Csicsada:Irodalom-birodalom

- Gyermekelőadás elé –

Fuvallatos, rügybontó reggelen,
Mikor az első hírnök megjelen:
A vidorajkú, villámszárnyú fecske,
Hogy a világ nagy ünnepét jelentse;
S a téli bútól bús falak mögött
Meglátjátok a röpke hírnököt:
A lelketekben új öröm fogan,
Az égre fölmutattok boldogan.
Az öreg int, a gyermek tapsikol,
A lányka ajkán halk örömsikoly,
Az ifjú kalapot ujjongva lenget:
„Fecskét látok”- csendül a drága zengzet.
És bár egy fecske nem csinál tavaszt,
Hogy miért jött, hadd mondjam meg azt.
Túl a hegyeken, ily időkbe, messze
Pihenni ült millió égi fecske.
Kik szárnyukon nekünk a tavaszt hozzák,
S előre küldik egyiket mihozzánk
A leggyorsabbat hírnökül menesztve,
És ezért öröm a legelső fecske!
S tudjátok-e, hogy a legelső fecske
Miért száll kémlődve hosszan az ereszre?
A gerendák alá miért tekint?
A tornyok ablakán be miért kukint?
És hintázik, danázik csicseregve,
Vagy megül, gubbadt tollal keseregve?
Kiküldve őt a honi drága tájra
A többi fecske szívrepesve várja,
Hogy visszatérve hírt vigyen nekik:
Várnak-e még tavalyról fészkeik?
Jöhetnek-e nagy ujjongón, kacagva,
Keringőző, csicsergő szent csapatba,
Lesz-e, ahová berebbenjenek,
Drága pihék közt megpihenjenek.
- S most már megmondhatom, kedves közönség,
Engem is küldtek kis szepegő fecskék.
Mert itt a kifestett falak megett
Rebegve vár egy csicsergő sereg.
Múzsák mérföldes szárnyán robogunk
S a szárnyunkon mi is tavaszt hozunk;
Az ifjúságnak szent tavasza lesz,
Mely jöttünkön elébetek repes.
S kiküldtek engem, hadd nézek körül,
Mint első fecskén szívetek örül?
Ujjongtok-e nekem, a hírvivőnek,
Hírül vigyem az utánam jövőnek,
Hogy akarjátok énekük szeretni
És akartok a mókánkon nevetni?
S hogy szövődnek közöttünk drága kapcsok,
Hogy mosolyt adtok, újrát, csengő tapsot.
Oh, kérlek benneteket igen szépen,
Fogadjátok örömmel fecske-népem.
Nézzétek el ha félénk még dalunk,
Hiszen mi csupa kis fecskék vagyunk.
Most keringünk a legelső tavaszban,
Most éneklünk először a mgasban.
Legyetek minket befogadni készek,
Nyíljon meg szívetek, a drága fészek!

(Forrás: Cimbora, 1923. jún. 27.)

Csóka László festménye: Anyóka almákkal a kötényében

Ha nem lesz többet ifjú, fürge vérem:
Kis házikóm lesz akkorig, megérem.

A ház mögött, ha jól fordul a kockám,
Lesz egy tenyérnyi kertes udvarocskám.

Nehány fenyő a kertet megtalálja
Lugasba ülni jó lesz majd alája.

S nő majd virágom: pézsmám, szarkalábam,
És portuláka hajt az út porában.

S oly csöndes leszek, hogyha megöregszem:
Tyúkokkal kelek, tyúkokkal fekszem.

Napközt elbíbelődöm házi bajjal:
Tejforralással rongyolt párnahajjal.

Este, ha vacsoracsillagba nézek:
A jövőt kérdem, múltat nem idézek.

Mert nincsen rózsa s emlék tövis nélkül –
De a halállal szívem összebékül.

... És akik tudták, hogy ki lakott bennem,
Nem emberszóval siratnak meg engem.

Fenyőfáim majd bólogatva intik:
„Lehajtott fejjel jött árnyunkba mindig.

Alázatra a lelkét eljegyezte
Annak, ki óvta őt, ki jól fedezte.”

S szól egy virág: „Rágondolok kezére,
Gyámoltalan sorsunkban hű vezérre.

A gyöngéhez oly gyöngéd volt e kéz!”
S sok kisvirágom sírva összenéz.

(Forrás: Cimbora, 1928.09.30.)

Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,

Mintha a menny kapuját reám nyitnád,

A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat.

Tudom: enyém vagy s egyedül való vagy,

Ki lelkembe rózsát, sugarat szórhat –

És üdvösségem forrása a lelked.

Tudom: a nevem imádságnak ejted.

Tudom: több vagyok néked minden szentnél,

- Óh meg is halnék, ha nem így szeretnél –

De néha sírok. Akkor ne kérdezz.

Meghalnál értem, de meg nem értesz.

Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam,

Melynek szellője se érte a lelked.

Lásd, sohse voltam hívő, balga gyermek,

Nekem nem kellett játszipajtás, játék.

Hívott a csend és csábított az árnyék,

Még dajkamesék álmait aludtad

Mikor lelkem már vágyva vágott utat

Szomorúságok rengetegjén által,

Beszélgettem bánatos árnyú fákkal

S mélyére láttam egy nagy óceánnak

Mit úgy hívnak, hogy: bánat.

És hogyha néha álomtalan esten

Lelkem kibomlott s elhagyá a testem,

Megostromoltam más világok nyitját,

Fellegek álmát, csillagoknak titkát.

A föld eltűnt – megnyílt a végtelenség,

Óh álmodásos, álomtalan esték,

Utak, amiknek ölét sohse jártad:

Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad.

És néha sírok. Akkor ne kérdezz.

Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.

Tizenhét éved, csóktalan szerelmed –

Oh égbe visszaszállt, szomorú gyermek.

- És néha, hogyha úgy feksze hanyatt

Az ég oly tiszta, mély, oly végtelen.

Csak sejtelem még fönn az alkonyat

Csak alig sápad lent az égperem,

Mint sóhaj és mint szétfoszló selyem,

Mint alvó angyal lágy, kicsüggő szárnya

- Galambtollak, bodros lehelletpelyhek –

Ott imbolyog egy kis selyemlő felleg

És egyre fönnebb már és egyre fönnebb

Mind átlátszóbbk halványabb, enyhekönnyebb

És fölszívódik. Nem marad utána

Csak egy ragyogó könny a szempillámon.

S ő nincs, sehol nincs. Oh szomorú gyermek

Én csóktalan, tizenhétéves álmom....

Az alkonyat jő és estbe simul.

Függöny lesurran, lámpafény kigyúl

- Ma nem kell épp annyit tanulniok –

Zörren a kulcs, fölpattan pár fiók

Ott festett faskatulyák rejtekén

Fénykép, száradt virág, rejtett regény

Köztük ott gömbölyül – s oly csillogó –

Dédelgetett, sápadt ezüstgolyó.

Munkába fognak keskeny lánykezek

Finom ujjak közt ónlemez rezeg

Golyóra nyomni ezt rongyból a prés.

Göngyölni, fényesítni ott a kés

S míg simogatják, csiszolják mohón

Kezükben színezüstre vál az ón.

Golyóba rejtett titkos cédulán

Őrzi jövőjét, álmát mindahány

Ezüstgolyója majd ha nagyra gyűl

Ábránd s álom valóra teljesül...

És nő a golyó sugározi kezd.

Finom, holdfényű szálakat ereszt

Minden sugár a messziségbe nyúl

Pár sápadt lányarc sugarasra gyúl

Lelkük hószárnya meglibben bohón

Jövőbe szállnak az ezüstgolyón.

Könnytelt szemünk ott üdvözölve lát

Magukrendezte pár csinos szobát

Árnyadó kertet dús virágokat

Egy hű kezet és hulló csókokat

Mindent mi szép, mi szent, mi tiszta, jó

Megad nekik egy kis ezüstgolyó...

Kezükben az ón csillogó ezüst

Valónak hiszik, mi csak pára füst

Mert félek, mindből egy pár év után

Egy kopott óngolyó marad csupán.

Faskatulya vagy más zúg rejtekén

Porosan, elfelejtve ül szegény

Csalódott asszony vagy bús vénleány

Ha kezébe venné néha tán,

A lányt, ki ónból gyúrt ezüstgolyót

Kopott vaságyon tűzről álmodott

S aki immár oly idegen neki

Lemosolyogja tán, leneveti

Vagy könnye ered, mint szelíd folyó.

Ó szegény lányok, szegény óngolyó...

Lábamhoz ül. Kezében hegedűje.

- Az aranysárga ég már elfakult –

S valami új, magacsinálta nóta

Sírásba csalja remegőn a húrt.

Kezem ölembe siklik tétlenül

És nézem finom, vonagló kezét:

Márványfehér. Jobban remeg a húrnál.

Szitál, szitál az alkonyi sötét.

Már alig látok. Csak szeme világol

És érzem: lopva közelébb simul.

Tekintete fölkúszik esdve hozzám

És – láztól, könnytől?  nem tudom, kigyúl.

