Csicsada:Irodalom-birodalom

Egészen apró gyerek voltam, mikor először láttam a Nagyasszonyt. Mármint aminek emlegették, hol komolyan, hol tréfás grimasszal. Akkor még nem vettem észre az arcfintorokat, meg se tudtam volna bírálni a jelentőségüket, mindezek később tükröződtek bennem vissza, ahogy összeadtam sok mindent, a múltban leraktározottakat.

Rendkívül imponált nekem mindenki, ha öregebb volt nálamnál, a tanítómat a harminc évével vén embernek tartottam, vajon hány esztendeje lehet még hátra? – itt mégis az ütött meg, hogyan hívhatnak valakit nagyasszonynak, mikor olyan kicsi termetű, mint a Loli néni. Sokszor láttam az utcán, - kellett látnom, mert folyton csavarogtam, - egészen elveszett kísérői tömegében. Volt úgy, hogy öten is jártak vele, kétfelül egy-egy bácsi, a többi csak mögötte, azért igyekezve előre jutni, ha alkalmas rés támadt. Aztán folyton beszéltek, ő a legtöbbet, ez is különösnek tetszett. Hogy lehet egy élőlénynek annyi mondanivalója? Mi, ha glikkereket cseréltünk, elintéztük pár szóval.

- Adod a tíz agyagot az üvegért?

- Csak ötöt.

- Kevés.

Negyedóráig is eltartott az alku, azért ennél több szó nem esett, legfeljebb a variációja. Közben a dolgon tűnődtünk, latolgattuk az alku körülményeit. Ezek pedig egyre fecsegnek. Hogy nem unják meg! Talán nem is tudnak tűnődni, gondolkozni.

A másik emlékem róla, hogy nem volt szép. Az esztétikai érzékem mindig kitűnően működött, egy-egy oltárképen órákig el tudtam bámészkodni, soha nem felejtem el azt az eleven királykisasszonyt, akit B. B. az atléta aljegyző vezetett téli alkonyatkor oltár elé. A filigrán finom Hófehérke felülmúlt minden álmot. Istenem, milyen korán halt meg az is!

A Nagyasszony más formájú volt kicsinyben. Talán észre se veszem, ha nem, beszélnek róla, hogy miket csinált, hol rendezett jótékony bazárt, mennyit táncolt, kivel a legtöbbet, de a javát nyilván elhallgatták előttem, mert mikor mosolyra derült az apám arca, az anyám idegeskedni kezdett.

- Mit ténferegsz mindig a szobában? Máskor kötéllel se maradsz benn.

Végül is meg kellett állapítanom, mint már annyiszor, hogy a felnőttek értelmetlenek, soha mi teljes lélekkel egymáshoz közeledni nem fogunk. A sors különös játéka, hogy így vagyok vele most is, az életem vége felé. Csakhogy ezúttal rám mondják a hozzám tartozó fiatalok.

De akkor szerencsére volt más elfoglaltságom is, kezdtem nőni s a természetben kerestem meg azt, ami hiányzott az emberekből. Már akadtak kislánypajtások és nyáron egész napokra meglaktam az erőt. Ma is áhítat fog el a fái között. Isten szebb templomát ennél elképzelni nem tudom. Nem csináltam én ott semmit, csak leheveredtem a páfrányok közé s bámultam az egymásba kapaszkodó lombokat, a milliárdnyi levelet, amikből kettő nem egyforma (amit a sablonra alkotott embertípusok közt nem találok meg), kísértem útján a napsugarat, amnint rést keresett a varjúfészkek között s vibrálva végigreflektorozta a hűs levegőt, bogarakat aranyozva meg, esetleg mentem a sárgarigó füttye után, amíg megláthattam őt magát is. A rigó volt mindig a kedves madaram, városi madár, a diófa nemes színe illett a ruházatához, - mintha kurucvitéz öltené magára a sötétzöld mentét, - a gyümölcsös kertbe sokszor csalt le korán reggel, hát mit keres az erdőben? Nyilván azt, amit én, a magányt, a zsongító csendet, szivárványt játszó, dekadensen túlfinomult szitakötők bolondozását, amint balettet járnak a természet legrafináltabb kulisszájú színpadán.

Ott kúszott álmosan kis folyónk is, incselkedve a fűzfákkal, ezzel a szomjas növénnyel, amely nem elégszik meg vele, hogy a partba mélyeszti gyökereit, a lombjaival is kívánja. A folyón gyakran jöttek fölfelé csónakázó emberek, erősen dolgoztak, amíg ideértek és pihenésre kikötöttek. Vissza már úgy is vitte őket a víz. Néha egyedül voltak, ha azonban párosan, akkor nő volt a másik. Én nem kíváncsiskodtam, mégis látnom kellett a fűből, hogy a regattista nem használja perceit pihenésre, hanem buzgón rágja a szót a Nagyasszony szájába. Az pedig most nem beszél annyit, mint az utcán, ellenben kifáradhatott a kormányzásban, mert lankadtan dől a férfi mellére. Később azonban sikít egyet és visszaszalad a csónakba.

Az ember pedig odajön hozzám és nagyon barátságot.

- Szervusz kisfiú. Te is szereted az erdőt?

- Ezt a legjobban.

- Aztán mit láttál?

Még mindig ez a felnőtti értelmetlenség. Hogy lehet azt elmondani, amit az ember nem a szemével, hanem a lelkével, a szomjúságával, minden idegével szemlél, hogy érzéketlenné válik másféle benyomások számára?

- A sárgarigót, - mondtam bizonytalanul, mert mit tudom én, mi tetszik neki.

- Mást nem?

- Nem, kérem szépen.

- Akkor jól van, szórakozzál tovább. Hazamenet pedig el ne kerüld az öreg Schlézinger boltját, ott kapni a világ legfinomabb bogár-cukrát.

- Tudom, - mondtam lelkendezve és zsebre vágtam a kapott hatost.

Ismerőstől elfogadhattam, viszont a cukor egész különös valami volt. Szarvasbogár formájú és nagyságú, íze keveréke a gyömbérnek, a cimetnek, idegen aromáknak. Sokkal később, mikor megismertem a forralt bort, meg az ürmöst, mindig visszaemlékeztem rá. Akkor jöttem rá arra is, hogy a Nagyasszonyt az erdőben ölelgette a regattista. Egymás társaságában azonban már nem tapasztaltam őket. A Nagyasszony udvarában sok ember megfordult s egy hónap múlva már olyan udvarias hidegséggel köszöntötték egymást hajdani gavallérokkal, mintha a francia négyes kolóniában találkoztak volna, nem az erdő gyepén.

A Nagyasszonyt akkor se találtam szépnek, mikor nekilegényesedett esztétaként már tudtam lelkesedni a diák-tánciskolában barackvirágarcú apró hajadonokért, akik között, - milyen különös ez! – az egyik rendszerint szebb volt, mint a többi, sőt ideig-óráig az egész világon a legszebb. A Nagyasszony termete ebben az időben még mindig lányos maradt, arca vékonymetszésű és inkább sovány, az álla akaratos és csontos ellenben a tekintete veszedelmesen feketén lobogó. Rá hasonlított a fia is, kelletlen kamasz, nálam pár évvel öregebb. Nem barátkozott az senkivel, de az ő társaságát se keresték a cimborák. Az iskolában magántanuló volt, állandó nevelő mellette, azaz úgy állandó, hogy a személyek gyakran változtak.

- Kiszekírozná az a kölyök a világból a Herkules-idegzetű embert is – mondta egyszer valaki.

Mint a rókaképű vörös aljegyző, a veszedelmesen fullánkos nyelvű, azt jegyezte meg.

- Szegény Herkules mankón távoznék innen három hónap múlva. Nehéz szolgálat ez.

A fiú piperkőc volt, hátaslovat tartott, meggörbedve járt, orrhangon beszélt s gyűlölt mindenkit, akit úri lányokkal látott, mert azok szemtől szemben kinevették.

- Lajoska, még mindig szerelmes belém? – kérdezte a szemtelenebbje, mert végtelenül impertinensek a fiatal lányok, ha fölényben érzik magukat.

Lajoska elvörösödött, pislogott, egy másik lány ráduplázott.

- Legalább ne ugyanazt mondja a Margitnak, az Ilonkának, a Böskének, amit nekem.

Az arca még vörösebb lett.

- Tessék, tessék? Micsoda indiskréció ez?

- Hát a maga tempója micsoda? Szórul szóra egyforma a vallomása. Azt hiszi, mi sose cseréljük ki a titkainkat?

Lajoska ezek után a nörszök után kezdett járni, de megelégedett szűk melle a kisebb rangúakkal is. Az anyjával sosem lehetett látni, más anya büszkélkedett a kamaszával, de a Nagyasszony óvakodott a nyilvánosságtól.

- Öregítené, - mondták a rossznyelvűek.

Teljesen szavahihető úriember állította, úgy hallotta fürdőn valakitől, aki ismeretségbe került a Nagyasszonnyal, hogy azt is letagadta tavaly nyáron, hogy egyáltalán van gyereke, vagy bármikor lett volna. A lánya három év óta nem került haza a külföldi nevelőintézetből, pedig már eladó lehetne, lévén ő az öregebbik. Mit tudja az ember, talán férjhez is ment azóta, csak titkolják. Uram bocsáss, esetleg az unoka miatt.

- Mit érdemel az ilyen anya? – vetette fel a súlyos problémát, hosszú két karját egymásba csapva Lauza néni.

És mivel lehetnek olyanok, akik a nagyobb nyilvánosságot nélkülöző pályázati felhívást nem hallották meg, elismételte szózatát.

- Mit érdemel az ilyen anya?

Az én édesanyám azzal adta meg rá a választ.

- Volnék csak szolgabíró!

Na, ugyan messzire ment volna a szigorúságával szegény anyukám, mikor a szolgabírák is ott lebzseltek a Nagyasszony körül. Valami ilyesfajta gondolata támadhatott neki magának is, mert váratlanul a kuncogó apámnak támadt.

- Vagy tán inkább te szeretnél az lenni,

- Már mint hogy én? – horkant fel az öreg. Ejnye teremtette faszekere, azt kérded, hogy én?

Kieresztett néhány füstmacskát a pipájából, gondolatait megúsztatta a tejes-kék felhőkön, végre döntött.

- Hátra is kötném a sarkát. Majd megmutatnám neki!

- Persze, hátra, no természetesen hátra... hizlalta anyám a szót. Fél is az tőletek. Mit mutogathattok ti neki, aminél ő különbet ne mutogatna. Ha egyszer az ura nem tudta ráncba szedni...

Az ám, majd elfelejtettem említeni, hogy ura is volt a Nagyasszonynak. Hatalmas termetű ember, akit az evésen kívül más nem érdekelt. Fekete szakálla a melléig ért, azt gondozta egész nap a hozzávaló kefét a zsakettje hátulsó zsebében hordta. Ráfogták, hogy festi a szakállát, mert lám, a bajusza fehér maradt, de akik ismerték a kényelemszeretetét, ekkora áldozatra nem tartották képesnek.

- Igenis, kedves barátaim, mondogatta, mintha kérdésre felelne, az ember ott kopik, ahol a legtöbb bánat éri. Úti figura docet, engem a bajuszom körül ért szomorúség és csalódás, azért fehéredett meg, ellentétben a szakállammal, mert azt nem veszem igénybe az érzelmeim megnyilvánulásánál. Nagyon sokat foglalkoztattam a bajuszomat.

- De a hajad sűrű maradt.

- Értelek, igen tisztelt barátom, megtalálom szavaid borsában azt, amit dicső múltakba merült klasszikusaink a „malicia” fogalommal illettek. Helyesen véled, ha úgy véled, hogy én nem sokat gondolkoztam életemben. Mire való az? Minden megérkezik, kialakul az idők folyamán, sürgetni bármit is oktalanság, kivéve természetesen az ebédet, mert fenét ér a sült malac, ha elpuhul a bőre. Hol is hagytam el? Igaz, az emberi balgaságnál, amely nem változtatja meg a természet rendjét. Ezután is születünk és meghalunk, közben átlakomázunk néhány évet és ez teszi elviselhetővé a két szomorú véglet közé eső időt. Szereted-e a fokhagymával spékelt hizlalt ürücombot? Lehet-e költemény lelkesebben szárnyaló, mint az, egyaránt forró pecsenyezsírban és hidegen?

Ilyen sokat is csak beszélt, ha lakmározáshoz készült, mert evés közben megnémult. Állandóan terített asztalánál a vendégeket az asszony kínálta, Milán legfeljebb hatalmas vadászkésével mutatott az ennivalókra, az italokra. A földjeit rendbe hozták - majdnem azt mondtam, hogy elintézték - az ispánjai, bérházait az ügyvédjei. Milánnak valóban nem sok szüksége volt a gondolkodásra. Ha jóllakott, fejét a szakállára lehajtotta és tíz percet szundított az asztalnál. Mire horkolni kezdett volna, a felszolgáló cseléd tévedésből oldalba bökte s erre befejezte a sziesztás.

- Igaz is, igen tisztelt barátaim, mit szóltok a szerémségi boraimhoz, nemkülönben ki tudná eltalálni, hogy mit kapunk vacsorára?

A gyerekei csak futólag érdekelték s mikor a felesége egyszer nyolc hetet töltött idegenben, - hogy úgy mondjam kalózlobogós hajóval az élet tengerén -, Milán jóindulattal legyintett a túlzó célzásokra.

- Hadd játssza meg magát a Lórika, elég fiatal hozzá.

Pedig erről a nyolc hétről a szokásosnál is többet beszéltek. Voltak, akik határozottan állították, hogy a Nagyasszony megszökött egy dzsidás tiszttel, a dolgot őszinte levélben megírta az urának, s mikor a katona kiadta őnagysága útját, mert elfogyott a költőpénzük, az asszony pedig surranva visszajött, hogy tájékozódjék a helyzete felől, - kiderült, hogy Milán fel se bontotta a búcsúlevelet. Úgy találták azt meg az ispánok számadásai közt.

A kéthónapi távollét erre előlépett tanulmányúttá, aminthogy igen jelentős társadalmi esemény lett az az előadássorozat, amit a Nagyasszony tartott a modern családvédelemről, nemkülönben a gyermeknevelés okszerű irányairól, tekintettel a nemi felvilágosítás szükségességére. A vezérfonál az ő eszméje volt ellenben a kidolgozásban az oroszlánrész az éppen aktuális nevelőt illette, aki doktori disszertációját és ifjonti lelkesedésének sok tüzét áldozta fel erre a célra.

Női társasága alig volt a Nagyasszonynak, nőegyleti vezérségéhez is úgy jutott, hogy az alakuló ülésen, közérdekből, az alispán elnökölt, ő írta körül a magasztos célokat s nem csak javasolta a tisztségre a Nagyasszonyt hanem közismert tapintatával és gyakorlatával nyomban megválasztottnak is jelentette ki.

Határozottan az az emlékem róla, hogy nem szerették, azért állandóan beszéltek róla és hozzá fordultak, ha befolyásra volt szükség: pályázatoknál, ösztöndíjak elnyerésénél az ú levele hatott a legjobban.

Minisztériumokban járó urak üdvözletet hoztak neki, tavaszi újdonságokat, friss vadakat, az ő konyhájára szállítottak az agglegények, a törzstársasága, a kártyapartnerei., Sőt szerepelt a pedagógiában is. Történt ugyanis, hogy Csajkás tanár úr, a végletekig bohém és cinikus öreg piarista-tanár, aki azért nagy tudománya révén dísze és büszkesége volt a rendnek, nem volt megelégedve, hogy valamelyik diákja milyen ösztövér nullákat rajzol a táblára, miközben megoldani igyekeznék a harmadfokú egyenlet bujkáló titkait.

- Fiam, - szólt rá atyailag - a zárusaid olyanok, mintha heptikában akarnának elsorvadni. Szép kerek nullákat rajzolj, olyanok legyenek, mint a Nagyasszony feneke.

A jeles mondás nem maradt véka alatt, a város majd ketté vált a derültségtől, voltak akik szigorú megtorlást emlegettek, mert ez már mégis sok, csak a Nagyasszony maradt fölényes és derült.

- Ugyan, ne legyenek már olyan tökéletlenek. Hát ha egyszer plasztikus magyarázattal akart szolgálni az a jámbor barát, mondhatott-e mást a szemléltető oktatás érdekében?

Már bajusztépdeső legény voltam, az egyik jótékony egylet beszippantott jegyzőnek, de voltaképpen a kubikozás lett volna a dolgom. Így hívtuk azt a kirendelt társaságot, amelyiknek a soha észhez nem térő öregedő hölgytársaságot kellett a bálokon táncoltatni, azaz tolni a nagy talicskát, ahogy önmagunkat gúnyoltuk. Sokan csináltak már ezen a réven karriert, még tanfelügyelő is lett a jobb kubikosokból, - elképzelhetik az én vadságomat, tehetségtelenségemet, ha semmire se vittem.

