában a Vörösmarty által is földolgozott szegény tatár-esetet adja elő. De műfajbeli népiesség ezekben a balladákban nincs semmi, hiszen a magyar népballadák közül abban az időben még egyet sem ismertek, s a műballada kifejlődése is éppen a kezdeti fokon van.
 
Az álmatlan király-t 1829-ben írta, benne még túlteng az elbeszélő és leíró elem, újszerű a ballada végén az ifjú őrülésére való utalás. A király cselekedete lélektanilag megokolt. A költemény megfogalmazásában idegenes szórend és nehézkesség mtatja, hogy ilyen nehezen birkózik a magyar költő ezzel az új műfajjal, amelynek olyan kiváló példái állnak már előtte, mint Coethe és Schiller.

felesküvé: felidézte

leblek: lebbenések, nyelvújítási szó

sötét gyanún eped: gyanakodva gyötrődik

kény: élvezet

engem fut: tőlem fut, engem kerül

gyász-cserén: a boldogság gyászra cserélődik

emléke nincs: emlékezőtehetségét elvesztette

a király reng: reszket

lángteli: forró láz üt ki rajta

 

 

 

 Késő van, hűvös alkonyat,

az erdőn merre visz lovad?

Az út magányos, végtelen,

te szép menyasszony, jöjj velem!

 

"Gonosz a férfiak csele,

a szívem megtörték vele,

kürtszó bolyong a lomb alatt,

nem ismersz még, mentsd meg magad!"

 

Szép díszű ló, szép díszű hölgy,

szebb testet nem látott a föld.

Ismerlek már - nagy Isten! Ej,

boszorkány vagy te, Loreley!

 

"Jól ismersz - büszke szirteken

váram a Rajnát nézi lenn.

Késő van, éj száll hűvösen,

innen ki nem jutsz már sosem."

 

(Ford.: Áprily Lajos)

 

*

Eichendorff, Joseph von (1788-1857) a német romantika jellegzetes költője. Költészete szoros kapcsolatban van a népköltészettel, tagja volt a heidelbergi körnek. Igen népszerű volt saját korában. A Loreley-téma az ő feldolgozásában egészen románc jellegűvé vált.

Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból - Európa Könyvkiadó Bp., 1972.) 

 

 

Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,

házból az anyácska remegve kikél,

s karján csecsemővel ide s tova jár.

"Kebled csupa fagy;

oly néma, sötét vagy!

Szép gyermekem alszol-e már?"

 

És alszik örökre, szíve körül

vérhabja sebének halálosan ül;

sírt váj az anyácska, de melle szorong.

"Kész néked az ágy;

ott fájdalom elhágy,

hol végtelen álma borong."

 

Zöld lombok alatta, fenn puha hant;

zúg a temetésre halotti harang,

vad dörgeteg hangja borúlat egén,

s villám tüze gyúl

bús fáklyavilágúl:

irtózatos ünnepi fény.

 

Már éji siralma kelni nem int;

Menj, térj anya vissza, pihenj le megint,

s borzadva ha érzed az éj közepét,

dúlt álmok után,

kísérteti órán

száll gyermeked árnya feléd.

 *

A Himnusz költője nemcsak lírai költeményeket, hanem balladákat is írt, sőt ő honosította meg nálunk a Németországban divatos új műfajt. Az első ilyen műballadát, a Róza  címűt 1814-ben közölte a Magyar Dámák Kalendáriuma; az utána következő balladaírók mind őt követték. Ugyanabban az évben, amikor a Rózá-t írta, "rác" nyelvből fordított egy népballadát. Ismerte a szerb népköltészet balladáit, s lakóhelyén és környékén is hallhatott balladaszerű népi költeményeket, de azokra különösebben nem figyelt föl, hiszen, amikor 1826-ban megírta a Nemzeti hagyományok című alapvetően fontos tanulmányát, így nyilatkozott: "Úgy vélem, hogy a nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet."
 
Az általa ismert "pórdalok" közül kiváltképpen balladatémákra vonatkozik ez a megjegyzése: "Két rendbelieknek leljük azokat; mert vagy történeteket énekelnek, vagy a szempillanat személyes érzéseit zengik el... a mostani énekekben csak a felfüggesztett rablónak, s a szerencsétlenül járt lyánykának emlékezete forog fenn..." Mégsem ezeket választotta mintául, hanem a Bürger és Schiller által kiformált balladát. A Róza című Schiller Toggenburg lovag-ja és Bürger Lenore-ja ihletéseként keletkezett (l. Zlinszky Irodalomtörténet, 1900, 3-4.). A Szép Lenka szoros   kapcsolatban van Schiller Hero és Leander-ével. Testvérének kisleányát, Kölcsey Lenkét ez idő tájt tartotta házában.
 
A műfaj neve is tisztázatlan még a XIX. század elején. Kölcsey Szemere Pálhoz írott levelében (Cseke, 1823 április közepén) így nyilatkozik:

"Te az én Románcaimról s Balladejaimról beszélsz. Nekem még csak háro ilyen klasszisú van a Remetén kívül. Róza, Szép Lenka és Dobozi. Te a Szép Lenkát az Aurórá-ban Balladának nevezéd. Mondd meg tehát, mi különbséget teszesz a Románc és Ballád közt? Én így tudom. Románc eredetiképpen az újabb idők eposza: és így leginkább Rittertörténetek. Egyidőben azt a különbséget tevék Románc és Ballada közt, hogy B. kicsinyben az, ami a Románc nagyban. De B. eredetiképpen tánc-dalt vagy tánc közben énekelt dalt jelent. A német firkálók így distingváltak: Románc tréfás, B. szomorkás. De volt idő, midőn (nevezetesen az angoloknál) a B. tréfás volt. A németeknél pedig Bürger s Stollberg a Románcot tréfásból indítóvá tevék. Eszerént a német distinctio vagy willkürlich, vagy francia nevekből vont hiábás teória. Nekünk talán nem kellene a poétika Schlendiránjához ragaszkodunk. Annyival inkább, mivel Sulzer és Engel a szokásban levő felosztást oly méltán gáncsolták. Miért volna valami csak bionyos név és bihonyos forma alatt jó? Ha jó Homér, jó Ossián is, ha jó Sophokles, jó Shakespeare és Calderon is. Miért kellene a Románc és Ballád német ideájához ragaszkodnunk. Gondolkozzál ezen zavarosan ideszórt gondolatim felett (melyeknél végéből talán több következik, mint az eleje engedné), s tudasd velem a magadéit. Mindenesetre tisztára kell jönnünk egymás közt, hogy Recenziom (ti. saját románcairól) a szóban forgó versek felől elkészülhessen."
 
Kölcsey még ebben az évben (1823. június 27.) előhozza ezt a témát Szemeréhez írt levelében: "Egyéberánt, hogy a románc epikusi tónushoz közelít: az igaz! vagyis inkább a románc csak egyik neme az eposznak, ahonnan Blackenburg az angol vén románcokat az eposz alatt emlegeti. Engem csak az vitt a Zápor felébe írt románcra: mivel Bürger is a maga Robertje felébe ezt nem éppen írá ugyan, hanem azt a Claudius románca Seitenstück-jének nevezé. Olvasd a Bürger nevezett darabját, s látni fogod, hogy az az enyémmel alkalmasint egy klasszis alá tartozik."
 
Kölcsey 1826 után már nemigen írt balladát, illetve románcot, főleg lírai költemények születtek keze alatt. De élete utolsó éveiben még egyszer megpróbálkozott e műfajjal. Érdekes, hogy éppen azt a témát dolgozta fel - "a szerencsétlenül járt lyánykának emlékezetét" -, amire valóban megtörtént helyi (csekei) eset is ráirányíthatta a figyelmét, de ez a kérdés fiatal korától izgatta. Ezt bizonyítják Védelem P.J. számára, meg a Gyermekgyilkos, R. d. M. ügyében készített törvényszéki beszéd, s novellája, a Vadászlak is.
 
Éji temetés című utolsó balladája tömörségével s tragikus hangulatával emelkedik ki ilyen fajtájú művei közül. Mint érdekességet megjegyezhetjük, hogy ehhez hasonló témát dolgozott föl Ady Endre Kató a misén című balladás költeményében.

 

1.

A jégeső szakad,

fehérek a habok,

a tajték táncol, és

a villámlás ragyog -

el, el!

 

A mennydörgés ropog,

a forgószél kereng,

harangok zúgnak, és

az erdők rengenek -

el, el!

 

Mint tenger, mozg a föld,

rajt minden romba dől,

ember, állat, madár

elbújt a v,ész elől -

el, el!

 

2.

"Egy vitorlánk van... a

kormányos halovány;

ki merne szállani

most csónakunk után?"

Az ifjú szólt.

 

A lány felelt: "Evezz,

taszítsd a csónakot!"

S jégzápor és golyók

borítják útjokat

a tengeren.

 

A kék őrtűz lobog:

némán villámlanak

az elsült fegyverek;

elnyelte hangjokat

a fergeteg.

 

3.

"És látsz-e? s hallasz-e?

S nem retteg-e szíved?

S nem szállunk szabadon

a vad tenger felett.

én és te?"

 

Egy tengerészköpeny

fölöttök a fedél;

együtt ver kebelök,

és suttognak kevély

örömben.

 

Mozgó hegyekbül áll

a vészes óceán,

kelnek s enyésznek a

habok egymás után

körös-körül.

 

4.

A várudvarban, a

kapusnéhoz közel,

áll, mint megvert kutya,

és szégyen marja fel,

a vőlegényt.

 

Rémes kísértetként

a zsarnok ősz apa

áll a toronytetőn...

hangjához képest a

vihar szelíd;

 

s hallatlan átkokban

kívánja a halált

lyányának, ki legjobb

és legszebb s a család 

végtagja volt.