Csuklik a nóta, aztán elakad.

Immár lehullt egészen a sötét.

Hiábavaló, forró könnyet sírni

Ruhám fodrába temeti fejét.

Mint búvó patakot mélytorkú szikla

Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.

Tengernyi napsugár fekete éj lett.

Tenger csillagból nincs egy árva szikra.

És mégis: Néha mintha fény vakítna

Szemem behúnyva sápadtan mosolygok

És könnyem indul szinte, enyhe-boldog.

Mintha egy tündérkéz szívembe nyitna:

Oh mélyen – elfalazott vaksötétben

Nem látni bár még most is minden úgy van

Mint hajdan, sértetlen, szent, drága épen.

És elvakít opálos tündöklésben

A múlt, ha néha egy parányi résen

Az emlék tünde holdfényként besurran.

„Mint rózsa, ki még bimbó, halvány.

Mint alvó gyermek éjfél karján

Oly némán, némán.

Mint pásztortűz bent, messzi éjben

Mint gyöngy a tenger arany alján

Oly mélyen, mélyen.

Mint élő tűz, hamuba, titkon

Mint fojtott könny kiperg a pillán

Mint felhőből kicsapó villám:

Oly izzón, izzón.”

Opálszín ég alatt, holdfényes éjben

A rezedák mámort lehelnek.

Mámorosan, ketten – egyedül ébren

Imbolygunk némán egymás mellett.

Gránátvirág halkan, peregve hull ránk

És villognak a sápadt dáliák.

Nem érne hozzám, össze nem simulnánk

Pedig egyetlen csók ma a világ.

Csak halkan, mint az álom, felsóhajt.

De a szemembe nézni nem mer,

Sötétlő mirtuszágat félrehajt

Megszakad az aranyfövenyű part –

És ránk kápráz kékölű tenger.

Igézet ejt meg. Bűvölten remegve

Nyitott ajkkal szótlan varázsban állunk,

S irigyen érezzük, hogy ringatja egybe

Holdfényes víztükör az árnyunk - -

Láttalak egyszer.

Tavaszi tűzben metél a parkon.

Sok sápadtkelyhű remegő rózsát

Bontott az alkony.

Láttam egy ágat

Rogyásig virágtűzbe borulva.

Láttam, hogy nyúlt ki, hajlott ki érted

Lágy sziromujja.

Láttam, hogy hullt rád.

Sírva simult rád, csókolta vállad.

Illata szárnyalt, mint a sóvárgó

Néma imádat.

Láttam, lágy szirmok

Lábad elébe sírva peregtek.

Jaj hogy te azt a kihajló rózsát

Észre se vetted.

Beh szomorú volt.

Beh temetés volt, bár tavaszalkony.

Láttalak egyszer – jaj, meg se láttál! –

Jöttél a parkon...

Júlia szűz álmát hozom.

Ki hajnalán az ifjúságnak

Megfogant titkos szomjúságnak.

Júlia szűz álmát hozom,

Kit féltve hordtam át sok éven

Mint kagyló gyöngyöt rejtve, mélye.

Mint kagyló fekszik tenger alján,

Mint tüzet hamu föd be: halvány.

Júlia szűz álmát hozom,

Mint magban eljövendő áldás

Alszik benne ezer virágzás.

Szemembe gyöngyös tűz szivárog

Pacsirtaszós hajnalra várok,

Napra, csókra s ha kell, halálra.

Üdvözíts, ölj meg. A tied

Júlia álma, szűzi álma.

Nem aki lomhán és sugártalan jő

Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,

Nem az a csend borul le néha rám!:

Koronás, hermelinpalástos...

Alkony szitál és át az ablakon

A kora május zsongva leskel

Kezedben izzó muzsikájú könyv

Úgy állunk összehajló testtel.

És én a hangodon keresztül

Behunyt szemmel iszom a lelked.

És elhallgatsz. És ez a csönd.

A fejed a vállamra ejted -

Hol vagy?

A napok telnek, telnek.

Homályos, ködös hajnalok kelnek.

Napokon át szitál a hó.

A város zaja tompa elhaló,

Fénytelen, szürke délután

A villanyrudak dróthálózatán

Fáradt madarak ülnek csapatostul,

Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...

Céltalan úttal a várost járom.

Kerget valami zsibbasztó álom:

Hogy újra járjam az utcákat mostan

Hol egyszer véled találkoztam.

Hogy megremegtessen a park nagy csendje

Hol a május jött egyszer vélem szembe.

Rohadó május. Kikaparnám

Két kézzel most a hó alól

Egy sugaráért, egy mosolyodért!

S nem vagy sehol.

Úgy akartam elmenni, hogy ne tudja.

Az ajtó nyitva állt, s ő még aludt.

A napfény már hajnali tűzbe verte

Bús szobáját, a girlándos falut.

A takaró úgy övid visszatűrve.

És láttam halvány, szenvedő fejét.

Finom haja mint fátyol bomlott szerte

Ruhái a szőnyegre szórva szét.

És láttam vállát, olyan hófehéren

És hullámzott, csak úgy alig-alig.

Alatta szíve – megfáradt madárka –

Alig bontotta, csukta szárnyait.

És lehelete úgy csókolta ajkam

Mint sóhajtás, elfojtott és finom.

Nem tudom én, most olyan volt egészen

Mint hóra ejtett liliom.

S mint tündérlány, akit meglestek éjjel

De rápergett egy izzó gyertyacsepp:

Megálmodta, hogy többé sohse néz rám

Mikor a könnyem arcába esett.

Szeme fölnyílt, s szemembe jajdult némán.

A szél ma újra fölszerelte

Száz zengő-zúgó hangszerét.

Ablakom alatt síppal, dobbal

Ad újra éjjeli zenét.

A furulyája szomorú.

A furulyáján visszajár ma

Gyermekkoromból bús mese:

- Én is voltam királyleánya –

Szobám ma újra idegen lett

A megkopott szokott falú.

A mécs oly félve, sírva táncol

És búg nyöszörgve a zsalu

Mintha itt verne titkosan

Egy kósza lélek kósza szárnya

Legyezve forró álmomat:

- Én is voltam királyleánya –

Már nincs zsalu, nincs keskeny ágy se.

A falon elfakul a csík...

- A verandán, üvegkalitban

Két kis kanári álmodik.

A verandán egy gyermek ül.

Sötét hajának finom árnya

Nyitott könyvére imbolyog:

- Én is voltam királyleánya –

A koronát ma sírva látom,

Mit a fehér gyermek visel.

A gyermekség nagy tiszta álmát

Mit nem cserélne semmivel.

Ígéretföld előtte még

Az ifjúság dús kanaánja

S ő beteljesülésre vár,

- Álmok szelíd királyleánya –

Csitt, csitt. Koldus, beteg vagyok ma.

Az ablaknál sípol a rés.

A takaró a földre csúszott

A szélben kialudt a mécs,

Sohase látták koronám

Nem, sohse vált be lelkem álma.

Bús éjféli lidércnyomás;

Nem tudja senki, senki más:

- Én is voltam királyleánya -

Láttam virágot, akit délről hoztak.

Afrika tűzben fogant kaktuszát

Láttam, hogy nőtt, hogy vágyott és hogy sorvadt,

Hogy vívott faggyal, köddel nagy tusát.

Láttam madarat, nyirbált, tépett szárnyút.

Láttam madarat szűk kalit megett.

Végtelen égről, rétről néma álmút.

Láttam szomorgó méla gyermeket,

Ki sánta volt, beteg volt, vagy szegény tán,

Azért a játéktól otthon maradt.

Lent kavargott a nép a déli sétán,

Karika szállt száz gyermek-kéz alatt

És ispiláng és aranyláncom járta

S a gyermek nézte könnyesen, sóvárgva - -

Láttam magam. E bús szegény világot.

Elsüllyedt álmom, szétrongyolt vitorlám.

És sírtam a szárnyszegettek, sóvárgók,

Itthonmaradtak, összetörtek sorsán.

- Kívánok szerencsét neked.

A múlttól könnyű búcsúzást:

Jövőre mindent, mosolygóst, csudást.

Fehér álmot, forró élményeket.

Fakadó friss hajnalokat.

Rugalmas ébredést, korát,

Tengernyi terve üde mámorát

Izzó ágyat, acélos izmokat.

Munkát sokat, sokat neked.

Hajlítson, hajtson minden délelőtt.

Feszítse pattanásig szűz erőd.

Szívja ki verejtékedet.

Délfelé bágyadt renyhülést.

Sok kedves étkeid során

Átszűrve dús pincék legóbb borán

Tested, lelkednek édes enyhülést.

Szendergő álmok pillangó-raját.

A város fölverő zaját,

A hívogató, kincses tárakat

Ott mindent, mi leköt, mi fölragad.

Míg hazatérsz s elnyújtózol hanyatt,

Hunyt szemmel lesve, hogy az alkonyat

Bepergeti az utolsó derűt.

Vágyat. Zsibongót. Gyönyörűt.

Ledér lányok ígéretét.

Ajkuk csillog, szemük sötét.