A jegyző játszotta az összekötő tiszt szerepét az egyletek között, melyik mikor rendez valamit, - hogy ne legyenek dátumbeli összeütközések, - hiszen egyazon közönségről van a szó minden alkalommal.

- Menjen, fiam, mondja meg annak a híresnek, aki elég szemérmetlen, hogy önkényesen felvegye a Nagyasszony címet, mintha fogalma se volna róla, hogy ezzel hosszú évtizedek példát életét, értékes cselekedeteit jutalmazza a félre nem vezethető közvélemény és nem kunyorálható ki sem erőszakkal, sem kurtaeszű férfiak elbolondításával, önkényűen magamagának pláne nem adhatja senki, mert ez olyan volna, mintha azt híresztelném, hogy én vagyok a világon a legszebb szűz, ami ugyebár kacagásra ingerelné a jóízlésűeket, - hát igenis fiam, menjen és mondja meg neki...

- De mit mondjak?

- Amit maga akar, majd megtalálja a helyes kifejezést. Erről a gyűjtőnapról van szó, azért se lesz az ő akarata szerint.

- Melyik nap az alkalmasabb?

- Bánom is én, csak az nem, amelyiket ő akarja.

- Mást ne közöljek?

- Ha finoman be tudja neki adni, hogy pukkadjon meg, semmi ellenvetésem. Beadhatja gorombán is, nem olyan finnyás, mint amilyennek hiszik. Aki két hétig vendégül tud látni egy koszos kalugyert...

Mentem hát terhes szolgálatom abszolválására.

- Nagyasszony, kérem alázattal, elnöknő őnagyságánk szívélyes üdvözletét hozom.

- Na, mit akar öreganyád? – tegezett le minden látható ok nélkül. Finom kis hazug vagy, hiszen tudom róla a régi krónikákból, hogy soha nem tisztelt az sem Istent, sem embert, legfeljebb Austerlitznél a fehér lovat, akit kilőttek alóla. Sejtem, hogy a dátum ellen van kifogása, már pedig abból nem eszik.

- Az események szerencsétlen torlódása tenné kívánatossá...

- Tán nagygyűlése lesz a Gellérthegyen. Ne is beszéljünk többet róla, inkább azt mondd meg, miért hervasztod magad abban a társaságban, mikor mik jobban megbecsülnénk. Egy kis tiszteletdíjat is ki tudnék szorítani. Édes pálinkát akarsz, vagy erőset?

Odagurította a kis asztalt a dívánhoz, maga mellé ültetett. Könnyű selyem lebernyegféléjét kapkodta folyton össze – ma is az a hitem, hogy ezen kívül más se volt rajta. Akkor rettenetesen féltem, hogy rájövök erre. Arcvonásai közelről élesebbek voltak, sok mesterkéltség igyekezett azon segíteni, de a modorában volt valami boszorkányos.

- Él-e még a Miklós bácsid?

- Tetszett ismerni?

- Valamikor sokat táncoltam vele. Ismerlek én valamennyieteket, ha nem is akartok rólam tudni.

- Kérem szépen, mi nagyon magunknak élő emberek vagyunk.

- Jól van, tudok mindent. Más is leszállt a lóról, azért nem kiabálja ki tüntetően. Az apád is jobb sorsot érdemelt volna.

- Őt is tetszett ismerni?

Elkomolyodott, a térdemre tette a kezét.

- Mondd, ismered te az apád igazi tragédiáját?

- Nem sokat tudok róla, bár állandóan azon gondolkodom, miért tört le olyan korán? Az anyámtól nem kaphatok felvilágosítást, az sír, ha a neve szóba kerül, a tantijaim csak célozgatnak, de nem beszélnek.

- Mert félnek az anyádtól. Mindenkit tartott tőle, soha nálánál féltékenyebb teremtést nem ismertem. Ha pedig egy férfi elkezdi járni a bolondságok útját, nincs megállás. Hátha még gőgös is hozzá s a megbántottságát magába temeti.

Veregette a térdemet, néha annyira nekilendült az emlékeknek, hogy megragadta a két vállamat, úgy erősítette a mondanivalóit, de bennem felborult minden. Nem vitt közelebb a nagy titokhoz, hogy mi sértette meg annyira az apámat, hogy valóságos remeteéletre szánta magát, a szegénységet választotta, azonban mindez még jobban felkavart. Félni kezdtem a Nagyasszonytól, öntöttem magamba az erős szilvóriumot.

Megint kényszerített, hogy szembe kerüljek vele.

- Nagyon öreget mutatok? Nézz rám. Nem azt kérdezem, hogy öreg vagyok-e, hanem milyennek látsz te a gyerek-szemeddel? Élemedett korútól nem kérdeznék ilyesmit. Azok haszontalan kalandorok, abba gebednek bele idő előtt, hogy egyre válogatnak, megülni egy helyen képtelenek s a visszaélést szó szerint veszik, mert maholnap az elemista lányokig mennek vissza.

Halálosan megrémültem, mit akar ez tőlem? Bókzápor? Szerencsére azonban nem várt választ,  a szót is inkább csak azért mondta ki, hogy szabaduljon a gondolataitól, aztán hogy túl volt rajta, elintézettnek tekintette és szemlátomást megkönnyebbült.

Fészkelődtem, menni készültem, arra megveregette az arcomat és megint hivatalos formát vett fel.

- A vén sárkányodnak pedig mondd meg, hogy egye meg, amit kotyvasztott, itt az történik ,amit én akarok. Azért néha felnézhetnél hozzánk.

- Megjött jegyző úr egy darabban? – fogadott az elnöknőm. Mondhatom, elég könnyen szabadult. Mit végzett?

- Tiszteletét küldi a Nagyasszony és rendkívül sajnálja, hogy az előkészületeket előrehaladott mivolta akadályozza más időpont kitűzését.

- Pukkadjon meg, - felelte rá elnöknőm, - a gyűjtés napján pedig összeszedte a maga egyletét asszonyostul, a hozzájuk tartozó férfijárulékokkal s kivonultak majálisozni az erdőbe.

A szegény gyerekek, akik meleg téli ruhát és cipőt kaptak minden társadalmi megmozdulásból, akkor már rég mezítláb jártak, mert elértük márciust s a fagyos napokon megkezdték mázas tányérjaikon az erdei ibolya árusítását. Nem tudom, melyik volt sápadtabb: ők-e, vagy az ibolyák?

Nem szoktam oda a Nagyasszonyhoz, időm se volt rá, hamarosan elkerültem a vidékről. Egyebekben mint magamnak élő ember olyan egyéni bájjal mentem mindig a muszáj-kötelességek társadalomnak nevezett vágóhídjára, mint a Riska tehén, pedig szegény nem is gyanítja, hogy fejbe fogják verni. Én azonban biztosan tudtam, hogy elkocsonyásodott stílusok, szokások, ezer éve koptatott frázisok, közmondások bárdját verik hozzám.

A Nagyasszony urának temetésén jártan utoljára a házban. Mert meghalt ő is, jóllehet ezt a szereplést igényelte a legkevésbé. Hirtelen ment el kora tavaszi napon, épp az első rántott csirkék fulladoztak a sercegő zsírban. Kisírt szemű ismerősök, akik mindenhová bekukkantottak, hogy hangulatemléket vigyenek magukkal s plasztikus képet szerezzenek róla, amilyenné válik egy gazdátlan ház – mondom, nőegyleti tagok határozottan látták az öntött fejes salátát, a mit pedig annyira szeretett Milán. Íme, milyen hitvány és semmirevaló az egész élet! Még csak nem is ehetett szegény az újdonságokból.

A „Gonoszmájúak Asztaltársasága” a temetés napján tort ült és beható eszmecserét folytatott, hogy mi történjék az özveggyel? Férjhez kell mennie, ez nem vitás, de kihez? Az apátplébános, díszes és főszakértője a lakomáknak, természetesen nem jöhet szóba. Az árvaszéki elnök idős ember s lelketlenség volna kényszeríteni, hogy ebben a korban térjen vissza rég megunt szokásaihoz. Dísznek feltétlenül dísz a Nagyasszony parádés fogatában, de nem férjnek való. Azt se szabad elfelejteni, hogy ő mondja állandóan, hogy nem szokott nősülni. Bosznia egykor daliás hőse, a kvietált kapitány, már húsz év óta a nyugdíjából él, márpedig a házasságot mindennek lehet mondani, csak nyugalomnak nem. Az egyesült helyi bankok elnöke, vagy ahogy ő szerette magát szerényen nevezni, üzletvezetője, a legifjabb volna ebben a társaságban, de újabban alkonyati időben sokat kujtorog a külső városrészekben, személyesen tanulmányozza a nyomort, tehetséges fiatal munkáslányoknak készséggel nyúl a hónuk alá, határozottan, felkarolja őket.

- Márpedig mégiscsak neki kell elvenni az özvegyet, jelentette ki a szőrös nyelvű aljegyző.

Majd megnyugtatásul hozzátette:

- Azért megmaradhatna üzletvezetőnek.

Természetesen elméleti volt az egész vita, mert az özvegy sem akkor nem ment férjhez, sem később. Óriási utazásokba fogott, ismerték a világ minden híres helyén. Fél esztendőt otthon töltött a fia mellett, aki csak gazdag ember lett, semmi más, kis kocsmák látogatója, borszakértője. A lánya tévedésből sem látogatott haza, férjhez  ment valakihez vagy tán nem is, - bizonyosat az ilyesmiben tudni nem lehet. Szintén járta a világot s azt beszélték, óvatosan vigyáz ő is, az anyja is, hogy egyszerre ne időzzenek ugyanazon a helyen. Néha világhírű játékkaszinók botrányáról írnak a lapok, azokban az összeesküvésekben rendszerint benne van a lány.

Közben nagyon elszaladt az élet, harminc évet is vénült a lelkek gondja s valamelyik nyáron a lelkek gondja s valamelyik nyáron találkoztam a Balaton mellett a Nagyasszonnyal. Összeaszalódott, mint egy tizenkét éves sovány fiú, de végre határozottan szép lett. Van az így néha öregasszonyokkal, egyszer megjön a formájuk. Én mégis kétségbeesetten gondoltam el, hogy uram Isten, valamikor majdnem történt valami, mikor ott ült mellettem a dívánon, a térdemet veregette,a vállamat rázta, én pedig nyakaltam a szilvóriumot.

Az ember az ilyesmit szörnyen tudja restellni akkor is, ha ártatlanul került ki belőle. Hát még ha nem lett volna ártatlan! Az ember nem szeret rágondolni, hogy felette is elszaladtak az évek, csak a másikat látja elvirultnak, letapasztott-ritkahajúnak, a jódkúra szigorú betartása mellett a maga ostoba önzésében eszébe se jut, hogy fordítva is történhetik. Hogyan nézi a viruló, érett asszony az aggastyánt, akibe valamikor szerelmes volt, mikor az még érdekesen őszülő férfiként, tapasztalatának sok zamatával, fortélyával, szédítette a rajongó, kíváncsi csirkét. Aki talán csak a szerelem fogalmába volt szerelmes s bátortalan, ügyetlen fiúpajtások mellől sodródott egy erősebb áramlat forróságába. Szörnyű lehet, de érthető, sok önváddal, utálattal, megalázó emlékezéssel, mikor a totyogó öreget látja, akit óvatos mozdulatokra kényszerít a köszvénye, meghajolni képtelen az isiász okából s minden szava óvatos és halk, mert a protézis mégiscsak protézis. Jaj, valahogy meg ne lássák a gyerekei, unokái, a mai lányok mindjárt kombinálnak és kutakodást rendeznek az esztendők dzsungeljében. Ez a förtelem se lássa meg őket, mert olyan utálatosan tudja göbölyszemét az ifjúságon legeltetni, hogy fölért az a legszemérmetlenebb inzultussal. Essünk hát hamar át a találkozáson, aztán az ürügyek tárházából elő valamivel, hogy odébb jussunk.

Megvan, határozottan megvan ez az érzés mind a két oldalon, azért kerüli el a bölcs nagy idők után a viszontlátást.

- Kedves kis maskara, gondoltam én is, mivel nem ismert rám, távol maradtam, egyébként is egy naiv, gyengehúsú hajadonnak magyarázván az élet némely rejtelmét, sőt parancsoló szükségességét.

De amúgy se vett észre a Nagyasszony. Kitűnő öregurak társaságában járt, jobb mágnást is találtam köztük s a sport minden átható erkölcsi nevelő hatását magyarázta nekik. A lába finom vonalú maradt és apró, a szoknyája lehetett volna valamivel hosszabb is. A fiatal atlétákat alaposan feldeputálta a lorgnonján át.

- A charitás és a sport tökéletesen kiegészítik egymást, ezekből a gyerekekből alakul ki a jövő egészséges nemzedéke. Nézze, milyen izma van annak a fiúnak. Micsoda gyerekei lesznek, ha szűzen lép a házasságba!

- De Nagyasszony, kedves méltóságosom, - riadozott egy nyírott fejű fehér gróf, a hajadonaink nem köszönik meg ezt a nevelést. A sportszív amúgy se jó útravaló a szerelem világába. Pitigrilli is azt a tanácsot adja az életbe készülő lánynak, hogy szó nélkül rúgja fel a közeledő díjbirkózót és a tenoristát, mert hogy úgy mondja, a mesterségükbe fullad minden energiájuk.

A Nagyasszony megcsóválta a fejét.

- Ej, ej, kedves grófom, maga a férfi örök erotikájának szempontjából néz mindent. Hát azt hiszi, összedől a világ, ha a nők lesznek a felvilágosodottabbak? De ne tévedjünk idegen területre, nekünk mindenesetre idegenre, - azt a cipőbeszerzési hangversenyt meg kell rendeznünk, amíg itt lebzselnek a nyaraló művészek. Hívja nekem össze őket.

Találkoztam a csípős nyelvű hajdani aljegyzővel is, aki közben átment a bírósághoz s már nyugalomban élt mint táblai tanácselnök.

- Láttad-e a Nagyasszonyt?

- Csak messziről, nincs értelme, hogy tisztelegjek nála.

- Pedig jobb, mint újkorában. A minap emlegetett téged is.

- Ugyan mit mondhatott rólam?

- Ne vedd komolyan, azt mondta, hogy elkallódtál. Kár érted.

- Tudom magamtól, lehetnék most tanfelügyelő is, ha rá hallgatok. Inkább arról világosíts fel, kedves bátyám, hogy miért méltóságos asszony?

- Mert annak hívatja magát.

- Minden jog nélkül?

- Úgy van, minden jog nélkül. Kisütötte, hogyha az ura életben marad, egy-két év alatt kijárta volna neki az udvari tanácsosságot. Milán pedig nem várta be, elpatkolt. Amit azonban egy asszony egyszer a fejébe vett, arról nem mond le olyan könnyen. Lolika rájött, hogy a „van” és a „lenne”, vagy „lehetne”, nincsenek egymástól messze, ezért használja a titulust. Megnyugtatlak, nem ő az egyetlen ezen a téren. A minap egy pincér kegyelmes asszonynak címezte, hiszed, kijavította? Fenét. Öt pengő borravalót adott neki. Hát nem akarod látni? Jó. Meg se említelek neki.

Azóta nem hallottam a Nagyasszonyról, csak azt tudom, hogy ma is életben van. Igen valószínűnek tartom, hogy kegyelmesi rangban. Végtére annyi már a méltóságos asszony, hogy unalmas.

(Forrás: Kalangya, 1944.06.15.)

(Gulyás Pál 1899-1944)

Néhány nap előtt pársoros hírben közölte a napisajtó, hogy Gulyás Pál költő Debrecenben elhunyt. Talán egy évtizede, hogy Gulyás Pál első verseivel jelentkezett a magyar lapok hasábjain s most már a haláláról számolunk be. Azóta Gulyás egyik legismertebb tagja lett a magyar népi íróknak. Már első versei is a Napkelet hasábjain azt bizonyították, hogy jelentkezése nagy nyeresége irodalmunknak s sokáig maradandó értéket fog képviselni.

Élete nagyban hasonlít a székelység költőjének, Tompa Lászlónak életéhez. Ő is vidéken élő poéta. Ez az élethelyzet nyomja rá bélyegét minden egyes versére s egyúttal azt is elmondhatjuk, hogy előnyösen. Debrecenben indult el és ott is maradt most elkövetkezett haláláig ebben a nagy és gazdag városban.