 

(Ford.: Petőfi Sándor)

 

 

*

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822) a híres angol költő, Byron barátja volt, s Byronnal együtt lelkesedett a görög nép szabadságharcáért. Világhírű lírai költeményei mellett több balladás hangulatú verset is írt. Ő oldja föl az elbeszélő ballada műfajt lírai mondanivalóval; újszerű költeményei nagy hatással voltak a XX. századi költészet formálásában. Élete szerencsétlenül fejeződött be, fiatalon halt meg Olaszországban, a speziai öbölben egy csónakkatasztrófa áldozata lett. Mikor tíz nap múlva kifogták a holttestét a tengerből, egyik zsebéből Keats-, másikból Szophoklész-kötet került elő. Holttestét barátja, Byron égettette el. Hamvai Rómában pihennek.
 
Petőfi a lázadó nagy költőt tisztelte benne, A szökevények (1821.) című versét 1846. januárjában fordította Szalkszentmártonban, 1847-ben jelent meg a Petőfi Sándor költeményei című kötetben.

 

 Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból - Európa Könyvkiadó Bp., 1972.)

 

 

Mi lelhetett, szegény fiú?

Magadba bolygasz, sáppadón.

Madár se zeng már, kókkadoz

a nád a tón.

 

Mi lelhetett, szegény lovag,

hogy arcod bánattal csatás?

A mókus csűre tellve, kész

az aratás.

 

A homlokodon liliom,

lázharmat, nedves fájdalom:

s arcod szegény rózsája is

fonnyad nagyon.

 

Egy hölgyet láttam a mezőn,

szépnél szebbet, tündérleányt:

a haja hosszú, lába hab

és szeme láng.

 

Kötöztem néki koszorút,

kösöntyűt, illatos övet:

s lám, édesen nyögell felém,

és rám nevet.

 

Lépő lovamra ültetém,

szemem egész nap rajta volt:

ő tündérnótát énekelt,

s felém hajolt.

 

Majd gyűjtött manna-harmatot,

vadmézet s ízes gyökeret,

s szólt idegen nyelven - talán

azt hogy  szeret.

 

És tündérbarlangjába vitt,

és sírt nagyon, sóhajtozott:

s én négy csókkal vad, vad szemét

lezártam ott.

 

S álomba dúdolt engemet,

s akkor álmodtam - jaj! talán

utolsó álmom - a hideg

domb oldalán.

 

Sok királyt láttam, herceget,

arcuk sápadt, szemük irigy,

s szóltak: "La belle dame sans merci

bűvölt el így!"

 

És láttam éhes ajkukat

szörnyű intéssel nyílni rám:

és fölriadtam a hideg

domb oldalán.

 

És jaj! Ezért időzöm itt

magamba bolygva, sáppadón:

bár nincs madárdal, s kókkadoz

a nád a tón.

(Ford.: Babits Mihály)

*

Keats, John (1795-1821) az angol líra egyik legnagyobb költője, Shelley barátja; egy londoni bérkocsis fia volt. Orvosnak készült, de mint gyógyszerész működött, s igen korán elkapta a tüdővészt. A "szépség elvét" kereste, s lírájának uralkodó hangja a bánat. A görög művészetet mint a tökéletes szépség megtestesülését imádta, s zenei hatású költeményeiben a legmodernebb lírikusok által is nagyra becsült költészet megteremtője volt. Hatása napjainkig eleven. Olaszországban halt meg, ahonnan halála előtt csodálatosan szép lírai hangú leveleket írt menyasszonyának. Költői munkásságát saját kora kevéssé értékelte, annál nagyobb a hatása halála után az európai lírában.
 
A La belle dame sans merci című versét a laza elbeszélő és melankolikusan fájdalmas líra fűzi egységbe.

 

 1.

A kürtszót szeretem erdőkben, estetájt,

ha zengi üldözött suta végsóhaját,

vagy visszhanggal kisért búcsúját a vadásznak,

melyet Észak szele lombról lombra továbbad.

 

Hányszor értem meg ott, éjfélnek évadán,

hogy mosolyom fakadt, vagy könnyem, hallatán!

E hangok voltanak, véltem, melyek jelezték

a hajdani dicső lovag-urak elestét.

 

Ó, azurkék hegyek! Ó, áldott-szép haza!

Frazona szirtjei, Marboré katlana,

zúgók, melyek havas árral vágnak a mélynek,

piréneusi vad források, vízesések;

 

az évszakok fagyos s virágos trónjai,

melyeknek homloka jég, és fűben lábai!

Itt kell leülni és hallgatni estelente

egy-egy kürt bús, szelíd zengését messze-messze.

 

Olykor egy-egy utas, ha zajtalan a lég,

bongatja-zengeti ez érc-hanggal az éjt;

ütemes dalait kísérgeti körűle

bégető barika szép hangu csengetyűje.

 

Figyelmező suta nem lel búvóhelyet,

csak mozdulatlan áll a sziklaszál felett,

s a zúgó keveri hatalmas robajával

örökös panaszát románca dallamával.

 

Lovagok lelkei, visszatértek-e még?

S a kürt szavában a ti hangotok beszélt?

Roncevaux, Roncevaux! Olyan sötét a katlan!

Hős Roland szelleme tehát vigasztalatlan!

 

2.

 Meghalt minden vitéz, de egy sem menekült.

Vele Olivier él már csak egyedül;

a szirten Afrika vad népe körülállja.

"Meghalsz, add meg magad, Roland - a Mór kiáltja -,

 

már minden hősöd a szakadék fenekén."

Ő tigrisként üvölt: "Akkor adom meg én

magam, ha itt e sok piréneusi sziklát

s testüket a habok hullámukon gurítják."

 

"Tehát most - válaszol -, most meghalsz, mert ihol!"

S a hegy fokáról egy hatalmas szirt omol:

bukfencezett, gurult alá a szurdok-ölbe

s a fenyvek ormait, a vízig, mind letörte.

 

"Köszönöm - így Roland -, utat vágtál nekem."

S fél kézzel a hegyig gurítva sebesen,

a szirtre, mely megállt, fölmagasul merészen,

s e lépésre a had mozdul, hátrálni készen.

 

3.

Ezalatt Charlamagne s hősei csendesen

beszélnek lefelé ügetvén a hegyen;

a szemhatár ölén, miket vizek jeleznek,

látszottak völgyei Luz-nek és Argelés-nek.

 

Vígan volt a sereg. Kobzos lant húrjait

hangolta dallani az Adour fűzeit;

folyt a francia bor az idegen kehelybe;

pásztorlánnyal vitéz beszélgetett nevetve.

 

A hegyeket Roland őrzé, nem volt veszély.

Kocogva lomposan egy délceg feketén,

amelynek lila volt pompás lótakarója,

szent amulettjeit Turpin hordozta s szóla:

 

"Felség, csupa tüzes felhőt terel az ég;

állítsd meg a hadat; az Istent ne kísértsd.

Szent Denis úr szerint bizony lelkek azok fenn,

akik ott szállanak vörös láng- s füstözönben.

 

Villám villant föl ott, s két másik is megint."

S most hallák messziről a kürt zengéseit.

A császár megriad, s rúgtatva egyre hátrább,

megfékezé lova kalandos nyargalását.

 

"Halljátok?" - kérdezi. - "A pásztorok, akik

hívják az ormokon elszéledt nyájaik -

felelt az érsek úr -, avagy a zöld törpének

Oberonnak szava: tündérivel beszélget."

 

S a császár megy tovább; de aggó homloka

sötétebb s zordonabb, mint a vihar maga.

Mert árulást gyanít; s miközben erre gondol,

felbúg s elhal a kürt, s zeng újra az oromról.

 

"Jaj! Unokaöcsém! Balsors! Mert ha Roland

segítségért rivall, akkor már odavan.

Vissza lovagjaim, megmásszuk a hegy ormát!

Reszkess lábunk alatt, áruló Spanyolorság!"

 

4.

És fönt a hegytetőn megálltak a lovak;

testük hab; s Roncevaux lent a lábuk alatt,

épp most pirosodik a végső napsugáron.

A mórok zászlaja lohol a láthatáron.

 

"Turpin, a szakadék mélyén mit látsz, amott?"

"Egy már halott és egy haldokló lovagot.

Fekete szirt alatt összezúzva hevernek,

az erősebbikük ivór kürtöt emelget,

lelke kétszer hívott volt végóráiban!"

 

Az erdők mélyiben de bús a kürt, Uram!

(Ford.: Jékely Zoltán)

*

Vigny, Alfred de (1797-1863) grófi családból született; őseink hagyományaihoz ragaszkodva, maga is katonai pályára lépett, s katonai dicsőségről ábrándozott. Tizenhat és fél év alatt azonban nem sikerült döntő sikert aratnia a katonai pályán, s kilépett a katonaságtól. Katonáskodása idején a Pireneusok közelében táborozott, s ott írta, 1825-ben, Pau-ban A kürt című költeményét is, amely a régi dicső nemzeti múltat idézi. A balladás történetet a leíró és lírai részek teszik művészi remekké. Nyomtatásban 1826-ban jelent meg, s egyik legnépszerűbb verse volt hosszú ideig. Még mielőtt a Roland-ének teljes hiteles szövegét ismerték volna, az irodalmi közvélemény előtt népszerűvé tette ezzel a verssel a nagy nemzeti hős, Roland alakját. A katonaságtól búcsút véve, írói és politikai babérokról álmodozott, de egyik területen sem aratott sikert, s így elvonulva a közélettől, írta pesszimisztikus, de nagy hatású költeményeit, amelyek már csak a halála után kiadott kötetben láthattak napvilágot.
 
Írt regény és drámát is. Elbeszélő és lírai ötvözetű nagy verseiben tárgyilagos, mégis líraian izzó költői képekbe burkolja sokrétű romantikus mondanivalóját; egyik előfutára volt a parnasszistáknak.
 
A kürt című költeményéhez Roland halálának tragikus története adta az alapot, amelyet ő teljesen egyéni hangú balladává formált. A költeményben előforduló helynevek nemcsak couleur locale-ként szerepelnek, hanem valóságos helynevek arról a tájról, ahol Vigny élt, s ahol 778-ban, Roncevaux környékén, az 1057 méter magas Ibanetai-völgyben. Nagy Károly hátvédcsapatát, Roland-nal az élén, a környék lakossága a szaracénokkal összefogva, kegyetlenül lemészárolta.
 