A léptüket surranva, sírva lesd.

Karjukat fonja rád az est.

Az üdvök teljes poharát.

Perzselve pergjen rád, mint tűzzsarát.

Zsibbadt, eltompult tikkadást.

És fölemelő, bánó megadást.

S egy lányt: hamvas fehért.

Ki bűnbocsánat minden vétkedért,

Ki ígérettel, hittel fon át:

Hogy megnyered az örök koronát.

Kívánok szerencsét neked.

Mindent: mi sújt, emel, tisztít, megáld,

Tartalmas, teljes, súlyos életet.

- Nekem -: könnyű halált.

Azt hitték: alszom.

A kicsi szobában

Homály derengett, meghitt és szelíd.

Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,

Kit messze űztek tőlem álmaid.

S beszéltek fényes, idegen világról,

Amelynek boldog fiává szegődtél,

Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy

S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél.

S beszéltek rólam. Immár gyógyulok.

A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem,

Immár mosolygni megtanultam újra

És aztán rendre szépen elfelejtem.

„Csak oly halvány ne lenne!” szólt anyám,.

Gyöngéden elsimítva homlokom.

Pillám alól kipergett néma könnyem.

Letörülé. –

Azt hitte: álmodom.

Nézem a karcsú fenyőknek

Távolba nyilalló sorát

Az úton mint csipkefátyolt

húzódni a nap mosolyát.

Mint remegő, zöldülő tenger,

A mező lent messzibe nyúl.

Ott hegyek hamvadnak a ködbe

Hol elhuny az ég legalul.

Ott lelkem szárnyasra nyíl

És végtelen útra kirebben,

Hív, hív egy mennyei táj,

Nem csábított még soha szebben,

Az egész május köszönt.

Lomb rejtve ring ránk, buja-tarkán.

- Hirtelen karja övez.

Az ajkam ott piheg ajkán.

Ó ne légy szomorú!

Nézd: lent az ősz

- Mintha nem volna lassú búcsúzás –

Oly halvány, mint én s mint én, mosolyog.

A rét lent selymes még, lilaruhás.

A nyírfa még aranykönnyet pereg.

Ma kék a tó. Oly messze van a holnap!

Ó nézd, a szemem úgy ragyog le rád,

Mint messzi hegyekről a lebukó nap.

Majd éjfél lesz. Az emlék visszajár,

Mint hold, halovány, hervadt mosolyú.

Sírj, akkor sírj, ha egyedül maradsz.

Ma itt vagyok.

Ó ne légy szomorú!

Immár meghaltál nékem e világra.

Fekszel ölén a tengermesszi múltnak.

Rád ifjúságom hunyt rózsái hulltak.

Rád az idő nagy hangja rég, te drága.

Mégis: Te élsz. Mint nap suhansz föl lassan

Szíved fényét egész világra ontva

Egész világé most a régi pompa

Úgy látlak mindig tündöklőbb magasban.

Mindenben élsz, örök dicsőülésben.

Te nyúlsz felém ma minden tiszta kézben

Hű voltál eddig: ma Te vagy a hűség.

Ma minden szentség, jóság, gyönyörűség

Dicsőségedből egy parányt sugároz.

Egy sugarat fon izzó glóriádhoz.

Járok a kertben.

Nyár van. A napfény szikrázva reszket.

Csigába kötött szőlőtök. Vérszín

Drága gerezdek.

Meghajló ágon

Hamvadó tűzként barackok ingnak.

Ingerlő almák félig megbújnak

Meg kikacsintnak.

Terített asztal

A kései meggy és a korai szilvák

Eltikkadt nyelvem, szomjazó ajkam

Mintha csak hívnák.

Majd kihasadnak

Mandulák. Magvuk: bronzszínű purdék

Testük kínálják. Jaj, ha harapni

Jóllakni tudnék.

Jaj ha nem volna

Reám kerítve valami fátyol

Tavaszi esték, holdfényű álmok

Langy mámorából.

Ó jácintgyertyás

Gyöngyvirágkönnyes, zsendülő kertek,

Menyasszonyruhás barackfák, almák

Szűz hóba vertek.

Ó a világ:

Egy vétek se volt még, forró megejtés.

Ó a lelkem; mint lecsukott liljom,

Álmodó sejtés.

Az a világ fáj:

Ki el nem csattant remegő csók volt.

S az ajkam, ki még némán sóvárgott.

Még sohse csókolt.

Oh emlékszel az ódon barna házra?

Falak közé fagyott be méla csöndje.

Szögletben ültünk, dermedten vigyázva:

Oszlopos óránk hogy a négyet zöngje.

És akkor huss! a gyomfölverte parkba.

- A patak medrét dús homokba ásta –

Vadultan kúszott el a lonc, a tarka

És csüggött ó fenyők zúzmós palástja.

A tón magános hattyúnk küntmerengett.

Mint elfutott időkből fényes álom.

Csak meg se mozdult. Oh, a tó se rengett,

Az eget hívta, hogy beléje szálljon.

S az ég belémélyült, oly messzi kéken.

Kis arcunk glóriával verte vissza:

„Hallga! Tündérek hívnak a fenének

A hangjuk, halk, mint hárfa, enyhe-tiszta.”

És mentünk vón... Akkor a víztükörre

Üdvözült könnyem pergett félve...

S a csudás ég tört, jaj, ezernyi körre

És minden tündér elcsitult a mélybe”.

Ő férfi volt s őt szárnyrakelték.

Ő égrebontá szárnyait.

- Óh nekem is volt könnyű szárnyam!

S várt rám egy csöndes kis kalit.

Sóvárgva néztem. Szállt nyilallva

Sugárzó regiókon át,

Olyankor sírva, nyögve vertem

szűk kalit rácsajtaját.

Szállt, szállt cikázva, meg se állva

A rája kéklő menny felé

- De aztán fekete vihar jött

És elnyelé...

Mikor tört szárnnyal megtalálták

Akkora megdermedt, kihűlt.

Félelmes, gyászoló morajjal

A nép lassan, temetni gyűlt.

Övé lett a hír, a dicsőség

Nevét fölkapta dal s mese.

- Én is küzdtem, halálra váltam.

Óh nekem is összetört a szárnyam!

- És rólam nem tud senkise.

I.

A varrónő érkezte előtt való délutánon azt mondja anyuka az első tücsökcsirrentésnél:

- Na, rendben van a dolog. Csak a kocsist kell felkölteni pontosan, nehogy későn menjen a kisasszony elé. Nagyon elkényeztetett nő, hiszen a legjobb helyeken dolgozik a városban is. Mi pedig vacsorázunk és lefekszünk, hogy fel tudjunk kelni idejében és rendben kapja a házat.

Apuka megkérdezi, hogy hányra állítsa be az ébresztőt, azután bemegy a hálószobába és felhúzza az órát az anyuka megszabta percre.

Magdi nyafogni próbált, hogy ő egész éjjel irtózni fog, mert fél az ébresztő brekegésétől. Mindig azt álmodja ilyenkor, hogy a kecskebéka szólítja magához feleségül.

- Ez is a varratáshoz tartozik angyalkám -, vigasztalja anyukat és megcsókolja őt. S ahogy a csóktól felemelkedik, hát felkiált:

- Jaj, ebbe a percbe pattant meg egy szem a harisnyámon!

És szép harisnya van ma anyukán, galambszürke vékony selyem, mert a délelőtt is a városba kocsizott, visszacserélni az angol kosztüm kelméjét, amelyikről csak itthon látta, hogy nagyon is öreges a vas-szürke színével.

Most hamar a dívánra a féllábával, kinyújtja egyenesre, nehogy a térdén megfeszüljön a harisnya. A beteg szemtájékát pedig letapasztja a mutatóujjával. Aztán szól Idukának, aki az ablaknál horgol egy kis csipkés szekrénycsíkon.

- Eridj hamar, hozz egy tűt, de befűzve. Ott a szürke varróselyem a kézimunkakosaramban.

Iduka befordul a hálószobába, jó sokáig marad, de csak a selymet hozza.

- A tűt hol kapom meg?

- A tűt? Hát a kosárban nincsen tű?

- Nincs, mama.

- Akkor lesz a tűpárnában, a szekrényem felső rekeszében.

Iduka ismét bemegy, ismét soká marad és aztán kicsit sápadtan tér vissza.

- Ott sincs, mama.

- Lehetnél szemesebb is, - szól anyuka türelmetlenül. - A világon mindenért nem futhatok magam. Eridj, Erzsi, - küldi most a vacsoraasztalt terítő cselédet.

Erzsi még tovább marad, mint az imént Iduka, de több esze van: hozza a fodrokkal díszített párnácskát. Hemzseg benne a géptű, a biztostű, a gombostű, de varrótű, az nincs egy sem közöttük.

- Hát keressetek valahol az Isten szerelmére! Ki látott ilyent, hogy egy ekkora háznál ne legyen egyetlen varrótű!

Közben ujjbegyét el nem kapná a lefutni készülő harisnyaszemről.