Ha a költészetét áttekintjük, azonnal látjuk, hogy Csokonai Vitéz Mihály, az egykori nagy debreceni poéta mennyire átitatta Gulyás Pál lelkét. Sorai csakolyan finom tisztasággal vetődnek papírra, akárcsak egy-egy Csokonai-vers, természetesen anélkül, hogy az újkori költőt utódjának, vagy akárcsak utánzójának is mondhatjuk. Mert Gulyás Pál, ha nem is hozott új formát, hozta derűs lelkét, amely egész költészetén végigvonul. Benne is meg van, - akárcsak Csokonaiban, - a hatalmas tréfálkozó kedv, amely egészen sajátossá teszi költészetét irodalmunkban. Vannak, akik azt mondják: hogyan is lehet a vidéki élet egyformaságaiban nyugalmában kibontakozni és helyest szerezni egy nemzet irodalmának életében? Gulyás Pál egyike azoknak, akik megmutatták, hogy igenis lehet. Csak erő és tehetség kell hozzá!

Hiszen a vidéki élet minden egyes apró megnyilvánulása, részlete arra vár, hogy lírába öltöztessék, hogy vers legyen belőle. És a vidéki élet meglehetősen széles területen él. Egy város az egész népnek az életét tükrözi vissza, annak a népnek életét, amely az állam keretén belül épül tömbbé. Ez hozza magával, hogy Gulyás Pál ez a nagyértékű költő szélesen lát, szinte az egész ország lelkével él, benne örül, benne viaskodik. Kisebb, vagy nagyobb fonákságokat rajzoljon bár meg egy-egy versében, érezzük, hogy mélyen és teljesen együtt él ezzel a néppel s ezzel együtt dobog a szíve. Benne is meg van az a lázadó kemény és minden igazságért kiálló bátor hang, amely Erdélyi József vagy Sinka István költészetében él. Néha egészen időszerű helyzet kötött meglátásokat tükröz vissza soraiban, de ezekben a sokszor teljesen személyi érzésekben is nagy lélek él és virágzik, úgyhogy az egészet adja. Sokat hadakozott önmagával, az őt körüláramló élet kisebb-nagyobb fonákságaival. Ám ezekben a hadakozásokban egy széles közösség lelke viaskodott ezerféle kérdéssel s ez, ami Gulyás Pált naggyá tette és maradandónak avatta a magyar költészet virágzásában.

(Forrás: Kalangya, 1944.06.15.)

Navratil László képzőművész: Öreg tanya gémeskúttal
www.meoszinfo.hu

Kánikulában fent, ahol
madarak álmába karol
a széna és csend illata,
hol az ég kelyhe nyíl maga,
a szénakazal tetején
aludtunk, én meg az öcsém.

A tanya apró neszei
- szérűnkre sok lomb szűrte ki –
mintha föld alól rémlene
valami vándorló zene,
mintha egy elmerült világ
zizegne ködkürtjein át...

A kút rosszat álmodhatott,
zörrent a lánc, csobbant, nagyot,
s nem földi hang volt, oly csodás,
még ha egy tehén-szuszogás,
lóhorkanás, vagy bődülés
verte is kazalunk szügyét.

Fölöttünk fák harangjai,
ha csendbe voltunk, hallani
lehetett pici szívüket,
hogy lüktetett a mély, süket
nyári éj bársonya alatt:
alvó fészkek és madarak.

S fönt a mélykék közökön,
mint túlvilági küszöbön,
vitte kotlós a sok csibét,
aranyból voltak a pihék.
Féltem, ha kinyújtja kezit,
a hold-kotlós még belecsíp!

De nem sikított az öcsém.
Mire az álom ért fölém,
ő rendre rég elülteté
nagy kosárba, éjfél felé
a kotlóst meg a sok csibét.
A kosár álom, semmiség.

(Forrás: Kalangya, 1944.06.15.)

Ma nem derült ki. Esőpára
összébb vonta a láthatárt.
a nagy tó is semmibe veszve
alig mutatta meg magát.

Minden rejtőzött ma előlem:
elrejtőzött a tó, a nap,
s ebben a búvócskában én is
majd elvesztettem magamat.

Jókedvem egyszer fel-felbukkant,
de visszahullt rám, mint a kő;
vissza, morajló mély szívembe,
ahonnan már elő se jő.

Kutattam eget, tavat, tájat,
lelkem kutattam befelé,
de amit örvénylő magamban
láttam, azt ki nem zengené

se szóm, se szám, se dalos kedvem;
olyan gyászosan, feketén
meneteltünk egy ország élén
a fenséges halál, meg én.

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

Írom ezen írásom Orosztin, az 1649-ik esztendőben, az Urnak abban az esztendejében, amikor bőséges áldás köszöntött a földre. Míg az elmúlt esztendőkben igen megfogyatkoztunk borban meg gabonában, ez év ugyancsak bőséges aratást adott búzában, gyümölcsben, minden nemű termésben. Magtáram: csűröm színültig, pincéim az utolsó férőhelyig teltek. Október vagyon, meleg napsugaras október, amilyenre emberöltő óta nem elékezem. Pedig módomban volna, mert évekkel is meg jó emlékezéssel is megáldott az Úristen. Ma már a 81-ik esztendőmet taposom, s nincs az a számadó, ispán vagy tiszttartóféle, aki túljárhatna az eszemen, ha jószágról, termésről bárminemű vagyoni elszámolásról esik közöttünk a szó. Kevés ilyenkorú ember van köröttem, azok is testben avagy lélekben rokkantak. De engem megkímél az Úr kegyelme, noha nem kívántam  sem a hosszú életet, sem a bőségben eltöltött napok sorát.

Sokan mondogatják is, Nagy Farkas Pált ugyancsak kedveli az Isten. Meg hogy szép lánc földei sorakoznak egymás mellé, népei megférnek egymással, nem elégedetlenkedők, hanem hogy dolgosak, úrtisztelők és mindenképpen kezére járnak gazdáiknak. Harmadik feleségét temette a múlt tavaszon, aztán őt magát soha még csak meg sem érintette a betegség. Amikor gyilkos kór pusztított a vidéken, megtizedelvén a környék népét meg tulajdon családját is, hozzá még csak a kór lehelete sem jutott el. Lányait főkötő alá juttatta, még pedig módos, jó családú fiakhoz, fiai embernyi emberek, aztán nem szorulnak rá, hogy apjuk földjére lopakodjon a tekintetük, mert hogy kegyében vannak a királynak s szaporodnak, tehetősödnek jócskán. Ezt mondják és így is vagyon. Ha irigyek, ha barátok mondják, csak rájuk kell hagynom, mert igazat mondanak. Hosszú, szép öregséget éltem, s ha kívülről tekintik ezeknek a napoknak sorát, s különösen, ha az Istentől meglátogatottak nézik, hát igazságuk van, ha irigykedő sóhajtásra nyílik az ajkuk. De hát úgy van ezzel is az ember, mint a szép, barnapiros almával. Veszem a kezembe, nézem. Piros bőrén elcsúszik a napsugár, apró levélke zöldell a kurtára vágott szárnál, garatomban már érzem is édes, savanykás zamatát, aztán hogy felvágnám, nem serceg a késem alatt, nem fut be húsába gyors serceléssel a bicska, mert hogy férges, romlott. A szép barnapiros fénylő héj rothadást takar.

81 esztendős múltam a tavaszon, hatvan esztendeje hordom hát a lélek férgét, s nincs az a gyümölcs, amelyet alomra vetnek, hízlaló disznónak hajítanak, mint jobbra már nem érdemest, amit belső baj jobban megrothasztott volna, mint az én bensőmet. S inkább sújtó, mint áldó volt a kéz, amely engedte, hogy fiút, leányt, kedves s kevésbé szeretett feleséget föld alá  takarjak, én, aki 1588 óta, Ferhát bég fogságából való eltávozásom óta jobban óhajtottam a halált, mint a legragyogóbb életet.

Igen, 1588 volt. Akkor már három esztendeje viseltem a rabság terhét. Mert hogy a Ferhát budai pasa szép összeggel tisztelte meg fejem, siheder létemre is. 300 arany váltságdíjjal, egy pénzzel sem kevesebbel. 300 arany pedig sok pénzt volt, nagyon sok. Hiába múltak hát a napok, hetek, fordult őszbe a nyár, tavaszba a tél, hiába ment a sok kérő írás, üzenet, se testvérbátyáim, se húgaim, se módos rokonságom nem igyekezett a váltságdíj megfizetésére. Még anyám is csak sopánkodni tudott. Bíztató szó alig bújt meg panaszkodó, a rossz időket, bajokat emlegető sorai között. Pedig hogy vártam a pénzt, az írást, a küldöncöt, az üzenetet. A pénz nem jött, az üzenet, a levél meg gyérült, fogyott az idő múlásával.

Mikor láttam, hogy a napok múltával a remény is fogy, szökni akartam. De a három esztendő alatt még csak a lehetősége sem akadt a szökésnek.

S akkor hívott maga elé Ferhát pasa.

- Már három esztendeje lesz a tavaszon, hogy itt időzöl nálunk – mondotta. – Pedig valahogy úgy lehet, hogy otthon nagyobb kedvvel foglalatoskodnál, ugye?

- Úgy van valahogy – mondtam. – De hát nem magunk intézzük a magunk sorsát.

- A tieid intézhetnék a tieidet, ám úgy látszik, nemigen sietnek.

- Sokra taksáltad az én árva fejem, nagyságos pasa. Ez a hiba. Mondtam én már régen, hogy kicsiny személyiség vagyok én ekkora összegre.

A pasa elmosolyodott. Vidám is, kedves is volt a mosolya. Igen jól bánt ő velünk, miatta nemigen lehetett okunk a panaszra. Úgy elbeszélgetett velünk, nincstelen, tetszésére bízott árva foglyokkal, mintha csak rendben való társai lettünk volna, nem volt az a török nagyúr, akihez kedvesebben, szívesebben szólhatott volna, mint ahogy hozzánk szólott. Ezért is mertünk alkudozni véle, meg hízelkedő őszinteséggel elmesélni, ami szívünkön feküdt. Ma elfogott bennünket a keserűség, ha erősebb szó tévedt ajkunkra, meg nem haragudott. Megértő volt és nyomorult helyzetünkben együttérző. Olykor még vigasztalt is, máskor meg kedves mosollyal csitította bánatunkat. Most is mosolygott.

- Azt csak bízd rám, fiam – mondotta. – Mi azt jobban tudjuk, kinek mennyi fér meg a bőre alatt. Ha akarnák, megfizethetnék. De úgy van az, hogy aki egyszer eltávozott szerettei köréből, azt az atyafiai hamarosan elfelejtik. A távolság meg az idő, fiam, emberi méreteken felül emelkedő hatalmak. Nem romlott meg bennük a szeretet, ott él az, csakúgy, mint annak előtte élt. De a távolság, az idő fátyolt vont közétek. Elmentél harcba, többet voltál távol, mint otthonodban. Megszokták. Feleséged, gyermeked nincs. Testvér, bátya, rokon kevésbé érzi hiányodat. Hiszen míg harcban időztél, akkor sem voltál körükben. Most hogy rabságba jutottál, csak olyannak látják, mintha most is portyázgatnál valahol. Csak úgy.

Hát így volt. Ezt mondta, s bizony nem tartozott a kevés eszűek köz.

- Na, de ha most egyszerre visszatérnél közibük, mi lenne akkor. Ha mondjuk, most úgy négy-öt hóra újra körükben időznél? Ha látnának, örülhetnének neked? Nap nap után otthon szorgoskodnál, reggel velük kelnél, este velük nyugodnál, mi lenne akkor?

Csak zavarodottan néztem. Nem tudtam, hova akar eljutni az ilyen beszéddel.

- Nem értelek, nagyságos pasa.

Mondd világosabban. Haza akarsz küldeni?

- Haza.

- Hogy menjek, szedjem össze magam a pénzt?

- Hogy menj és szedd össze a pénzt.

Sok volt egyszerre. Hihetetlen, váratlanul jövő. Megzavart. Hirtelenjében felelni sem tudtam, csak álltam zavarodottan, s oda kellett támaszkodnom a falhoz, mert valami erőtlenség gyöngítette el lábamat. Nyitottam is szóra számat, meg nem is.

A pasa látta gyengeségemet, s mert részvétet érzett minden emberi gyarlóság, gyöngeség iránt, elbocsátott.

- Menj most! – mondta. – Három nap múlva majd újból hívatlak. Addig gondolkozz felőle.

Három nap hosszú idő. Aki pedig meghosszabbítja az éjszakákkal, annak még hosszabb. De sem az éjszaka, sem a nappal tépelődései nem tudták megérlelni elhatározásomat. Hogyan is tudták volna. Hiszen nem voltunk mi módosak, hogy csak úgy előszedhettük volna a ládafiából az aranyakat. Hát még száz számra! Aztán meg, honnan tudhatná az, aki három esztendővel annak előtte lépte át a háza küszöbét, hogy milyen világ is van otthon lévők között. Hátha igazságuk van, amikor panaszt panasz ér a levelükben, amikor rossz időket, bajokat, csapásokat emlegetnek. Nekünk, árva foglyoknak, csak megkeseredik az ilyen írásoktól a szájunk széle.

- Nem akarják, - hajtogatjuk – Itt hagynak minket veszendőben. Mert ha akarnák, igaz szívvel akarnák, még a föld alól is előkaparnák akkor azt a pénzt. Akkor nem írnának rossz időkről, bajokról, hanem még vigasztalnának, meg biztatgatnának.

Mert hogy az ilyen írásokat csak kifogásnak vettük. Ürügynek a pénz megtagadására. És én csakúgy, mint a többiek. De most, amikor mód nyílott a távozásra, most mégis halványodni kezdett bennem a kétség.

- Hátha mégis igaz a szavuk? Ha csakugyan vész tizedelte a barmokat, martalóc had dézsmálta a falvakat, ha nincs, még a föld alatt sincs. Akkor nekem sincs. Akkor az én szavam, az én jelenlétem sem tud különb csodát művelni, mint az övék.

Máskor meg bizakodás öntött el, s így hánykolódtam, kétség és remény között.

Volt közöttünk egy szomorú szemű magyar rab. Nincstelen árva gyerek, se apja, se rokonsága. Csak egy jegyese vagy fiatal asszonya valahol Bács földjén. De az se valami tehetős. Nem is volt a fiú fejére díj tűzve, a pasa csak azért tartogatta, mert hogy igen meleg hangon énekelgetett, meg hogy értett az mindenfajta muzsikához.

- Elkel az ilyen – mondta a pasa – megvidítja a többieket.

Ez a legény már azóta szemmel tartott, hogy a  p a s á t ó l  visszajöttem. Sokszor magamon éreztem pillantását. Nézett, elfordította a fejét, meg megint rám pislantott. Mintha csak mondani akart volna valamit. Egyszer aztán gondolt egyet, s odaheveredett mellém. De szólni akkor sem szólt. Csak feküdtünk egymás mellett szótlanul, ki-ki a maga gondolatával törődve. Egyszer csak látom, hogy megint rajtam a szeme. Ránéztem erősen, s ekkor csak megszólalt.

- A pasánál voltál? – kérdezte.

- Ott.

- Hívatott?

- Azt.

- Hogy hazabocsásson?

- Hogy hazabocsásson.

Elhallgatott, aztán csak megint rám nézett.

- És te?

Felvontam a vállam.

- Mennyi kéne összeszedned?

- Háromszázat.

Sok volt a háromszáz, nagyon sok. Ő is elhallgatott tőle. Kis ideig feküdt mellettem, aztán megint félkönyökre ereszkedett.

- És mennyi időre? – kérdezte.

- Nem mondta.

Most már beszédesebb lett.

- Menj csak. Ha elenged, menj. És két hónapot kérj. Megérkezted után való két hónapot. Ha jó szerencsével jársz, éppen aratásidőre látod viszont a tiéidet. S ha soha máskor, aratás után bizton összeszeded, amit kérnek. Mert ne gondold te, hogy üres kézzel kell majd visszajönnöd. Ha már egyszer otthon vagy, el nem engednek maguk közül. Ha zálogba, ha

örökön adják is a részedet, a pénzt majd előteremtik.

- De sok az, nagyon sok – mormoltam.

- Sok, de megdolgozol érte. Hazamész és dolgozol. Leszolgálod az erőddel, a két karoddal. Itt meg csak elsenyvedsz. Aztán meg, ha nem tudod összekaparni, mi károd támad? Csak visszajöhetsz megint. Mit vesztenél vele, hogy otthon voltál? Legfeljebb megtudtad, hogy hiába vagy nem hiába szidtad a szívtelenségüket. Ha csak a bizonyságért mész, akkor is megéri.

Hiszen igaz ez. Még vissza lehet jönni. Nehezebb szívvel, ólmosabb lélekkel, de vissza lehet térni megint.

