Csicsada:Irodalom-birodalom

Mit mondasz, óh szegény lelkem magányos árnya,
mit mondasz, óh szívem ma, múlt-gyötörte szív
a szép leányra, szent leányra, égi lányra,
kinek varázs-szeme új ifjúságra hív?

Dicséretem legyen dicséretére zengni,
légtestén érzem az angyalok illatát.
Édes magas kegyét fel nem érheti semmi,
tekintete reám fényöltözetet ád.

Akár az éjszakán, magányban, áhítatban,
akár tömeg között, utcákon és utakban
a légben fantoma, mint fáklya lángja, rezg.

S szólalva néha, szól: „Szép vagyok s azt szabom rád,
hogy im szerelmemért csak a szépet szeresd:
őrangyalod vagyok, s a Múzsád és Madonnád!”

(Ford.: Babits Mihály) 

* 

Fáradt szemed, szegény szerelmem
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer színét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.

Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer színét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.

Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer színét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.

(Ford.: Babits Mihály) 

Bús szellem, küszködés vad imádója hajdan,
a Remény, mely előbb sarkantyúzott vígan,
nem ösztökél tovább. Ülj el, boldogtalan,
vén ló, ki tántorogsz, botlasz az utcazajban!

Törődj belé, szívem, aludj bután a bajban!

Bukott, bolond! neked se kéj álmaiban
nincs már öröm, öreg, se büszke viadalban
akár fuvola zeng, akár trombita harsan:
Gyönyör! ne is kísértsd dacomat! Hagyj magam!

A drága kikelet illata odavan.

S az Idő úgy robog át percről-percre rajtam,
mint dermedt test fölé ha szörnyű hó zuhan:
magasból nézem én e Gömböt, hogy suhan,
helyet se kérve rajt, hová fejem lehajtsam.

Hóförgeteg, ragadj!

(Ford.: Babits Mihály) 

1
A SÖTÉTSÉG

Pincémben, hol bús visszhanggá a szó nő,
hová a Sors vetett, fenéktelen
búnak boltjában, hol fény nem terem,
hol - csak az Éj velem - zord ápolónő, -

vagyok, mint piktor, akit úgy ítélt
egy élces Isten, hogy homályra fessen,
vagy gyászos étvágyú szakács, ki nyersen -
nem úgy - forralva falja önszívét,

percekre villan, nyúlik, szembetárul
egy csillogó kísértet - csupa báj.
Keleti, álmodó mozdulatárul,

mihelyt a teljes termete kivál,
ráismerek látogatómra: nő az,
sötét és mégis oly sugáros: Ő az!

2
AZ ILLAT

Szíttál-e néha halkan terjedő
tömjént, mely dómokon remegve száll át
vagy régi zacskó ó levenduláját,
szimattól ínyenc élvre gerjedő?

Mély, bűvös bájjal, részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!
Egy drága testen így a szerető
emléknek gyűjti ritka bokrétáját.

Hajából, mely rugalmas és nehéz,
eleven zacskó, ágy tömjénezője,
szárnyas zamat tolonga, vad s merész.

S ruhái, selyme közt a drága szőrme,
mit tiszta ifjúsága itat át,
kiválasztá a prémek illatát.

3
A KERET

Miként festmények, varázsát emelve
(akármely híres ecsettől ered),
külön szépséget ád a szép keret,
a nagy természetből kiszigetelve,

akként, hozzásimulva, őt ölelve,
bútor, aranyzás, érmek, ékszerek,
ritka bájának szinte része lett,
tökéletes szegélyt köréje szelve.

S ő olykor azt hívé, hogy hirtelen
minden belé szerelmes, s meztelen
csókjába fojtá a szatinhalomnak

szép testét, mely borzongással teli
gyors s lassú rebbenéssel mímeli
friss, gyermeteg kecsét a kis majomnak.

4
AZ ARCKÉP

Hamut hagy Kór s Halál az őrszemekből,
amelyek értünk égtenek híven:
e buzgó, gyöngéd, óriás szemekből,
e szájból, melyben fuldokolt sziíem,

e csókok balzsamfüvéből, e könnyű
sugárnál élesb elragadtatás
tüzéből, lelkem, mi marad? Óh szörnyű!
csak sápadt rajz, háromszín krétaváz,

amely, miként én, elhal a magánnyal,
s amelyet az Idő, izgága vén,
naponta megsikárol, sörteszárnnyal: -

Élet s Művészet átka, barna rém,
nem ölheted meg egyről az emlékem!
arról, ki gyönyöröm volt s büszkeségem!

(Ford.: Babits Mihály) 

Mikor a Természet még teremtő forrással
minden áldott nap uj szörnyet fogant talán,
miért nem éltem egy ifjú leányóriással,
mint kedves cica egy királynő oldalán?

Szerettem volna én látni testével lelkét
félelmes játék közt szabadon nőni fel;
kitalálni, szívén sötét lángot ha rejt-é
a nedves köd alatt, mely szemét födi el?

Kedvemre mászni át hatalmas tagjait;
nagy térde lejtején lecsúszni, vagy a karján;
s olykor, ha nyáron a nap oly nagyon hevít,

hogy teste a mezőn végig-lankadva nyúl,
keblének árnyokán aludni hanyagul,
miként nyugodt tanya egy kerek hegynek alján.

(Ford.: Babits Mihály) 

Régi fejléc

Az Emberiség koponyáján
ül a szerelem
s e trónt nevetve profanálván
üli szemtelen.

A légbe ezer buborékot
vígan fúvogat,
talán hogy majd utolérjék ott
a csillagokat.

S a fényes gömb mind oly törékeny:
röpülni tanul,
s szétpattan, mire tudna, régen
arany álomul.

S hallom, hogy minden búboréknál
feljajdul a fej:
„Vad játékod, piciny pribék, már
mikor hagyod el?

Mert mit így szájad unalomból
a légbe kilő,
nem egyéb, mint az én agyamból
a vér, a velő!”

(Ford.: Babits Mihály)