- Látjátok, hogy nem mozdulhatok, nézzétek csak meg a blúzaim elejét, aztán a toálettasztal takarójában is szokott lenni. A cérnakarikákba is beszúrja néha az ember!

Iduka és Erzsi most újra eltűnnek.

Kapkodó kutatás-matatás indul meg odabent. Közben gyors, ingerült izengetések, - készjelek a két szoba között:

- Nincs?... Van, de... Nincs hegye?...

Foka nincs! Akkor a függönyben! Vagy tán a kesztyűtartóban! Kiverhettétek, ahogy benne turkáltatok!

Anyuka most már egyre hangosabban beszél, ami nem is csoda olyan keserves állásban.

- Hát hagyjátok, ha nincs sehol, fuss át, Erzsi, a szomszédba, az öreg Tálos nénihez. Talán csak elfelejtette, hogy a Magdi macskája ette meg a kotló alól a kicsi csirkéit. Kérj egy tűt, csak egy percre... Percre, ördögöt hát a varrónő! Kérd az egész holnapi napra!... Fuss na, te ónmadár!

Pár percnyi idegesítő csend a házban.

Iduka besurrant a gyermekszobába, ahol most kétségbeesetten kotorász a saját ruhái, skatulyái között. Magdi az ebédlőablaknál felhágott a lábtevő székre. Félszemmel Iduka felé pislantgat, féllel pedig a tornácon tekint végig, a kiskapu nyílását lesve. Óh, csak érkeznék meg már Erzsi a tűvel, máskülönben egészen bizonyos, hogy Idukának gyűl meg a baja.

Erzsi savanyú arccal, lassan kullog be a kapun.

- Nem ad a vén zsugori! Pedig van, ne féljen a nagyságos asszony, de ez afféle, aki a szemetet se adja másnak: azt hazudta, hogy egy vastag kabátot foltozott délután s beletörte az utolsó tűjét.

- Hát akkor nincs más mód, fuss el a boltba és hozz egyet. Azaz hogy nem bánom, hozz kettőt, üsse kő... Bár spórolni akarok, annyiba kerültek a kelmék! Kilencest, hosszút, aranyfülűt hozz, legalább meg fog felelni a varrónőnek is. Írják csak fel, mert most nem tudok pénzt keresni elő.

Erzsi a tornácról gyanúsan kacsint egyet a vacsoracsillag felé, ellenkezni nem mer, hát fut, mint a bolond. Annál jobban lapul, amikor visszatér. Már messziről látta, hogy a boltos bezárt: péntek estéje van... ilyenkor nem ad senki fiának.

- Átfutok a vén Sárihoz... - hárítja el a kitörni készülő vihart:

A vén Sári még a boldogult nagymama idejében dadáskodott a háznál. Most egy kis zsellérportán lakik a kert végén túl, amit a nagytata biztosított neki haláláig.

Erzsi varrásnál találja az öreget. Madzaggal van felkötve a Sári néni okuláréja, s a madzag végére követ erősített. Azt dugja a kontyába, úgy áll meg jól a szemüveg.

Sári néni át is adja a maga tűjét. Oh, hogyne! A drága fiatal nagysága számára! Akár holnaputánig, akár örökre!

Hanem csak ez kellett Erzsinek, hogy a házba merte hozni és meg merte mutatni azt a szerszámot, amit Sári néni tűnek használ. Kisebb jószágba nem látván befűzni, ő szegény egy hosszú, bunkósfokú zsákvarrótűt dédelget szeme fénye gyanánt... Elég volna, hogy három-négy szál repedjen szét tőle a pókháló harisnyában. Hát a varrónő! A finom úri varrónő, mit szólna ehhez a vasvillafoghoz!

Volna még egy más lehetőség:Laura tánti, az apuka öreg nénije őrizget egy tűt, egy selyembevonat skatulya fenekén, piros szív alakú párnácskába szúrva. A vőlegénye gombját varrta volt fel vele, amikor az a bosnyák háborúba indult...

Laura néni sírva fakad, ahogy ez a tű csak szóba kerül, varrni pedig véle csak az ő szemfedőjét szabad.

Ez a gondolat hogy volna segítség és még sincsen, végleg felbőszíti anyukát.

- Túrjátok fel a házat, - kiáltja elszabaduló méreggel -, kutassatok át mindent!... Megállj csak, kisasszony, - förmed rá Idukára - a tegnapelőtt is rajtakaptalak a babázáson, ahelyett, hogy a zsebkendőimre horgolnál. Csakis te lopigálod el a tűimet a haszontalanságaidhoz. És persze el is vesztetted, mihelyt a kezedbe kaptad! Hiszen, már ahogy beszúrod a tűt a ruhád elejébe, az is mutatja, hogy milyen rendetlen vagy. Magdi miatt is folyton reszketek, utoljára le fog nyelni az a gyermek egy tűt vagy gyűszűt, úgy hagyod szerteszéjjel a veszedelmes dolgokat. Már nem is tarthatok tűt sehol!

Míg anyuka így szidja, szegény Iduka Erzsivel egyetemben fordítja fel az egész házat a tűért. És amellett folytonosan szipog is és törülgeti az orrát.

Közben apuka visszajön a kertből, ahol az érni kezdő szőlőből szedett egy kis újság csemetét a varrónő tiszteletére.

- Mi történik itt? - kérdezi a küszöbre érve és meglepetten pillant körül. - Csak nem a tűért teszitek tűvé a házat?

És rámosolyog Idukára, aki a földön hasalva a szekrény alá világít egy kis kurta gyertyával.

Csak ez kell anyukának. Elkezd sikoltozni apuka felé: - Úgy, maga ilyenkor vicceket gyárt! Oh, Istenem, ilyen szerencsétlen is vagyok!

Most már anyuka is zokog. Apuka pedig kénytelen elibe állani és a legszebb hangon csitítani:

II.

- De édes Klárikám, hogy is beszél ilyeneket! Várjon, fiam, lehúzom a cipőjét és a harisnyáját. Mindjárt is ezen kellett volna kezdenem. Na, ne féljen, szívem, olyan óvatosan fejtem le, hogy a szem nem fut tovább, aztán maga áll neki a keresésnek!

Letuszkolja anyukát a dívánra, melléje ül és a lábát az ölébe véve, vetkezteti. De anyuka csak zokog és perel, mint ahogy az ébresztőóra szokta lejárni a felhúzást rendületlenül, akkor is, amikor rég felébredt és bedugta már a fülét mindenki.

... Magdi már nem hallja ezt. Kisompolygott az ebédlőből be a gyermekszobába, ahol a babaháznak külön szeglet van berendezve. Az apró székek, ágyak, dívánok és szekrények között ott terpeszkedik a cseréppersely, amit Erzsi adott neki vásárfiába, még akkor, amikor anyukától ő kéreztette el a tavaszi nagyvásárba. Most veszi a potrohos, zörgőhasú jószágot belesüllyeszti játszókötényének tágas zsebébe és aztán, mint óvatos cicuska a kis első lábát, becsúsztatja kezecskéjét az ajtó hasítékába. Mert, szerencsére, nincsen kilincsébe téve az ajtó és így zajtalanul lehet feltárni kisurranni rajta.

Künt a virágokkal végigrakott, oszlopos tornácon nekiereszkedett már az est sötétje, de a csillagok bíztatóan pislognak: Eredj csak! Mi elkísérünk.

A kicsikapu nyitva maradt az Erzsi sok lótásfutása után, hát mint a madár, szállhat ki Magdi rajta. Jó szorosan lapul odakint a házfalak mellé, mert az ereszek alatt utat tapodott a sok láb az esőutáni puha sárban. Megy szépen előre és közben úgy buknak fel egymás után a gondolatai, mint a csillagok odafent az égen.

Azon töpreng, hogy ilyen furcsák is a nagyok a tű dolgában. Egyébről mindenről mindig akkora hűhóval gondoskodnak. A nagymosáshoz előző este beáztatnak. Ha sütés következik, a cőköt azelőtt való nap pont fél tizenegy órakor forrázni, keverni, gyúrni kezdik. A meszelés is úgy indul, hogy napokon át hordanak kifelé, aztán előre megótják a meszet, hogy ki is hűljön. Még a tyúkokat is egy nappal hamarább megvizsgálják és különrekesztik ha tojósak.

Na, hiszen a varrásból is elég nagy dolgot csinálnak, az bizonyos. A varróleány érkezte előtt anyukat gyakorta a városba kocsikázott néha titkos befogatásokkal is, amikor apuka a tagban valami égető unkára ügyelt fel. Hozott is aztán divatlapokat, cifranevű kelméket,csipkét, kifenette az ollókat, megolajoztatta a varrógépet, kipróbálta a géptűt, a csőrölő karikákat, a hajtószíjat. Kiüríttetett két kasztenfiókot is, egyet a rongynak, egyet a kelméknek, egy szekrényt pedig az előkészülő ruháknak. A leendő ebédek, vacsorák is fontos tárgyalás alá kerültek.

Igen, napokon át csak erről folyt a szó és minden, ami ezzel összefügg, tízszer is beszédtárgya volt, hogy Magdinak már zúgott is a feje tőle.