- Aztán ha mennél, ha úgy határoznál, hogy mész, engem kérj kezesül magadnak. Az Isten is megáld  érte. Mert hogy ilyen nincstelen szegényt egyet sem találsz közöttünk és olyant se, akinek jobban égne a lelke az otthona után.

Eddig még sohasem beszélt magáról. Ha bánata volt, nem panaszkodott, legföljebb csak az éneke panaszolta fájdalmát. Nem is tudtunk felőle egyebet, csak hogy valami asszonyféle után vágyakozik. Most azonban megoldódott a szava.

- Kicsiny ház csak, parányi. Éppen hogy megfordulhatsz benne. S a föld is csak annyi körülötte, hogy két embernek elegendő. Két embernek, akik szeretik egymást. Mert azok nem panaszolják fel egymásnak, ha meghasadozott a ködmönük, ha gyér és fűszerezetlen az étkük. És mert csak azokban él a remény, hogy erős karuk, szívós munkájuk, egymásért dolgozó serénységük nyomán kalászba hajlik még a só kimarta föld is. És látod, testvér, egy sorsra jutott testvér, azért a földért, azért az asszonyért véresre járnám a lábam. De hát hogyan? Miből? Az én fejemre a nagyságos pasa még csak váltságdíjat sem tűzött. Mert én csak amolyan énekelgető, másokat mulattató rab vagyok. Nektek legalább reménységtek van. Nékem az sincs. Hát ezért kérlek az Úr nevére, hogy engem válassz kezesül. Az Úr nevére meg az én asszonyomnak. Balogh Annának a nevére. Mert hogy ő engem, reményt nem vesztve, bizakodva, egyre hazavár.

Úgy ömlött belőle a szó, mint ahogy annak előtte eltöltötte a némaság. És addig beszélt, rimánkodott meg nógatott, míg megérlelte bennem az elhatározást. És már tudtam, hogy megyek, akkor is megyek, ha azzal a tudattal teszem a lábam a hazai útra, hogy hasztalan megyek.

Az egyezség már gyorsan ment. Két hónapot kértem, odaérkeztem utáni két hónapot. Megadta. Kérdezte, van-e kezesem és ki az. Mondtam, hogy Sós Gergely. Csak biccentett rá a fejével és már hívatta is maga elé Gergelyt. Hogy előtte állott, jól megnézte, úgy, mintha soha azelőtt nem látta volna. Aztán rám vetődött a tekintete, majd újra Gergelyre.

- Ezt az embert, Nagy Farkas Pált, három esztendő óra rabomat, kezesség fejében hazaengedem. Két hónapnyi időt adok néki, hogy a fejére számlált háromszáz pengőt összeszedje és azzal ide visszatérjen vagy maga helyett a pénzt ideküldje. A két hónapot megtoldom még az úttal. Nagy Farkas Pál igaz hitére fogadja, hogy a pénzzel vagy anélkül 90 nap leforgása alatt itt leszen megint. Kezesnek maga helyett pedig téged választott. Elfogadod-e?

- Elfogadom.

- Jobbkezed ujjára?

- Jobbkezem ujjára.

- Két halló fülemre.

Fehár pasa bólintott.

Jól van – mondta -. Légy ujjaiddal, füleiddel a kezese. És ha megtér a fejére tűzött aranyakkal, megérkezte után egy évre te is szabad vagy. Mehetsz, ahova vágyad vezérel. De ha a 90 nap eltelvén nem érkezne vissza jobb kezed négy ujját s a muzsikát halló, muzsikában élvező két füledet vágom le érette. Megértetted? Vállalod?

- Értettem és vállalom.

- Te is?

- Én is. Úgy vállalom, hogy két hó leforgása alatt leszek itt. Te ugyan, nagyságos pasa, megtoldottad a kért két hónapot még eggyel, de én hamarabb itt leszek. És ha Isten kegyelme rám süt, pénzzel, ha nem, úgy pénz nélkül. Vagy így, vagy úgy, de visszajövök mindenképp.

- Most már a te dolgod. Ha a pénzzel megváltod magad, Sós Gergelyt is megváltottad. Ha nem térnél vissza, Sós Gergely fizet a hitszegésedért. Mert hogy most már ő felel teérted. És a te dolgod, hogy milyenné tedd Sós Gergely életét.

Aratás volt éppen, hogy hazaértem. Amerre mentem, csak úgy hajladozott az áldás. Annyi termés volt ígérőben, mint régóta már. De az enyémeket sírva, gondban találtam. Édes szülőanyám haja őszbe csavarodott, húgom, ángyom szemében reszkető félelem tanyázott. Gyülevész martalóc hadak járták a vidéket, azok ijesztették meg az asszonynépet. A férfiak, két tőlem  idősebb bátyám, Gábor öcsém meg ki erre, ki arra. István bátyámról meg már egy hete szót sem hallottak. A rossz hírmondók úgy emlegették, hogy maga futott a vesztébe, aztán most már török rab ő is, váltságdíjért rimánkodó török rab. Úgy is volt. Még körül sem néztem igazában, máris láttam, hogy Sós Gergely ugyan hiába várja, hogy az én általam fizetett aranyak révén látja vissza asszonyát. S Ferhát pasa is várhatja azokat a fejemre tűzött aranyakat. Kifosztottak, szegények voltunk, még a legidősebb Farkas fiú fejére számolt 250 aranyat sem tudtuk volna előteremteni, nemhogy a fiúk sorában annyira hátul baktató jómagamét. Amikor szóba hoztam, anyám csak tördelte kezét, az asszonyok meg zavarodottan néztek össze.

Hiába, ahol nincs, onnan nem lehet szerezni. István bátyám számára sem volt, számomra sem. Mehettem vissza. De minek siettem volna! Aratás volt, munka ideje. És férfiember egy se a családból. Ahelyett, hogy nekiindultam volna, segítettem nékik. Hiszen nékem két, s ha Ferhát pasa szavát szóról szóra merem, három hónap eltelte után kellett csak a pasa előtt megjelennem. Igaz, hogy azt fogadtam, hogy még a két hó leforgása előtt visszatérek. De akkor még nem tudtam, hogy nincstelenül, reményvesztett, örök rabként kell visszatérnem. Így meg kár lett volna sietnem. Azt még a pasa is megnevette volna, ha ilyen esetben is siettetem a napokat. Ha pénz van a tarsolyomban, az más. Akkor Sós Gergelyért megyek. Az ő szabadulásáért, az ő napjainak megrövidítéséért. Annak a Sós Gergelynek a szabadulásáért, aki fülével, ujjával vállalt értem kezességet. Nem siettem hát, hanem belevetettem magam a dologba. A munka meg jólesett. Eltolta előlem a sok fájó gondolatot és nem adott időt a tépelődésre. Sok volt a teendő, én meg még megsokszorosítottam, hogy minél fáradtabban, minél agyonhajszoltabban térhessek nyugovóra. Csak úgy égett kezem alatt a munka. Két embernek valót dolgoztam, ha nem hármat. De jó volt ez, mert elfeledtetett mindent, Sós Gergelyt, Ferhát pasát, el a házunkat, családunkat, nehéz szomorú helyzetünket, s azt a gyötrelmes, reménytelen jövőt, ami reám várt. Nem gondolkodtam, de a napokat sem számoltam. S mire észbe kaptam, az időm nagy része lejárt. Már lassan készülődnöm kellett volna. De ezt a készülődést napról-napra halogattam. Ha lefeküdtem, ost már nem  lehettem olyan halálfáradt, hogy ne égetett volna a tudat, mennem kell már, itt az ideje, hogy felkészüljek. És én mégis toltam egyik napot a másik után. És ekkor történt, hogy egy napon Majthényi László főkapitány állított be a portánkra. Sok beszédű, sok vidéket bejárt, sokat tapasztalt ember volt Majthényi László. Megjárta már a török papiskolát is és úgy ismerte Ferhátot, akárcsak jómagam. Mikor hallotta, hogy visszatérnék hozzá, csak kinevetett.

- No, buta is vagy, öcsém, ha megteszed. Mert hogy abból a kezességből meg megcsonkításból egy szó sem lesz igaz. Azt csak úgy mondják a hiszékenyebb rabok ijesztgetésére. Hiszen nem mondom, vannak török pasák, a legtöbbje ilyen, akik megcsonkítják a kezeseket, meg még a magyarok között is akadnak szép számmal, de Ferhát nem teszi. Még inkább ő ír a török rabokat csonkító magyarokhoz, nemhogy ő maga kegyetlenkedne. Ne számíts te arra, hogy a kezesedet megcsonkítják. Még a haja szálát sem görbíti meg Ferhát. Miért is tenné? Hiszen, amint mondod, jó fülű, szépen énekelgető rab. Ferhát meg messze földön híres arról, hogy szereti, ami szép. Jó ember Ferhát nagyon, becsülöm igazságosságáért, szívéért, vitézi voltáért, de azért csak török ő is. Márpedig a török van olyan haszonleső, hogy ne csökkentse a tulajdon értékét. ha öreg, gyámolatlan lenne a te Sós Gergelyed, nem mondom. De így? Ne félj te attól.

Három éve raboskodtam a pasánál, de soha nem tapasztaltam, hogy valamelyikünket is megfenyítették volna. Pedig volt kezes is köztünk. Igen, Ferhát jó volt, túlságosan is jó. Ez okozta az én hitszegésemet is. No meg az is, hogy akkor köszöntött rám életem legszebb korszaka, akkor borított körülöttem mindent a reménység, a boldogság virágjába a szerelem. Mert akkor ismertem meg első mátkámat, Révai Borát. És nem tudtam volna elszakadni tőle. Addig legalább nem, amíg meg nem tudtam, hogy hajlik-e felém ő is. És amikor megtudtam, akkor azért nem. Aztán elmátkásodtunk. És akkor már igazán nem volt visszatérésemnek értelme. Hiszen mátkám módos lány volt s szépen hozott a házhoz.

Nem. Ha most visszagondolok rá, igazán mondhatom, hogy nem akartam én cserbenhagyni Gergelyt. De olyan volt minden, mintha csak egyik nap tolta volna a másikat. Egyik nap a másikat és véle együtt a tervemet, az elhatározásomat is. Nem akartam én hitszegő, rabtársát bajba sodró lenni. De aki szerelemben, boldogságban él, akinek az élet tele tálon nyújtja a szépséget, az nem tud máról holnapra búcsút mondani az örömnek. Az nem tudja csak úgy önmagától rászánni magát, hogy hát Isten veled világ. Isten veled boldog élet, itt hagylak. Én sem tudtam. Rágott, emésztett az ígéret, mardosott az adott szó megszegése, de nem tudtam tenni ellene. Én nem beszéltem róla, az enyémek meg óvakodtak, hogy még csak szóba is hozzák. Így teltek a hónapok, így fordult nyárba az ősz, télbe a tavasz. Aztán egyszer csak késő lett minden. Ferhát pasa meghalt. Pedig akkor már oltárhoz vezettem Borát, s már minden nehézség nélkül elő tudtam volna szedni azt a háromszáz aranyat, amely megváltsa Sós Gergely életét, és megkönnyítse az én hitszegéstől elnehezedett lelkemet. De hát Ferhát pasa meghalt. Tulajdon katonái ölték meg. Jó ember volt, igaz jó ember, szomorú, életéhez egyáltalán nem illő halála is megrendített, de még jobban az a gondolat, hogy most már kinek fizessem meg a fejemre tűzött aranyakat. Mert Sós Gergelyt még kiválthatom a rabságból, de Ferhát soha, soha többé nem tudja meg, hogy meg akartam adni a váltságdíjat, hogy soha egyetlen egy percig nem élt bennem a gondolat, hogy megcsaljam őt, aki kegyes volt hozzám és hitt a szavaimnak. Akkor csak az bántott. Mert akkor Ferhát halálának idején még azt hittem, hogy könnyű lesz kiváltanom Sós Gergelyt. Csak elő kell szednem a tarsolyomból az összekuporgatott pénzt, csak meg kell tetéznem valamiféle ajándékkal és Sós Gergely, a nincstelen rab, ha néhány évvel később is, de elindulhat egyszer Bács földje felé, hogy viszontlássa asszonyát. Ezt gondoltam akkor. De elképzelni könnyebb a dolgokat, mint valóra váltani. Mert Sós Gergely nem élt már a budai pasa rabjai között. Hova tűnt, merre lett, senki nem tudta. Megszökött-e egy szép napon, valami muzsikakedvelő török úr vitte magával vagy valami szavatartóbb társ kezessége váltotta meg, ki tudná már. De borús napjaimon, kedvem vesztett óráimban, - s ezek az idők múltával csak gyakoribbak és gyakoribbak lettek – felködlött bennem a kétely, hogy megszabadult-e valójában. Talán valahol, istentelen török földön árva megcsonkított rabként vonszolja it sem érő életét, talán ujjatlan jobbját reszketve tapasztja fülkagylóinak csonkjára és átkozva súgja maga elé nevemet. Én pedig, Nagy Farkas Pál éltem, megcsonkítatlan testtel, eltemetve feleségemet és újat ölelve magamhoz, míg ő soha, soha meg sem látta asszonyát, s ha szabadulna már, akkor sem menne utána, mert miért is kerülne, csonka megnyomorított ember a szép, egészséges asszony útjába.

És ahogy múltak az évek, növekedtek gyermekeim és növekedett gazdagságom, úgy növekedtek lelkemben is a saját magamat, a lelkemet kínzó gondolatok. És nem volt rá többé ír, nem volt rá orvosság. Mert Sós Gergely nyomát belepte az idő, hiába volt pénz, fáradság, hiába a felbíztatott küldöncök, utánjárók serege, hova, merre lett, arról nem beszélhetett nekem senki.

De asszonyom, Állya Anna, egyszer, nem az én ügyemről, mert hisz arról első feleségemen kívül senkinek nem beszéltem, hanem egy más ember bűnéről szólva, azt mondta, hogy megkönnyebbül a bűnös akkor is, ha magába száll, és vétkének következményeit igyekszik jóra módosítani.

- Hogy érted ezt? – kérdeztem akkor. – Ha teszem, én ellened követek el bűnt és te meghalsz, ugyan hogyan tehetném halálod után jóvá?

- Istenem – mosolyodott el – hát nincs nekem kicsiny fiam, serdületlen leánykám? Amit vétkeztél az anya ellen, nem tehetnéd vajon jóvá a fiával, lányával?

Ez adta a gondolatot, hogy Sós Gergely felesége, gyermeke után kutassak. Nem volt könnyű. Hisz csak annyit tudtam, hogy Czoborszentiván közelében élt, de hogy melyik

faluban, milyen név alatt már s kinek a védelmében, azt már nem. Mégis megtaláltam. Oh, nem őt. Csak a nyomát. Mert a nyom Budára vezetett. Ott élt az asszony kicsiny fiacskájával. A kalendáriumban már az 1649-ik évet írják. 61 esztendeje viaskodom már a lelkem démonjaival, hasztalanul. S most, amikor már úgy érzem, hogy valami le tudnék mosni, le tudnék faragni a bensőmet rothasztó, sötét, hitvány bűnömről, most, amikor már szinte úgy érzem, csak ki kell nyújtanom kezem a lelkemet gyógyító orvosság után, most hirtelen elkapott a félelem. Úgy érzem, hogy hasztalan minden. Aki egész életében bűnös volt, aki végigélte egy szószegésének, aljas élniakarásának gyümölcsét, az ne remélje, hogy az Úr kegyes lehet hozzá. Mert ha van igazság, ha van felettünk Isten, az nem engedheti meg, hogy egy ilyen ember nyugodt szívvel tudjon búcsút venni ettől a világtól. Érzem ezt én tudom is, hogy az Úr kegyelme nem sugározhat rám. Én, aki Sós Gergely két füle, négy levágott ujja árán szereztem meg tulajdon életemet és boldogságomat, nem könnyíthetem meg többé lelkemet. Most még erős, egészséges vagyok. Minden tagon ép és betegség nem kínozza testemet. De érzem, hogy rövidesen, mielőtt még rájuk találhatnék, eljön értem a halál. És ez így lesz jó, így lesz igazságos. Nem érdemlek mást.