A Marboré a Pireneusok 3260 méter magas hegye; az Adour a Pireneusokból Franciaország felé rohanó hegyi folyó, sok vízeséssel; Argelés-Gazots a Felső-Pireneusok egyik fontos városa; Pau a Pireneusok lábánál fekvő francia város, amely, 816 kilométerre Párizstól, a navarrai királyok székhelye volt hajdan.
 
A történelem is úgy tudja, hogy Roland Charlemagne unokaöccse volt. A király a történet idején, 788-ban harminchat éves volt. Oliver volt a hősök közötta  higgdt és nyugodt bölcs; Turpin a hadsereg hős papja, érsek.

 

 

 Történt éjféltájban éppen:

köd s homályon át,

jó lován a part mentében

nyargal egy kozák.

 

Hetyke sapka... félrecsapta,

kardja földig ér,

szürke por a gúnya rajta,

pisztoly csüng övén.

 

Nem fél féktől most a sárga,

lépésben halad,

dús sörényét meg-megrázza...

elmaradt a part.

 

Tört palánk mögött a holdra

két kis ház mereng,

falvak vannak arra... jobbra:

alvó rengeteg.

 

"Nem barangol egymagában

éjjel szép leány -

gondolá Gyenisz -, az ágyban

nyugszik mindahány."

 

Sarkantyúját jól bevágta!

Fölnyerít vadul,

s mint a nyíl, repűl a sárga

végig a falun.

 

Tiszta fényt derít a tájra

most a holdkorong,

ablakában egy kis árva

szőke lány borong.

 

Látja ott a lányt, a szépet,

szíve megremeg,

halkan-lassan arra léptet,

s így szólítja meg:

 

"Szürke fellegek vonulnak,

tűnik már a hold,

szép babám, derék lovamnak

húzz vizet legott!"

 

"Nem! Ifjú legénynek hinni

lánynak nem szabad!

Nem merek biz én kilépni,

húzz vizet magad!"

 

"Ej, ne félj, galambom, vélem

szívesen beszélj!"

"Száz veszélyt is rejt az éjjel!"

"Tőlem mit se félj!

 

Hagyd galambom azt a félszet,

bízd magad reám!

Ifjú élted elfecsérled...

Mit se félj, babám!

 

Bátran ülj fel, elröpítlek,

meg se bánhatod,

higgy nekem: ahol szeretnek,

mennyország van ott."

 

Hát a lány? Hajlott a szóra,

félt is meg nem is,

fölkapott mögé a lóra,

boldog volt Gyenyisz.

 

Elragadta, árkon-bokron,

hű volt a kozák,

két hétig - a harmadikon

elhagyta a lányt.

 

(Ford.: Brodszky Erzsébet)

 

*

 

 

1.

Hej, széles hátán a Volga folyónak

megcsobbant egy hegyes orru csónak,

hej, a csónakon erős evezősök,

mind kozákok, izmos ifju hősök.

A csónak-far viharvert deszkáin

ül a gazda, marcona Sztyenka Rázin,

előtte egy foglyul esett szép leány,

nem akárki, a perzsa királylány.

Nem néz Sztyenka Rázin a királylányra,

csak néz a jó Volga anyácskára.

Hej, Sztyenka Rázin nagy hangon kiáltja:

"Hej, ide hallgass, jó Volga anyácska:

gyermekkorom óta te itattál,

te ringattál, éjjel elaltattál,

ha vihar volt, a partnak átadtál,

kozákjaim s engem jól tartottál,

nem szunnyadtál, míg mi jól aludtunk,

s ládd, neked mi még semmit sem adtunk."

Hej, fölugrott marcona Sztyenka Rázin,

foglyul esett szép lányt fölkapám, ím,

habba vetette a perzsa király lányát,

vele csókoltatta jó Volga anyácskát.

 

2.

Indult Sztyenka Rázin

Asztrahány városba

Pénzért adni-venni.

Akkor kezd a bíró

vámot követelni.

Mutat Sztyenka Rázin

suhogó kelméket,

suhogó kelméket,

aranyszőttest, szépet.

Akkor kezd a bíró

mentét követelni.

Sokat ér a mente,

mert új a két szárnya:

az egyik hódprémből,

a másik cobolyból.

Konok Sztyenka Rázin

a mentét nem adja.

"Addsza, Sztyenka Rázin,

addsza a mentédet!

Ha adod: tisztesség,

és ha nem: akasztás

a rét hajlatában,

tölgyfa zöld lombjában

és kutyabundában."

"Vidd el, bíró, vidd el,

nesze, itt a mente,

nesze, itt a mente,

csak híre ne menne."

 

3.

Nem lódobogás, nem is emberi zaj,

nem trombita, kürt a mezőről,

csak a cinkos fergeteg süvít, zúg,

süvít, zúg teljes erőből.

Engem áhít, jó Sztyenka Rázint,

hajózzak a tengeren:

"Te vakmerő, te fekete betyár,

te fekete betyár, te kötélrevaló,

kelj föl, indulj, gyors a hajó,

nosza, bonts vitorlát,

száguldj a tengeren át,

nyerhetsz diadalt három ladikon:

elsőn színarany

másodikon színezüst

s egy szép hajadon a harmadikon."

 

(Ford.: Weöres Sándor)

 

*

Puskin, Alekszandr Szergejevics (1799-1837) az orosz irodalom világhírű költője minden műfajban jelentőset alkotott. Lírai költeményei mellett kisebb terjedelmű elbeszélő verseket is írt, s egész sereg balladát, amelyeknek tárgya sok esetben történelmi, sok esetben szájhagyományosan népi, hiszen gyermekkorától fogva szerette és ismerte a népköltészetet., A Sztyenka Razinról szóló történet is szoros kapcsolatban van a népi eredetű bilinákkal. Kisebb elbeszélő műveiben a Mérimée által átköltött szerb népköltői alkotásokat is fölhasználta. 

 

*

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.

 

 

"Átok reád, magyarok hazája,

átok rád, te pártos büszke nép!

Ingadozzon fejed koronája,

s mint az árnyék, légyen olly setét.

Mint kemény kard, olly kemény szíveddel

meg ne békélj soha ten feleddel.

 

És te, Isten! aki fölkenettél,

hogy viselném földön képedet,

elfelejts, ha meg nem védelmeztél,

nem kívánom több kegyelmedet.

Salamonnak nincs hol maradása,

földön nyugta, égre vágyódása."

 

A lesujtott angyalként imígyen

átkozódik a futó király;

tört sisakja, pajzsát elvetette,

s kardja csorba csonka vasból áll;

vért piroslik hősi arculatja,

honfivért a kardnak markolatja.

 

Teste dúlt, de lelke még dulottabb;

tátog a seb véres oldalán,

de nagyobb az, jobban ég szívében,

mellyet érez vesztett koronán.

Futva fut; de bármi gyors futása,

vele száguld keble" óriása.

 

S már folyók és rónaság vidéki,

bércek, völgyek elmaradtanak,

s a határnál a futó elébe

egy vad erdő lombi hajlanak:

ott elvész a bús lovag pályája,

ráborulván rengeteg homálya.

 

És az év jár; sárga koszorúját

veszti váltja a komor vadon,

felzendűl az elholt dal koronként

a viruló ifju lombokon,

agg a szarvas, feje ágozatján

éve számát büszkén mutogatván.

 

És az évek múltán a vadonban

domb alatt, hol forrás csörgedez,

mellyhez a vad csörtető robajjal

jár, ha hévtől szomjan epedez:

egy jámbornak áll kis kápolnája,

nyílt, födetlen, ég mosolyg le rája.

 

Egy letűzött kard a szent kereszt ott,

és az oltár Isten adta föld,

térdepelve éjt napot hosszában

a remete ott ahítva tölt;

és ragyogva ömlik el szakála:

mindenik szál lelki béke szála.

 

Kebelében szenvedély hatalmi

rég nyugatra csillapodtanak,

arcain vad indulat vonási

lágy-szelídre elsimúltanak;

egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája:

"Boldogúljon a magyar hazája!"

 

S elhal a nagy átok, messzetűnvén

a királynak gőgös álmai,

és az ember jobb természetének

visszatérvén aggodalmai:

"Légy szerencsés, rokonom hazája!

s a szerencsét ön erőd táplálja!"

 

Így ohajt, és teste' romladékán

a halálnak gyilkos karja győz,

összeroskad, s hervadó levéllel

eltakarja őt a sárga ősz.

S a királynak puszta sírhazája

most vadaknak ordító tanyája.

 

*

*

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)

 

 

A tölgyesben szél dühe dúl.

Az árnyékban betyár lapúl:

lesi, nem jön-e távoli

utas, kocsi.

 

Egyébként kondás. Száz malac

s disznó röfög a fák alatt,

s túr-fúr... De szótlan leskel a

haramia.

 

Barna öklében fokosa,

villog, mint az istennyila,

s amire röptében lecsap,

az ottmarad.

 

Megkíván egy jó falatot?

Baltája nyakszirtbe suhog,

s egy süldő némán dől vele

a makkra le.

 

S ha embert, pénzest, sújt vasa:

"Annak is piros-meleg a

vére... Én meg - így háborog -

szegény vagyok!"

 

(Ford.: Szabó Lőrinc)

 

*

Lenau, Nicolaus Niembsch von Strehlenau (1802-1850) Magyarországon, Csatádon született, iskoláit is itt végezte, majd Bécsbe ment s azután Stuttgartba. Az irodalomban az Uhland vezette ún. sváb iskolához csatlakozott. Később a politikai nyomás elől Amerikába bujdosott, ahol föltámadtak gyermekkori magyar pusztai és betyárokhoz fűződő emlékei, megismerkedett az indiánok szabad életével is. Betyárok, cigányok, indiánok képviselik a szabadságot költészetében. Visszatérve, Metternich Bécse várta, s lelke sohasem tudott felszabadulni többé, összetört lélekkel került a döblingi elmegyógyintézetbe. Nagy mestere volt a magyar tárgyú románc és ballada műfaj keverésének; indián dalai is sikert arattak életében. A Bakonyi betyár című verse a XIX. századi népi ihletésű betyárballadák alapján írt, egyénien megformált műballada.

