Csicsada:Irodalom-birodalom

Ennyi az idő október tizenegyedikén -
„ Hú, jó gyorsan elszaladt az idén...
Fél éve matura, új világ két hete."
Gondolkozok, és írok ma este.

Kinézek az ablakon: minden fekete.
Kimegyek az ajtón: hideg csap meg.
Hallgatom a zenét: nyugalmat áraszt.
ĺrom a versemet: keresek egy választ.

Itt a nagy semmi közepén ülök,
Nincs itt barát, de mégis örülök.
Van egy jövőm, ami csak rám vár,
Kijutottam a Nyugatra, de mégis fáj.

Minek jajgatok; nincs is jókedvem?
„Miért ne lenne?" - felelem hidegen.
Akkor versemet minek írom, miért?
„Mert tudom: jól vagyok!" - ezért.

Tudom, hogy jól vagyok! Igen, nagyon jól!
Vár egy nagy kaland, van egy nagy célom.
Ez erőt ad, mert csak ebben kell bíznom:
„Jövőm a Nyugaton, de mindenem: Otthon."

Hullámzik tovább a kék folyó,
Vele együtt egy komphajó.
Tükröződik benne a Nap fénye,
S az ég világos kékje.

  Mellettem egy loft-ház balkonja nyúlik,
Előttem hat gyárkémény magaslik.
Mögöttem autók pufognak munkába.
Ez egy modern city világa.

A HÉV és villamos zúg alattam,
Siet tovább, fut riadtan.
Látszanak a Lágymányosi híd pillérei,
S zöldellnek a fák, nőnek termései.

(Milyen szép ez a tájkép.)

...

Egy pillanatra elfelejtettem a nehéz időket...
Előrenézek, előretekintek:
Ha minden él, én is élek.

(Forrás: http://blog.poet.hu/danika912)

Jövőm elképzelései

Elment az idő, új a világ...
A világ, melyben minden más:
Ember, élet, tudás.

Egy hónap, és itt a vége...
A vége, a végső „adieu":
Hazugság, rossz erő.

Nagy a remény, és a hiány...
A hiány, mely megmarad:
Család, barát, ...

Érzem, jó utat járok...
Az út a jövőben:
Egy szó; Egyetem.

 *

Végre itt a Tavasz, a megváltás,

A szépség szava, nem a halál csendje…

Minden felkel, újra pompás,

Ez is gyönyörű lenne;

Mint amilyen te vagy, ó Tavasz!

Orgonaszó és lepketánc virulása,

Játszik a zöld és a kék vidéken…

Madárcsicsergés pirulása,

Játszana békében;

Mint amilyen te vagy, ó Tavasz!

Tiszta tájak töprengésével teli

Harmónia hatja át lelkemet…

A Földet friss bunda fedi,

Tökéletes lehet;

Mint amilyen te vagy, ó Tavasz!

Folyók lágyan csobbannak,

Szellők csendes csengései…

Első termések koppannak,

Mókásak lehetnek lengései;

Mint amilyen te vagy, ó Tavasz!

Melegség és jó hangulat,

Nevetés és büszkeség…

Az ember is mulat,

Ha van reménység;

Mint ami neked van, ó Tavasz!

Isten, ki teremtetted

Ezt a vidéket,

Béke nyugalmával

Hoztad ide csodával.

Szép falu, gyönyörű táj…

De néha akkor is fáj:

Annyi üvöltés,

Ennyi menekülés…

Azért szeretlek, magas éden,

Mit megmutatsz a kék égen:

Legyél te is ilyen, ember,

Ki vagy, egy öreg némber!

Gyertek hát, lássátok,

Mily csoda vár rátok:

Szabadulj hát a hiábavalóból,

Ébredj, Istvánnak gyermeke,

Legyen meg Isten kegyelme!

Ne vesszünk el a kietlen világban,

Magyarok büszkesége,

Száz év reménysége:

„Belőle nőtt” és „itt süppedt”

A nagy költő; megmaradt…

Nulla-kilenc egy napján

Látta meg az élet magját:

Neki nem „térkép e táj”,

Mondta a költő; igaz, bár…

De jött negyvennégy Bora,

A halál-város kapuja:

„Á lá recherche” a múltban,

Ez tartotta életben; holtan…

E szörnyű sors még durvább,

Amikor jött a nincs-tovább:

„Erőltetett menetben” ment útjára

A hatalmas költő; utoljára...

Hat év szenvedés és kín,

Mégis elérkeztünk, ím:

Hol vagyunk most, segíts!

Életed új lesz:    … ?

Ennyi viszály és üvöltés,

Barát, békekötés:

Mi értelme van ennek?

Életed ilyen lesz: … ?

Ezek mi vagyunk innen,

Sokat érünk, hidd el:

Kik vagyunk mi?

Életed más lesz: … ?