De tűt, azt bezzeg nem vettek, azt nem vesz soha senki!

Laura néni, ha elszakad valamelyik fodor a tyúkborító forma, bádogkéményre vasalt alsószoknyáján, örökre csak azt kérdezi:

- Van, fiam, egy tőtek?

Mert ő tőnek hívja ezt a drága portékát.

S pedig Laura néni másképpen olyan gondos, olyan aprólékos! Ötvenöt év óta gyűjti az összes kötényeiből és ruháiból maradt foltnak valókat. Az elbontott lószőr kalapjai is fel vannak gombolyítva, mint a pántlikák és minden hónapban megszellőzteti, újra letekeri őket, nehogy megmolyosodjanak. Sőt a régi ágyneműkből kifejtett foszlós csipkéket is naftalinban őrzi. Ilyen rendes néni ő, de tűje neki sincsen azért soha azon az egyen kívül, ott a pirosszíves skatulyában.

De miért, Istenem, miért olyan ritkaság a varrótű a háznál? Amikor akkora nagy szükség van reája! És miért nem zárják el lakattal az ilyen portékát, amiről úgy szokás beszélni, mint a legdrágább kincsről! „úgy keresem, mint a tűt." Vagy ahogy apuka mondja: „Tűvé teszitek a házat". Tűvé egy házat egy akkora nagy házat, mint az övék!

Meggyorsítja a lépteit. Mi is lehet odahaza ezóta! Iduka akkor is zokogott már, amikor ő besurrant a gyermekszobába. Apuka azt sem tudta, kit vigasztaljon. Ott ült a dívánon húzta nagy vigyázattal az anyuka harisnyáját... még hallani lehetett utoljára, ahogy kétfelé beszélt:

- Ejnye, ejnye, csacsinszki fehérnépek. Majd kitalálunk valamit. Ne izgasd magad, kis feleség. Ne pityeregj, Idukám, nem ette meg a kakas a kenyeredet.

Igen, apuka nagyon okos, nagyon jó és mindig kitalál valamit. De most ő, Magdi az okos most ő talált ki valamit és már nincsen messze a céljától, amit kitűzött magának.

Ott, a kerekes kúton túl lakik a boltos. Persze, a boltba most nem lehet bejutni, mert a boltosék szent zsidók, így mondta Erzsi. Péteken bezárnak, mihelyt felkel a vacsoracsillag.

De ez nem olyan nagy baj, mert azt is tudja Magdi hogyan kell belül kerülni. Erzsi is sokszor került belül, ha zárás után jutott eszibe, hogy elfelejtett boltba futni. És mindig is adtak sót is, ecetet is, vaníliát is, mindent. Igaz hogy pénteken nem mert próbálkozni még Erzsi sem. De hát Háni néni szereti Magdit. Soha cukor nélkül el nem engedte, ha elkísérte Erzsit a bevásárlásra. És meg fogja kérni igen szépen...

Nagy kutya ugat elejébe. De Magdi tudja, hogy nem bír a kapuig jönni, mert a lánca oda van kapcsolva az udvar felett keresztbehúzott vastag dróthoz.

Megáll hát belül a kapun és vár. Nagyon fél, amikor a Burkus újra kezdi a vakkantást, de azért örvend is rajta, mert legalább meghallják bent a zajt és kijönnek.

Hát itt is van már Háni néni. Fut sebesen a sáros udvaron végig, ahogy megismeri Magdit. Ölbe is kapja, úgy viszi be a konyhába.

- Jaj, lelkem kisasszonykám, hát maga merre bódorog Erzsi persze künt pletykázik valamelyik kapuban?

Magdinak nem tetszik, hogy ölben van. Így olyan picikének érzi magát. Háni néni nem hiszi el, hogy komoly vásárban jött. Lekérezik a földre és úgy kezdi elszepegni a mondanivalóját:

- Nagy baj van otthon, Háni néni, és csak Háni néni tud segíteni. Anyuka szidja Idukát. Iduka sír, apuka vigasztalja őket. Borzasztó kár történt. Holnap jön a varró néni és elveszett a tű. És anyukának le fog hullani az orcabőre és olyan sírás és kiabálás van és anyuka meg fogja verni Idukát, mert Iduka titokban még most is bubázik, pedig már tizenhárom éves és ő szokta elvinni a tűt és Erzsi azt mondta anyukának, hogy Háni néni péntek este az Istennek se ad!

- Ejnye, kisasszonykám, - csóválja meg a fejét Háni néni - de csúful beszél az az Erzsi. Jó kislánynak adok én tűt, dehogy is nem adok! Akár egy egész levéllel.

- Jaj, Istenem... annyit nem kérek. Nincsen nekem annyi pénzem, mert csak az én pénzemmel veszem. Csak annyit hoztam, amennyit a tavaszi vásár óta félretettem. Hát hogy fizessek és abból egy levél tűt! Elég lesz kettő is, tessék eltörni a perselyt, mert én nem bírom, van vagy kétszáz leu benne, de több nincsen.

- Kétszáz leu? Hát már mit is gondol a kétszáz leujával, Magdika kisasszonykám? - álmélkodik Háni néni.

Magda erősen megijed. Mindig gondolta, hogy a tű rettentő drága lehet mert soha sincs és úgy dugják, úgy keresik, annyit veszekednek érte. De hogy még kétszáz leuból se lehessen megvenni kettőt! Most már érti, miért kéri Laura néni mindig kölcsön. Bizony neki nincs sok pénze apuka tartja el szegényt.

- Hát legalább egyre sem elég? - kérdezi igen szomorúan.

Háni néni kacagni kezd aztán bemegy a szobába. A nyitva hagyott ajtón füstfelhő és sok gyertyának a fényessége verődik Magdi arcába.

- Ejnye, né, itt biza nekem sincs több egy darabnál - kiáltja ki Háni néni és aztán hallatszik, ahogyan a boltba nyit.

Hoz aztán onnan egy darabka barna papírost, telis-tele szurkálva hosszabb-rövidebb tűvel.

- Pénzért nem adunk ilyenkor, de ajándékba szívesen, - mondja. - Hanem most siessünk, mert a köntösről látom lelkem, hogy szökve jött. Ilyen vékony cipőcskében, kabát, kalap nélkül a nagyságos asszony el nem engedte volna, tudom azt!

... Otthon ezalatt észreveszik Magdi eltűnését. Laura néni a padlásra mászik a cselédek a kertben, az istállókban ordítoznak utána. Apuka létrát, lámpát kerít elő és leereszkedik a kútba, a kocsis tartja a világosságot. Anyuka ott ül a vályún, tördeli a kezét: Iduka körülötte siránkozik:

- Jaj, mama szívem! Jaj, mama szívem!

Háni néni pedig éppen most adja a ház előtt Magdi kezébe a perselyt, a tűspapírt. Siet vissza, hogy folytassa a megszakított pénteki áhítatot.

- Magdi! Magdi! - sikoltja anyuka, amikor a kiskapu feltárul.

Magdi megszeppen, mert csak most ébred rá igazán, milyen merészségre vállalkozott: este, bivalycsorda hazatérésekor, kutyaelengedéskor menni végig a falun, hír nélkül, egyes egyedül!

Nagyot sírna rémületében, de ahelyett csak a szeme, a szája nyílik el, amikor megpillantja apukát, ahogy lassan a kút kávája fölé emelkedik és feléje kiáltja:

- Az Istennek legyen hála!

- Hol voltál gyermekem, az Ég szerelmére! - lelkendezik anyuka, mire elszabadul Magdiból a sírós mentegetőzés:

- Elszöktem, hogy tűt vegyek a kétszáz leummal! Hogy anyuka ne mindig szidja Idukát és ne bántsa apukát és Laura nénit és ne hulljon le holnap az orcája bőre a varró néni előtt!

Nagy csend támad.

Anyuka bizonytalanul néz körül. A szemében könnyek égnek. Magdinak úgy tetszik, szégyelli magát, csak azt nem lehet tudni, tőle, apukától, Idukától, vagy a jó Istentől.

Apuka megsimogatja a Magdi haját, pedig a kezén még ott tapad a kútoldal zöld maszatja. Nem ígér sötét kamrát a szökésért.

- Drága kicsi leányom, - azt mondja, egészen halkan, nem is hallja más.

Senki sem kérdezi azonban, hogy kapott-e tűt. Nagyon, nagyon megijesztette őket, hogy ilyen borzasztó fontos dologról feledkeznek meg most őérette.