 

 

Valaha rég

egy drága-szép

lovag nagy útra szállott.

Ment, mendegélt,

száz útra tért,

kereste Eldorádót.

 

Azóta agg

a szép lovag,

szivében átok, átok.

Bármerre ment,

se fönt, se lent

nem lelte Eldorádót.

 

És végtire

lankadt szive,

egy árny eléje állott.

Szólt: "Áldalak,

bus árny-alak,

mutasd meg Eldorádót."

 

"Ott messzi túl,

a Hold kigyúl,

az Árnyak Völgye vár ott

Vágtass el, el."

Az árny felel

"S eléred Eldorádót."

 

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

*

 

Sötét az éj a csúcsokon,

a hó szitál a bércen,

némán borong az ősvadon,

kard villan fönn az ormokon.

A kleftisz jár az éjben.

 

Markában villám fénye ég,

magas csúcs: palotája,

a távol kéklő messzeség

borít reá födélt: az ég,

s reménye: jó puskája.

 

Fuss, zsarnok, száll éjszínű kard,

és néked pusztulást visz,

verítékes minden falat,

de szégyenfoltot nem mutat,

úgy élt és halt a kleftisz.

 

Ármány az úr e földtekén,

és részrehajló végzet.

Szerencse, kincs gonosz kezén!

De itt a szirtek közt erény

még bizton rejtve élhet.

 

Rút kalmárhad terelgeti

a népet a vásárra,

hamis szava hitegeti,

de erre nem követheti,

hol szó a puska szája.

 

Borítsd csókoddal köntösük,

szolgák között te szolga!

De zöld a lomb itt, s mindenünk

Keresztünk és a fegyverünk,

ajkunk csak azt csókolja.

 

Te sírsz, anym? Fiad megyen;

imádkozzál hát, kérlek.

Elválunk! Kell, hogy így legyen,

mert többé nem viselhetem,

hogy szolga módra éljek.

 

Ne sírjatok, ti kék szemek,

kedves csillagvilágom,

nehogy marasszon könnyetek:

hegyek között szabad leszek,

s szabad lesz a halálom.

 

A föld dübörg - földindulás!

Egy puska koppan rajta.

Ó, borzalom, ó, vérfolyás,

emitt futás, amott csapás

s a kleftisz fekszik halva.

 

A gyászkíséret útra kél,

gyalog vonul utána,

a gyászdal is róla regél:

"Szabad a kleftisz,míg csak él

s szabad volt, ím, halála!"

 

(Ford.: Moravcsik Gyuláné)

 

*

Rangavisz, Alekszandrosz Riszosz (1810-1892) Konstantinápolyi görög származású családból született, egy ideig Bukarestben, majd Odesszában és Münchenben tanult. Görögország fölszabadulása után állami hivatalnok lett, majd egyetemi tanár, külügyminiszter és követ. Életének célja népe szolgálata volt mind politikai mind kulturális téren. Mit műfordítóis jelentős. Költészetében az újgörög nép életének fontos kérdéset választotta témául, s nagy szeretettel írt a kleftiszekről, a szegénylegényekről, akikről a szájhagyományos népköltészet is annyit énekelt. Rangavisz kiváló tudós is volt, ő írta meg a görög irodalom történetét, de lírai költeményein kívül írt epikus költeményeket és drámákat is.

*

 

A büszke Szíon elesett,

az Isten vára omladék;

a délceg oszlop- és tornác-sor,

hol tömjénfüst gomolyga másszor,

most puszta rom, feldúlaték.

 

Ah oltár papja mind leölve;

holt csecsemők hűs éjfelen;

mély csend remeg körül, kivéve,

ha a merész bolt egy-egy íve

leroppan, zúgva, hirtelen.

 

Egy pap maradt a gyilkolásból,

hozzá a fegyver nem hatott.

Midőn későre vált az éjjel,

vőn, ékesen arany szegéllyel,

papi fehér ruházatot.

 

Az urim s thummim tiszta fénye

ragyog keblén, mint szent tüzé;

ezüst hajtincse a komoly

sötétredős arcon lefoly

szakállának hava közé.

 

Így járdal utcák vadonán,

csak visszhang a kisérete;

a váz-rom elsápad körül,

ha űzött fellegek közül

a hold reá bús fényt vete.

 

Némán az ősz felhág a templom

hideg márványkockáira,

s meghatva sorsától, mely küldi,

könnyes szemekkel e szót küldi

az ég sötét foszlányira:

 

"Te elhagyád ten-népedet,

szent templomod feldúlva, ím!

Mely boltjain dereng vala,

a tiszta sugár elhala;

homályba dőlt a Cherubím.

 

Haragod az oltárt megtöré,

véráldozat minden papod;

nem méltatál továbbra bennünk',

hogy templomodra mi ügyeljünk;

az oltár rom, néped halott.

 

Vedd vissza hát a templom kulcsát,

reszketve nyujtom föl neked!"

S míg térdre hull ködlepte szemmel,

hall messziről, vad zörgelemmel,

tompa diadaléneket.

 

Amit imádva, kar-emelten,

a templom őre térdepel:

egy légi kéz könnyű sugára

ereszkedik le, és az árva

kulcsot magához vonja fel.

 

Kik távol azt ragyogni látták,

lesujtó villámnak hivék.

Hajnal pirult kelet vidékin:

s a templom márvány omladékin

a főpap holtan feküvék.

(Ford.: Arany János)

*

Frankl, Ludwig August (1810-1894) cseh származású osztrák költő, aki Bécsben Lenau, Beck Károly és Grün Anasztáz körében forgott, s ezek az írók keltették fel érdeklődését a magyarság iránt. Az utolsó főpap című versének forrása a Talmud, Arany először azt hitte, hogy héber nyelvű költeményt fordít magyarra; a verssel Jolowitz antológiájában találkozott, s megtetszett neki. Később Frankl egy 1861-ben megjelent kötete került a kezébe, s azt ismertette is a Szépirodalmi Figyelő-ben (1861, 22-23.sz.).
 
Arany a költeményt 1857 októberében fordította, s a kéziraton A főpap Agadai (Héber költemény) címet viseli, a Hölgyfutár-ban 1858. március 20-án jelent meg A főpap (Héber költemény) címmel.
 
urim és thummim = magyarázata Mózes II. könyvében (XXVIII. rész, 30. vers) található: Mózes a főpap öltözetét így rendeli el: egy mellvértszerű ékköves felső ruhadarab, egy efód (vállravaló), ennek pántján két onyx-kő, mindegyikre hat-hat név vésve: Izrael fiainak neve, születésüklsorrendjében. Az efódra csatolták a chósent (tudakoló), és ebben kellett elhelyezni az urimot meg a thummimot, azaz a tökéletességet és a tudományt, egy-egy ékkő alakjában; a főpap e kövek csillogásából értesült Isten ítéleteiről
cherub = angyal

*

Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból - Európa Könyvkiadó,Bp. 1972.

 

Harminc nemes Budára tart,

szabad halálra kész;

harminc nemes bajtárs előtt

Kont, a kemény vitéz.

 

Mind hősök ők, mind férfiak,

mind hű és hazafi -

mint pártütőket hitlenül

eladta Vajdafi.

 

Budán a bősz király előtt

megállnak zordonan;

szemükben a nemes harag

s a kar hatalma van.

 

De trónusán áll a király,

s szól ajkiról a gőg:

"Földig boruljon térdetek,

ti vétkes pártütők!"

 

Szólott haraggal s bosszusan -

a harminc összenéz,

harminc nemes bajtársival

Kont, a kemény vitéz.

 

"Nem úgy, király!" - kiált a hős;

s megrázza ősz fejét;

vélnéd, egy erdő rengeti

hatalmas üstökét.

 

"Nem úgy, király! Az égre nem!

A pártütő te vagy!

Te tetted azt, hogy a hazán

az átok súlya nagy.

 

Vért s éltet áldozott neked

e nemzet székedért,

s te rút gyülölséggel fizetsz,

az Isten tudja mért!

 

Vagy visszavíjja ős hazánk

szabadságát karunk -

vagy érte küzdve, hű felek,

egyért s együtt halunk.

 

De térdet, zsarnok úr, hogy így

dúlsz minket és e hont,

nem hajt neked, sem e sereg,

sem Hédervári Kont!"

 

Szólott haraggal s vakmerőn,

inkább meghalni kész,

sem hogy térdét meghajtaná

Kont, a kemény vitéz.

 

És bősszel a király viszonz

- s király haragja nagy -:

"Halál reád, oly rút halál,

mint felségsértő vagy!

 

Halál reád, nyakas vezér,

te itt is lázító!"

S zordon mögötte feltűnik

az óriás bakó.

 

Elsápad a nép, áll a hős,

s áll a harminc nemes:

rajtuk Zsigmond pillantata

végiglen tévedez:

 

"Kezemben élet és halál,

halljátok, pártütők!

Ki térdel, annak élet int!"

De nem mozdulnak ők!

 

Mind hősek ők, mind férfiak,

mind hű és hazafi;

vérét a hős, ha halni kell,

nem retteg ontani.

 

"Hát vesszetek mindannyian,

haláltok a bitó!

- mond a király -, s így vesszen el,

ha kell, egy millió!

 

És mégyen a harminc nemes

a gyászpiacra föl;

vérpallosával a bakó

kifárad, s újra öl.

 

S a néma légbe nem vegyül

csak legkisebbke jaj;

csak a tömegnek ajkain

egy elnyomott sohaj.

 

Ki az, ki végsőnek maradt

a harmincból, ki ő?

Hogy mindegyikkel társhalált

halhasson, a dicső?

 

Így áll az őserdők disze,

az óriási cser,

a fejszés hozzá sújtani

csak ételkedve mer.

 

A cser bevárja a csapást;

a bajnok visszanéz,

s szemben fogadja a bakót

Kont, a kemény vitéz.

 

"Mint bajnokot, mint férfiút,

így illet a halál,

nem gaz, nem orv, egy honfi az,

ki most e törzsön áll.

 

Az megtagadja istenét

egy szolga életért;

a hősnek egy rablét helyett

halála nyújt babért.

