Csicsada:Irodalom-birodalom

Kislányom őrzőangyala
Elejbem állt az éjszaka,
Szelid világot hinte szárnya
A rózsaszin kis ágyra
S halk muzsikára nyilott ajaka.

- Amig kislányod szendereg,
Az úrhoz addig elmegyek
És elviszem híven elébe,
Ha szived bármit kérne,
Hogy gyermekedet azzal áldja meg!

Én térdre hullottam legott
S mig szivem gyorsan dobogott,
- Hogy nem vagyok méltó e kegyre -
Ajkam halkan rebegte,
- Isten fehér követje, mondd el ott!

De már ha ily közel vagyon
Hozzám az égi irgalom,
Bocsáss meg érte, ó szeráfom,
Ha ajtaját kitárom
Szivemnek és nagyot kérek nagyon.

Mikor s miképp megilleti,
Jusson ború s napfény neki,
Ne légyen minden útja rózsás,
Egy-két könnyű csalódás
A boldogságot drágábbá teszi.

De hogyha, fényes églakók,
Akartok hozzá lenni jók,
Egytől szeretném megkimélni:
Sohse adjatok néki
Könnyűket, melyek el nem sírhatók.

(kattints a képre)

Még ma tiéd, ha nevet, s a tiéd,
ha a könnye kicsordul.
Még ma csak egy szavadért
bárhová menne veled.
Édes öröm neki még,
ha te jössz és hallja a hangod,
Boldogság, ragyogás minden perce veled.

Még ma a térdeden ül,
csókodra a csókja válasz.
Két kicsi karjával forrón, lágyan ölel.
Még ma mesélhetnél neki,
hidd el, szomjasan inná
Ajkadról a mesék sok fura fordulatát.

Még ma mesélne neked
pajtásokról s a csatákról,
Mint verekedtek imént,
s hogy ki futott, ki a hős,
Ámde feleslegesek pajtások,
s mind, ami játék,
Hogyha te menni akarsz,
inkább menne veled.
- Még ma a mindene vagy.
- Tudsz mindent és a hatalmad
- Korlátlan hatalom, férfierőd az erő.
Még ma a tiéd. De talán holnap,
mire újra felébred,
Szórakozottabb lesz,
szép szeme másra figyel.
Más színeket, mélyebb értelmet
kapnak dolgok.
Nőnek a pajtások, hívogatóbb a szavuk.

Nőnek a fák, a mezők
tágas térsége kibomlik,
Nyílik a tarka virág, tágul, nő a világ.
Vígmosolyú lányok jönnek,
simogatva beszélnek,
Szoknyájuk szélét meglibbenti a szél.

Hívnád kisfiadat, menjünk sétálni mi ketten,
S ő vonakodva felel: Dolgom van ma, apám.
Még ma a mindene vagy.
S bármennyire sürget a dolgod,
Válts vele néhány szót! Légy a barátja!
Vezesd!

(Számomra ismeretlen művész műve)

Nagyon beteg voltam
Valamikor régen...
Fetrengtem az ágyban
Kínos gyötrődésben.
Izzottan a láztól
S mégis dideregtem,
Azt hittem, megfagyok
A szörnyű melegben...
A lázas melegben...

Nem hallottam semmit
Agyam zúgásin át,
Csak egy el-elcsukló,
Suttogó halk imát;
És nem láttam semmit
Csak két könnyes szemet,
Amint ott őrködtek
Betegágyam felett...
Betegágyam felett...

– Ma már régóta, hogy
Egészséges lettem,
Hogy bús romjaiból
Felvirult a lelkem,
Jaj, de az a két szem
Most is előttem leng,
Az a halk imádság
Most is fülemben cseng...
Most is fülemben cseng...

Óh, uram istenem,
Tartsd meg e két szemet,
Tartsd meg e két ajkat,
Mely imát rebegett;
Messze kerülje el
Mindkettőt a bánat...
Óh, tartsd meg örömben
Én édes anyámat,
Jó édes anyámat!

Forró nyár közepén a nap délen állott,
Lyánykámmal utaztam alföld sik vidékén,
Falunak menénk el széles utczáján, de
Nem járt benne ember, nem volt ott élő lény.

Gólya állt féllábon csak a házfedélen
S kerepelt kocsinknak szokatlan zajára,
A zárt ajtónál meg a fehér eb szunnyadt,
S fel-felmordult olykor megszakadt álmába’.

Hosszú nádkerités nyult az utcza mellett,
Általszőtte azt a tök lankadt indája,
Kinn a faluvégen bádog tetejéről
A toronynak kakas nézett a pusztára.

Elmaradt lassanként a falu megettünk,
Kútágas nyújtózott a gyepről az égnek,
Míg néhány akácznak enyhadó árnyában,
Egy csomóba bujva, marhák delelének.

Távolabb aranyzott dús kalász borítá
A félig levágott végtelen mezőt el,
Kévéken nyugodtak a fáradt kaszások,
S a lyánykák mulattak koszoru-kötéssel.

Ezzel elmaradt a legvégső életkép,
Véghetlen homoktér nyult izzón előttünk,
Nem volt a reménynek egy fűszála rajta
S mi a puszta képén búsan elmerengtünk.

Oly jól összehangzott az borús szivünkkel,
Távolról fénylett csak a toronynak orma,
Messziről mosolygott, dőre képzeletként
Ránk a délibábnak fényből szőtt világa.

(Forrás: Madách Imre munkái – Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Alexander Bernát - Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1904.)

Gyönyörű gyöngyös palota,
Csillagkapukkal ékes,
Várjon, fogadjon be puha
Legszebbik nagytermébe!

Egykor a bölcsesség tiszta
Érett példabeszéde
Szép szavú szádon ragyogva
Tanított emberségre.

Illatok, koszorúk, szirmok,
Bojtok, pálmák és fények,
Meleg lombok az alkonyatban
Ringassanak el téged.

Anyácska, vékony csontjaid
Takarja meleg kékség.
Találd meg Isten karjait,
Tested azok röpítsék -,

Az út már régen ismerős:
Imák futottak rajta.
Jaj! Csak a felelet jönne!
Jaj, csak vigasz fakadna!

(Turódi játék, Mezőkövesd. Falfestmény egy fővárosi iskolában)

Liliomszál, rózsaszál,
Sanyi, Böske hova száll?
Föld alá,
Víz alá,
Kis patak ölébe,
Tisza közepébe,
Még annál is mélyebbre,
Tenger fenekére.
Gyöngyöt szedünk anyának,
Halat fogunk apának.
Hintóka,
Ringóka,
Szállj a napsugárral,
Katicabogárral,
Hozz vissza majd hajnalra
Dalos pacsirtával.

Liliomszál, rózsaszál,
Anna, Béla hova száll?
Kis fára,
Nagy fára,
Házunk födelére,
Torony tetejébe,
Még annál is feljebbre,
Egyenest az égbe,
Csókot szórunk anyának,
Csillagesőt apának.
Hintóka,
Ringóka,
Szállj a napsugárral,
Katicabogárral,
Hozz vissza majd hajnalra
Dalos pacsirtával.

(Történések egy beteg fiatalember kapcsán)

Szombat reggel fél 9. Roham. Betegség. Mentő. Kórház. A mentőorvos - majd 1 órai vizsgálatok és próbálkozás után - jól dönt, a megfelelő helyre küldi a 37 éves beteget: az Amerikai útra. Ott világszínvonalú ellátás, körülmények, hozzáállás ápolók és orvosok részéről.

A hozzátartozó rohan betege után. Rohan? Ezt tenné, ha Csillaghegyen a 134-es busz időben jönne. Nem teszi. Kimarad. Mire megérkezik időn kívül, döcög, pöfög, rozsdás, a szétesés fenyegeti. Az utastérbe beszivárog a kipufogógáz. A Szentendrei úton a kerékpárosok messze megelőzik ezt a romhalmazt. Az utas elgondolkodik: ha most leszállhatna, futva megelőzhetné a busznak nevezett redves, mocskos tákolmányt.

Az anya megérkezik majd másfél óra utazás után (várakozási időt is beleszámítva) az Amerikai úti kórházba. Aggódik betegéért, aki beszámíthatatlan állapotban van. Még nem beszél, nem ismeri meg hozzátartozóját, pelenkában fekszik infúzióra kötve. 37 éves lesz 3 hét múlva.