Ha azt kérdezném tőletek, kis barátaim, melyik testvérnek a legjobb, akkor ti vagy azt mondanátok, hogy a legnagyobb, vagy hogy a legkisebbik. Azt is tudom, mi mindennel bizonyítgatnátok igazatokat. A legnagyobbik gyermek kap mindig új ruhát, utána következők az ócskát öröklik. Ő ül a bakra vagy a gyűlésbe az édesanyja mellé, ha kocsin mentek valahova. Ő jár először tánciskolába ő kapja karácsonyra a legdrágább ajándékot, még a rokonok is őt  hívják magukhoz a legszívesebben, mert ő már tud vigyázni magára. Hát a legkisebb milyen örömökben áll a többi felett? Az egész család az ő kedvét lesi. Neki jut a legédesebb szó, a legmandulásabb kürtőkalács-karika. Neki hozzák a vendégek a cukorkákat: őt nem büntetik meg, ha földönti ebédnél a poharat, hát a kocsiban? Édesanya, édesapa ölbe veszik, még az se baj ha útközben elalszik, ha csak egy versikét is megtanul, ár az is nagyszerű: ünneplik, jutalmazzák érte.

Hát bizony ez mind igaz, éppolyan igaz, mint az, hogy én se legnagyobbnak, se legkisebbnek nem születtem, hanem pontosan középsőnek. Egy bátya meg egy néne volt előttem, utánam pedig még két kis öcsike következett. Nos és én azt mondom nektek, hogy én mégis igen-igen jól találtam el a helyemet. Igaz, hogy nénikém viseltes kötényeit hordtam, meg tűrnöm kellett a kisebbek csacsiságait, de hát mennyi okosat, szépet tanultam el a nagyoktól és mennyi kedves órán át bíbelődtem el a kicsikékkel! Mikor én az iskolába kerültem, nem tátottam a szájamat rémülten afelett, hogy mi is az a „beszéd és értelemgyakorlat, szorzótábla, mintaszalag, számológép és patentkötés". Tudtam én már mindent a nénikémtől, csakúgy, mint később, mikor a gimnázium kezdődött, hogy mi az plusz, mínusz, algebra, ikszit et zaéber és konjugáció. Bizony, erre bátyám tanított ki, volt is tekintélyem az osztálytársak körében! A kicsikék közül csak egyik öcsénk maradt nekünk, a másik angyalnak kellett. Annál jobban megszerettem az itt-maradottat. Összeszoktunk ketten, mint két madárfiók a fészekben. Együtt jártunk óvodába és én tanítottam meg arra, hogy az

óvoda-utcaajtót nem szabad lokobalubszajkónak  ejteni és hogy hetvenkettő helyett huszonkettőt kell mondani. Később, mikor iskolába kerültünk, együtt törtem vele a fejemet hogy hatvannégynek háromnyolcada, melyik számnak hattizede. A nadrágját is én varrtam meg varjúfészek-vadászat után és Robinson szigetét is együtt fedeztük fel a telenyebi patakban. Szóval, igazi jó testvérek voltunk, még a jutalomkönyveink olvasása felett sem vesztünk soha össze, mert együtt olvastuk és együtt játszottuk el az indián történeteket.

Pedig hát új, hozzám illőbb pajtás is érkezett a házunkba, Irénke unokatestvérünk képében. Irénkére jobban talált az Irinkó név, mert olyan irinkó-pirinkó kisleány volt, eleven, mint egy ördögkisasszonyka. De amellett melegszívű gyermek is volt, nagyon ragaszkodott hozzám. Egy osztályba jártunk, az első gimnáziumba. Öcsikém bizony még csak a harmadik elemit járta és ez óriási rangkülönbség! Mi azért összetartottunk és egy cseppet se gőgösködtünk vele, hogy mi már ezt tanultuk:

„Az io, bo, bo végűek

S e szó caro - nőneműek".

Károlyka pedig még csak a nagyegyszeregynél tartott.

Eltelt az első évharmad, Irinkónak haza kellett mennie vakációra. Drága, kedves édesapja volt neki, István bácsinak hívták. Olyan bácsi volt ez, hogy amikor a nevét kimondom, már benne van az is: Isten nyugosztalja. Olyan aranyszíve volt, olyan napsugaras szeretete. Ez a jó István bácsi karácsony előtt egy héttel levelet írt az édesanyámnak. Azt írta a levélben, hogy valamelyik gyermeket közülünk Irinkóval együtt kiviszi vakációzni Torockóra. Persze, szó sem volt másról, csakis rólam. Nosza jött a tervezgetés. Napestig csak azt beszéltük, hogy mi is lesz Tó-n, mert csak így neveztük becézgetve Irinkó szülőfaluját. Már maga az út is kecsegtetett. Zúzmarás, nagyszakállú tél volt: hej, hogy fog siklani a szánka, hogy fognak csengeni a zörgők a lovak szerszámjain, hogy fogunk mi ülni a puha bundákban és szopogatjuk a jó likőrös cukrokat, hogy kimelegedjünk. Majd jönnek sorba: Felenyeb, Muzsina, Kákova, Nyírmező. Tudtunk mindenfalut. Aztán a Kőköz, a titokzatos sziklaszoros, a Bikaszktető egyenes, sasüreges sziklafalával, ahonnan egy pásztor elől mélybe ugrott a megvadult bivalbika... és jön Torockó vára, ahol óriások laktak és Szent-György, Brassai bácsi szülőházának táblájával... Hát aztán Torockó, akiről Jókai regényt írt, kétszer kelő napjával! István bácsink emeletes háza is csábított; de még jobban a patikája, ahol megtanuljuk az orvosságok neveit és árulni fogunk emberzsírt, szúnyogzsírt és más ilyen furcsaságokat, amit a falusiak kérnek. Az udvaron istállók vannak, kis csikók, bocik, fajkutyák - egész paradicsom. A konyhában szabad lábatlankodni, főzni is fogunk és kinyaljuk az összes tálakat, amikben tortát kevertünk. Persze, munkát is viszünk: a harisnyakötést és a térképrajzolást ott is folytatjuk, meg a bubákat visszük, mert Irinkó mamájának gyönyörű babarongyai vannak. Na és visszük az Angyalnak írt levelet is, mert oda fogja elhozni az új rajztömböt a kesztyűt és a korcsolyát.

Így tervezgettünk egy kurtafényű decemberi délutánon. Egyszer csak észreveszi Irinkó, hogy Károlyka erősen szipog. Ott ült szegényke közelünkben, a díván sarkában és színleg az olvasókönyvben böngészett. De hát sírt, mi észrevettük. Én nagyon megsajnáltam, mert tudtam, hogy ő is vágyik velünk jönni, de hát hogyan hívjam én más házhoz vendégül? Hanem Irinkó is észrevette a dolgot és csak odaperdült Károlykához:

- Miért sírsz, Károlyka?

- Én nem sírok, mondta ő huzalkodva.

- Dehogy nem sírsz. Sírsz biza te, na mutasd a pofikádat!

Odafordította az ablak felé, bizony piros orra volt a könnyektől.

- Jó, hát sírok, na, fáj a fülem!

- Nem is igaz, mert a szíved fáj, mert azt hiszed, hogy nem jöhetsz Tó-ra, pedig tudd meg, hogy ezennel meg vagy híva és elviszünk!

Károlyka fülbaja egyben meggyógyult. Odasomfordált hozzánk a kis vasgyúró és elkezdett ő is tervezgetni, hogy elviszi búgócsigáját is, a noteszét is, a dominót is. Megírja itthon előre az angyalnak szánt levelét. A kürtöt a zsebébe teszi s ha útközben farkast érez a ló, kürtölni fog.

Szóval most már hárman örvendeztünk. Szegény tanulás, szegény kézimunka! Irinkó kötésébe belerozsdásodott a tű, Károlyka „nyilat lőtt"  büntetésből az iskolában, mert nem figyelt a számtanórán. A legcsacsibb én voltam. Én ekkora örömök előtt is tanultam. Szegény Károlykát mégis gyötörte valami balsejtelem. Meg-megállt néha valami sarokban és mélázott. Ugyan mitől tartott? Később megtudtuk, hogy volt oka félni, hiába engedte el édesanyánk, hiába számítottunk István bácsi aranyszívére. Mikor a bundákkal, pokrócokkjal megrakott szán berobogott az udvarunkba és István bácsi meg Etelka nagynéni kibontakoztak a sok meleg holmiból, már láttuk hányat ütött az óra Károlykának. Bizony, a szánon csak ötnek volt hely, kettőnek a bakon, háromnak hátul. Még ez is nehezen telt, mert sok hely kell a sok téli meleg öltözetnek. István bácsi nagy sajnálattal mondta ki a szentenciát, hogy bizony Károlyka nem fog felférni, mert ő és a kocsis a bakot elfoglalják; mi, a két leány és Etelka néni a hátulsó ülést. Etelka néni meg súgott is valamit édesanyámnak, hogy hát az angyal is egy nagy csomagot fog reábízni és annak is hely kell. Szegény Károlyka elbujdosott valamerre a mi zegzugos rejtekes házunkban, nem láttuk semerre. Néném bosszantani akarta, hogy kössön lapátot a szán után és arra üljön, de hát nem volt kit bosszantani, mert mondom, eltűnt valahova, a csomagját sem láttuk sehol, amit annyi gonddal szerkesztett össze.