 

Halálom, és a társaké

egy véres áldozat,

melyből a honnak üdv fakad,

Zsigmondnak kárhozat!"

 

Szólott a hős, sújt a bakó,

a nap homályba vész -

így halt el a harminc nemes

s Kont, a kemény vitéz.

 

S a néma légbe nem vegyül 

csak legkisebbke jaj;

de a tömegnek ajkain

kél lázadó moraj.

 

"Zsigmond király, zsarnok király

- s a zsarnok vére fagy -,

ítéleted törvénytelen,

az ország foglya vagy!"

 

 *

Garay János (1812-1853) a reformkor egyik jeles folyóiratszerkesztője (Regélő, Rajzolatok, Hírnök, Jelenkor) sok lírai és elbeszélő költeményt is írt. Maradandó csak Az obsitos lett, Kodály Háry János-a által halhatatlanná vált. 1848-49-ben a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom professzora lett, balladái közül a Kont című országszerte ismert volt, s iskolai tankönyvek 1945-ig állandóan közölték szövegét. Több mint hatvan balladát írt, s szónokias hangjával divatot teremtett. A Kont a nemzeti függetlenségért folyó harcban nemzeti visszhangra talált.
 
"Hédervári Kont István fia volt Kont Miklósnak, ki Nagy Lajos olasz hadjárata alatt Nápolyban fényes érdemeket szerzett. Azok közé az alsó-magyarországi  elégedetlen főurak közé tartozott, kik az 1387-ben magyar királlyá koronázott Zsigmond helyett Nápolyi Lászlót, a meggyilkolt Kis Károly fiát akarták trónra emelni. Az elégületlenek évekig tartották magukat horvátországi váraikban, mígnem 1393-ban utolsó erősségöket, a Boszna partján fekvő Doborvárát is elvesztették. Az üldözöttek a szerémi erődségekbe vették magokat... Vajdafi György kikutatta a boldogtalanokat, s a király nevében mind a harminckettejöknek kegyelmetígérvén, megadásra bírta. Utóbb mégis, szavát megszegve, vason kísértette őket Budára." (Greguss Ágost-Beöthy Zsolt: Magyar balladák 97.l.)
 
A történeti valóságot Garay a balladában kissé meghamisítja, mert a királyt nem Kont kivégzése után fogták el, hanem nyolc évvel később, 1401-ben, mivel a főurak nem tűrhették tovább Zsigmond önkényeskedését. Előbb Visegrádon, majd Siklóson volt bezárva.
 
Greguss Ágost szerint a Kont "nagy népszerűségét nem műbecsének köszönheti, hanem a művészettől idegen politikai találkozásoknak."
 
üstök = haj, itt átvitt értelemben költői képként: lombozat
bősszel = bőszültséggel, melléknév főnévként használva

 

Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból - Európa Könyvkiadó,Bp. 1972.

 

 

Hej, Kata, hej, szép Katica

Háza - palotája!

Három zaporogi kozák

áll a kapujába.

Mezítlábas Simon,

Mezítelen Jankó,

a harmadik híres legény,

Iván Jarosenko.

"Bejártuk mi Moldvát

és egész Ukrajnát -

hej, Kata, hej, szép Katica!

Nem láttunk olyan lányt."

Egyik mondja: "Testvér,

hogyha gazdag lennék,

aranyam mind neki adnám,

csak egyetlenegy óráig

Katával lehetnék."

Másik mondja: "Testvér,

ha nagy, erős lennék,

minden erőm beleadnám,

csak egyetlenegy óráig

Katával lehetnék."

Harmadik megszólal:

"Mindent megszereznék

s a világot odaadnám,

csak egyetlenegy óráig

Katával lehetnék."

 

Kata gondolkozott

sokáig magában:

"Van nekem egy édes bátyám,

senyved rabigában,

Krímben, török vasbilincsben;

ki meghozza nékem,

zaporogi kozákok közt

az legyen a férjem."

 

Lovakat nyergeltek,

útra kerekedtek -

hej, Kata, hej, szép Katica! -

bátyjáért eredtek.

A Dnyeperbe bukott egyik,

mély sír hűvösébe,

másikat Kozlovban

huzták karóvére.

Iván Jarosenko

hétszer kel birokra -

török rabságból,

Bahcsiszerájból

a lány bátyját hozza.

 

Reggel ajtók csikordultak,

nép tódul a házba:

"Hej, Kata, hej, szép Katicsa,

tekints a bátyádra!"

Vígan nézegetett,

pillantott, nevetett:

"Nem bátyám ez, de kedvesem!

Csak tréfáltam veled!"

"Hej, Kata, becsaptál!"

Lányfej hullt a porba,

szökkent a habos vér -

"Gonosz házban gonosz a sors!

Ne haragudj, testvér!"

"Jobb lesz nekünk most már

odakinn a pusztán..."

Vágtatott két kozák

egy hangot se szólva,

csak a szél süvített,

nyomukat beszórta.

Hej, Kata, hej, szép Katica! -

Rádobták  a földet,

s a két híres zaporogi

nem szólt róla többet.

 

(Ford.: Weöres Sándor)

 

*

Sevcsenko, Tarasz (1814-1861) az ukrán nép nagy költője, jobbágyból lett szabad ember: váltságdíját művésztársai fizették meg földesurának. Kiváló festő is volt. Költeményei 1840-től kezdve jelentek meg. Az ukrán népköltészettől sokat tanult, s a népi költészetet művészi fokra emelte.Verseit a korabeli kritika nem fogadta szívesen, "muzsikköltőnek" csúfolták. Az orosz demokratikus írók s maga az ukrán nép annál nagyobb lelkesedéssel köszöntötte a nagy művészt. A cári elnyomás ellen határozott hangú költeményekben lázított; 1847-ben politikai versei miatt, és mivel tagja volt az ukránok titkos társaságának, száműzték. 1858-ban kegyelmet kapott, de később újra letartóztatták. Az üldözés és börtön megtörte egészségét s fiatalon halt meg.

 

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)

 

 

Ott áll komor arccal a vajda előtt,

hallgatva is őrzi a régi erőt.

 

Vállról lekerült a selyemköpenyeg,

sebszájon a vér nem apadva csepeg.

 

Bilincses a lába, bilincs a kezén.

Nem jár ma vadonban az éj idején.

 

Sóhajtva tünődik: A régi idő -

az a jó, ami vissza már sose jő.

 

"Ej, végre a lábad a tőrbe jutott?

Farkas koma végre verembe futott?

 

Hallgatsz? Az a hír: ha te mulatozol,

nincsen, ki legyőzne dalolva, sehol,

 

kedvedre ma sorsod aligha lehet -

holnap bemutathatod énekedet."

 

S felelt komoran s dacosan a legény:

"Holnap dalolok? Dehogyis teszem én!

 

Holnap veszik el gazul életemet,

holnap te dalolsz öröménekeket.

 

Daloltuk elégszer a víg dalokat,

ha vittük a vízhez az árosokat.

 

Lett volna dicsérni dalunkat okod -

bezzeg nem örültek az árosok ott.

 

Csengett a dalom a lakodban is ám!

S törtem poharad szilaj ének után.

 

Ittam pecsenyédhez a jó borodat,

s csókoltam, öleltem az asszonyodat."

 

(Ford.: Áprily Lajos)

 

*

Turgenyev, Ivan Szergejevics (1818-1883) Arany Jánosnál egy évvel fiatalabb orosz regényíró pályáját költeményekkel kezdte, s később tért át a szépprózára. Költészetét a magyar olvasóközönség eddig nem nagyon ismerte. Áprily Lajos fordításában adjuk egyik balladáját, ez is mutatja, hogy a korában divatos műfajnak egyéni művelője volt.
(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)

 

 

 

Világos éj, jeges szél... Vércsatakban

a héroszok sír nélkül alszanak.

Üvegszemük meredt, kezükbe kard van,

fejük felett sötét hollócsapat.

 

Búsan világol a hold jégkorongja,

feláll Hjalmar a holtak között,

kezét a csonka markolatra nyomja,

s párás sebajka csendbe gőzölög.

 

- Kiben van itt még egy kevés lehellet,

hej, hol van a sok víg, erős legény?

Reggel vidám dalt zúgtak még a mellek,

mint a rigók a bokrok sűrüjén.

 

Mind néma. Sisakom tört, roncs a fegyver,

lazult, kopott az elnyűtt, ócska bárd.

Vérzik szemem. Zajt hallok, rémesen ver

tengerzúgása s érzem a halált.

 

Jöjj drága Holló, emberhús falója!

Tépd fel szívem, itasd vascsőrödet.

Testünk a romlás holnapig megója,

szívem Ilmer lányának vidd, öreg.

 

Most Upsalába sör foly, éji Holló,

korsó kocog, dalol a jó barát,

vilámsebesen szállj, te puszta-bolygó,

vedd a szívem, s keresd a bús arát.

 

Ott fenn ül a varjú-csapott toronyban,

éj-fürtje lóg, bús arca hófejér.

Ezüstfüggője szikrás fénybe lobban,

s szemfénye csillagtűzzel is felér.

 

Menj, bús követ, a halvány lány lakába,

vidd el szívem, s jelentsd a viadalt,

mutasd meg azt, hogy még holtan se gyáva,

s reád mosolyg Ilmer leánya majd!

 

Én meghalok már. Vérzem száz sebembül,

időm lejárt. Hull a rőt színü csöpp.

Testem vidáman majd a napba lendül,

s a fényes istenek közé ülök.

 

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

*

Lecnte de Lisle, Charles-Marie (1818-1894) a Réunion szigeteken született, s egész életében rajongott az egzotikus tájakért és témákért. Filozofikus hajlamú, kissé pesszimista költő; nagy érdeklődést mutatott az utópista szocialisták eszméi iránt, s részt vett a polgári forradalomban. Amíg Hugo száműzetésben volt, ő volt a francia líra vezető alakja. Költészetében hadat üzent a romantika szertelenségeinek, s objektív, személytelen, ún. parnasszista költészet megalapítója lett. Költeményei mélyén a nagy szenvedélyek és mély érzelmek hűvös képek ögé rejtőznek. Ő fejtette ki első kötetének előszavában (1862), hogy a költészet legyen "elefántcsont-torony". Kora polgárságától elfordulva, új utakat keresett.
 