Az anya nyújtja a beteg inzulinjait, belövőit, gyógyszereit. A nővérke nem fogadja el, mondván, itt mindennel ellátják a beteget, vigyehaza az életet segítő szereket, gyógyszereket.

A kezelőorvos, aki stroke- és epilepszia szakorvos is egyben, kezet fog az anyával. Érdeklődik a beteg sorsáról. Az anya megdöbben: válaszai szemmel láthatóan valóban érdeklik az orvost! A beszállítás után azonnal elvégzett CT-vizsgálatról tájékoztat, magyaráz. Hangot ad aggodalmának is, melyek további vizsgálatokat tesznek szükségessé. Ezt is érthetően, emberi hangon, kedvesen és közvetlenül elmagyarázza az anyának. Nem félelmet keltve, nem kioktató hangon, egyszerűen és érthetően. Ez új, szokatlan, nem ehhez szokott, sajnos nem ez a gyakorlat más kórházakban. Az anya izgatottsága, félelme és zakatoló szíve lassan alábbhagy. Érzi, fia jó kezekben van. Bizakodik. 23 év betegség és számtalan kórházi kezelés után harmadszorra érzi ezt (ahol ugyanezt érezte: Budai Irgalmasrendi Kórház intenzív osztálya és az Árpád Kórház intenzív baleseti sebészete). Az orvos elérhető, hívható mobiltelefonján is. Felveszi és kérdésre válaszol. Szokatlan, egyben megnyugtató. A hála kezd eluralkodni az anyán.

Második nap megszólal az anya mobilja munkahelyén. Az orvos jelentkezik be: tájékoztatja az anyát, hogy fiát átszállítják a Margit Kórház IV. belosztályára, mert cukra felborult, 24-es, be kell állítani, utána visszaszállítják az Amerikai útra, hogy a szükséges EEG és MR- vizsgálatokat végre elvégezhessék.

Az anya a legszükségesebb munkahelyi feladatait elvégzi, majd elindul a Margit kórház felé. Óbuda, Miklós térről. Gyalog a Flórián térig, onnan az 1-es villamossal a Bécsi úti végállomásig. Átszáll a 17-es villamosra. Ül. Vár. Eltelik 10 perc, nem indul a villamos. Egyszer csak megszólal egy hangosbemondó, nem indul a villamos műszaki okok miatt. Leszállás. Gyaloglás végig a Bécsi úton. Hideg, éles szél. A járdán el nem kotort hóbuckák lefagyott állapotban, jégkupaccá alakulva. Így teszi meg az anya a 3 megállónyi távolságot. Zihál, mert aggódik fiáért 24-es cukra és egyéb betegségei miatt.

A kórterembe lépve találkozik az épp fiának infúziót bekötő nővérrel, aki letámadja az anyát: - Hol a beteg inzulinja? - Otthon. - Miért nincs itt? - Mert az Amerikai úti kórházból visszaadták azzal, hogy amíg a beteg bent fekszik, ellátják. - A nővér válasza erre: ez nem igaz! - De igaz, így történt. - Nem igaz! - Az anya utoljára, halkan, lassan tagolva ismét kijelenti: igaz, de ha kell, természetesen behozom. - A nővér válasza: nem igaz, és hozza be.Így indul Margit Kórház-beli, IV. belosztályon idei „pályafutása” a családnak. Orvossal aznap nem sikerül beszélni.

Nincs vége még a napnak. Kevés otthon az inzulin, épp fel kellett volna íratni. Este fél 7, az anya ül az 1-es villamoson. Felhívja a háziorvosi rendelőt. Elmondja, inzulint szeretne felíratni kórházban fekvő fiának. Válasz: kórházban fekvő betegnek rendelet szerint nem lehet receptet írni. Puff! Most mi legyen? - Hát legfeljebb adnak neki olyat, ami épp van. (Mint kiderült, ezt is tették a Margit kórházban a beteg bekerülésekor. Aki cukorbeteg, vagy legalábbis kicsit is tájékozott e témában, tudja, hogy nem úgy megy ám az, amilyen inzulin épp kéznél van, azt adjuk a betegnek! Elvileg. Gyakorlatban így megy, legalábbis a Margit kórházban.)

Másnap három órai várakozás a kezelőorvosra. Bent van, de a krónikus osztályon, ahová nem lehet bemenni. Az anyának vissza kell mennie dolgozni. Következő nap a folyosón várakozva akaratlanul is hallja, hogy a doktornő telefonon épp ambulante időpontot kér fia részére CT-vizsgálatra a János Kórházba március 3-ra, mert a lépén elváltozást találtak. Majd szintén hallja, fültanúja lesz a doktornő és egy férfi orvos közötti párbeszéd-foszlányainak (mint később kiderül, a főorvos volt). A hallottakon megdöbben: a főorvos mindenki füle hallatára egy betegről úgy nyilatkozik, hogy „mit várnak, fogadjam örökbe?!”

Végre személyes beszélgetés a kezelő-doktornővel. Elmagyarázza az eddig végzett vizsgálatokat, eredményeket. Az anya kéri, hogy természetesen saját költségére, szeretne a vizsgálati eredményekből másolatot kapni. A doktornő felháborodik, mit képzel az anya, talán eltitkolnak valamit? Mire kell neki mindenből másolat? Mindent rá fognak írni a zárójelentésre, sőt, receptekkel is el fogják látni. Majd közli, előző este átállították másik inzulinra a gyereket (csütörtök), szombat reggel mehet is haza. Döbbenet. A beteg harmatgyönge, bizonytalan járással, még nem teljesen tiszta fejjel, beszéde néha még érthetetlen, válaszai nem mindig logikusak, emlékképek az elmúlt napokról kiesve, cukra libikókázik. Igaz, már nem pelenkás. Hurrá!

Az anya bátortalanul megjegyzi, évtizedes egyforma inzulin után újra átállítás után 2 nappal, hypozás és kiugró magas cukorszint váltakozásával, az elmúlt napok kórtörténete után, jó dolog-e kiadni a beteget? Egyébként pedig nem haza, hanem vissza az Amerikai útra kell kerülnie, hogy végre elvégezhessék azon vizsgálatokat, melyek szükségesek, hiszen végül is ezért szállította be a mentő oda.
Válasz a doktornőtől: - Van lába a betegnek, be tud menni, egyébként pedig mit akar? A stroke már lezajlott, nem igényel semmiféle kezelést; aztán be tud sétálni különféle időpontokban és helyekre a János kórházba , bőrgyógyászatra, szemészetre, az Irgalmasrendi kórházba is szív-kontrollra (infarktus utáni stent-beültetett a beteg).
Anya válasza: - Nem nagyon tud közlekedni egyébként sem a beteg(baleset miatt térde - csúnya szóval - nyomorék, otthoni kifejezéssel, merthogy magunkat kigúnyoljuk ha kell, ám a humor nélkül már rég feladtunk volna mindent, tehát: faláb), most meg kifejezetten labilis, gyenge. Új, másfajta inzulinra való átállítás után nem szokták 2 nap után hazaengedni a beteget, főleg nem hétvégére.
- Mi ezzel a baj? – kérdezte a doktornő.
- Nincs új inzulin otthon.
- Felírom, vannak hétvégén nyitva tartó gyógyszertárak is.
- No de az anya azt a tájékoztatás kapta, oldja meg a beteg felügyeletét otthon, mert többé önálló életvitelre nem alkalmas, egyedül nem hagyható. Akkor most vigye ki szombaton, vegye a nyaká a várost, keressen nyitva tartó gyógyszertárat, miközben a beteg otthon egyedül. Egyébként pedig gyakran előfordul, hogy a keresett inzulint nem kapható a gyógyszertárban, vagy egyik fajta, vagy a másik, de a legritkább esetben fordul elő, hogy egyszerre megkapja mindkét fajtát. Sokszor előfordul, hogy 4-5 gyógyszertárat kell bejárni, mire végre összeszedi a szükséges kétfajta inzulint.
- Ez nem igaz, minden gyógyszertárban mindig kapható inzulin – válaszolta a doktornő.
- Tanú is van rá, mert a munkahely kézbesítőjét is nemegyszer megkérte, miközben járja a várost, próbálja beszerezni az inzulint. Volt, hogy majdnem egész nap CSAK azután járt.
- Ez nem igaz – közölte a doktornő.
- Önnel nem lehet kommunikálni – mondja az anya. Egyébként pedig miután a család autóját ellopták (tehették, úgysem találják meg a tettest), tömegközlekedéssel sem tudja megoldani fia szállítását.
- Tudja, meg kell figyelmesen nézni a BKV menetrendet, ott lehet látni, mikor közlekedik alacsony padlójú busz, melyre fia a rossz lábával is fel tud szállni – hangzik a doktornő  válasza kissé gunyoros, kioktató hangon, ám mosolyogva.
- Igen, így teszünk minden esetben - válaszol az anya -,de például ma is kimaradt egy busz, tehát 40 perces várakozás után jött egy, ami nem alacsony padlójú volt. Na most, a roncsolt lábú, stroke után 5-6 nappal, a laborvizsgálatok által megállapított egyéb egészségügyi elváltozások és 2 napja újfajta inzulinra átállított, harmatgyönge, még nem teljesen tiszta-fejű-gondolkodású beteget állítgassa buszmegállóba 30-40 percig, aztán vagy fel tud szállni, vagy nem.
Doktornő válasza: - Az nem az én gondom, az a BKV-é.
Anya: - Meg a család gondja, akik aggódnak a betegért.
- Hívom a főorvost, továbbiakban beszélje vele meg a gondjait – közölte a doktornő.
Az anya, aki akaratlanul is fültanúja volt a főorvos gunyoros beszédéről egy betegről, mondta, nem sok jót vár.
Megérkezik a főorvos. Mosolyogva, kezeit dörzsölgetve: - No, mi a gond? Meg akarunk szabadulni a betegtől? Ahogy szokták a kedves hozzátartozók a szülőkkel, nagyszülőkkel, rokonokkal? Nem akarjuk hazavinni a beteget?
Az anya nem hajlandó ilyen hangnemben további eszmecserét folytatni. Közli, fél életét, szabadidejét a Honvéd Kórházban töltötte, ahol édesanyja ápolónő volt, de soha ilyen hangnemet, hozzáállást nem tapasztalt évtizedeken keresztül. Rendben, másnap, szombaton reggel jön és hazaviszi fiát, de nem ért vele egyet, hiszen az Amerikai útra kellene visszakerülnie. Ismét az volt a válasz, hogy „van lába a betegnek, nem? Be tud menni”. Nem tudom, mit akar még". Az anya nem folytatja tovább a vitát. Megy vissza dolgozni, hisz özvegy, egyedüli kereső a 37 éves beteg és a kisebb, egyetemista fiai eltartója.