Mialatt István bácsiék a városba mentek, mi Irinkóval próbáltunk víg örömben készülődni. De nem fogott rajtunk az öröm. Hol is lehet csak Károlyka? Félretettem a dolgomat, siettem keresésére. De bizony ügyetlen voltam és nem találtam meg. Hanem Irinkó megtalálta, a tornác végén a nagy, forradalomelőtti almáriumba bújva sírdogált. De milyen szívszaggató látvány volt: ölelte a csomagját és úgy sírt. Mikor megláttam, végképp elment a kedvem a kirándulástól. Most már tudtam, miért mondta folyton máma reggel magában,.miközben öltözött:

- Ma van a döntő nap, ma van - a döntő nap.

Ilyen búsan döntött hát ez a nap.

- Károlyka, - mondtam neki - én szívesen itthon maradok helyetted.

Károlyka nem akarta ezt elhinni. De én addig bizonygattam, míg végre is édesanyánk elé került a dolog és ő is beleegyezett. Bizony hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett kissé nehezemre az áldozat. Félrevonultam a hátulsó szobába, hogy ne halljam a városból visszatérő szánt és a lótó-futó készülődéseket. Végre is eljött az indulás pillanata. Előhívtak a búcsúhoz, kezet csókolok a nagyoknak,megölelem Irinkót és Károlykát.

Károlyka megáll, mint a cövek és nem akar felszállani.

- Mi az öcskös, sietni kell, hamar alkonyodik, és az út két óránál is több!

- István bácsi, kérem, - szepegte Károlyka - én... én nem akarok Torockóra menni!

- De hiszen sírtál érte egy hete - feddette édesanyám.

- De most már... nem vágyom... ha a testvérem nem mehet...

Nagy vita támadt, hogy ki is menjen. Egyikünk se akart a másik nélkül elindulni. Olyan makacsok voltunk, hogy édesanyán egy szelíd legyintést is adott, de azért mintha nedves lett volna a szeme az örömtől. Végül is abban maradtunk, hogy nem megy egyikünk se.

Fájt, nagyon fájt, amikor a csengők belecsilingeltek a napfényes téli délutánba és a szán tovasiklott. Mi visszakullogtunk a szobába és letettük a csomagunkat. Nem tudtuk még egyelőre kibontani. Összebújtunk a díván sarkában Károlykával és meséltünk:

- Most értek a Csibi-utcához... Most már a felenyebi téglagyárnál vannak... most Irinkó láthatja a Robinson szigetet...

Azonban mi ez? Vendégek érkeznek, ismét szánkós vendégek. Már jönnek is a tornácon: nehézkesen, ahogy a bundás emberek. Nyílik az ajtó: teremtő szent Isten! Belép István bácsi. Édesanyám nagy aggodalommal megy elébe.

- Édes István, csak nincs valami baj?

- Csak ennyi legyen mindig. Irinkó folyton pityereg, hogy neki elromlott a vakációja. Már attól félt az anyja, hogy megfagy a szemhéja a könnyektől. No mit tegyünk? Úgyis akkora, mint az öklöm, hát azt mondtam Etelkának, majd ölbe veszem én, a bundám alá, akkor aztán jöhet innen mind a kettő. A Csibi-utcánál visszafordultunk.

Ezt mondta előttünk István bácsi és ránk parancsolt, hogy most aztán szedjük a sátorfát, mert ha sokat teketóriázunk, a Kőközben megesznek az ordas farkasok. Volt futkosás ki és be, szobáról szobára! Közben én, bár valóban nem hallgatóztam, felfogtam egy mondását István bácsinak.

- Édes Mari, - mondta anyánknak - igazán megvallva, az Irinkó sírását elszenvedtem volna, a szemhéjfagyás pedig csak az Etelka agyréme. Hanem ezt a két prücsök Jancsit nem tudtam jutalom nélkül hagyni. (Mi voltunk az a két prücsök Jancsi.)

Aztán elbúcsúztunk anyánktól, testvéreinktől és gazdag angyalfiákat kívánva, kisuhantunk a szikrázó fehér délutánba. Milyen áhítattal bújtunk össze a jó meleg bundában, hogy dobogott a szívünk a ránk torlódó sok örömben! Nem tudtunk tréfálni, helytelenkedni a nagy boldogságtól, pedig Irinkó azt szerette volna. De mi most azt a következő napokra halasztottuk. Csak befelé ujjongtunk, mert ma mi voltunk a legboldogabb testvérek az egész világon.

(Forrás: Cimbora, 1924. dec.21.)

Karcsi és Feri jó fiúk lettek volna, de volt egy csúnya szokásuk: mindig hozzányúltak a nagyok holmijához. Ha vendég jött, amíg a nénik a nappaliban társalogtak, ők a fogasról leszedték a kalapokat és próbálgatták a nagymama fésülődő tükre előtt. A bácsik botjai se nyugodhattak tőlük. A drága nagymama holmiját még jobban háborgatták: hozzányúltak a kötéséhez, aztán lefuttatták a szemeket. Feltették a pápaszemét és betörték az üvegét.

Pedig a nagymama neveltette mindkettőt, mióta édesapjuk elköltözött Isten országába. Sokszor védte is őket a szigorú anyjukkal szemben, de Karcsi és Feri ezt nem hálálták meg kellően. Egyszer a fényképes albumot, máskor a nagymama arany óráját kellett kiszedni a markukból. Azonban semmire sem vágytak úgy, mint a nagymama fekete selyem esernyőjére. Milyen pompás játékszer lenne belőle! Felsütni, lesütni, sétálgatni vele, egyszer botnak, máskor ernyőnek használva! A legfényesebb kisvonat, a legugrósabb gumilabda semmi lenne ehhez az örömhöz képest. Csakhogy nagymama szörnyű becsben tartotta ezt a portékáját! Ott őrizte a ruhásszekrényében, ahol zacskóba varr levendula és kakukkfű illatában a csipkés fekete mantill, a gyöngykontyos fekete kalap, meg az imakönyve állott, csupa olyan dolog, amivel nagymama a templomba szokott menni vasárnap.

Történt azonban a nagyvakáción, hogy a két fiút meghítták a szomszéd birtokosék. Ugyanezen nap ebéd után, Karcsi észrevette, hogy nagymama nyitva felejtette a szekrényét. Futott Feri után a kertbe, ott összetanakodtak. Ki fogják szépen csenni az ernyőt és mielőtt nagymama felébredne délutáni szundikálásából, elosonnak Gyurkáékhoz. Ott kiparádézzák magukat a pajtások előtt az ernyővel, aztán este, hazajövet, kint hagyják a ház előtt, a kicsi kertben és vacsora alatt valamelyikük visszacsempészi a szekrénybe. Senki se fog észrevenni semmit.

Így is tettek: Karcsi lábujjhegyen besurrant a szekrényhez, kihalászta az ernyőt, aztán kilapultak a nagykapun. Szép vasárnapiruhás volt a falu képe, az emberek a kisepert utca mentén a padkán ültek és a levegőben a napfénnyel együtt csillámlott a paraszttánc távoli muzsikája. Ej, beh pompás volt nyitott ernyővel sétálni az emberek orra előtt! Sorba állta fel a népek, köszöntek a kicsi úrfiknak, bizonyára az esernyő miatt! - Gyurkáéknál még nagyobb ámulás következett. Ott voltak már mind: a papnak, a jegyzőnek, a többi birtokosnak fiai, leánykái. Szánthayék Zsizsikéje, a legcsinosabb leányka, aki után a játékban csak úgy repült az aranyhaj, mindjárt Karcsiékhoz csatlakozott.

- Kérem, kedves Karcsi, tartson árnyékot nekem a sétához, nagyon kényes a bőröm!

Így sétált velük a gyönyörű kis parkban, miközben Gyurkát kisárgította az irigység. Világéletükben ő volt a Zsizsi legjobb pajtása, most íme, egy esernyőért átpártolt Karcsiékhoz! Karcsi meg Feri úsztak a boldogságban. Nagyhangon beszélék, hogy nagymama az aranyóráját is nekik ígérte, a nagytata vadászfegyverét is és hogy jövőre mindketten hosszúnadrágot kapnak, mert betöltik a tizenhárom évet. Zsizsinek ez még jobban imponált, rá se nézett Gyurkára, aki, mint ő, tizenegy éves volt csupán.

A délután folytonos diadalban telt el, végül besötétedett és haza kellett menni. Zsizsire várt a szobalány, de Karcsiék felajánlották, hogy hazakísérik. A templomtéren jobbra, balra oszlott a társaság. Zsizsit a falu túlsó végére kellett kísérni. Az utcát részeg legények és hazatérő marhák tették bizonytalanná. De azért eljutottak szerencsésen az udvarházig. Zsizsinek kezitcsókolommal köszöntek, amire Zsizsi halkan, boldogan felkacagott. Iszonyú büszkén indultak hazafelé. De jaj, a büszkeség nem soká tartott. Végképp besötétedvén, a kutyák egyre sűrűbben ugattak rájuk a kertek alól, itt-ott egy-egy hatalmas kuvasz már a ház elé volt engedve. Minden háznál újabb vész fenyegette őket. Hej, bizony, még eddig darabont nélkül este későn sohse jártak az utcán! Az esernyő tette ily vakmerőkké és lovagokká őket.