A XX. sz. elején a Nyugat nagy nemzedékének műfordítói különös érdeklődésseklfordultak feléje. BAbits Mihály már 1904-ben lefordította  Hjalmar szíve című költeményt, amely életében nem is jelent meg. Kéziratban azonban elküldte György Oszkárnak és Kosztolányinak, akik elismeréssel fogadták. Kosztolányinak írt levelében (1904. augusztus 20.) így értékeli Leconte de Lisle költészetét:
"Bizonyára jobban érdekli önt véleményem Leconta de Lisle-ről. Hát ez nagyon magas. Kedvvel hasonlítom őt Arany Jánoshoz... Alig van több nagy epikus - mint épp Leconte és Arany - és Flaubert -, aki formában szintén elbeszélő, míg kortársai, ha sok regényt is írnak, majdnem mind lírai vagy drámai emberek. Persze meg kellene határoznom, mit értek épika, líra, dráma alatt, de ez ide nem fér. Azt is elhagyom most, mennyiben hirdetője Lisle a görögök és zsidók harcának; majd máskor. Elég az hozzá, színarany művészetet találtam benne, hatalmasan felemelő hatással, bár talán kissé többször ismétli magát, mint Arany, s kevesebb érzéke van a tömörségre. Már eleget fordítottam belőle; Hjalmar szíve gyönyörű dolog." (l. Bewlia György: Babits - Juhász - Kosztolányi levelezése, 33-34. és 253.l.).
A Hjalmar szívé-t először Kosztolányi tette közzé Modern költők című gyűjteményében, s cikket is írt a költőről 1906-ban (Magyar Szemle).
 
A Hjalmar szíve című költeményt Leconte de Lisle 1862-ben adta ki a Poémes barbares című kötetében, a hamarosan nagy sikert aratott. Összehasonlításul emlékezzünk arra, hogy Arany János Buda halála 1863-ban nyerte el az Akadémia Nádasdy-díját, s nyomtatásban 1864-ben jelent meg.
 
György Oszkár véleménye Babits Hjalmar szíve-fordításáról ez volt:
"A Hjalmar szíve gyönyörű, és a fordítás nem maradhat messze az eredeti mögött, a nyelve alig, de a ritmus nem tökéletes, márpedig Leconte de Lisle hibátlan formájú verseket írt. Eddig ugyan kevés versét ismertem, Párizsban olvastam néhányat, de ez a vers egész ismeretlen volt előttem. Honnét szerezted meg? Kosztolányi adta kölcsön?"
 
Babits a Leconta de Lisle-fordításokról 1904. november 17-én ezt írta Kosztolányinak:
"A Leconte de Lisle-fordítások Négyesínél vannak; ha hamarjában nem kapom vissza őket, a legszebbet leírom önnek, emlékezetből." A Négyesynél levő fordításokról többet nem tudunk, Babits önéletrajzában így ír felőle:
"Négyesy tanár úr arra méltatott, hogy néhány kiváló műfordítónak megmutassa és dicséretben részesítse..." (Belia i. m. 258. l.)

 

Gyere csak haza a rétről, apám, ni, Péter levelet írt,

és gyere csak ki a kapuba, anyám, ni, írt a drága fiad.

 

Nézd, itt az ősz,

nézd, ott a fák, sötétebb zöld, sárgább, rőtebb a színük,

hűsítik s édes illatukba vonják Ohio falvait remegő levelükkel

az enyhe szélben,

ott érett alma csüng a kertben s szőlő a lécre futó venyigén.

(érzed a szőlő illatát a tőkén?

Érzed a tatárka szagát, ott, hol a minap zömmögtek a méhek?)

 

És mindezek fölött, csak nézd, az ég olyan szelíd, áttetszi az

eső után, csupa csudaformájú felleg,

alant is minden oly szelíd, és minden él és gyönyörű, s tanyánk

szépen virul.

 

Lenn a mezőn minden szépen virul,

de gyere már haza a rétről, apám, gyere már, ha a lányod hív,

és gyere csak ki a küszöbre, anyám, a kapuhoz jöjj egyenest.

 

Úgy fut, ahogy csak bír, valami rosszat sejt, a lépte inog,

nem veszteget időt simitkozásra, főkötőjét sem igazítja meg.

 

Tépd fel a borítékot,

ó, az ő neve áll a sorok alatt, de ez nem a fiunk írása,

ó, valami idegen keze írt a drága fiunk helyett, ó porba

sújtott anyai szív!

Szeme előtt minden megimbolyog, káprázik, feketét lát, csak

a lényegét érti a szóknak,

félmondatokat, lőtt seb a mellén, lovasok rohama, kórház,

bágyadt jelenleg, hamarosan javul.

 

Ó, ez az egy alak itt előttem,

a bőnépű, dús Ohio közepén, amely csupa város ,csupa tanya,

arca halotti sápadt, agya tompa, közel az ájuláshoz a kapu-

félfára dől.

 

Ne sírj annyira, édesanyám, (tördeli a süldő leányka zokogva,

körötte megrémülve, némán szorongnak húgai),

anyám, szívem, hát olvasd, Péter jobban lesz nemsokára.

 

Jaj, a boldogtalan fiú, nem lesz jobban soha (nem is beteg az

már,bátor, egyszerű lélek),

míg a család ott álldogál a kapuban, befejezte,

meghalt az egyetlen fiú.

 

Bezzeg az anyja, az beteg,

sovány testén csakhamar gyászruha feketéllik,

nappal nem kell az étel, éjjel vonaglik ágyán, gyakran fölébred,

ha éjféltájt fölébred, zokog s eped mély epedéssel,

ó, bár eltűnne innen, úgy, hogy senki se látná, csöndben meg-

menekülne az élettől, s eltűnne,

hogy nyomon követhesse, hogy megkereshesse édes holt

gyermekét, és el se hagyja többé.

 

(Ford.: Szabó Magda)

 

*

Whitman, Walt (1819-1892) Arany Jánosnál két évvel fiatalabb, Petőfinél négy évvel idősebb volt; a modern költészet nagy újítója, az észak-amerikai Whitman. Szabad ritmusú versei a modern európai költészetre nagy hatással voltak 1855 óra, amikor Fűszálak című kötete megjelent. A polgárháborúban mint betegápoló vett részt, 1875-ben szélütés érte, s csaknem két évtizedet élt még ezután, derűs öregkort érve meg. Demokratikus panteizmusa arra késztette, hogy kora társadalmának visszásságait kegyetlenül bírálja, s az emberi intézmények képmutatását leleplezze. Sok olyan témát tett költőivé, amelyről azelőtt álmodni sem mertek a költők. Merész újító volt, széttörte a versforma bilincseit, s oldott szabadverseiben minden életeseményt és tényt a költészet varázsos erejével emelt ki a hétköznapi szürkeségből.Lírai költészetében tovább élnek a Bürger óta divatos balladás elemek, amelyek a lírába egy kis történést, élettényt lopnak be.

 

Vasile Alecsandri

(A kép forrása: http://hu.wikipedia.org)

 

 

Jótermő föld határán, amit a vajda bírt ott,

bő barázdáit hányja egy szép jobbágyi birtok,

melyre a kapzsi vajda már rég szemet vetett,

s ravaszul megszerezné, akármiként lehet.

Úgy véli, ha palástján lik van, azt jól befonja

rongyával az arany közt majd a szegény condra...

Eladni ősi földet mégsem óhajt a nép,

mert vérével kötötte a röghöz gyökerét.

"Nem óhajt?... - így a vajda bömböl -, hát ily merész lett

az aljanép?... Fejét is emelni egyre készebb?

Enyém elé helyezné azt, amit ő akar?

Hogy mi ura parancsa, nos, tudja meg hamar!"

 

Reggel,m hogy rózsaszín fény gyullad a szemhatárra,

lovára kap a vajda, száz csatlós megy utána,

s barázdát vonni visznek egy óriás ekét,

hat pár ökör nyög egyre, úgy vonja mind elébb...

zölden ragyog a nagy rét a tiszta nyári napban,

de mégis összerezzen fű, fa, virág riadtan,

elhallgat a pacsirta s a távol égperem

mögül sötétlő felleg tolul föl éktelen.

A rét sarkán befordul az eke, és garázda

vasa mögött sötéten fölfénylik a barázda,

amerre jár, iszonnyal nyögdel szerte a rét,

mintha vad kés metélné az élő tetemét.

Fájdalma és haragja harsan föl borzadozva,

midőn a vas a fényes zöld pástot szerteosztja,

s a széles, hosszú sebből nehéz jajszó üvölt,

a gazságot az égnek panaszolja a föld.

 

Csak mennek a vad szántók... haladnak egyre messzébb,

s ím, utat kedves nőnek nyit most a zöld füves rét.

Sugár és bús. A keblén tart gyöngéd csecsemőt,

kendője néha lebben, s lép egyre csak előbb.

Megáll, s szarvánál fogja most az ostorhegyest.

Égő tűz kél szemében, aztán beszélni kjezd:

"Elvennéd, ugye, vajda, atyáink birtokát,

s nem rettegsz, hogy az égbolt villámát sújtja rád.

De, vajh, fiacskám testén ekéd ereszted-e?

Nos, legyen rajtad bélyeg tetted veszett neve!"

És kebléről a földre teszi le kicsi kincsét.

S mintha csoda történnék: hogy jobban megtekintsék,

meghajlanak az ökrök, figyelik és szagolják,

de egyikük se moccan, hogy átlépje a pólyát.

 

"Félre!" - hörög a vajda, s egyszerre csak kitűn,

hogy torkára fagyasztja szavát a sanda bűn.

A nő meg izmos karját a keblén összefonja,

s kendőjét hátravetve pillant föl a goromba

vad arcra, s így kiáltja: "Itt öld meg inkább nyomban,

mintsem miattad éljen szegényül és nyomorban.

Vond, vond hát a barázdát, vadállat, és temessed

híred-neveddel együtt ide e csöppnyi testet!"

 

Vadul ekkor a vajda, tüzes ostort ragad.