De a bűnt, ami lelkemre nehezedett nem tudom magammal vinni a sírba. És ezért vettem kezembe a tollat, ezért rovom éjszakákon át a betűket. Meg azért, hogyha vagyont, az életet széppé tevő kincseket, láncföldek hosszú sorát, falvakat, udvarházakat hagyok hátra fiaimnak, unokáimnak, hagyja k hátra egy terhet, egy kötelességet is. Ezt. És ítéljék el bár apjukat gyöngeségéért, mert hisz az voltam, megérdemlem, szánják meg bennem az eltévedt embert s akarjanak legalább a sírban megváltani. Nem tudom, akik meghaltak, akikre ráhullott a nyirkos, hideg göröngy, éreznek-e még valamit az élet fájdalmából. Nem tudom, igaz-e, hogy akik nyugtalan lélekkel feküdtek a sírba, azoknak szelleme felkívánkozik-e az élők közé. Mondják, de én nem tudom. Ám lehet. És ezért kérem őket, fiaimat, unokáimat, vegyék magukra az én bűnömet. Vegyék magukra úgy, mintha csak ők maguk követték volna el. És akkor időt, fáradságot, pénzáldozatot nem kímélve keressék tovább Sós Gergely öt évvel ezelőtt még Budán tartózkodó fiának, Sós Andrásnak gyermekeit, s ha rájuk akadtak, ajándékozzák meg őket a nekik tartott, az ő számukra vásárolt kisdabasi birtokot, két hozzátartozó falujával, minden jószágával, minden tartozékával. Tegyék ezt. Tegyék értem, hogy az Isten megbocsásson nekem és tegyék magukért, hogy az Isten megfizesse érte busásan.

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

Uram mutasd meg velem-szándékod:
adjál csak egy tű-lyuknyi ablakot,
kikémlelnem a nagy élet-útra,
melyen kis batyummal ballagok.

Kikémlelnem a nagy élet-utat:
az út vége árokba hol szakad,
boldogságból, csójkból, földi jókból
kísér-e addig szolga-had.

Vagy gaz és gyom verte fel tovább is,
vagy itt van már közvetlen a vége
az ablak alatt – egy lépés még tán
és hullok, zuhanok a mélybe...

Bomba ássa-e azt a mély árkot,
kő-fal törmeléke temet-e be
s figyelem-e őrjöngő tiszta ésszel,
mentség vagy halál közeleg-e.

Vagy derűs és napsugaras végig
az út. Az én utam mától végig
s gyémánt-kavics ropog talpam alatt
egy irdatlan szép messzeségig.

Uram mutasd meg velem-szándékod:
adjál csak egy tű-lyuknyi ablakot,
kikémlelnem a nagy élet-útra,
melyen kis batyummal ballagok.

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

(Fényes Adolf festménye: Öreg asszony)

Nem ismertem, csak úgy mondják,
Egy kicsi paraszt-házban
Esténként rokkán pergetett;
Fonalat pergetett
És egyszer a fonálnak vége lett.

És megállt a rokka szépen,
Öreganyám keze is,
Dolgozó keze is megállt
És a rozzant ajtón
Valaki beengedte a halált.

(Forrás: Kalangya, 1944.09.15.)

Némelyik szó olyan, hogy fölér más öttel is. Csak egy szó, de többet mond, mint némelyik kínban született bővített mondat. Csak egy szó, de van színe, dallama, súlya, szinte tapintani lehet az érdességét, vagy a bársonyosságát. Némelyiktől sírni lehet, a másikon meg kacagni. Van olyan is, melynek hallatára megbénul az ember izma, fázósan összeborzad és ha nagyon belegondolt, még nyög is egyest utána, amikor kimondja.

Ilyen borzogatós, nyögésre kényszerítő szó ez is: kilís.

Az urasabbja kelésnek nevezi, a doktor furunkulusnak becézi, mintha ezzel a cifra szóval ki lehetne engesztelni, vagy urasabbá szelidíteni. Csak kilís az, ha furunkulus is! Rendes, paraszti: az izmok közé gyökeresedő, sok ajnározást kívánó, sokszor örökös jelt hagyó, keservetes, kínos kilís! Tisztul a vér! Azt mondják, attól van. Van rá ugyan orvosság az avas nyúlhájtól a szappanos kovászig ezerféle, de jobbadán csak úgy megy, ahogy jött: magától. Megkínozza, megszurtyongatja, megnyögteti azt, akinek a bőre alá kívánkozott! Megkeneti magát óhájjal, tejfeles vereshagymával, mézes, szappanos kovásszal, takargattatja magát különféle meleg borogatásokkal s amikor már megunta a sok jót, teleszítta magát hűlt vérrel s az ezzel járó keservetes kínokkal, csúnya piros színét még csúnyább sárgára váltja és kidugja ocsmány fejét a megkínzott bőr alól. De bár kibújna mindenestől! De nem, mert mintha tíz keze, húsz karmos lába lenne és mindegyikkel belekapaszkodna a húsba, erekbe, mintha visszakívánkozna újra! Csoda-e, ha aztán a csúnya vendég házigazdája, vagy még gyakrabban az ilyesmibe járatos szomszédasszony, komaasszony erélyes és bütykös hüvelykujja nyomogatásával próbálja távozásra noszogatni a hívatlan vendég húsba, idegbe kapaszkodó gyökerét is!?

Nyög a házigazda, nyög a vendég, még a komaasszony is nyög a búcsúzás könnyet sajtoló, fogat csikorgató pillanatában, de ha kint van – már mint a kilís gyökere – akkor ezek a disszonáns nyögések szinte feloldódnak a megkönnyebbülés harmonikus, jóleső sóhajában.

Nagyon is jól tudom, hogy mindezt el lehetett volna mondani három kerek mondatban. Hiszen, ha csak pattanás lett volna! Vagy azt sem bánom, ha kelés! De kilís volt azt a keserves nemjóját, amit Harmat Ferkó ott melengetett félreferdült nyakán édesanyja kockás parget fejkendőjével! Kilís! Vasárnap múlt második hete már, hogy melengeti, kelesztgeti, átkozza, de hiába! Az úgy csinál, mintha nem kifelé, de befelé iparkodna. Mintha lelke volna! Csúnya, átkozott, rossz lelke, mely tudja, hogy Harmat Ferkó és Meleg Zsófi között éppen most készül valami.

Igazság szerint nem is készül, mert a fiatalok közt már kész az egyezség. Szinte magától ment minden, olyan szépen, mint a vízfolyás, de most, hogy mi ütött az öreg Melegbe: köti magát! Hímel-hámol, hol ebben, hol abban talál valami megátalkodni valót. Pedig tudhatni, mi a baja: emészti a fösvénység, hogy lányával le kell adni az anyai részét: azt a másfél láncot az ugarban. Ez fáj neki! Ezért átalkodik meg mindenen. Most pár napja még a Ferkó kilíse is ok volt neki a kötözködésre. Hogy azt mondja: talán nem is rendes a vére ennek a gyereknek, azért nem akar elmúlni a kilís a nyakáról.

Na több se kellett a legénynek! Beszélhetett neki Róza néni: a keresztanyja, a kilís eddigi kezelője, hogy csak még egy kicsit várjon, hogy a frissen hozott óháj ma, vagy holnap biztosan megteszi a magáét. Ferencünk – amennyire a kilís engedte – megszegte a nyakát.

- Nem várok, a kirelaizumát! Menek a doktorhó! Oszt vágja, az anyja szerelmit!

Hát vágta is! Ahogy Ferkó  mondja: csak úgy ropogott! Látni nem sokat látott, mert a nyaka csigolyáján szúrt bele a doktor, de hogy a gyökere mélyen lehetett, az biztos, mert még a hóna alatt is érezte a fájást. Még ez is kibírható, ez is elszívelhető lett volna, hanem, hogy másnap este még nyolc új kilís támadt a nyakán, a be sem gyógyult seb körül, ez már több volt: kétségbeejtő!

- Hát ezé köllött magad a doktor keze alá adni? – motyogta némi elégtétel érzésével a kilís mellőzött eddigi kezelője: Róza néni, ki újra kezelésbe vette meggyötört keresztfiát. Az meg szótlan megadással hajtotta busa fejét az öregasszony műtőasztalára: kékkötős ölébe és tűrte, hogy az ajnározza, kenegesse, nyomkorázza az öreg kilíst is, meg azt a nyolc újszülöttet is.

Még Róza néni is megsokallta.

- Hallod-e keresztfiam – szólt a hatodiknál fontoskodva – emmá mégis! Ez nem rendes, én csak ammondó vagyok! Mer, ha csak úgy magátu’ termett vóna, akkó mán rég el is mut vóna. Kipróbátam én is mindent, láthattad. A doktor keze alá adtad magad. Még rosszabb lett. Igaz-e? Ebbű is látszik, hogy ez nem rendes kilís.

Itt suttogóra fogta hangját:

- Valaki megvrácskált téged!

Ferkó felkapta fejér hirtelen, de hogy a kilísek még hirtelenebbül visszanyomták, hát csak úgy, keresztanyja kék kötőjéből kérdezte nyögve:

- Ki?!

- Ki...? Hát ki más, mint a Mári, a Bokor Pali anyja!

Az ám...! A Bokor Pali... – döbbent rá Ferkó. Belegondolt keservetes helyzetébe. Bokor Pali igen erősködik Zsófi körül. Igaz, Zsófi nem igen szíveli. Bár úgy mondta eddig... Vagy ki tudja? Két hét nagy idő, kivált, ha az egyiknek kilenc kilís a nyakán, a másiknak meg egy se. Hej a pilátusát! Attól a vén Bokornétól meg minden kitelik...!

Feltápászkodott. Megvakarta fejét, szétvetette lábát, úgy állt meg keresztanyja előtt. Tekintetében nagy elszántság és még nagyobb kérdőjel fénye csillogott.

- No oszt most...? – nyögte ki a kérdést.

Róza néni fogatlan szája energikusan csücsörödött össze, amint teljes határozottsággal kipöttyentette:

- Visszavrácsáljuk!

- Vissza? – kérdezte a legény.

- Vissza! Vagy neki, vagy másnak!

- De hogy?

Róza néni savószínű szeme megüvegesedve nézett a mestergerendára. Mintha a végső sentencia kimondása előtt konzíliumot tartott volna vele. Sovány szájszélét még jobban összecsücsörítette és megfellebbezhetetlenül kimondta:

- Hát semmi egyebet, keresztfiam, hanem kerij elő egy krajcárt!

Ferenc engedelmesen vette elő a bugyellárist.

- No oszt most semmi egyebet, csak mindegyik kilíst, aki a nyakadon van, háromszor karikázd be vele. Aztán kimész valamelik sarokra, átmész a keresztúton, oszt mikó a közepére érsz, elhajítod a krajcárt, oszt aszondod: ingyér kaptam pízér adom! Avvá vissza se nézz, csak eredj! Majd fölveszi valaki. A pízt is, a kilíst is. Oszt le van! Ennyi az egisz!

Annyi határozottság volt a hangjában, hogy Ferkó már belenyúlt a bugyellárisba. A legfényesebb, új ötkrajcárost kaparászta elő.

- Így majd biztosabban fölveszik! – mondta és azonmód neki kezdett a karikázásnak, ami nem ment minden szisszentés nélkül. Ha belegondolunk bajos is visszakézből karikákat rajzolgatni holmi buta pénzdarabbal az embernek a saját tulajdon tarkójára! Bizony, ha az ötkrajcáros rá-rátévedt valamelyik kölökkilísre, holmi kisebbfajta káromkodás is kibuggyant a legény száján. De aztán elkészült a karikázással is. A finom óháj-szeletkékkel bekanyarított kilísek tetejébe vászonkendő került, annak tetejébe a parget fejkendő, a keserves gondolatokkal telegyömöszölt koponya hegyébe a báránybőrsipka s már ment is a legény.

Alig három ház volt a sarok. Közelben sehol egy lélek. Vagy nyolc lépés csak a szemközti sarok. A keresztút közepe táján lehetett, amikor kicsúsztatta a kezéből maga mellé az ötkrajcárost.

- Ingyér kaptam, pízér adom...! – dörmögte és meghosszabbította lépéseit, hogy minél hamarább a másik sarokra érjen.

Hogy hirtelenjében befordult, majd összeütközött az apósjelölttel: az öreg Meleggel. A Bokor Palival ballagtak.

- No! – hőköltek vissza. – Hát te?

- Hát ehen e! – szólt a legény s odabökött a sipkájához.

- Hát hogy vagy? – szólt az öreg.

- Megvagyok.

- Hát a kilísek? Szaporomnak-e? – csipkelődött Pali.

Az öreg legény tarkójára nézett, meg sem várta a feleletet, úgy folytatta:

- Nem jóbul van ez, hékám!

Azzal megindult lassan, tempósan. Úgy, hogy a legény is megértse, miszerint beszélni akar vele. Megindultak visszafelé.

- Mer a kilís gyühet rosszbul is! Reguta-koromba a káplárunk is épp így járt!

A legény éppen felelni akart, amikor az átjárón előtte lépegető öreg hirtelen megállt.

- Nene, egy ötkrajcáros! – mondta.

Bokor Pali is észrevette, hirtelen lehajolt s átadta az öregnek. Az nevetve elfogadta.

A legény belepirult, mikor meglátta. Aztán meg, mintha bátorságot merített volna abból, amit látott, nagy meggyőződéssel mondta:

- Olyan a kilís is, akár a píz. Gyün is, mén is. Egyik elveszejti, a másik megtanálja. Attul még lehet rendes valaki!

Ebben az utolsó mondatban volt egy kis kihívás is. Megérezte az öreg is.

- Nono! – mondta, miközben tagadhatatlan örömmel fogdosgatta, tapogatta a talált pénzdarabot.

A sarki bolt ajtaja elé értek. Az öreg megállt.

- Hallod-e, - mondta a legénynek! – Hozhatnál nekem ezé a talált pizé egy katulya masinát.

Már nyújtotta is a  pénzt.

Ferkó ijedten kapta vissza a két feléje nyújtott pénzdarab elől.

- Nene – mentegetődzött – hát begyühet kend is, mert úgy hallom, trafikot kapott tennap. Hátha juttat egy pakli dohányt megest.

Beléptek. Trafik nem volt. Az öreg Meleg azért a tízfillérest odahajította a pultra.

- Egy katulya gyufát adjon akkó!

A legény egy pengőst tett le és egy tucat cigarettapapírt kért. A boltos kiszolgálta őket s ahogy a pengősből visszaadott, az öreg Melegtől kapott ötkrajcárost is odaseperte a legénynek visszajáró aprópénz közé.

Ferkó ijedten kapargatta el mellőlet a többit.

- Az ám! – szólt – ezé az ötkrajcárosért meg adjon nekem is egy katulya gyufát! Majd elfelejtettem...!

És borzadással nézett az árván fénylő pénzdarabra, mikor a boltos beseperte a többi közé.

Mintha megszűnt volna az egész varázslat, hogy nem látta többé. Az öreg Meleg már indult kifelé. Nyomában a két legény. Meleg Jóska kihízott tarkója úgy dagadt ki az ingnyakból, mint a szakajtóból a kenyértészta. Ferkó, hogy utána épett, szinte közelebb hajolt és szeme körül mosolyba szaladtak a ráncok, amint maga elé képzelte azt a keservetes, kínos kilíst, ami biztos bizonyos, hogy az ötrajcáros segítségével mégis csak gyökeret ver Meleg Jóska nyakán. Vagy ha ott nem, hát a Bokor Palién. Vagy mind a kettőén!

Nevetve és hites  hittel mondta nekik, mikor elváltak:

- Mer hajja kend, a kilísnek bajos parancsolni! Ha akar gyün, ha akar mén, egye el a nehésség a tüvit! Mán nekem is múlóban van. Tülem mán mén! A nyavaja tudja, kibe csimpaszkodik majd bele!

Hogy kezet fogtak, annyit mondott még búcsúzóul hetykén, magabiztosan:

- A Zsófit meg tisztölöm.

(Forrás: Kalangya, 1944.06.15.)

A kiskunhalasi polgári
fiuiskola növendékeinek.

Furcsa, pöttömnyi nyilas ivadékok
kis dolmányában megmozdult a szív
és száznegyven rajz, száznegyvenke álom
csupa derűje a sok rajzpapír.

Hogy is zendített forrón egy ütemre
száznegyven szívet s ennyi nebulót
pár költemény, hogy zsongó  munkaházban
a verseimhez illusztrációt

rajzolt boldogan a száznegyvenke kun.
... Szinte látom a színes ceruzák
hős vajúdását a kisbicskák alatt,
míg egy a máshoz átszól: az apád,

hol a plajbászom?!... Tanár úr, tanár úr!
a Szél Bálintra rászakadt a pad...
- Tanár úr, kérem, ne szóljon reájuk,
tudom magamról, nincs nyugtalanabb,

nincsen izgatóbb, mint az pillanat
mikor teremtőn vajúdik a szív:
a munkalázban hadd civódjanak
növekvő, boldog, jó kis kunjaim...

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

(Mellini P. festménye, 19.sz. vége: Gyümölcs csendélet)

Egy kosár gyümölcsből így lesz szeretet:
Isten áldja meg azt a két kezet,
Cseresznyefa, - mely téged megszedett.