Leér a földszintre. Felhívja az Amerikai úton fia kezelőorvosát, aki udvariasan közli, hogy most hívta a Margit kórházból a kezelőorvos. Átveszik a beteget, hétfő délelőtt szállítják mentővel, addig a Margit kórházban marad. Az anya megköszöni.

A Bécsi úti végállomásra érve látja, sárgállik a környék, amíg a szem ellát: mindenfelé álló villamosok. Műszaki hiba. Villamospótló nem jár. Gyaloglás. Eszébe jutnak a Margit kórházi doktornő szavak: „van lába a betegnek, nem?” Megszólal a mobiltelefon. Dr. xy a Margit kórházból (ismeretlen nevű doktornő). Közli, amit már hallott az anya az Amerikai úti orvostól. Majd elmondja még, el kellene kezdeni „otthon” után nézni, amennyiben otthon nem megoldható a felügyelete, mert a beteg önálló életre nem lesz már többé alkalmas. Magyarra lefordítva: az anya dugja be egy „otthonba” a 37 éves fiát.

Az anya megindul gyalog a tömegben, esőben a Vörösvári úton. Egy gyors tempóban elsuhanó távolsági busz beteríti őt is, a többi járókelőt is fejtől bokáig sáros, olajos vízzel. A vezető, bár kikerülhetné, belehajt. Az anya az elmúlt napok sok km-es kényszergyaloglásától (BKV minősíthetetlen színvonala miatt), a munkahelyén az embertelen leterheléstől, a fiáért való aggódástól és egyébként is saját többféle – idő és pénz hiányában kezelés nélküli – betegségétől már rogyadozva belülről nyeli könnyeit, közben sáljával törölgeti füléből, szeméből, arcáról, sálja felett nyakába is becsorgó olajos, mocskos vizet. Az irhabundájával már nem foglalkozik. Tárgy. Pótolható. Az egészség a fontos. A tragédia nem itt kezdődik.

A szombat-vasárnap csendben telik, csak a beteg cukra ingadozik. Hol alacsony, hol magas. Fáj a feje. Mitől? Az ingadozó cukortól? Vagy attól, amit az Amerikai úton végzett CT-vizsgálat megállapított, hogy találtak a fejében valami elváltozást? Nem tudni még. Nincs kit megkérdezni.Gyenge, hamuszürke, szeme kimered és karikás. Ja, és nagyon köhög, éjszaka nem tudott tőle aludni. Anya mondja, szóljon az orvosnak, kérjen valami csillapítót. A beteg megtette. Válasz: nincs, a hozzátartozó menjen gyógyszertárba és "hozzon valamit". Hogy nem vehet be bármi? Érdekel ott valakit?! A beteg már nem kér semmit. Anyától sem. Se könyvet, se rádiót, se TV-t, se újságot. Semmit. Ami eddig nem volt jellemző rá. Máskor megöli az unalom, ha egy percig nem foglalja el magát. Az akkor volt.

Hétfő délelőtt korrekt módon átszállítotják a beteget mentővel az Amerikai útra. Anya rohan. Közlik, amíg a beteg ott fekszik, addig mindenféle gyógyszert és inzulint ők biztosítanak, még ne váltsa ki a Margit kórháztól kapott recepteket. Szám szerint 13 db-ot, melyeken nem a közgyógyos négyzetet ikszelte be az orvos, már amelyiket lehet közgyógy igazolványra kiváltani.

Gyógyszertár. Nem is fogadják el a felmutatott közgyógy igazolványt, mondván, az orvos elrontotta a recepteken az ikszelést, vigye vissza, írassa át. Az inzulinos tűt meg egyébként is rosszul írta fel. (Megjegyzés: ez rendszeresen előfordul! Ilyenkor másnap vissza kell menni az orvoshoz, órákat várni. Ha szerencsénk van, HA – mert nem mindig -, akkor végre helyesen kitöltött receptet kap  beteg. Felkészülve a több órai várakozásra, ilyenkor élelemmel, itallal, inzulin-belövővel felszerelkezve érdemes megjelenni a váróban. A WC-használat, melyre ugye egy cukrosnak többször van szüksége az átlagnál, még ingyenes, helyben. Még.) A Flórián téri gyógyszertárban 5600,-Ft-ot kellene fizetni  egy receptért. Nem veszi meg az anya! Egyébként a kétfajta inzulinból csak az egyik volt kapható, másikat meg kell rendelni. Majd egyszer megérkezik (emlékezzünk: „hazugnak” nevezte az anyát a doktornő a Margit kórházban, miszerint állította, hogy sokszor nem kapható az inzulin).

Az anya az Amerikai úti kórház gyógyszertárában is próbálkozik. Ott a kedves gyógyszerész hölgy mondja ugyan, hogy nem adhatja közgyógyra a tűt, mert rosszul ikszelt az orvos, a felírt receptre viszont ki tudja adni, darabonként 5,-Ft-ért. Így tett szert az anya 48 db tűre (ennyi volt a gyógyszertárban) 240,-Ft-ért! Kérdés: ezt a lehetőséget miért nem ajánlotta fel a Flórián téri gyógyszertári eladó? A másik fajta inzulin itt sem kapható (figyeljünk! már a 2. gyógyszertárban nincs! Akkor ki is a hazug?!)
(Egyébként sok oldalt megtöltene a csillaghegyi Vasút soron és a Csillagvárban lévő gyógyszertári kiszolgálás, hozzáállás is –, sajnos nem pozitív tapasztalatok alapján.)