Az ökrei közé sújt. S nem mozdul a fogat.

De fújó orrlikaikból a fényes lebke köd

lágyan körültakarja a kedves csecsemőt.

Forró dalát is újból kezdi a kis pacsirta.

Az asszony könnye hull-hull, örömtől mintha sírna.

 

"Némber! - bömböl a vajda, mint vérszomjas vadállat -

kölyköddel együtt érezd vas-ízét a halálnak!"

Őrültként ront reája, de lépést sem teszen,

s körül már a bozótos zúg ellenségesen,

körül bosszúkiáltás rettentő hangja harsan,

lábak dobognak, mintha sereg rohanna gyorsan,

tomboló tömeg árad - mint a hétfejű sárkány,

eget-földet tapodva jő felhők barna hátán.

A jobbágyság!... Szaladjon a rabló, hogyha tud!

Az igaz büntetéstől az úr s csatlósa fut!

 

Jobbágy rohan ekéjét most visszavenni hát,

s az úr nyakába vetni az eldobott igát.

 

.       .        .      .      .      .      .      .      .      .      .

 

Eltűnik a sok rabló. Fény járja az eget.

Rivalg a nép, s a gyerek nevet és integet.

 

(Ford.: Szemlér Ferenc)

 

*

Alecsandri, Vasile (1821-1890) a román irodalom egyik kiemelkedő alakja a XIX. században. Sokat foglalkozott a népköltészettel, s a maga gyűjtötte dalokat és balladákat 1853-ban Párizsban adta ki. Ez a román irodalomban az első népköltési gyűjtemény. Maga is sokat tanult a népköltészettől, s balladában megfinomította, megszépítette, műköltőivé avatta a szájhagyományos darabokat. Írt költeményeket, színdarabokat és prózai műveket is. 1848-ban a forradalmi mozgalmat nemcsak írásaival, hanem szervező munkájával is támogatta, ezért előbb Erdélybe, majd Párizsba volt kénytelen menekülni. Az elátkozott eke című népi témájú balladája állásfoglalás a szegény nép igazsága mellett. Balladai és románcos elemek keverednek benne.

 

Délszakra sodorta

egy könnyű hajó,

fájt már a szivnek

az északi hó.

 

A tengeren eltünt

a jéghegy, a mult.

A délszaki tájon

bús vágya csitult,

 

felgyújtja hajóját; -

s a kék levegőn

a füstgomolyagból

híd kel remegőn.

 

S a délszaki éjből,

hol lángol a nyár,

a hídon a ködbe

egy árny hazajár.

 

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

 

*

Ibsen, Henrik (1828-1906) a norvég irodalom kiemelkedő nagy drámaírója. Költőként alig ismerjük. Előbb gyógyszerésznek készült, aztán orvostanhallgató lett; ifjúkorában főleg lírai verseket írt, amelyek szabadságvággyal vannak tele, és forradalmi lendületükkel hatottak olvasóira. 1849-ben a forradalmi Magyarországhoz írt költeményében együttérzéséről tett vallomást. 1852-ben Bergenben mint a Norvég Színház dramaturgja került közel a színházhoz, s kora egyik legkiemelkedőbb drámaírójává fejlődött. Gyűlölte a polgári képmutatást, kegyetlen kritikával leplezte le az álszenteskedést, s ezért külföldre kellett távoznia. 1864-től 1891-ig élt távol hazájától, s Rómában írta meg első nagyhatású drámáját, a Brand-ot. A ballada drámai képességeinél fogva kiválóan alkalmas volt mondanivalójának kifejezésére; Peer Gynt című drámai költeményében is érzékelhető ez a balladásság. Szimbolista drámái társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, de van bennük bizonyos individualizmus, pesszimizmus, arisztokratizmus is.

*

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)

 

Thaly Kálmán

(A kép forrása: www.mek.niif.hu)

Kurucok, kurucok, hajh, szegény kurucok -

be megsötétedett ti fényes napotok!

 

Ó, gonosz szerencse, ó, keserves óra!...

Trincsini mezőnek vérrel borítója.

 

Sok ezren borultak ott önnönvérekben,

mások tántorodtak régi hívségekben.

 

Labanc már Ocskai; sok vitéz hadnagyi

átkozva siratják az ő labancságát:

verje meg az isten állhatatlanságát!

 

Kemény Beleznai, serény Jávorkával,

ama Bornemissza, híres Rácz Miskával

 

esksznek Újvárban egymásnak kezére,

erős esküvéssel Ocskai vesztére:

 

"Bátor vérontásom - történjék halálom,

álnok árulónak bosszúját megállom,

álnok árulónak bosszúját megállom!"

 

S nyárnak hévségében - ősz sűrű ködében

kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben.

 

Beleznai kétszáz labancát levágja -

Pilátushoz küldi őköt vacsorára.

 

Bornemissza véle gyakran kergetődzik,

Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik...

 

Jávorka pediglen paraszti ruhában -

egynihány vitézzel csak bétör házában.

 

"Héj, Ocskai László! a nagy tobzódástúl

kelj föl immár, érted elgyöttünk Újvárbúl!...

 

Vérünk árulója, most add meg magadot!"

- Fölkele Ocskai; de fegyvert ragadott...

 

Kiverik kezébűl, s úgy homlokon vágják -

vér elborította mind a két orcáját.

 

Viszik már, viszik már, kötve paripára,

nyargalton-nyargalvást - viszik már Újvárba.

 

Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott:

"Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!"

 

Hadiszék bírái ott egybegyülének,

hitiszegő felett őkl széket ülének.

 

Írjátok furérok, írjad sereg-diák -

vérveres téntával a nagy szentenciát:

 

"Világ példájára feje elüttessék,

várnak bástyájára karóba tüzessék.

 

Hadd lássák mindenek: az lator mint jára,

ki megszegvén hitit, támadt hazájára!"

 

- Mikor rézdobokat megütték a vártán,

mikoron a sípot megfújták a bástyán:

 

akkor az piarcon álltak mind fegyverben,

kihozák Ocskait, vasakkal terhelten.

 

Ott felzöndülének vitézek, hogy látták:

"Öld meg az árulót! Hozzá!..." - azt kiálták,

 

S ha fejét nagyhamar hóhér el nem csapja:

testét vitézlő rend ízekké szaggatja!

 

Föltüzék az fejét a bástya fokára,

amely néz Nyitrára, egy nagy árbocfára.

 

Nagy fekete hollók sűrűn szálldosának -

s ott környül kerengvén, ekkép károgának:

 

"Ká, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak;

ilyen nagy vitéznek - lenni árulónak!

 

De nem kár, hazáját, vérit eladónak

szemeit kivájni, fekete hollónak!"

 

- Már Ocskai László másoknak nagy példa:

gonosz árulóknak így lészen halála!

 

Lelkeket világon szélvészek kergetik -

azután pokloknak lángjára vettetik.

 

- Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáztízben...

Szegény magyarokat segítse az Isten!

 

*

Thaly Kálmán (1839-1909) nemcsak történész és országgyűlési függetlenségi politikus volt, hanem költő is, fiatal korában lírai és elbeszélő, főképp balladás hangú verseivel keltette föl kora érdeklődését. A kuruckor, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának lett búvára, hatalmas levéltári anyagot adott ki, és több monográfiát írt a kuruc háború hőseiről. Ő adta ki a kuruc költészet remekeit a különféle családi levéltárak sárgult papírjai közül, s azok közé a maga írta archaikus nyelvű költeményeit is eredetiként besorolta. 1872-ben jelent meg Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez című munkája, amelyben az Ocskai Lászlórúl való ének is megtalálható, eredeti kuruc versként közölve.

Filológusaink hamar észrevették, hogy bizonyos kuruc verseknek, a "legszebbeknek" különbözik a nyelve és modora a sokkal eredetibb egyszerűektől, s kutatni kezdtek. Egymástól függetlenül két tudósunk: Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos kimutatta, hogy ezek Thaly szerzeményei, de tudományos vizsgálataik eredményét csak Thaly halála után tették közzé, nem akarván megsérteni a köztiszteletben álló öreg tudós érzékenységét. A tanulmányok 1913-ban jelentek meg, s azóta szét tudjuk választani az eredeti kuruc költeményeket és a Thaly-balladákat.

Az Ocskai Lászlórúl való ének korának egyik jelentős balladája, s nagy hatással volt később Ady kuruc verseire is. Thaly kuruc balladái az Ocskai-n kívül: Esztergom megvétele, Kiállott Rákóczi stb.

Ocskai Lászlóról (1680-1710) Thaly nagy történelmi monográfiát is írt (1880); ennek alapján készült Jókai Szeretve mind a vérpadig című regénye. Az Ocskai-téma még a XX. században is eleven: Herczeg Ferenc megírta 1901-ben Ocskai brigadéros című színművét, amelyet színházaink évtizedekig játszottak. 

Tricsin = Trencsén; 

Pilátushoz küldi vacsorára = megöli, elpusztítja; népi mondáson alapszik, de a Thaly által használt forma helyett a népnél:

Pilátusra vicsorította a fogát = meghalt jelentésű formulával találkozunk; eredete a bibliai jelenethez kacsolódik:aki Pilátushoz megy, annak élete veszélyben van, halála biztos

Újvár = Érsekújvár

furér = íródeák

*

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)

 

Pákh Albert

(A kép forrása: www.bparchiv.hu)

 

 

Három szinész Létára tart,

éhenhalásra kész;

három komédiás előtt

Csont a kóbor szinész.

 

Mind lumpok ők, mind rongyosak,

mind éhes hazafi -

mint naplopókat Karcagon

elverte Abday.

 

Létán új direktor előtt

megállnak borzasan;

szájokban a kiszáradt nyelv

s egy makrapipa van.

 

Korcsmában ül direktor úr,

s kancsót emelve bőg:

"Szervusz, hehé! Meggyüttetek

ti szomjas éhezők?

 

Korcsmárosné! Vizet nekik.

Egy dézsa friss vizet!

Józan szerepre, hadd tudom,

használni mint lehet?"

 

Szólott hebegve s részegen;

a három összenéz -

három ripők bajtársival

Csont, a kóbor szinész.