Egy kosár gyümölcs. Víg, nyári harsogás
van benne s édes ízektől csodás
pirosló napfény, derű s ragyogás.

Kis kertem küldte és csókos asszonyom
kacajjal vegyes, édesen komoly
gond között szedte, a domboldalon.

Létrán állhatott, míg lenn a gyerekek
a földről szedték fel a szemeket,
Kis Lajos fiam biztos nevetett,

hogy hull az égből, fáról a cseresznye
s amíg ő eszi, kisnénje csak szedje,
mert fiú-ésszel ez a dolog rendje.

Kicsi asszonyom szép gyümölcsöt küldött,
én meg cserébe ezer csókot küldök,
férjes és apás vágyaktól hevülőt...

Mert olyan fájdalmas messze Tomiban
ülni a nagy víznél, s nem tudni mi van
galambdúcom kis galambjaival.

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

Tegnap még hajadon volt,
tizenhatéves, drága:
ma fürtös virág-dísze
beleesett a sárba.

Falun nyílt, mint a mályva,
alacsony viskók táján,
nap és szél, megölelte
és szebb lett, mint a sátán.

Úgy fénylett, illatozott,
hogy csodájára jártak,
Ő volt a zord napok közt
a vidám, szép vasárnap.

De jött egy holdas éjjel,
és jött egy balga béres –
átkozott volt a legény,
a lány tizenhatéves.

Átkozott volt a legény,
a karja erős, bátor,
de nem mért neki földet
a mennyei prókátor.

A lány meg gazda-lány volt,
a nóta régi nóta:
Verbőczy óta nyögi
barázda, sors, bitófa.

Híveim, e nóta még
meddig lesz nóta itten?
Mikor dalol egy szebb dalt
az igazságos Isten?

Mikor lesz egyszer végre
szabad a föld, az ember?
hogy virágozzék szívünk,
akár a zab, a kender.

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

Életének hetvenöt esztendejéből hetvenkét évet a kis örmény városkában morzsolt le János bácsi. A városka apraja-nagyja ismerte, mindenki megsüvegelte. Az sem tűnt föl senkinek, ha ingujjban hűsölt az árnyas sétatéren, vagy szaladt be Tarisnyáshoz, a szatócshoz egy kis villásreggelire. Olykor kiült a Korona szálloda elé megtárgyalni a világ sorát. Ha éppen jólesett, megivott egy krigli sört, de azt sem vették tőle rossznéven, ha egész délelőtt csak ült az asztalnál – szárazon. Tisztelték, becsülték János bácsit, a gimnázium legöregebb tanárát. A város szülöttje volt és minden jel szerint halott teste is ott tér, a domboldali kies temetőben nyugovóra. A rezesbanda eljátssza majd Chopin gyászindulóját, szép szónoklatok hangzanak el, a testvére elájul és mindenki zokog... A lapok, a kolozsváriak is oldalas nekrológokat írnak a nagy halottról... Valahogy így színezte ki elméjében János bácsi életének végső jelenetét.

De egyelőre János bácsi tisztes, még mindig délceg alakja, szép, ősz fürtökkel övezett feje úgy hozzátartozott a városka tökéletes színképéhez, mint a főtéri templom, vagy féltékenyen őrzött Rubens képe.

Nyári vakációzások idején üres volt a városka nélküle. Mert a nyári szabadidőt legtöbbször átutazta az öregúr. Megjárta Velencét, szabályszerűen megetette a galambokat, - le is fényképeztette magát és a képet elküldte haza, a bátyjának, hadd csodálják meg otthon is. De még messzebb is elkalandozott. Úgy bizony, egyszer az Eiffel-torony tetején örökítette meg a fénykép János bácsit az irdatlan nagyváros hátterével. Ez a fénykép házról-házra járt, mindenki megbámulta. Délutáni kávézások idején meg is tárgyalták alaposan, tempósan: „Lám csak ez a János milyen rettenthetetlen világutazó!”

De az emlékezetes szomorú dátum, 1918. december, - a románok bejövetele, - az ő nyugodt, harmonikus életét is megzavarta. Legelőször is a románok elvették a magyar gimnáziumot. Mit csináljon a gimnáziumi tanár gimnázium nélkül...? Magánórákkal próbálkozott, de ebből nagy bajok származtak. János bácsi a történelem tanára volt, márpedig Erdélyben akkor magyar történelmet tanítani nem volt tanácsos. Helyette Avran Jancunak, meg Mihai Viteazuinak a hőstetteit kellett elhitetni a fiúkkal. Meg olyanokat, hogy a dicső román hadsereg úgy elverte Mátyás király fekete seregét, hogy a nagy király is csak nyíllal hátában menthette meg puszta életét. Ezt nem hagyhatta szó nélkül János bácsi, óvatos, de félreérthetetlen mellékmagyarázatokkal toldotta meg, -  majdnem dutyiba került miatta.

Aztán meg, magánórákat adni, - csak nem az igazi. Vérbeli tanár volt, amíg engedték, János bácsi. Reggel ötkor kelt, hét órakor már a gimnáziumban volt. Alig várta, hogy a nagytemplom órája elüsse a nyolcat, már sietett a tanterembe. Beírta nevét az osztálykönyvbe, elővette noteszét, egy darabig forgatta, lapozgatott benne, - hadd ijedezzenek a fiúk. – Végre fölszólította az egyiket: Amirás Kristóf. Röpködtek a jelesek, a szekundák, a dicséretek, a szidalmak, ki ahogy megérdemelte.

De amióta „ezek” bejöttek, minden megváltozott. Elvonult a daliás huszárezred, pedig micsoda büszkesége volt a kisvárosnak. Fogyott, fogyott a civilek galériája is. Az öregebbje addig búslakodott, amíg öreg álomra sírta magát. Aztán hol ez, hol az vándorolt ki Magyarországba.

Már az utcára menni sem volt kedve János bácsinak. Nem is ment, legfeljebb vasárnapi misére az örmény templomba. Egyre kesernyésebb, egyre elkeseredettebb hangulatba ringatta magát. Míg egyszer nagyot gondolt:

„Hásze nem vagyok én ideragasztva, de még Erdélyországhoz sem. Ha itt nem boldogulok, mért ne próbálnék szerencsét másutt? A sógoromnak, - Isten nyugtassa, - ugyancsak jól ment a sora Budapesten. Már ötven esztendős korában miniszteri tanácsos volt... méltóságos úr... az ötödik fizetési osztályban... A fia, az unokaöcsém is állami gimnáziumi tanár, jól kereső ember, talán csak nem fog engem pumpolni... Legalább addig, amíg élek, mert amim van, úgyis az övé lesz. De addig sok víz lefolyik a Szamoson... Hiszen egy hetvenkét éves ember még fiatal... mért ne kezdhetne új életet...?”

Mindent egybevetve János bácsi döntő lépésre határozta el magát. Egy szép napon eladta a Víz utcai régi házát, megvált az öreg bútoroktól, sok ósdi cókmóktól és útnak indult. Szép pénzecske kerekedett ki az önkéntes árverésből, - Krőzusnak érezte magát.

Budapesten, a Keleti pályaudvaron várta Mici, az unokaöccse felesége. Amikor a találkozás örömén átestek, János bácsi diplomatikusan így szólt:

- Szép, hogy itt vagy Mici lelkem. Látszik, hogy jó rokon vagy. De mondd csak, két-három napra tudnál-e helyet szorítani egy ilyen magamfajta szegény menekültnek?

- Hogyne, János bácsi, hogyne! Ez csak természetes! Péter is nagyon fog örülni, ha nálunk piheni ki magát.

Az utcán Mici intett egy taxinak. A bácsi rémüldözött:

- Mit akarsz? Az istenért, csak nem képzeled, hogy automobillal robogok hozzátok? Már lelkem, ilyen fényűzést nem engedhet meg magának egy kisebbségi tanár, aki otthagyta hazáját... – tette hozzá drámai hanghordozással.

Mici igyekezett megnyugtatni:

- Bízza csak rám, János bácsi. A taxit én fizetem – igazán ritka vendég.

De az öregúr nem tágított.

- Világéletemben utáltam a potyafrátereket. Nem ,fiam, megyünk szépen villamoson.

Beültek a villamosba. János bácsi rettentő nagy bőröndöt cipelt, azt maga elé állította. A kalauz fenyegette, az utasok szidták miatta. De János úr elengedte a füle mögött a megjegyzéseket.

- Látod, fiam, milyen jól elvisz bennünket harminc fillérért ez a villamos. Csak a nagyvárosi ember olyan kényelmes és könnyelmű, hogy mindjárt automobilba vágja magát. Szokjatok le fiam, a fényűzésről, különben a szegények házába fogtok meghatolni. Igaz, hogy amim van, az reátok száll valamikor, de minden pénz elfolyik, ha csak úgy belemarkolunk, számolatlanul... Ejnye, ni az országháza...! Nézd csak Mici az országházát...! Ej, de régen nem láttam, jólesik nézni... Ott meg milyen új szobor van...? Kossuth Lajos...? Az volt a nagy magyar! Hiába beszélnek nekem Deák Ferencről, Széchenyiről... És olvasd csak a verset a szobron: „A Kárpátoktól le az Aldunáig...” Tudom én ezt kívülről véges-végig. – És János bácsi félhangon szavalni kezd, - nagy költő volt Petőfi. Fölfújhatjátok a ti Adytokat, ti modernek, nem ér föl az Petőfiig... Szép város ez a Budapest. Majd egyszer elviszlek a Halászbástyára...

Mici szerényen közbeszól:

- János bácsi, Budapesten születtem. Itt élek azóta is.

- Mit tudjátok, ti pestiek, hogy milyen szép városotok van. A múzeumokban jártál-e? Na, ugye hogy nem? A mezőgazdasági múzeumban...?

- Ott éppen nem. De a többiben annál többet. Ne felejtse János bácsi, hogy festő vagyok.

Az öregúr csak legyint egyet, de lenyeli a megjegyzését.

Végre megérkeztek. A kapuban Mici megnyomja a liftcsengőt.

- Már, lelkem, arról ne álmodozz, hogy én liftre pocsékolom a keserves garasaimat. Te, ha kidobni való pénzed van, eridj csak föl liften. Küldd le a cselédet, vigye föl ezt a kis koffert. Én meg majd fölsétálok szépen, kényelmesen gyalog. Hányadik emeleten is laktok? A negyediken? Semmi az! Bár bolond dolog ilyen magosra költözni. Mit csináltok, ha tűz üt ki?

Nyolc-tíz perc múlva lihegve állít be a lakásba János bácsi. Rögtön ingujjra vetkőzik, apróra megvizsgál mindent, a három szobát, a fürdőszobát, a konyhát, az erkélyt. Nem mulasztja el kioktatni a háziakat, hogy az erkélyről a budai hegyek és a Margitsziget panorámájában gyönyörködhetnek.

Aztán lábát fölteszi a selyemkanapéra és egy „falás” étvágycsillapítót kér. És közben, nem minden célzatosság nélkül dicsérni kezdi a régi szép időket:

- Hej, boldogult édesanyám, - a te nagyanyád Péter, - az értett igazán a főzéshez. Oda bármikor betoppanthatott a vendég, sohase jött zavarba. Mindig akadt egy kis jó házisonka, szárazkolbász, kevéske kaiserfleisch, miegymás a háznál. Kár, hogy az is kiment divatból.

János bácsi az unokaöccse házába egyszerűen betelepedett. A két-három nap nyúlt, mint a rétestészta: tíz nap, húsz nap, négy hét, öt hét, - már a hatodik hete élt közöttük az öregúr. De ahhoz nem kellett hat hét, hogy két embernek az életét tökéletesen fölforgassa.

Közben, mintegy vigasztalásul az örökséggel példálózgatott, csak a halálra nem.

Még teljes éjszakai sötétség volt, János bácsi már forgolódott az ágyában. Hajnalban kelt. Öt órakor már javában csoszogott jobbra-balra, tett-vett a fürdőszobában és minden igyekezetével azon volt, hogy a fiatalok fölébredjenek. Hat óráig még várt, de hogy még akkor sem adtak életjelt magukról, rájuk nyitott:

- Hé, ti Mátyás király lustái! Azt várjátok, hogy a hasatokra süssön a nap? Péter, kelj föl, nem egészséges az a sok alvás, úgyis hajlamos vagy a hízásra! És te, Mici, mi lesz a frustukommal? Micsoda háziasszony vagy?

Az ágy szélére ül és faggatni kezdi Micit:

- Na menyecske, hát mi jót főzöl ebédre?

Mici álmosan felel:

- Még nem tudom, János bácsi.

- Nem tudod... nem tudod... – dörmög elégedetlenül az öreg. – Ez már megint milyen beszéd. Az ebédet este kell kigondolni, nem ilyenkor, amikor már a rántást szokták kavarni.

A fiatalasszony csak elbámul.

- Csak nem kezdek a főzéshez reggel fél hétkor?

János bácsi aggodalmasan hallgatja.

- Hát mikor akarsz hozzáfogni?

- Majd tizenkét órakor.

De erre már dühbe jön az öreg.

- Micsoda...? De azt az ételt csak edd meg magad. Mit lehet rövid két óra alatt összekotyvasztani? Tanuld meg a jó leves, sóbafőtt, töltött káposzta legalább is négy óra hosszáig rotyog a tűzhelyen.

Egy kicsit duzzog az öreg, aztán nagylelkűen kijelenti:

- Azt nem akarom, hogy miattam nagy traktamentumot rendezzél. Annak semmi értelme. Csinálj máma csak két tál ételt. Egy jó levest, - de az aztán leves legyen ám! – és paprikás csirkét. Elég bővön, ha két szép húsos csirkét veszel. De a tételt ne sajnáld tőle. Csak úgy jó az! És a dagasztóteknődben készíts hozzá galuskát, jó sokat!

... Egy reggel János bácsi elveszítette az inggombját. Kereste mindenfelé, - hiába!

- Adj gyorsan egyet, lányom!

Mici készségesen felel:

- Amint az üzleteket kinyitják, azonnal hozatok.

János bácsi lekicsinylőleg legyint és fölvilágosítja:

- Ott van a Péter szekrényében, balra a harmadik polcon, egy kék dobozban.

Máskor fehér ívpapírra volt szüksége.

- Azonnal hozatok!

De már erre fölfortyan János bácsi.

- Hozatok... hozatok... ezt érted! De hogy mitek van itthon, azt nem tudod. Ott porosodik a Péter íróasztalában, jobbra a második fiókban.

Kiderült, hogy az öregúr alaposan átkutatott mindent a lakásban.

- Én nem tudom, micsoda feleség vagy te! Férj és feleség két test, egy lélek. Így nem lehet a férjet magadhoz kötni! A férjre ügyelni kell, nyilvántartani, átkutatni minden holmiját, különben elkanászosodik.

- Nekem éppen ellenkezőek az elveim.

- Na, a te híres elveid! Már nékem biza nem esett volna jól, ha a feleségem csak úgy szabadjára hagy.

Az asszony csöndesen jegyezte meg:

- Látszik, hogy János bácsinak sohasem volt felesége.

... Így élt János bácsi az unokaöccse házánál. Időnként megemlítette, hogy lakást akar kivenni, meg hogy keresett is már.

- Majd, ha lakásom lesz, megmutatom én néktek, milyen az igazi,magyaros vendégszeretet.

A rávaló meg is volt. Nyolcszáz pengő ütötte minden elsején a János bácsi markát. Ennyi gyűlt össze a nyugdíjából, a pénze, meg a részvényei kamatjából. Mint szegény menekült némi segélyt is kapott.

Így élt volna János bácsi haláláig, - a két-három nap néhány esztendőre nyúlt volna, - ha közbe nem jön valami.

Úgy történt a dolog, hogy szokása szerint megint hajnalban kelt föl. Hiába krákogott, hiába csoszogott, hiába csapkodta az ajtókat, - senki se törődött vele. Egy darabig még reménykedett, hátha sikerül valakit fölébresztenie, de szomorúan látta, hogy még a mindeneslány sem akar tudomást venni róla.

- Pedig már későn van. Mindjárt fél hat.

Erre ingujjban, papucsban, ahogy otthon szokta, lement az utcára kicsit levegőzni. Csak éppen a ház előtt sétál egy keveset, legalább embereket lásson, ha már azok ott fönt nem törődnek vele. De aztán mind messzebb és messzebb kalandozott. Egyszer csak az Andrássy úton találta magát. Lesétált a Hitler térig és leült egy padra. Ó, milyen remek ez a korareggeli üde szellő! Milyen őrült, aki a rosszlevegőjű szobában lustálkodik még ilyenkor is! Lám csak, itt van már egy kis élet... Elnézte János bácsi, amint a közeli tejcsarnokba tejet, vajat, jószagú cipót vittek...