Még mindig hétfő, de délután fél 3. Megszólal az anya mobiltelefonja. Az a dr. xy, aki egyszer már hívta az anyát (emlékezzünk, közölte vele, keressen „otthont” a fiának). Most arról tájékoztatja az anyát, hogy a beteg TAJ-kártyája náluk maradt, és elfelejtették a lép-vizsgálatot felvezetni a zárójelentésre. (Ugyan már, mi az a sok cm-es eltérés a lépen, amit a hasi ultrahang kimutatott, de majd csak a CT elvégzése után derül ki, mi is az valójában?! A doktornő szerint az már megvan, lezajlott valami, valószínűleg lépinfarktuson esett át, nincs vele már mit tenni.) Kéri, fáradjon be az anya, vegye át ezeket és vigye át az Amerikai útra. Az anya a munkahelyén már reggel 6 óra óta, fontos, halaszthatatlan munkák, közben azon jár az agya, mennie kéne gyerekéhez a kórházba. És akkor ez a telefon! (Emlékezzünk: az anya kért másolatokat a vizsgálati eredményekről, mikor is felháborodott a doktornő, mit képzel, talán eltitkolnak valamit?! Minden rajta lesz a zárójelentésen. Nem így történt.)

Az már valóban talán szőrszálhasogatásnak tűnik, hogy a beteg 2 db fém inzulin-belövőjét sem adta vissza a Margit kórházi doktornő, aki azzal vette el a betegtől, hogy „össze ne keverje”, addig is magához veszi.

Fenti írás csak „szösszenet”, szinte címszavakban való összefoglalása a történéseknek. Rettentő sok km-es felesleges gyaloglással, illetve 20-40 perces várakozással a naponta kimaradó buszok, villamosok miatt - a 9800,-Ft-os bérlettel a zsebben; feleslegesen okozott rohanással, udvariatlan, figyelmetlen, megkockáztatható: az empátia legcsekélyebb jele nélküli „fehér istenekről”, legyen az fent említett ápolónő v. két orvos az egyik kórházban. Ezek nem pénzkérdések! Ezek emberi gyarlóságok.

Kiemelendő, példa értékű viszont az Amerikai úti kórház orvos- és ápoló személyzete, a körülmények, az ellátás. Az anya reménykedik, nem kell csalódnia. A beteg már érdeklődő, keresztrejtvényt fejt és félig viccesen kéri a szerszámait otthonról, hogy barkácsolhasson. Ez jó jel. Már használja a fejét, emlékszik. És már vágyakozik teendők után. Már nem olyan labilis, gyenge a járása. Csoda? Vagy egyszerűen csak a környezetváltozás? Lehet, hogy ahol emberszámba veszik az embert, ott a gyógyulás, a regenerálódás is hamarabb megy? Úgy legyen! Mert mint tudjuk, mindez nem pénzkérdés.

(folyt.köv.)

I.

Gyermekkoromból csak néhány délutánt foglalt le a nagyapa. Néhány téli délutánt, amikor a kandalló duruzsoló hangja betölti a szobát; amikor valami barátságos, bizalmas félhomály borul a világra; amikor a homályos szögletekből, árnyékos sarkokból, bútorok mögül, a fehér csipkefüggönyök alól, szóval az egész téli délutánból dalok suhannak elő. Dalok, melyekről mindenki azt hiszi, hogy csupán ő hallja; mert ezek a melódiák úgy belopózkodnak az ember szívébe: mindenkinek egy régi emlékéről vagy egy ábrándjáról dalolnak, amikor az ablak előtt a hópelyhek álmosan szállingóznak az utcasárba és a szemközti háztetőkön lomha varjak gubbasztanak, semmivel sem törődve. Ilyenkor az ember maga is úgy össze szeretne húzódni, mint ezek a sötét madarak és szeretne egybeolvadni a félhomállyal. Ilyenkor kivész szívünkből az érzés, amely egyre űz tova bennünket az élet útjain. Félreállunk az emberek vad rohanása elől és nincs más célunk, más vágyunk, más gondolatunk, mint egy kis sarokba bújva hallgatni a kandalló dúdolását és nézni, nézni a ragyogó, piros tűzfénybe...

Amióta felnőttem, valahányszor egy ilyen délután volt, meglátogatott a nagyapa. Csak azt láttam, hogy itt van, nem tudtam, mikor jött. Méltóságos volt az arca, mint amikor utoljára láttam. Hófehér szakállán valami különös összhangban egyesült a sápadt külső világítás a kandalló vörös fényével. És én csak nézem, egyre nézem őt s a téli délutánból elősuhan egy dal: felcsendülni hallom a nagy mazurt; a lágy akkordok úgy repülnek, mint fehér galambok, mint ártatlan kicsi galambok és szárnyukon suhannak felém azok a régi, régi, homályos téli délutánok...

2.

Nagyapa igen hasonlított a Mikuláshoz. Ezt akkor vettem észre, amikor kishúgom meg én lázasan készülődtünk Mikulás napjára. Egy régi képeskönyv került a kezembe és ott láttam a nagy hasonlatosságot. Mi bizony egészen elhanyagoltuk nagyapát. Alig váltottunk vele néhány szót. Ő csak ült nagy karosszékében, ahová reggel az ágyból emelték és ahonnan este visszafektették az ágyba. E két határ között nézte a szemközti háztetőket, ahol – mihelyt beálltak a téli hónapok – egész tavaszig lomha varjak ültek. Miattunk nézhettek. Most pedig mi fogjuk ezt megkeserülni. Hisz valószínű, hogy nagyapa a Mikulásnak rokona, zokon veszi viselkedésünket és mi nem kapunk ajándékot. De hiszen lehet még ezen segíteni! Majd kipótoljuk, amit elmulasztottunk!

Ettől a naptól kezdve majdnem minden időnket a nagyapa mellett töltöttük. Délelőtt, persze, az iskolában voltunk, de amint eljött a délután, egy kis zsámolyon odakuporodtunk a lábaihoz. Meséltünk neki mindenféle apróságot, kis kalandot, mely velünk történt meg. Ő figyelmesen hallgatta, de tovább is olyan szűkszavú maradt, mint amilyen azelőtt volt. Ha pedig nem beszéltünk semmit, akkor cirógattuk lelógó, csontos kezét és néztük vele együtt a szemközti háztetőket. Egyszer csak egy fehér galamb repült oda. Egy ártatlan, pici, fehér galamb. A varjak idegenül húzódtak el tőle, de ő nem törődött a barátságtalan fogadtatással és továbbra is ottmaradt. Azontúl a nagyapának délutánonkint három látogatója volt. A fehér galamb, kishúgom meg én. Alighogy letelepedtünk nagyapa mellé, máris a háztetőre repült, fehér szárnya csak úgy villogott a sötét háttérből. Rövidesen egészen megbarátkoztunk a kis galambbal. Ha jól emlékszem, még nevet is adtunk neki. Ott ültünk és néztük, amíg be nem sötétedett. Estefelé aztán odaültünk a kandalló mellé és elgondolkoztunk a Mikulás-napja felől. Ilyenkor előtörtek szívünkből a vágyak, a gyermeklélek első vágyai, melyeknek célpontja egy fahuszár vagy egy hintaló, hajasbaba vagy főzőcske készlet. Este hófehér ágyacskánkban, amikor már fennhangon elmondtuk az imát a kisasszony segédkezésével, egy külön kis estéli imában, amely mélyebben jön a szívből, mint a betanított vers, ezekről emlékeztünk meg, de halkan, hogy senki meg ne hallja. Aztán összebújtunk lágyan, az arcunk izzott, a szemünk égett s ezeket  kívánságokat a hintalóról, a fahuszárról, a főzőcskéről, a hajasbabáról, mint valami csodás, bűbájos mesét, belemeséltük az éjszakába...

3.

Hazajöttem az iskolából. Otthon már várt egy cédula, melyben a tanító úr ékesen tudtára adta szüleimnek, hogy nem tanulok semmit. És másnap Mikulás napja volt. Kishúgom megkapta a hajasbabát és a főzőcskekészletet, de az én ajándékomból nem lett semmi. A lobogó tűzfénynél szőtt színes álmok után ez nagy zuhanás volt. Szüleim könyvet adtak a kezembe és azt mondták, hogy tanuljak. És én elkeseredetten fogtam hozzá. Óh, hogy gyűlöltem most a nagyapát! Azért settenkedtem körülötte és hízelegtem ki egy hosszú hónapon át, hogy azután itt álljak, ajándék nélkül?          Óh, micsoda bosszút fogok rajtad állani nagyapa... Szegény nagyapa, szegény, ártatlan nagyapa! Ő boldogan nézte unokáit és oly édes érzéssel töltötte el szeretete. Ő nem vette észre, hogy ez nem az a tiszta gyermeki szeretet, hogy e mögé már benyúlt a nagy emberi gyarlóság: az önzés. Hisz húgom is otthagyta már őt. Megkapta a hajasbabát, a főzőkészletet és rájött, hogy a nagyapó most is olyan hallgatag, mint volt és igazán felesleges mellette ülni. Én csak a fehér galambot sajnálom. Most már nem fogom többet látni. De hirtelen felvidultam: muszáj nekem éppen a nagyapa mellől bámulni a háztetőre? Másutt is van ablak. És odaléptem. A fehér galamb nem volt ott. Fekete volt a háztető, csak a régi lomha varjak gubbasztottak rajta némán...