 

"Nem úgy, uram!" - kiált fel ő -

s megrázza nagy fejét;

vélnéd egy medve lengeti

bozontos üstökét.

 

"Nem ugy uram! Kupámra nem!

A vízivó te légy!

Te add, ha kell, a józanat,

nem tudja azt e négy.

 

Búzát s bort áldozik neked

Nagyléta színedért,

s te békanyállal így fogadsz,

az ördög tudja, mért!

 

Vagy visszavíjja ős jogát

torkunknak e fokos,

vagy meghalunk együtt veled,

tudd meg, vén potrohos;

 

de vizet, hallod-e, amely

csak életünkre ront,

húsz éve hogy nem kóstola

se e sereg, se Csont."

 

Szólott szomjában vakmerőn,

inkább elveszni kész,

sem hogy vizet hörpentene

Csont, a kóbor szinész.

 

És gőzzel most az úr viszonz

- a bornak gőze nagy -:

"Friss víz beléd, oly jéghideg,

hogy béled összefagy.

 

Friss víz beléd, szájas vezér,

te részeg siheder!"

S zordan mögötte feltünik

egy óriás veder.

 

Elsápad a kóbor vezér

és a három szinész;

nehéz szemmel direktor úr

a sápadókra néz.

 

"Kezemben sódar és kenyér,

halljad meg, négy ripők!

A vízivónak élet int!"

De nem moccannak ők.

 

Mind lumpok ők, mind rongyosak,

mind éhes hazafi,

s egy csöpp vizet - húzd nyársra bár -

nem bír kortyantani.

 

"Hát vesszetek mindannyian,

haláltok a friss víz

- mond a direktor -, s vesszen így

ha kell, nem négy, de tíz!"

 

S nem mennek ők: de a sugó

a nagy veder felől

kancsóval jő, s a friss vizet

torkukba önti föl.

 

S a néma ajkra nem vegyül

csak legkisebbke jaja;

csak a gyomornak öbliben

kél lázadó moraj.

 

Ki az, ki végsőnek maradt

a négy közül, hogy ő

haljon didergő társival

vízhalált a dicső?

 

Így áll az őserdők dísze

a bátor szívü nyúl,

ónjától a vadásznak ő

azonnal földre hull.

 

De most bevárja a vadászt,

a ripők hátranéz;

szemben fogadja a súgót

Csont, a kóbor szinész.

 

"Mint borisszát s komédiást

így fojt meg vízhalál;

nem vinkó, nem ser, nem bor az,

mely - ó! - gyomromra száll.

 

Más megragad moslékot is

egy árva gázsiért;

de én - huh! - vízhez nem nyulok

száz püspök kincseért.

 

Bukásom és a társaké

egy vizes áldozat,

melyből reánk halál szakad,

de rád is kárhozat!"

 

Szólott a hős, önt a súgó,

a gége vízbe vész -

így dőlt hanyatt három ripők

s Csont, a kóbor szinész.

 

S peshedt légbe felriad

irgalmatlan kacag;

de a korcsmáros dühbe jő,

s ajkán kél szörnyű zaj:

 

"Direktor úr, hej, részeg már

- s a részeg lába rogy -,

ez már csak plusquam disznóság,

alunni, ágyba, totty!"

 

*

Pákh Albert Petőfi barátja s a kor legnagyobb humoristája. Petőfivel még Sopronban ismerkedett meg, amikor az ott katona volt. 1843-44 telén Debrecenben találkoztak újra, s Pákh ekkor anyagilag is támogatta a nyomorgó költőt. Később Pesten egy ideig egy lakásban is laktak. Pákh humoros írásai 1844-től kezdve jelentek meg Kaján Ábel álnév alatt. Pákh is tagja volt a Tízek Társaságának, de 1847-ben betegsége miatt ausztriai gyógyintézetbe volt kénytelen menni. Csak 1850-ben tért haza, s előbb az Újabbkori Ismeretek Tára című lexikont szerkesztette, majd 1857-ben Jókaival együtt megalapította a Vasárnapi Újság-ot, amely korának legjobb képes hetilapja volt. 1864-ben az Akadémia tagjává választotta, 1865-ben pedig a Kisfaludy Társaság tagja lett. Nem sokkal élte túl ezt az írói munkásságát elismerő kitüntetést.
 
Csont című balladaparódiája 1857-ből való, s benne a Garay-féle patetikus balladát gúnyolja ki, hiszen ebben az időben rengeteg balladát írtak kezdő és már ismert íróink, s ezt a műfajt új értékekkel csak Arany János képviselte. A szónoki hang Arany balladái után időszerűtlenné vált. 
 
Pákh balladaparódiáját országszerte szavalták, igen tetszett a közönségnek. Garay Kont-ja 28 versszak, Pákh paródiája 29 szakaszból áll.

*

 

Maria Konopnicka fotója, 1902.

(A kép forrása: www.worsten.org)

 

 

- Fűzfa, fűzfa, ki nevelte fel a fád?

Ki bűvölte bús dalokra furulyád?

- Erdő-szülőm nevelt, mikor

hajnalig

harmatgyöngyben állt a testem

övemig.

 

Táplálékot jó anyám, a föld alatt,

szomszédom, a szomorú nyír, siratott...

Fekete rög adott sót és

kenyeret,

dajkálni rét s mező küldött

friss szelet.

 

Holdvilágos éjjeleken megeredt

s zúgott a sok kis falusi ház felett...

Ezüst fényben megmártotta

szárnyait,

s galagonyát szórt s a vadmák

magvait.

 

Bút szedett fel sok-sok régi sír során,

korállokat rázott meg a borbolyán,

rengetegre mennydörögve

rácsapott,

hogy nyomában tölgyfa-kórus

jajgatott.

 

Árvák könnye, régi bánat, gyötrelem

szállt utána, mint a pára, réteken,

megcsókolta zsenge vesszőm,

s elszaladt:

furulyává bűvölte az

ágamat...

 

(Ford.: Áprily Lajos)

 

*

Igazában Konopnickiné Wasilewska Maria, a lengyelek legismertebb költőnője. Leghíresebb műve egy paraszteposz, melyben a kivándorolt lengyelek életét ábrázolta nagy művészettel. Népköltői indítású lírai és balladás hangulatú költeményei nemcsak igaz érzéséről tanúskodnak, hanem bizonyos megújulását is jelentik a hagyományos lírának.

 *

 (Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)

 

 

 

Szőnyi István: Kerti pad

(A kép forrása: www.museum.hu)

 

 

A vén parkban didereg a magány,

s két árnyék suhan át az éjszakán.

 

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,

alig érteni, halkan mit beszélnek.

 

A vén parkban didereg a magány,

s múltat idéz két boldogtalan árny.

 

- Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?

- Mi köze hozzá? Minek érdekeljen?

 

- Arcom álmodban ma is megjelen?

Feldobog szíved a nevemre? - Nem.

 

- Ó, szép napok! Milyen forró s igaz volt

csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.

 

- És kék az ég, s a remény végtelen.

- A remény eltűnt, egünk fénytelen.

 

Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,

és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

 

(Ford.: Szabó Lőrinc)

 

*

Verlaine,Paul a francia költészet egyik legnagyobb alakja s legfinomabb lírikusa. "Modern Villon"-nak is szokták nevezni. Rimbaud-val való barátsága, családjával való meghasonlása s  mértéktelen részegeskedése rossz hírbe keverte, teljesen elzüllött. Gyermeki lélekkel és tisztasággal nézett szembe a világgal, s nagy művészettel formálta meg lelke legbensőbb és legmélyebb érzelmeit. A merész szókimondás, a vallásos őszinteség s a forró szenedély együtt található költészetében. Szimbolizmusa, verseinek zeneisége nagy hatással volt az utána következő költők generációira az egész világon. Költőfejedelem volt és kocsmatöltelék, csak halála után kapta meg költészete a megfelelő értékelést. XX. századi modern költészetünk Adytól kezdve igen nagy tiszteletben tartotta.
Érzelmes párbeszéd című költeményében egy nagy költő lírai mélységeit tárja föl, s a párbeszédes elemmel továbbviszi a balladából azt, aminek nem szabad meghalni. l1868-ban jelent meg ez a költeménye először az Artistes-ben. Egy francia esszéista szerint (Le Dantec) az utolsó két sor Ronsard költeményeinek reminiszcenciája.

 

 

 

Munkácsy Mihály: Ásító inas

(A kép forrása: www.museum.hu)

 

 

 "Öt napja nem ettem ebédet, és

oly messze az otthon, s nincs fizetés,

csak koldulás a munka helyett,

alig kapok egy darab kenyeret."

 

Az inas mért jár erdő-sürüben?

Mi nyilall át arcán jéghidegen?

Mit néz, it lát reménytelenül?

Fák közt nézése hová merül?

 

Jön az esi homály, a nap lepihent,

lármáz a rigó, de körötte csend.

Mit ringat az éger a rét fölött?

Eltűnt egy ember az ág között.

 

Kopott batyuból hasogat kötelet,

és megköti jól a gerince felett,

azután elernyed - kurta a kín,

a napot legutólszor látta, ím.

 

Ráperdül a harmat, újul a nap,

fuvoláz a pirók, a gerle kacag,

és szinte semmi se változott,

egykedvű szél sürüségbe susog.

 

Jön egy puskás erdőkerülő,

az akasztottat lemetéli ő,

és szenvtelenül, hivatása szerint

a hatóságnak jelenti a hírt.

 

Glasszékesztyűs bíró kisiet;

itt rablógyilkosság nem esett,

hát vár a tetemre a hullaház

s a sír, amelyen kereszt se vigyáz.

 

Mert nem találtak irást, se nevet,

csak egy számot kap, a száztizeset;

volt százkilenc emez egy előtt.

Ki látta őt, ki szerette őt?

 

(Ford.: Weöres Sándor)

 

*

Liliencron, Detlev von német költő; katonatiszt volt. Hajlik az impresszionizmus felé; verseiben bizonyos szociális érzés is található. Az inas című költemény is ilyen szegényekkel együtt érző lelkületet mutat. Balladát írt a parasztlázadásról.

*

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)