Hat év virulás és öröm,

Nehéz lesz örökké-örökön:

Hol lesznek akkor, ne mondd!

Életük ez lesz: ?

Új szokások, hozzáállás mellett,

Más és más is kap teret:

Kell ez nekünk, mondd!

Életünk nehéz lesz: ??

Vén rókák és kis bocsok,

De néha „kis mocskok”:

Ezért lesz ilyen a jövő?

Életük ilyen: ???

Hazám; kis magyar föld,

Rettegj!

Mert millió fa üvölt:

Eredj…

Hazám; nagy magyar víz,

Szaladj!

Mert százezer hal hív:

Maradj…

Hazám; óriás magyar múlt,

Rejtőzködj!

Mert ezer vadállat „súg”:

Vergődj…

Népem; magyar ember:

Várj!

Mert egy árva föld hever:

„Fáj!”

Népem; magyar világ,

Állj!

Mert sír egy földi virág:

„Fáj!”

Népem; magyar nemzet,

Ébredj!

Mert egy új út vezet:

…

B. Gáti Csilla: Érzelmek viharában

Hétfő: rémálom…

Hatalmas szánalom.

Kedd: borzalom…

Magas rágalom.

Szerda: bántalom…

Nagy fájdalom.

Csütörtök: reménység…

Kevés szegénység.

Péntek: jó kedély…

Magas szenvedély.

Szombat: vágyódás…

Hatalmas csalódás.

Vasárnap: …

Miként szólal meg a lélek,

Ha látja ezt a sok rémet:

Ennyi viszály és balszerencse…

Sír az Apostol és a Niklai Remete.

Mit ér ma a szépség és a rím,

Ha holnap már csak a kín

Hálózza körül a hatalmas kertet…

És ezt a szomorú verset.

Az utolsó hajók elindultak Idával,

És a Magyar karaván Dsidával:

Reprodukcije és sakk-szerelem…

Ezen kívül nincs kegyelem!

Kit érdekel a Hetedik ecloga,

És Radnóti haláltábora?

Hisz van elegendő új lyra…

Fölösleges a szép classica.

Hol vannak a poeta doctusok,

És a megváltó dicső dactilusok?

Elvesztek mind az időben…

A posztmodern útvesztőjében.

Hol vannak a Nyugat elitjei,

A művészek művészei?

Elvesztek mind, a térben…

De örökre lélekben élnek!

Nincs többé hymnus s elegia,

„Megújult” az ars poetica:

Rémálom és nyugtalanság,

Borzalom és aljasság:

Lorem ipsum dolor sit amet,

consectetur adipisicing elit,

sed do eiusmod tempor incididunt

ut labore et dolore magna aliqua.

Szabadulj, világ,

A haláltól,

És légy olyan,

Mint a „Vigadó”.

Ne vessz el,

Az univerzumban,

Maradj örök (akkor is),

(ha) zsarnokság van.

Indulj el az úton,

Teli reménnyel.

Ne állj meg soha,

Büszke erénnyel.

Ennyi kín és baj,

Szenvedés…

Verd le a zsarnokot,

És „hatalmas” rendjét!

Hozz újra békét,

Legyen boldogság.

Ne legyen háború,

Hanem megváltó szabadság!

Nyiss ajtót az észben:

Ébredj „kis virág”!

Csak annyit mondok:

„Szabadulj, világ!”

Csütörtök napján 23-ik áprilisában:

Holnap péntek 24-ik áprilisa.

Mindkettő van és lesz,

De egyik sem volt és lett.

Egy hét 30-ik áprilisa:

Rá néhány nap 4-ik májusa.

Mindkettő volt és lett,

De egyik sem van és lesz.

Nyolcvan: visszanézni érdekes

Régi szokásokra, alig ismeretes

Dolgok mind elvesztek már

A régi generáció kárára…

Kilencven: visszanézni vicces

Furcsa zenére, kicsit „necces”

Már ez a mai világban,

A mai generáció tudatában…

Kétezer: nézni közömbös

Új technikákra, hatása örökös

Az elkövetkező időkre,

A jövő generációra tekintve…

Kétezer-tíz: nézni félelmetes

Ahogy visszafejlődnek gyermekeink,

A múlt-jelenhez képest,

A legújabb generációnak így; vége!

Forrás: http://blog.poet.hu/danika912

Mit ér a költészet mostanában,

Ebben a kietlen-zsarnok világban,

Ha azt sem kell már többé tudni,

Kinek remekművét lehet olvasni…

Ebben a kis egész-ürességben,

Elveszik a nagy rémségben

Az árva hárfa egyetlen húrja,

A poéták hatalmas világa:

Nem kel(l) többé lila dalra a nyakkendő,

Helyette táncol a csillagos-vessző,

Eliramlik a classica és a stylus…

Marad a neo-posztmodern vírus

A gépben, örökkön-örökké;

Isten veled, ó gyönyörű Remény!