4.

Legfeljebb három napig él, - mondta a háziorvos. És akkor az ebédnél édesanyám kissé remegő hangon beszélt a nagypapáról: Szegény! Emlékszem, amikor lakodalmam volt. Egy szép, májusi napon. Este a táncterem ablakán levendulaillat suhant a teremben. Apa ott ült szegény boldogult anyával. Már akkor is ősz volt. Még jól tudott járni. Tudj’ Isten, talán a május, talán a virágok illata, vagy talán az okozta, hogy imádta a mazurt, egyszerre csak felugrott, mint egy ifjú legény, átkarolta anyát, és elkezdte táncolni vele a mazurt. Mindenki nevetett, ős is. De azért mindenki szeretett volna sírni. Mert ez nem volt közönséges tánc: ezzel a tánccal apa lemondott örökre a szép, májusi éjszakákról, a levendulaillatról, a fülbemászó édes tánczenéről... Nem is hallott azóta mazurt, pedig úgy szerette...

Kishúgom lehajtotta fejét. Nagy, kék szeme tágra nyílt és elmerengve rágcsált egy csirkecombot...

5.

Valahogyan a nagyapa szobájába kerültem. Megálltam, ránéztem. Ott feküdt az ágyban mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Valami néma fenség ömlött el arcán. Az ágyból a háztetőre lehetett látni. Most is odanézett. Egyszerre a másik szobából felcsendült lágyan egy mazur, kishúgom játszotta. Nagyapa megrázkódik, fakó arca élénkebb színt ölt, bágyadtan mosolyogni kezd. Nekem pokoli ötletem támadt! Várj, nagyapa! Most megbosszulom magam a hintalóért és a fahuszárért. Berohantam, felemelt ököllel a másik szobába, meg akartam akadályozni kishúgo játékát. De ott egyszerre minden ok nélkül az égő bosszút fájó szánalom váltotta fel, szívemen valami meleg, simogató érzés suhan át, ütésre emelt öklöm lebocsájtottam. Mi volt ez? Első lehelete az életnek, az öntudatnak? Nem tudom. De arra emlékszem, hogy sírva mentem vissza nagyapa szobájába.

A dal egyre erősebben hangzott, nagyapa egyre jobban mosolygott és a szemközti háztető egy fehér galamb szállott. Felsikoltottam örömömben: Az én galambom! A serény ujjak tovább futkosnak a billentyűkön. Ha most rágondolok a dalra, mintha levendulaillat keringne a szobában... igen... hisz’ nincs is tél... május van... langyos este... az ablakok tárva, nyitva... onnan jön be az illat és karcsú párok járják a mazurt... és nagyapa is táncol... leszámol örökre a szép, májusi estékkel... igen, ez jut eszembe most, de akkor... akkor valami kimondhatatlan fájó érzésem volt.

A háztetőre egyre több fehér galamb szállt. A varjak pedig mind eltűnnek. A dal valóságos áradatban jött át a szobából s a háztetőre csak szálltak galambok, sok pici fehér galamb, már nem látni semmit, csak galambokat... mintha kishúgom kacsója egy hatalmas kézzé változnék, mely végigszánt a billentyűkön s a dal harsog egyre, egyre, minden homályos sarokból, árnyas szögletből, bútorok mögül, fehér csipkefüggönyök alól, árad a melódia... nagyapa kacag, én vele nevetek... a dal már szinte viharzik... igen... a nagyapa leszámol mindennel... és a háztetőn fehér galambok ülnek sorjában...

Most halkult a dal, végén egészen elhalt. Épp oly rohamosan, mint amily hamar hangossá lett. A háztetőre visszaszállnak a varjak. De egy galamb ott maradt. Meg is ismerem. A mi galambunk. Nagyapa nézi és mosolyog.

akkor nem tudtam, hogy ő már nem mosolygott.

Most már tudom.

(Forrás: Cimbora, 1928. márc. 20.)

Fut a gőzös nyílsebesen,
Pest felé fut egyenesen.
Szárnya nincsen, repül mégis,
Érzem, hogy repülök én is.

Meghúzódom egy sarokban,
Öreg szívem meg-megdobban.
Hej, nem csuda! Komoly dolog,
Amire én most gondolok.

Átellenben, az ülésen
Egy kis gyermek, mint őt nézem.
Gyöngéd kezek bárhogy ójják,
Le-lerúgja takaróját.

Nem jön a szememre álom,
A jó kismamát csudálom.
Ébren virraszt egész éjen,
Míg gyermeke alszik mélyen.

Fut a gőzös, szinte repül,
Sípol, fütyöl éktelenül.
Kattogása folyton hallszik,
De a gyermek mélyen alszik.

Gőzös füttyét míg hallgatom,
Messzire száll gondolatom:
S megpihen egy kis szobában,
Szállva száll az éjszakában.

Kis szobában látva látom,
Két gyönge kar amint átfon
Egy gyermeket, csicsisgatva,
A pihegését hallgatva.

E gyermek is, bárhogy ójják,
Le-lerúgja takaróját.
S gondolatban, álmatagon,
Én magam is takargatom.

Takargatom, csókolgatom,
Szeretettel babusgatom.
S míg magam mulatom ezzel:
Dereng az ég, itt a reggel.

Még csak egy jó futamodás:
Ihol a pesti állomás!
Öreg szívem, hej, hogy dobog,
Mikor a vonat berobog!

Még csak egy perc, kettő, három,
Reszkető karom kitárom.
Rája röppen egy fióka:
„Isten hozott, nagyapóka!”

Vasutat ki kitalálta,
Legyen mindörökké áldva!
Nagy áldás ez a világnak,
Hát még nekünk, nagyapáknak!

(Forrás: Cimbora, 1928.)

Látod, kicsi fiam, ez az Isten háza,
Innen száll a lelkünk forró imádsága.
Ő adja kenyerünk, legyen neve áldott,
Hogy termőföld öleli át ezt a szép országot.

Meleg ruhát ad a didergő árváknak
Egy-egy morzsát szegény, éhes madárkáknak.
Békét a házunkba, hitet, boldogságot,
Ezerszínű, bársonyszirmú, illatos virágot.

Ha boldog, vagy rögös lesz az Élet útja,
A jó Isten házát ne kerüld el soha!
Kis szíved vágyait, minden reménységed’
Bízó erős hittel, óh, adja meg Néked,
Jóságos kezével óh áldjon meg Téged...

(Forrás: Cimbora, 1923.jún.24.)

Aludj fiam, aludj, kint harsog a vihar,
Az éj sötétjét villám tépi fel.
Csitt kicsikém, úgy fáj minden tagom,
Ha sírsz, nem alhatom,
Anyádnak  is pihenni kell.

Aludj fiam, aludj. Az óramutató
Éjfélt mutat és ma korán kelek,
A fejem zúg és nehéz szempillámon
Ott virraszt az álom.
(Kint démonok hasítják az eget.)

Aludj fiam, aludj, ne bántson a vihar,
A lelkem is viharzik néhanap,
Elül ott kint a kaján, zord harag
Rövid idő alatt,
S reggelre nyoma sem marad.

Bár bennem is elülne valahára
Az emésztő, a gyilkos fergeteg,
Birmáni erdő megindulna ott
Hol lelkemmel vagyok,
Mert vele oly vihart vetek.

Aludj fiam, aludj. Szép a te altatód.
(A jég beverte már az ablakot)
A förgeteg most megcsókol fiam,
Óh én édes fiam
Már rád is leltek viharok.