Próbáltak is védekezni a szokott módszerekkel: leguggoltak, dobálóztak, ment is ez egy darabig, de már csorgott a verejték az arcukról és úgy vacogtak, mint két összeverődő nyárfalevél. Most jött a kritikus hely. A Görbe-utcai keresztezés, a hírhedett kutyakaszinó. Vagy nyolc-tíz szörnyeteg rémes csaholással vágott feléjük. Kétségbeesett ordítozásra fogták a dolgot, de ugyan hiába! Az elhagyott sikátoroknál senki se járt s a kutyák túlüvöltötték őket.

A rémes pillanatban Karcsinak megváltó ötlete támadt. Olvasta valahol, hogy csak fel kell nyitni hirtelen az ernyőt és a legelszántabb kutya is megrémül tőle. Hamar nekiszegzi hát a furcsa fegyvert a kutyahadnak és felnyitja. Tényleg, a fenevadak hátrálnak, de csak egy lépést.

- Nyissad, zárjad! Vezényeli Feri és Karcsi dühvel engedelmeskedik. Csattan az ernyő ki s be, szűköl és hátrál a kutyafalka. A rémes védekezés közben végre túl voltak a keresztúton és háttal lépkedve a falu felé, jól kivédték magukat, míg beértek a népesebb utcákba. Fellélegzettek és az égre néztek. Oda volt is miért és mindenesetre kellemesebb volt, mint az esernyőre nézni. A gyönyörű jószág, mely úgy bevált védőfegyvernek, maga siralmas állapotban volt. A rémes csattogtatásban két helyen tövig beszakadt, a többi cikkben is kicafatosodott a széle.

- Jaj Istenem, jaj Istenem!

A két fiú sírva fakadt. Karcsi bukkant most is a vigasztalásra.

- Tudod, mit? Visszahúzzuk a tokjába és úgy tesszük vissza a szekrénybe. Jövő vasárnapig nagymama nem veszi észre.

Hát ez csekély megnyugvásul szolgált. De mégis, haza mertek menni és az ernyőt kint hagyva, be mertek állítani az ebédlőbe. Nagymama és anya szörnyen meg voltak ijedve, hogy oly későn jönnek. Örömükben, hogy baj nélkül kerültek haza, megbocsátották a nagy késést, kivált amikor meghallották, hogy Zsizsit kísérték haza.

Másnap reggel Karcsi visszacsente az ernyőt. A cafatokat szépen elrendezte, úgy csúsztatta be a tokba. A két külsőleg simán telt el, de jaj, bezzeg a fiúk lelkiismerete fel volt dúlva! Ahogy múltak a napok, mind szorosabban fogta a félelem görcse a szívük táját.

Elérkezett a pillanat, amikor nagymama felöltözve a csipkemantillban, gyöngyös kalapban, félkezébe vette az imakönyvet, másikba az ernyőt a tokban. Karcsi és Feri reszkető szívvel kísérték a nagymamát. Úgy néztek néha össze, mint két halálraítélt. És éppen ma lesz a szörnyűség, amikor a nagymama új kenyérre úrvacsorát veszen!

A fiúk a templomba a kóruson ültek. Ott szoktak a többi gyermekkel énekelni. De most fojtogatta a félelem a torkukat. Kint ugyanis megeredt az eső. Ilyen szomorú eső még sohasem esett. És hiába imádkoztak, bizony el nem állott.

Szegény nagymama! A templom előtt, az oszlopos bejárónál bőven alamizsnálkodott, aztán fel akarta nyitni az ernyőt. Karcsi és Feri, kik már a szertartás végén kijöttek a templomból, halálsápadtan lesték a cinterem bokraiból.

- Jaj Istenem, a drága nagymama!

Ahogy a cafatokra szakadt ernyőt felnyitotta, egyszerre beleállott derekába az ideggörcse, majdnem összeesik, ha két koldusasszony fel nem tartja. Szerencsére, éppen ott várt Gyurka a kocsijukkal a nénjeire. Hamar felültette a nagymamát a kocsira és ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson Karcsiékhoz. Nem árulkodott a beteg nagymamának, bár mindjárt tudta, kik tehették tönkre az esernyőt.

Otthon Karcsiék anyja lefektette a nagymamát és téglát melegíttetett a derekára.

- Jaj, lelkem leányom, ki tehette ezt a csúfat velem? Nyöszörgött a nagymama!

- Majd végire járok én! És el is látom a baját annak, aki tette! - így szólt a szigorú anya.

Éppen most ballagott be Karcsi meg Feri a nagykapun. Alig mertek a konyháig vánszorogni, ahol anyjuk a téglamelegítést dirigálta.

- Hogy van nagymama? - kérdezték szepegve.

Anyjuk csak egyet nézett reájuk.

- Na, úrfiak, mondta, tisztában vagyok veletek! Ezért szöktetek meg a múlt vasárnap, azt se mondva, félkalap! Hanem ide figyeljetek: Nem ernyő való nektek, hanem mogyorófapálca! Mars a gabonás magazinba! Hogy nagymama ne hallja a patáliát, ott majd kaptok ernyő helyett botot!

Vessünk fátyolt a magazinbeli jelenetre, mely oly megalázó lehetett a két högykísérő hősre, ki életét kockáztatta Zsizsi hazakísérésével. - Csak azt jegyzem még fel, hogy a magazin után a két fiú töredelmes vallomást tett a beteg nagymamának, erősen megfogadva, hogy többé nem nyúlnak a nagyok holmijához. A nagymama persze megbocsátott, de ez csak félig-meddig enyhítette a szörnyű megalázást, ami még várt rájuk. Gyurka ugyanis nem volt oly nagy lélek, hogy Zsizsi előtt is hallgasson. Kárörvendve mesélte el Zsizsinek, hogy a nagymama ernyője bitorolt jószág volt és nagyon szomorú vére jutott: bottá változott a két fiú hátán.

A huncut Zsizsi a következő gyermekzsúron megkérdezte Karcsiéktól, hogy a vadászfegyver és az aranyóra is ugyanabban a szekrényben áll, ahol a nagymama esernyője?

(Marosvásárhely)

(Forrás: Cimbora - Jó gyermekek képes hetilapja, II. évf., Szatmár, 1923. okt.7., 40.szám)

I.

Nem, nem tudom. Lehet, csak álom,

Hogy messze jártam, messzi tájon.

Az utat nárcisz, rózsa fedték,

Kék ég alatt cikázó fecskék.

Kék ég alatt

Feküdtem, rózsák közt, hanyatt,

S ébredtem nyíló fű ölén,

Mirtusz s egy fej hajlott fölém.

II.

Ha álom volt: fölébredék.

És rég lejárt már: ha valóság.

A nárcisz elnyílt, elkonyult,

És lerperegtek mind a rózsák.

Ó, szeptemberi alkonyat,

Hogy szárnyra keltek mind a fecskék:

Ez a világ szomorúság,

Ez a világ nagy idegenség.

III.

Akkor tavaszra járt.

A tavasz - ó, e szép!

A fákon tarka lomb,

A szélben halk mesék.

A park, a keskeny út -

Az ajka ajkamon.

Álomnak is csuda,

Ó, kis Mignon!

Be rövid volt a park.

Az utcán annyi nép.

A hangja még kísér,

Még érzem a kezét.

Az volt a búcsúzás

Egy sápadt alkonyon,

Szemébe ült a könny:

Megyek, Mignon.

Ki pillangóra vál,

Kopott gubót lehány.

Hol van rongyos ruhád,

Hol a koldusleány?

Fülembe csipke zúg,

Selyem súg, oly finom:

Mi eltemettük őt...

Szegény Mignon.

IV.

Mégis: ha látnád, hogyan szenvedek,

Ha látnád: lelkem mily beteg,

Ha tudnád, hogyan élek én,

Hogy szívem mily üres, szegény,

Ha látnád vállam, amely pálma volt,

Hogy megtörött, hogy meghajolt,

Ha egyszer látnád szemem sugarát,

Hogy néma könnyeken tör át,

Hogy más mosolyom többé nem fakad,

Hogy ajkam többé nem cseveg:

Eljönnél - bár az ég reád szakad,

Ha tudnád, hogyan szenvedek.

V.

Te menni hagytad Mignont a világba,

Bús volt szegény, mint esőverte rózsák.

Ült volna nálad hűen, néma vágyba',

Étke legyen: kezedből hulló morzsák.

Álmodta sokszor: titkon, hogy ne lásd meg,

Simítni fogja este drága párnád,

Lábadhoz ül, álomtalan vigyáz meg,

Hogy föl ne verje senki szíved álmát.

Hogy nem borultál akkor a szívére!

Hogy nem vontad szívedre, mikor indult,

Hogy nem hallottad, mint sírt benn a vére,

Hogy szíve gyászharangként jajba kondult.

Halálra sebzett, menekvő madárka,

Magában vitte bús, halálos sorsát.

S te menni hagytad, menni a világba!

Ó, sírt szegény, mint esőverte rózsák.