- Ej, de kár, - gondolta magában, - hogy nincs nálam pénz. Persze, a tárcámat otthon hagytam... Vehetnék abból a finom illatú barna kenyérből egy karéjjal...

Üldögélt János bácsi a padon. Mélyen elgondolkozott. Lehet, hogy egy kicsit el is bóbiskolt.

Ismerős hangra riadt föl.

Fölnéz, hát Kemény Laci, az öccse privát tanítványa áll előtte.

- Szerbusz nebuló! – üdvözölte boldogan a fiút. – Megtanultad-e már a leckédet? Vagy éppen azért keltél föl korábban, hogy most biflázz? Nananana! De azt remélem tudod, hogy minden kifli étel... de nem minden étel kifli... Hát nem igaz...? Hehehehe... Na nem baj, fő az egészség és a jó étvágy. Én például, ha négy tál ételt megettem, akkor tőlem már jöhet, ami akar, én mindenből – eszem. Csak éppen szőlőt nem, - a bort nem szoktam pilulákban bevenni. Tanuld meg, öcsém: az első pohár bor megmelegíti a gyomrot, a második pohár bor fölmelegíti a szívet. Hát, öcsém, mégis igaz a mondás: éhes disznó makkal álmodik. Magamon tapasztalom. Egészen megéheztem és itt egyre ételekről, italokról beszélek. Jó, hogy találkoztunk. Nem tudnál délutánig egy pöngő forintot kölcsönözni öreg barátodnak? Betérnék ide a tejcsarnokba egy pohár aludttejre, kis barna cipóra. Köszönöm, fiam! Na, isten áldjon meg!

Mire János bácsi nagy ártatlanul hazatért, fent volt már mindenki. Nagy megrökönyödéssel látták, milyen „ancugban” ment el az öreg. De János bácsi se hagyta magát:

- Lárifári! Miféle buta beszéd! Én csak az maradok, aki voltam, ha nem is csapom magam parádéba. Mit beszélsz Péter? Hogy ingujjban, papucsban nem lehet megindulni? No lássátok, megmutattam, hogy lehet. Se rendőr meg nem állított, se össze nem dűlt a bazilika.

- De János bácsi ne tegye magát...

Indulatosan vágott közbe az öreg:

- Minek...? Talán bolondnak?... Vén bolond vagyok, ugye? Szép, hogy a tulajdon öcsém a szemembe mondja. Hát nincs igazad, édes „bölcs” öcsém! Én otthon is így jártam, mégsem fordította el tőlem senki a fejét. A polgármester, a plébános, bárki szívesen elbeszélgetett vélem, akármilyen vén bolond is vagyok. Csak te szégyellesz.

- Hát szégyellem is, ha úgy megy el hazulról, mint valami koldus...

Ingerülten csapott az öregúr az asztalra.

- Szóval bolond is vagyok, koldus is. Kíváncsi vagyok, ki a koldusabb, ti-e, vagy pedig én! Ugyan bizony mennyit gyűjtöttél, te „híres, bölcs fővárosi professzor őr” huszonöt esztendő alatt? Ugye, hogy egy büdös vasat sem? Én, még ha kosztra ment volna el, érteném. De neeem! Ruha, bunda, frizőr, taxi..., manikür, mert nektek az is kell. Nem néztem meg, a lábaujjad is ki van pirosítva, Mici, vagy csak a kezed. Na! Nekem meg vagyonom van. Persze, csak azt lesitek, hogy az a vén bolond béhunyja a szemét, hogy amim van, egy-kettőre elkótyavetyéljétek...

Péter izgatottan gyújtott rá égő cigarettájáról egy másikra.

- Lesi az ördög! Nem kell nékem a János bácsi pénze, csak végre egy kis nyugalom.

Majd szétpukkadt az öreg.

- Értem, értem...! Egyszóval én zavarom meg a nyugalmatokat. Mert egy pár napig itt éltem közöttetek. Vedd tudomásul...

De Péter is mérges. Nagyot nyel, hogy annál keményebben odavágja:

- Tény, hogy amióta – Isten kegyelméből immár hat hete – János bácsi itt él közöttünk, fölforgatta a házunkat. Már mi is kezdünk megbolondulni. Hiszen azóta nyugodtan még magánórákat sem tudok adni, minden pillanatban ránk nyitja az ajtót és beleszól tanításomba.

Erről János bácsinak eszébe jut a kölcsönkért pengő.

- Igaz is! Egy tanítványoddal, azzal a Kemény Lacival találkoztam az Andrássy úton. Egy pengőt kértem tőle kölcsön, hogy valamit ehessem, mert még nem kaptam frustukot.

Péter elsápad.

- Na, ez aztán mindennek a teteje! A tanítványomtól kér pénzt kölcsön. Így lejáratni engem...! Ez már sok János bácsi!

Az öregúr dühösen fölpattan.

- Ha sok, hát sok! Látom, utatokban vagyok. Hát elmegyek! Egy percig sem tudnék tovább itt maradni. Még ma este elköltözöm tőletek! Nem baj, fiam, nem én fogom megbánni!

János bácsi egész délután várta-leste a marasztalást. De hiába! Dúlva-fúlva összepakolta a nagy bőröndöt. És vacsora után fagyosan, megbántottan elköszönt.

... Kis hónapos szobába vonult az öreg. Kifőzdékben ebédelt, reggelijét és szűkös vacsoráját ő maga készítette. Nem törődött azzal, mit eszik, csak sokba ne kerüljön. Gyűlt is a pénze. Minden elsejét hatszáz pengőt vitt a bankba. Külön safe-et nyittatott, álnéven. De hogy

melyik bankban tartotta a vagyonát és milyen álnevet választott, azt senki sem tudta. Ez volt életének legféltettebb titka.

Időnként bosszankodott magában.

- Mért is takarékoskodom annyira? Mért vonok el magamtól minden örömöt? Hiszen a vagyonomat úgy sem vihetem magammal a másvilágra... Csak azért spóroljak, hogyha egyszer behunyom a szememet, „azok a hálátlanok”, azok a tékozlók mindent elherdáljanak...

Mert ez volt a fájó pontja: Péterék lesznek az örökösei. De a takarékosság annyira a vérében volt, csak nem tudott megváltozni.

Három esztendeig élt még az öreg. Kuporgatta a húszas, a százas bankókat.

Az utcán, séta közben esett össze s anélkül, hogy eszméletre tért volna, egy-két perc alatt halott volt.

A safe titkát magával vitte a koporsóba.

Péter kölcsönt vett föl, hogy eltemesse.

(Forrás: Kalangya, 1944.07.15.)

Ezüst nyárfa, arany nap,
lassan vége nyaramnak.

Lepereg a sok levél,
látod minek siettél?

Vágyam immár elapad,
jólesik egy öreg pad.

Harcos hitem csupa rom,
örülök, ha alhatom.

Patak vize, füvek, fák,
áldott lelke ölel át.

Messzi élet, bor, kenyér,
mintha búcsút intenél.

Ezüst nyárfa, arany nap,
maradj itt még magamnak.

Őszi pompa, légy enyém,
ezüst nyárfa levelén.

Holdas esték, víg szüret,
tárják ki a szívüket.

Ne is legyen más szavam,
csak aminek szárnya van.

Élni, hinni, kell-e több,
betölteni örököd?

Ezüst nyárfa, ezüst fény
ragyogj lelkem ezüstjén.

(Forrás: Kalangya, 1944.09.15.)

A felismerés – politikust teremt, az élmény – művészt.

A domremi pásztorlányka, az orleansi szűz, égi hang szavára indul el VII. Károlyhoz, hogy az ő táborában küzdjön Franciaország függetlenségéért és önállóságáért. Elhatározása, a feladat felismeréséből született és életművében – a megszállottak fanatikus hite mellett is – nagy szerepe volt az akaraterőnek és egy magasabb hivatásérzetnek.

Az égi intelem csak a kezdet lendítő erejét adhatta meg.

Petrarca megpillantja Laurát és az élmény a világirodalom legszebb művét adományozza a halhatatlanságnak. Az élmény vizuális volt és lefordítva a vers formanyelvére, a legnehezebb és legtökéletesebb műfajt, a szonettkoszorút eredményezte.

Meddig hevítette az élmény az írót az alkotásban s mikor lépett fel az öncélú teremtésvágy – alkotni magáért az alkotásért – alkotni a formák és szavak finom és nemes játékáért?

A külső forma és a belső tartalom ritkán lesznek alkotójuk árulójává. A nagy művész, az élmény felidézésében, a közvetlenség és természetesség elhitetésével téveszti meg a szemlélőt. A valóságérzetét kelti az alkotás, holott kevesebb köze van a valósághoz, mint a művész benső énjéhez.

Az élmény pillanatában az alkotás már elindul az újrateremtés felé és amidőn a műhöz érkezik, már a művész hangja szól hozzánk.

A művész kezevonása ott van a derűs égbolton és alkotóképzelete tájakat, embereket, szelleme pedig életet, helyzeteket és fordulatokat teremt.

A politikust a felismerés érzése támasztja fel – az élmény teremti a művészt.

Magasabbrendű érzések ezek, amelyek öntudatra jutása szerepre kötelezi hordozójukat.

A politikus vagy a művész csak úgy válik szerepének hordozójává és betöltőjévé, ha a kezdet indító lendületét állandóan fokozni tudja.

Az állandó erőkifejtés, az alkotásból származó idegfeszültség, szerepéből támadt felelősségérzet, megtartja a politikust és a művészt és új feladatok felé, új szerepek betöltésére kényszeríti az alkotó szellemet.

*

Élmény sorozott be az alkotók közé. Talán nem is volt nagy élmény, csupán az idő nagyította fel jelentőségét. Azonban élmény volt és éveken át foglalkoztatott.

Hat éves lehettem és labdát szedtem a csókligeti teniszpályán.

Béke volt, jólét, augusztus.

Este kilenc óra lehetett.

A bronzszínű és fehér sávos teniszpálya árva volt, kihalt, csupán néhány labdaszedő társammal locsolgattam a pályát és vödrökben cipeltem a vizet a Begáról.

A közösök kaszárnyájából takarodót fújtak és a föld, párás, meleg lélegzettel pihegett. A fák fáradtan lógatták karjukat és a sűrű homály óvatosan lopakodott az ágak közé.

A levegőben vaksi denevérek röpködtek titokzatosan és céltalanul.

A környékbeli villák teraszán villany égett, vacsorazaj és beszélgetés hallatszott.

Tücskök ciripeltek álmosítóan és távolról, elmosódva egyhangú békazene hangzott.

Az ég tiszta volt s mint a csillogó ezüstpénz, a hold ragyogott ki a dús és sötét lombú fák közül.

Álltam a pálya közepén, mellettem egy vödör begavízzel és vártam a sort, hogy azt belédöntsem a rózsás bádogkannába. Álltam, néztem a holdat, az eget, a sötét fákat és éreztem, hogy mindez szép, gyönyörű és elfogott valami meleg, gyerekes áhítat.

Talán a végtelenség érzetével találkoztam, talán a természet harmóniájának meleg szava csendült meg először bennem?

Nem tudom.

Élményem lett. Első nagy élményem.

Egy törekvés született az élményből.

Visszaadni azt valamilyen formában, alakban. Felidézni a maga valóságában. Majdnem húsz éven keresztül hurcoltam magammal ezt a törekvést, mint valami nehéz terhet.

Amikor úgy éreztem, hogy már-már megragadtam a lényeget és kifejeztem azt a művészet eszközeivel – kisiklott a kezeim közül. Hangulatrajz lett belőle, döcögő vers, giccses vízfestmény.

De soha nem az, amit akkor éreztem.

Nem találtam sehol a végtelenség érzetét.

Időközben rájöttem arra, hogy a művészet célja nem lehet az, hogy felidézze a maga valóságában az első, a primér érzést, hanem jóval több: új érzést, új gondolatot, új szépségeket hivatott teremteni.

Az élménynek csupán annyi köze van a műhöz, hogy az élmény inspirál, megindítja az érzés és gondolatláncolatot az alkotóban és nyers anyagot ad a műhöz.

Nem maga a mű és csak annyi köze van hozzá, mint a bábaasszonynak az újszülötthöz: a világrajövetelt segíti elő.

*

Festő lettem s ezt a gyerekkori hajlamot bizonyos művészi igénnyel és elgondolással űztem. Kezdetben az alkotás primitív örömei elégítettek ki. A kép hasonlított, tökéletes másolata volt a természetnek. A naturalista korszakom volt ez és művészi fejlődésem követte a modern művészet majdnem teljes lázgörbéjét.

Először az anyag szabadult meg bilincseitől, külön életet élt és úgyszólván elfojtotta a belső mondanivalót.

Nem az volt fontos, hogy mit fest az ember, hanem az, hogyan festi meg?

Színeimben elindultam a világosság felé. Megutáltam a fekete, szürke és barna „moslékszíneket”, mert úgy láttam, hogy ezek a színek a képet unalmassá, fáradttá és fakóvá teszik. A természetben sem találtam meg ezeket a színeket.

A fejlődés a tiszta színek használatáig vezetett.

Nem kevertem a színeket, hanem azokat úgy használtam, ahogyan előállították. Témáimat úgy választottam meg, hogy alkalmazni tudjam színskálámat.

Van Gogh, Gauguin voltak vezetőim ebben az időben és semmit sem vetettem meg jobban az akadémista irányzatnál. Később Matisse érdekelt és Picasso.

Képeimben egyre több lett a gondolati elem. Nem vittem irodalmat a festészetbe, mert megtanultam distingválni, de a tudatosan ösztönös alkotások sohasem nélkülözik a gondolati tartalmat.

Merev szemekkel bámultam a művészet mélységei felé.

Az ábrázolás igazságát kutattam: a szín, a vonal, a forma törvényeinek alkalmazása érdekelt és a megjelenítés momentumainak állhatatos figyelője lettem.

A művészet gondolkodót nevelt belőlem.

Itt már egyedül voltam. Környezetem nem értett meg. Problémáim és érdeklődései köröm kívül esett az övékén.

Művész voltam, a megnemértettek fajtájából.

A magárahagyottság nem tört le.

Nem vagyok érzékeny lélek, aki az első kapott ütés után meglapul és visszabújik csigaházába. Nem vagyok menekvő és megalkuvó művésztípus. Tudok alkotni, harcolni és meg tudom védeni a magam igazát.

Körülnéztem. A fiatal délvidéki művészek közül nem egy rokonlélekre találtam, aki éppen úgy vergődött a megnemértettség szűzi mélységű vizeiben, mint jómagam.

Tudtam, hogy a hiba nem bennünk van, mert amit alkotunk, az becsületes és őszinte művészi unka.

Nem voltam annyira egyoldalú, hogy ezért a megnemértettségért a környezetet hibáztassam. Tény, hogy közönségünk művészi nevelése hiányos és mindaddig, amíg ezen mi magunk nem segítünk, nem igyekszünk önerejünkből javítani a helyzeten – nem leereszkedéssel és művészi nézeteink sutbadobása által, hanem a közönség magunkhoz való emelésével – itt művészi élet nem lesz és nincs sok keresni valónk ezen a tájon.

Egy elhatározás ért meg bennem. Közvetítő lenni a közönség és a művészek között.

Nevelni a közönséges és egyengetni a művész útját az elismerés és méltányolás felé.

Szolgálni a művészetet önzetlenül, lemondással és harcolni a művészet igazáért szóval, írással és alkotásokkal.

A szerep önkéntelenül kínálkozott: képzőművészeti kritikus lettem.

*

Úgy voltam az írással, mint a szerelemmel.

Messziről figyeltem jó ideig és csak titokban írtam. Tudtam, hogy az írásra is meg kell érni éppen úgy, mint a szerelemre és senkit sem vetek meg úgy, mint a nagyképű dilettánst, aki a nyomdafesték kedvéért ír és élethivatásának tartja, hogy az újságok és folyóiratok hasábjait ellássa vérszegény agyszüleményeivel. Minden igyekezete ebben merül ki és így, ideje sem marad egy belső fejlődésre és érésre.

Művész törekvése nincs és nem is lehet, hisz még nem fejlődhetett ki öntudata, művészi nézete sem. Hosszú évek múltán is kezdő marad és műkedvelő, legfeljebb több gyakorlattal veti papírra sorait, de a kubikos és a földmunkás is munka közben jön rá mesterségének apró fogásaira...

A dilettáns a szerelmes kamaszra hasonlít, aki a szerelme tárgyát mindig egy nála jóval idősebb nőben találja meg, de aki elérhetetlen és akivel, ha beszélnie kellene, csak dadogna és kielégíteni is csupán nyálas és erőtlen próbálkozásokkal tudná. Pedig legbelül érzi és tudja a nő kívánalmait, vagy legalábbis megsejti, mint ahogyan a dilettáns is olykor belepillant a művészet mélységeibe, vagy úgy gondolja, hogy belepillantott.