Ne sírj, fiam, látod, hajnalra fordul
s még nem is hunyhattam le a szemem,
Aludj fiam, hajcsicsi csöpp virágom:
Egy-kettő-három:
Aludjunk már, aludjunk gyermekem.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása

Reggel korán elnyel a város
Ott van a pénz, ott a kenyér.
Mindegy, az út, ha térdig sáros
Megyek, ha föl sem vesz szekér:
Kell a kenyér.

Ruhám foltos és cipőm talpán
Keresztül járhat az egér;
Mégis megyek fáradtan, balgán,
Ha zápor áztat, fojt a dér:
Kell a kenyér.

Így jár el a tavasz fölöttem,
Így jár el a nyár és a tél,
Lassan a fekete hajamba
Belévegyül pár szál fehér
S nem lesz kenyér.

Hiába volt az erős izmom,
Hiába tört acélt, vasat,
A kamrám öreg napjaimra
Az éhség tanyája maradt
S nem lesz kenyér.

Hiába égett agyvelőmben
A tüzes akarat; a hit,
Hogy megérem egy szebb jövendő
Kiharcolt, fényes napjait:
Nem lesz kenyér.

Haj, kell kenyér s érte cserébe
Minden szépséget megadok
Mit anyám a lelkembe plántált,
Nem vagyok ember: gép vagyok!
Kell a kenyér.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
Karácsony járja, a világ örül.
Apró lángocskák hunyorgatnak ki
Az ablakok mögül.
Csak nálunk ég a petróleum lámpa,
Mint már közönséges napon.
Te pólyát varrsz a jövendő csöppségnek,
Én meg itt Voltaire-t olvasom.

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
Egy karácsonnyal vénebb a világ.
A kunyhókban jámbor parasztszívek
Üdvözlik Máriát.
Kérges kezek egymásba kulcsolódnak,
A magasba száll bús tekintetük,
Ők most talán a megváltóhoz szólnak:
Legyen hajlékuk, kenyerük.

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
És tavasz óta mi sem változott,
A mindenségben a mi csillagunk,
Ő mindig csak forog.
Hiába várjuk egy fiát az Úrnak
Ha fáj az éhség, a nyomor, a kín,
Csak tehetetlen aranymását látjuk
A templomok oltárain.

Kis anyukom, lám, hogy perdül az év,
Karácsony járja a földünk felett,
Megölték a jóság hirdetőjét
Alig hogy született.
S azért látsz kivert és éhező testvért,
Ha kitekintesz most az ablakon,
Varrd, varrd a pólyát szegény csöppségünknek
S én Voltaire-t tovább olvasom.

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Öklömnyi ember, hat hetes fiacskám:
Nagy dolog történt tegnap teveled,
Anyád először dajkált lent az utcán
S a nap körülcsókolta a szemed.

Ó, a világok tápláló ősanyja,
Arcodba kukkant, megsimogatott.
És mintha szellemnyelvek szóltak volna:
Fiam, tanuld szeretni a napot.

Mert ő a mindenség világossága,
Szétkergeti a homály árnyait,
Ő ad nekünk gyümölcsöt és kalácsot,
Eltart bennünket, nevel és tanít.

Mindenkinek jut a szeretetéből,
Mindnyájunknak ad fényt és kenyeret,
S azért érleli csak kint a szabadban
A roppant búza s rozs vetéseket.

Tudom, ha megnősz, kérdezed majd tőlem:
„Apám, ha mindenkinek ád a nap
Mért vannak hát itt olyan proletárok
Akiknek néha alig jut falat?”

Mért vannak koldusok és mért szegények,
S mért vannak dúsak, gazdagok?
Én arra fiam dehogy tanítlak,
Majd megtudod, ha nem is akarod.

„- Ugye, apám, becsapják a napot?”

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Mért sírsz anyuskám, mondd meg mi bajod?
És mindig sírsz, ha kérek kenyere.
Ne sírj anyukám, meglásd ezután
Majd mindig jó leszek.

Nem sírok, hogyha nem adsz vacsorát,
Nem sírok, hogyha nem lesz majd ebéd,
Nem sírok, hogyha enni látom is
A bótos gyerekét.

Mért mondod mindig édes anyukám,
Hogy ver az Isten, bánt olyan nagyon,
Mondd anyukám, mért mondtad tegnap is:
Csak már verne agyon.

Hisz nem vagy te rossz, nem káromkodol,
Csak néha sírsz és azért ver talán?
Egy kicsit sírni akkor sem szabad,
Ha éhes vagy anyám?

A bótosgyerek anyja sohse sír,
Amikor látom mindig csak nevet,
Ugye anyácskám az Istenke is
Csak krajzlerost szeret.

Ne sírj anyám, majd ha én megnövök,
Merész leszek, erős lesz a kezem,
Meglásd, hogy akkor érted mit teszek:
Az istent megverem!

(Forrás: Peterdi Andor: A pacsirta énekel – Uj versek – Modern Könyvtár 150. sz. – Bp., Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása)

Hát megszületett a mi egyetlenünk.
És ablakot tárt az anya,
kitárta a kertre, mit éppen elönt
a reggeli fény aranya.
Hunyorogva lesett ki a kisfiú:
fák, fellegek, ez neki új,
meg az úszó gömb odafönt, odafönt,
az a páratlan csodagömb.

Örülsz neki, ujjongsz, megszületett
a nagy emberi mű: a fiú,
már várja a pálya, a munka, a tett,
ezer út, ragyogó mosolyú,
az ég a merész repülőre vár,
jó traktorosra a tág határ,
és várja a város az épitőt
és várja a tenger is őt.

A legelső lépést tette ma,
jártatta a büszke mama
s már látta fiát, mint nagy daliát,
megy előre, övé a világ!
a téren, a sorban ott halad
Sztálin lobogója alatt
s valamennyi között, aki ott vele lép,
az anyja van legközelébb.

Álomba dalolta a kismadár,
elaludt a kis angyalom,
de az anyja nyugalma, lám, oda már,
csupa gond, csupa aggodalom:
ólmos, ködös Atlanti-tengeren túl
fel az égre halál keze nyúl,
a nap felé, meg a fák, meg a ház,
meg a gyermek után kaparász.

Ne törődj vele, drága kis asszonyom,
hanem állj helyt emberül:
munkáddal a gyárban, a kolhozon
vagy a tantermen belül
gyarapítsd az erőnket, hasson át
a nagy, közös egyakarat,
harcolj!
Felkelnek az édesanyák,
megvédeni fiaikat!

(Ford.: Nadányi Zoltán)

Szegény vagyok, de a lelkem gazdag,

Mint cséplésre összehordott asztag:

Telt kalászok – arany-rónán termett –

Tetszetősek igaz szívnek, szemnek.

Földi kincsem nincs; de nincs is vágya,

Nem élek én földi kincsre vágyva.

Gazdagságom kincses szívem nékem:

Szív-szeretet, lelki-béke ékem!

De nem! mégis nekem is van kincsem:

Ilyen drága, ó! senkinek nincsen!

Édesanyám, édesapám élnek,

S ők nekem minden kinccsel felérnek.

Gólya lába, szarka lába,

Tele van már a kis tábla,

Ákom-bákom, irka-firka,

Mindet a kis Panni írta.

Betűt a betűhöz adja,

Egymásután rakosgatja,

Jól vigyázva lassan, szépen,

Hogy az írás mind kiférjen.

Csendes völgyben kis házacska,

Abban lakik apja, anyja.

Megörülnek a levélnek,

Vége sem lesz a beszédek.

„Édes-kedves kis virágunk,

Vajon mit ír a mi lányunk?

Áldja meg a jóságos ég,

Betűvető kicsi kezét!

Azt írja, hogy semmi baja,

Csak a szíve vágyik haza.

Haza vágyik közelünkbe,

Haza, haza, az ölünkbe!”

Jánoskával nagy esemény történt. Nagy esemény, amelyet már csak azért is el kell mondanom nektek, mert Jánoska, a Cimbora hűséges olvasója és így ez a történet reátok is tartozik.

Jánoska épp most töltötte be nyolcadik évét. Szép, nagy kertes házban lakott a szüleivel. A házat kétféle ember lakta: a király és az alattvalói. Hogy pedig tévedésben ne legyetek, rögtön meg is mondom: Jánoska, elvitathatatlanul Jánoska a kiskirály és a többiek mind az alattvalói. Hűséges alattvalók mind, akiknek nincs más gondjuk: a Jánoska két nagy lánytestvére (mindig és mindenkor megteszik, amit Jánoska akar) és a Jánoska anyukája, a gondos, jó Anyuka, akinek csak egyetlen gondolata van: mit csinál, hogy van az ő kicsi fia. No meg az apukája – gondoljátok – hát az mit csinál Hát, igen, apuka keresi a pénzt, hogy Jánoskának meg legyen mindene, ami kell. Apuka hozza esténként a csokoládét, meg a finom cukrokat Jánoskának, a ház dédelgetett kisfiának.

Így élt a kiskirály boldogan a nagy házban és nem is sejtette, mit hoz majd a nyolcadik születésnapja. Azt várta, mint eddig minden évben, hogy amikor hazajön az iskolából, sorba csókolja mindenki, gratulálnak neki és sorban elébe hordják a sok szép ajándékot. Anyuka nagyszerű tortát süt ebédre, amelyre cukorral van szépen ráírva a Jánoska neve és egy nyolcas. (A tavaly egy hetes szám volt rajta, tudta is hát Jánoska, hogy a szám az ő éveit jelenti.)

Semmi sem történt így. Amikor hazajött az iskolából, megmondották neki, hogy nem szabad bemenni az anya szobájába és az egész házban csak nagyon csendesen szabad járni. Csend kell a kis jövevénynek, aki amott a kis bölcsőben alszik, s anyát sem szabad zavarni. S az a csepp valaki, aki ott a bölcsőben szundít, de ha felébred sír, az a valaki, egy drága kicsi apró lélek, még a lélegzetedet is fojtsd vissza ha ránézel – az a kis öcsike.

A kis öcsike, akiről olyan sokat beszéltek egy idő óta! Jánoska is már régen várta, de úgy képzelte, hogy sokkal nagyobb valaki akivel már játszani is lehet és aki játék közben mindig szót fog fogadni az ő nagy bátyjának.

S ehelyett mi történt? Öcsike még igen kicsiny, nem tud játszani. Jánoska meg nem kapott tortát, s még az ajándékok is elmaradtak. Az egész ház megváltozott. Anyuka minden idejét öcsikének szenteli s vele alig törődik. Máskor, ha Jánoska csak elköhintette magát, anyukája már nem engedte iskolába, ágyba dugta és teát főzött neki és most csak annyi mondott: hajtsd fel jól a kabátod gallérját, kisfiam, s vigyázz, meg ne hűtsd magad!

A nénjei már csak a kicsit babusgatják és képzeljétek, még apuka is megváltozott! Már csak ritkán hoz cukrot és a minap arról beszélt, hogy eggyel többen lesznek ezután, tehát takarékoskodni kell! Jánoska igen-igen boldogtalannak érezte magát és keservesen sírdogált.

*

Egy évvel később azonban levelet kaptam Jánoskától. Tessék elhinni, bácsi –írja – igen nagy öröm, ha az „embernek” (no, nézd a kis öreget!) kisöccse van. Az én öcsémet Lacinak hívják és igen drága gyerek. Rám mosolyog a bölcsőből, még a két kék szeme is nevet, ha kitárja felém két apró karját. És mily okos! A napokban, amikor ott álltam a bölcsője mellett, mozgatta a száját és kacagva nézett reám. Bizonyos vagyok benne, azt akarta mondani: Jánoska! Úgy örülök, ha iskola után mellette lehetek. Már nagyszerűen tudunk játszani egymással. Csak erősen kell rá vigyázni nehogy valami baja essék és olyasmihez nyúljon, ami nem kisgyerek kezébe való...

Így tanulta meg Jánoska a kisöccse segítségével, hogy van szebb, jobb dolog is, mint a kiskirályság: szerető, jó testvér lenni, védeni, gondozni a gyöngébbet és úgy szeretni valakit, mint ahogy Jánoska szereti az ő kicsi öccsét...

Sötét, éjszakai csend ölel át mindent.

Benn a szobában, hol egy kis lámpa gyönge fénye ömlik szét, az apa a bölcső fölé hajol. Tekintete megpihen fián. Ez a tekintet nem komor, nem is kétségbeesett, inkább fájdalmas. Nem is időzik soká az egyenletesen pihegő gyermeken, hanem menekülésszerűen a messzeségbe suhan. Miért? Talán nem boldogság az apának, ha bölcső fölé hajol, és azt mondhatja: „az én fiam... önnön életemnek folytatása..., akiben az én vérem kering tovább..., aki megment engem a haláltól". És mégis, ez az apa nem boldog.

Fogjuk kezünkbe a megértés lámpáját, menjünk be halkan énjének bogos utaira, világítsuk meg a homályos zugokat. Menjünk még beljebb áhítatos tisztelettel, és hallgassuk meg lelkének beszédjét.

„Nyomorék, korcsszülött vagy, gyermekem, fiam. Te voltál hát az, akit bolond örömmel vártalak. Te voltál a remény, mely boldog feszültséggel töltötte meg az eljövendőért rajongó szívemet. Te voltál, aki acélossá tette akaratomat, és könnyűvé az élettel való küzdelmet. Igen..., akkor még csak homályos sejtés voltál. Csak annyit tudtam, hogy vagy, létezel, élsz, és jönni fogsz, hogy kitöltsd az én és anyád életét. Jöttél, de szomorú volt jöttöd. Örökre elraboltad tőlem azt a nőt, kit rajongó szeretettel öleltem körül. Igen..., meghalt az anyád, amikor téged szült. És látod, kis, nyomorék fiam, én ezért nem gyűlöllek téged. Hogy is gyűlölnélek? Sajnállak. Oly rossz ez az érzés, mindig rajtad keresztül magam felett gyűlne könny a szemembe. Hagyjuk most az én szomorúságomat. De mi lesz veled? Milyen lesz az az életút, amit majd befutsz? Lesz-e egyetlen egy lépésre való sima tér, ahol megelégedetten lélegzesz majd föl, és azt mondod: „Egy kicsit boldog vagyok!"

„Menjünk be a jövőbe. Menj előttem egyéni utadon, én majd követlek, és megpróbálok együtt érezni minden érzéseddel."

Gyermekkor. Nem engednek játszani? Elkergetnek, mert nyomorék  vagy? Kigúnyolnak esetlen mozdulataidért? Elűznek kis kortársaid, mert ügyetlen vagy a játékban, hamar kifáradsz, gyönge vagy, és veszítesz, mindig csak veszítesz. Te megint közibük mégy, mert játszani akarod a gondtalan, szép gyermeki játékot, nevetni akarod a boldogan csengő gyermeknevetést, örülni akarod a megnyíló lelkek minden örömét. Kiközösítenek. Valami tompa, homályos érzés alakul ki benned, melynek sűrű függönyén még nem látsz át. Hogy is láthatnál át, hisz nem tudnád megérteni, ami veled történik. Pedig ez szomorú, fiacskám. Ez a kérlelhetetlen sors első, gyönge, de annál biztosabb ütése.

Ifjúkor. Már rég öntudatos életet élsz. Sokkal többet tudsz, mint társaid, sokkal többet éltél, mint egykorú barátaid. Testben még ifjú vagy, de lélekben már öreg, nagyon öreg. Panaszkodsz nekik, és talán titokban, ott a lelked mélyén engem vádolsz, vagy anyádat mint életed okát. Sok csalódáson mentél már keresztül. Tiszta tudatában korcs alakodnak visszavonulsz, elzárkózol, s a nyugalmadat talán a magasabb szellemiségben fogod kutatni. Lehet, sőt biztos, hogy ezt megteszed anélkül, hogy ajkadról letörölhetnéd a keserű kiábrándulás mosolyát. Mondd csak, bírni fogod-e mindig azt az elvonatkoztatott, szédítő magasságot, ahová majd a szellemiség rántani fog? Bírni fogod-e erős lélekkel a testetlen nagyszerűséget, s kárpótlást nyújt-e neked azért, amit az élet megtagadott tőled? Ebben, látod, fiam, kételkedem. Lesz időd az idődben, amikor gerinced figyelmeztetni fog arra, hogy ösztönöd is van. S ha ez az ösztön parancsolni fog, és neked engedelmeskedned kell? A másiknak tőled való irtózata, ó, hogy fog neked fájni, hogy fog benned sok mindent kettétörni. Ha pillanatokra el is ragad valami forró mámor, a testiség forró mámora, mondd csak, a józan ébredés hidegét kibírod-e? Nem vonja-e be újabb jégkéreggel nyugtalan lelkedet? S ha egyszer lelked, mindent százszorosan átérző lelked, minden kis adott jót végtelen sok jóval viszonozni akaró lelked lángra lobban a tiszta szerelem nemes tüzétől? Magadba fojtod, nehogy könyörületből viszonzásra találjon, és téged megalázzon. Elrejted, hogy senki ne tudja meg, mi tombol benned, elzárkózol vele tán boldogan, őrjítő boldogan, ápolod majd, ringatod, öleled ezt az érzést mindaddig, míg rá nem jössz, hogy keserű méreggé lett az, amitől kárpótlást reméltél.

Aggkor. Eljutottunk eddig, fiam. Mily ősz a fejed. Mily sok ránc vágott az arcodba. Mily sokat élhettél. Sok-sok évszázadot vagy évezredet egyetlen egy emberöltő alatt. Sokkal öregebb vagy, fiam, mint én, sokkal többet láttál, éreztél, hallottál, mint én. Mondj most valamit nekem, nekem az apának.

Ó, apám! Sok minden fáj nekem az életben, de a legjobban az, hogy én, aki az igazságot tartottam a legszentebbnek egész  életemben, önmagamon tapasztaltam, hogy... hogy nincs igazság. Mert ha lenne, kedves apám, akkor miért kell nekem szenvednem más bűnéért? Miért vagyok én korcs? Mondd, apám, miért? Talán egy ősi bűnnek vagyok ártatlan hordozója? Vagy alakom tán a természet szeszélye? Ez lehetetlen, hisz a természet nem ismer szeszélyt. Vagy talán bölcsessége egy fölöttünk álló elrendezésnek, mely odaállítja a torzat a szép mellé, hogy a szépet fölismerhessük és értékelhessük. S ami a legjobban fáj, az a tudat, mely állandóan ott botorkál az agyadban, apám, hogy az én szenvedéseimnek te vagy az oka, hogy az én életem a te bűnöd. Megértelek, apám, igazad van.

A két lélek visszajött a jelenbe.

Az apa fájdalmas vonásai elsimultak, arca az altruizmus nemes tüzében égett. Kezében megcsillant valami fémes tárgy, és fia fölé hajolt.

Mintha morfiumillat kúszna a levegőben.

Eloltotta a villanyt, és kinyitotta az ablakot, csendesen, nehogy megzavarja fia örök álmát.

A hajnal derengő fényében suhanó szél hűvös kezével megértően simogatta meg homlokát, és alig hallhatóan suttogta fülébe: „nincs ember, aki elítéljen!"

(Forrás: Kalangya, I. évf., 1932. szept. 5.sz.)

 
Papp Sándor (Diós,1868. - Temesvár,1937): Ház kazlakkal

            Szombati álma volt Andrásnak az, amiről most mesélek. Miért szombati álma? Mert akkor szaporodott meg a vén bőrzacskó, ezt pedig a kebelén hordta, éppen a szíve közelében. A szívében élt a nagy kívánság.

            - A ház s a vén körtefa!

            Igen. András a házat is, a körtefát is jól ismerte. A házban született s a körtefa tanította meg arra, hogy miképpen kell rá felmászni. A körtefa ágán fütyült az első feketerigó, melynek András örült s a körtefa alatt font az édesanyja, aki sokat sírt és sokat búsult.      

            Úgy bizony, András is volt egyszer gyermek. Nem volt behorpadt kemény kalapja, se félretaposott sarkú cipője, hanem mezítláb járt s tavasszal, nyáron kalapja se volt. Az édesanyja talán ezért sírt, talán másért. Elhiggyétek: az édesanyák nem sírnak soha ok nélkül.

            Szombaton András rendesen azt álmodta, hogy ott ül a körtefa egyik ágán, fütyül, mint a feketerigó s az édesanyja mosolyogva hallgatja. Hogy is ne mosolyogna, mikor András ezt fütyüli:

            - Anyám, az asztalfiában kenyér van, a kamrában szalonna van, a konyhában liszt van. Mind neked szereztem. Anyám, ne félj, a házat nem veszik el tőlünk örökre, én visszaszerzem. Anyám, nézd, a zacskóban gyűl a pénz, sok pénz, avval szerzem vissza. Fonj, anyám, fonj, inget fonj nekem durva kenderfonálból. Hej, tartós az, jó lesz az nekem. Köss veres szalagocskát gomb helyett. Jó lesz az nekem.

            Így fütyült András, a rigó, a körtefán s a körték mind mosolyogtak, mind bíztatták Andrást:

            - Fütyülj, kedves rigó! Eljövünk mi is minden nyáron, mind többen jövünk, fehér lesz a belünk, fekete lesz a magvunk, édes lesz az ízünk, jó puhák leszünk, hogy anyád szeressen minket.

            A körték mosolyogtak s a nap is mosolygott. Tetszett neki a rigó, mely fütyül, az anya, aki hisz a fiának s mindenek felett tetszett neki András, aki minden szombaton éjjel rigóvá változott álmában, hogy hazarepüljön a házhoz, a vén körtefa ágára.

            De tovább is tartott az álom.

            András hirtelen gyermekké változott s gallyat szedett az erdőn. Tüske megvérezte a lábát, a sok gally megnyomta a vállát. Nagyokat nyögött, míg az erdőből hazacipelte s útközben százszor is lekuporodott a földre, hogy pihenjen. A kecskéket őrző fiúk csalogatták:

            - Dobd el a gallyat, András! Jere, játszódjál, András!

            De ő nem hallgatott rájuk, ment tovább. Megbotlott, elesett. A fiúk kikacagták, mert újra össze kellett szedni a sok gallyat. Hej, hogy fájt Andrásnak, hogy kikacagták!

            De az anyja mosolygott, mikor meglátta. Az anyja megmosta Andrásnak a vérző lábát, s azt mondotta:

            - Jó kenyérszerző fiam lesz! Áldassék az Úr neve!

            Erre aztán András megint hirtelen rigóvá változott és elkezdett hatalmasan fütyülni. Zengett az egész falu, bólintott a körtefa, rezegtek örömükben a körték, sütött a nap s a leánykák a falu végén táncoltak.

            Csupa merő boldogság volt az egész világ.

            De tovább tartott az álom.

            András megnőtt, a bíróéknál szolgált, tudott szántani, vetni, boronálni. Télen megtanult fazekat drótozni, vasárnap táncolt a falusi legényekkel, leányokkal. Szerették is a legények, mert jó kedvű volt. Hanem a jó kedve elmúlt. Egy koporsót hoztak az udvarra. Eljött a pap, imádkozott, vele volt a kántor, az énekelt. András pedig sírt. Az emberek, akik eljöttek a temetésre, mind sírtak. Csak az anyja nem sírt, ő szép csendesen feküdt a koporsóban. Neki már nem kellett a jó kenyérszerző fiú.

            A nap elbújt a felhők mögé, a körtefáról hullottak a megfeketedett, összeszáradt levelek - s a rigó elszállott róla. Nem fütyült. Valami nagy bánata lehetett neki is, mint Andrásnak. Aztán jöttek harmadnap idegen emberek. Az egyik írást hozott magával. Gonosz írás volt, mert azt olvasta ki belőle, hogy a ház a másé. András elmehet Isten hírével.

            És András hirtelen vándormadárrá változott. Nyakába akasztott egy tarisznyát, a csőrébe fogott egy vándorbotot és repült... repült. Falvak, városok felett repült. Addig repült, míg a nagy-nagy városba nem érkezett. Itt leszállott s lett belőle téglahordó napszámos.

            Nem ismerte senki, nem csúfolta senki, hogy immár neki nincs se háza, se körtefája. Nem kérdezte senki:

            - Honnan jöttél?

            - Él-e apád?

            - Él-e anyád?

            Volt két keze: dolgozott; volt két lába: lótott-futott. Vett egy bőrzacskót s abba minden szombaton belétette a keresetét s addig fogja belérakosgatni, míg azt a házat s mellette az öreg körtefát újra megszerzi, visszaszerzi.

            A feketerigó füttye visszahozza neki a jó kedvét. És valahol messze... messze fenn egy öregasszony néz le reá a magasból s örvendeni fog, hogy visszakerült az ő jó kenyérszerző fia...

            - Fütyülj, rigó, nézd csak, örömében a könny is kibuggyant az alvó András szeméből...