Egyoldalúsága is elősegíti, hogy megmaradjon dilettánsnak.

A dilettáns – dilettánsok mértékével meri teljesítményeit. Közvetlen környezete, ha szellemileg alacsonyabb fokon áll – elismeri őt és a műkedvelőt elvakítja a nyáj bámész és csodálkozó tekintete. Hiányzik, ha nem érzi magán a neki kijáró tiszteletteljes pillantásokat és olyankor szükségesnek látja azokat provokálni, mesterségesen előidézni. Zseni pózokat vesz fel és feltűnő jelekkel igyekszik magára vonni a világ figyelmét.

Ez a feltűnési vágy nemcsak külsőségekben merül ki, nemcsak öltözködése és viselkedése lesz együgyű és nevetséges, hanem művei is.

Már olyan távol áll az alkotóművész életérzésétől és valódi hivatásától, hogy a legnagyobb igyekezet és buzgóság sem vezetheti őt vissza az igazi művészethez.

Élete és akarása nem egyéb, mint meddő, unalmas és léleknélküli szélmalomharc.

*

Szerepem a kritikusé volt.

Amikor eddig érkeztem, már volt mondanivalóm, voltak meglátásaim és voltak igényeim önmagammal szemben. Írásaim mindig bizonyos mondanivaló alapján készültek és írás közben ritkán kalandoztam el.

A kritikaírás fegyelmet, szigorú, világos szerkezetet kíván.

A művészet a kritikához vezetett – a kritika a közönséghez.

Vagy továbbmegyek – a néphez és a tájhoz.

A művészet ügyes nálunk, néhány művész, néhány író, egy-két gyűjtő és műélvező magánügye.

A magyar nép széles rétegei igen távolt áll a művészettől és legfeljebb, ha öntudatlanul megsejti a művészi mondanivaló magját, lényegét.

A művészi alkotás ritkán szül benne alkotás és cselekvésvágyat.

A művészet és a kritika szerepe a mi tájunkon kettős: nevelni és öntudatosítani. Ez a kettős feladat, ha bizonyos követelményeket is támaszt az alkotóval szemben, megóvja őt a felelőtlen kilengésektől.

Az alkotóművész már szükségszerűen merül el a táj és a nép problémáinak vizsgálatába. Innen meríti témáit, ennek a tájnak és népnek életét figyelve művészetében sommásan és hiánytalanul csillannak fel mindazok a jelenségek, melyeket figyelő szeme észrevett,mely benne élménnyé vált és nyelveket kifejezni: művészi, emberi és magyar hivatása.

Már nem a pillanatnak alkot, már nem a szavak puszta játéka érdekli. A táj és a nép szólal meg benne és hangja a magyar lélek szava, egy magyar közösségét.

A közösség igazait magáévá teszi, önmagáénak érzi és szava embereket, sorsokat és tájakat formálhat.

Itt már nem szerepe diktálja magatartását, hanem a hivatás.

Most már nem alkudhat meg sorsával: vállalnia kell a harcot, a megpróbáltatásokat, ha élete árán is.

*

Az élmény művészt faragott belőlem.

A csókligeti teniszpályán született élmény a végtelenség és a harmónia érzetét plántálták el belém. A művészet gondolkodót és kritikust nevelt belőlem, hogy eljuthassak hivatásom felismeréséig és népem, tájam szolgálatába álljak.

Ma egyetlen hivatásom van: a művészet örök nyelvén megszólaltatni a magyar nép és a szülőföld hangját.

*) Elhangzott a Nagybecskereken tartott Bánáti magyar irodalmi esten – 1944. február 17-én

(Forrás: Kalangya, 1944.06.15.)

Gyenge fehér bőre volt a királynénak és hosszú, sarkáig érő fekete haja. Keze, lába apró és menése olyan, mintha csak tánc ütemére járna.

Fönt ült a várhegy legmagasabb pontján és a távolba nézett. El a messzire kanyargó útra, amelynek keskeny szalagcsíkja megbújt az erdő sötétjében, az erdőn túl pedig messzire villogó fehérséggel futott a hegy alá. Előtte kanyargott a Duna, apró kárászhalak villództatták fényes hasukat, fecskék civikeltek a válla felett, a rét ezer virágot bontott, a távoli hegyormok a legszebb kék ruhát öltötték magukra, de a királyné nem látta, nem nézte őket. Ő csak az utat látta, az út keskeny csíkját, amely olyan mozdulatlan volt, mint szélcsend idején a víztükör. Ha ember járt volna a messzire kanyargó úton, hacsak egyetlen ember lába verte volna fel az út porát, a királyné látta volna. Ha gyors lovas ügetett volna ki az erdőből, a királyné felfigyelt volna rá. S ha sok lovas közeledett volna az úton, a királynő felugrott volna, összecsapta volna örömében kezét és megindult volna feléjük az úton. Apró fehér lábán, a melyen parányi volt a bíborszandál, apró fehér lábán, amely olyan ütemesen futott, mintha csak tánc zenéjére lépne. De az út nem hozta a lovasokat és a királyné ült tovább a várhegy legmagasabb pontján. Ült három napja már, kora hajnaltól késő napnyugtáig.

És akkor egyszerre életet kapott az út.

Egy lovas vágtatott ki az erdőből. A királyné felállt, úgy nézte.

Szénfekete paripán vágtatott a lovas, gyors rohanással, mint akit űznek vagy mint aki gyors hírt visz a várakozónak. A királyné mellére szorította kezét és elébbre hajolt. Ajka megremegett és szemébe könnyek szöktek. Félt.

És az erdő új mozgást dobott az útra. Fáradt járású lovak poroszkáltak a vár felé. Nem rendben egymás mellett haladva, de elszórtan, el-eltávolodva meg megint közeledve egymáshoz. S az erdő csak úgy öntötte magából a lézengve poroszkáló lovasokat, itt-ott egy-egy gyorslábú meg vánszorogva haladó gyalogossal tarkítva soraikat.

A királyné összekulcsolta két apró kezét. Már nem félt. Megindult az úton.

Bíborvörös szandálja apró nyomokat vésett az út porába, alig látható léptek nyomát, mert bár szíve súlyos volt, mintha ólomnehézségű lomkőből faragták volna, lába alig érintette a földet. És ment, ment az úton a lassan közeledő katonák felé.

Először a szénfekete lova futárral találkozott.

- A király? – kérdezte.

A futás leugrott lováról.

- A király? – kérdezte a királyné és a türelmetlenségtől csak úgy égett a szava.

- Nem tudom, királyné. Délben még láttam. A csatát elvesztettük, de a király élt.

A királyné továbbhaladt az úton. A szembeporoszkáló lovasokat is elérte.

- A király? – kérdezte tőlük.

- Nem tudjuk, királyné. A csatát elvesztettük, de a király él – mondták.

A királyné továbbment az úton.

És ahogy ment, mind messzebbre és messzebbre, újra felhangzott a kérdés és a válasz.

- A király?

- A csatát elvesztettük, de a király él.

Mire elérte az erdő sűrűjét, a nap lassan nyugovóra tért. Már széles és hosszú árnyékok feküdtek az útra és az összehulló lombkoronák már nem sötét boltívként borultak az ösvényre, az ösvényre, amelynek végén fehér fény hívogat, hanem mint sátorfal, mint áthatolhatatlan sötétségű barlang fala, amelyből nincs kiút, amely csak a sötétség birodalmába vezet. De a királyné nem félt. Apró lába ütemesen verte az út porát, s ment, ment gyors léptekkel előbbre, mindig előbbre.

Az erdő pázsitja fekhelyül kívánkozott a csörgedező patak partja mohaággyal kínálta, de ő csak megrázta fejét és haladt tovább az úton.

- A király? –

- Él, de a csatát elvesztettük.

És ment, amikor csak csillagok világítottak az égen, és ment, amikor már pirkadott. A nap már az ég közepén tolta tüzes korongját, amikor elért a csatatérre.

Lovak és emberek megmerevedett teste, elszórt fegyverek hevertek a mező fehér, kék és piros virágai között. A csend ráfeküdt a mozdulatlan testekre, csak itt-ott szállt még néhány sóhaj a vértszomjazó mező fölött, csak itt-ott vonszolta még néhány csonkatestű sebesült elgyengült testét. A királyné füle azonban nem hallotta meg a segélykérő hangokat, szeme sem vette észre a nehézkesen vonszolt testeket, az irgalmas, segítő asszonykéz után sikoltozó sebeket.

- A király?

- Mi meghalunk, királyné, de a király él. Istennek hála, a király él.

- Hol van? – kérdezte a királyné.

- Arra ment, királyné. – Mindenkor megláthatod. Fehér lovon volt a király. Fehér lovon, aranyos nyereggel.

- Arra? De hiszen ott magas hegy állja a messze siető ösvény útját. Arra? De hiszen az nem haza, hanem az otthontól elvezet.

- Mégis arra ment, királyné.

A királyné lehajtotta fejét és ment tovább az úton. Ment a hegy felé.

Mentében már nem találkozott poroszkáló lovasokkal, fáradtan támolygó gyalogosokkal, mit nem látott a vérrel átitatott füvön heverő katonákat és nehézkesen vánszorgó sebesülteket. Már csak zöld és barna gyíkok sütkéreztek a homokban, már csak színjátszó szárnyú szitakötők, tarka pillangók keresztezték az útját.

A királyné megkérdezte a barna, zöld gyíkokat, a játszi szitakötőket, a tarka lepkéket.

- Gyíkocska, kedves, a király erre járt-e? Tarkaszárnyú pille, te annyi helyen kergetőztél, a királyt vajon láttad-e? Szépruhájú szitakötő, mondd, merre a király?

És a gyíkok, lepkék, szitakötők híven feleltek:

- Menj csak tovább, királyné. Erre járt a király. Egyenesen a hegynek tartott.

- Fehér lovon volt? Jól láttad valóban?

- Jól láttam. Fehér lovon ment, aranyos volt lován a nyereg.

És a királyné ment a hegy felé, amerre a gyíkok, pillék, szitakötők küldték. Úttalan úton, egyenesen a hegy felé. És mentében rátalált a fehér ló nyomára. Kis varangyosbéka hűsölt a patkónyom véste mélyedésben.

- Béka, kicsi varangyosbéka, fehér ló véste ide a nyomot? A király fehér lova?

- A király fehér lova, királyné.

És a királyné ment a fehér ló nyomán, fel a magas hegyre, fel egészen a hegy tetejére. De ott hirtelen megszűnt a patkónyom mutatta út. A hegytető meg kopár volt, virágtalan, és egyetlen állat nem tanyázott a közelben.

Akkor a királyné megkérdezte a hegyet:

- Hegy, kedves, hegy, mondd meg nékem, hol van az uram, hol van a király?

A hegy azonban hallgatott.

Tudta, hogy a király a vesztett csata után idejött a magas tetőre. Tudta, hogy egész éjjel itt járatta fehér lovát, maga meg gondba merült fejjel bámult a mélységbe. És tudta, hogy amikor bíborfénnyel hasadt a hajnal, a király búcsút mondott a világnak, a körülötte élő, pompázó életnek és fehér lován levetette magát a mélybe. Örvénylet: a víz és a megsebesült ló és az összetört testű király fölött összecsapott a Duna habja. Ezt tudta a hegy és ezért nem felelt a királyné kérdésére.

De a királyné újra kérdezett. Összekulcsolta apró kezét és úgy kérdezte a hegyet:

- Hegy, kedves hegy, szólj már, hová lett az uram,a király?

A hegy azonban nem felelt.

A királyné felemelte apró, piros-szandálos lábát. Megrúgta a hegyet.

- Szólj már, hegy, szólj már! Szólj már, hegy, szólj már!

A szél felkapta hangját és messzire vitte. A Duna vize felfodrozódott tőle, a szomszédos hegyek visszaverték, megsokszorosították a kérést:

- Szólj már hegy! Szólj már, hegy!

De a hegy nem felelt.

Három nap, három éjjel szólította a királyné a hegyet. A harmadik nap éjjelén már csak úgy suttogott a hangja:

- Hegy, kedves hegy, szólj már, hegy!

De a hegy hallgatott: óh a kopár virágtalan tető csendjét nem verte fel több kérés. A királyné, a gyenge fehérbőrű, szénfekete hajú királyné sem sírt többé. Táncos, könnyű lába nem kanyargott issza a vár felé vezető útra. A magas várhegy, ahonnan reggeltől késő délutánig vágyódó szemmel messze nézett, nem látta többé viszont.

*

A hegy felé vezető út mellett azonban továbbra is itt virítanak a fehér, kék és égőpiros virágok. A tarkaszárnyú lepke, táncos szitakötő csak ott kergetőzik a magasra-nőtt fűszálak között, a barna zöld gyíkok ott sütkéreznek az aranyos napfényben és a rücskös-testű varangyok csak olyan lustán pihegnek a mélyedések hűvösségében, mint amikor még a királyné apró lába verte fel az út porát. És a virágok, lepkék, gyorsszárnyú szitakötők, fürge gyíkok, lusta varangyok meg a kereszt, amely ott emelkedik égnek a Szólj már-hegy tetején csillagfényes éjeken, forróság-tikkasztotta dél csendjében, harmatos hajnalon mesélnek a királynéról, a gyenge fehérbőrű, szénfeketehajú királynéról, aki a messze várhegyről jött a Szóljmár-hegyhez. És amikor mesélnek róla, a királyról, királynéról, soha sem felejtik el hozzátenni:

- Régen volt, nagyon régen. Akkor amikor a királyok még meghaltak a vesztett csaták után, s amikor a királynék még utánahaltak a halálba-menekülő királynak. Bizony régen volt.

(Forrás: Kalangya, 1944.09.15.)

Se barma, se barázdája,
se bora, se vacka.
Mint favégre a kutyája,
nézett az urakra.

Másnak élt, botjának vénült
s ha kiáradt olykor,
bánata fuldoklók füstjét
bodrozta a borból:

dönts, testvér, dönts szaporábban!
A bor hadd misézzen,
megbolondul a józanság
ezen a vidéken.

Úgyis olyan ez a táj itt,
mint megőrült csárda –
fejünk fölött csattogtatva
a csárdást ki járja?

Minek mondjam? tudod, pajtás,
se szeri, se száma.
De mit ér? ha furkós helyett
csak a nyelvünk áldja.

Ami magyar volt e tájon,
elkótyavetyélték:
most a halál veri itt a
méltóságos térdét.

Tedd a panaszt, meg a zokszót,
tedd csak szépen félre:
jobb törvényt talált jajára
bölcsek zsandár kénye.

Kenyerünk a bánomisén,
italunk a balság.
Tetőnk alá eresztettek
a gyertyákat tartják.

A kötetet sose bíztuk,
most se bízzuk másra:
cécónk, hantolásnak híres:
bámész jöttment lássa!

Ki issza meg a borunkat,
ki kocsizza búzánk?
az utolsó nóták is csak
más portáira húzzák.

Olyan mindegy, hogy ki kurjant
fölöttünk: sváb, rác-e –
mert siratni, nem sirat meg
az Isten se, más se!

(Forrás: Kalangya, 1944.09.15.)

Éjszaka... holdvilág...
Az úton egy árnyék
Fekszik, mint hatalmas,
Sötét lepke-szárnyvég.

És én szegény gyermek,
Nem merek, nem merek
Elmenni most arra,
Mert ha odaérek,

Az árnyék, az árnyék,
A nagy lepke-szárnya:
Szörnyeteggé válik,
Felugrik és felfal.

Így csak állok, állok
Remegve és várok –
Valakit, hogy engem.
Haza elvezessen.

(Forrás: Kalangya, 1944.09.15.)

Télen a gyengén fűtött, alacsony borbélyműhelyben szorongtunk a rossz kis kályha mellett Vargával, a fukar mesterrel, aki még a borravalót is kölcsön szedegette pofonnal nevelt inasaitól és rosszul fizetett segédeitől.

- Jóska - szólt az öreginasnak, ha Kocsis úr, a pékmester százassal fizetett -, adjál csak egy tízest, majd később visszaadom.

Jóska mogorván pillantott fel a pufók gyümölcskereskedő beszappanozott álláról. Nincs pénzem, megmondom, nincs pénzem - gondolta magában. De látta a mester is, meg a vendég is, hogy már kaptam néhány vendégtől borravalót. - Nem mert ellenkezni.

- Tessék, főnök úr - mondta kesernyésen.

Máskor a segédtől kért kölcsön Varga. Aztán egyik-másik kis összeget letagadta.

- Segéd úr, maga csak kétszer adott kölcsön tegnap - vitatkozott -, emlékezzen csak vissza. Először, amikor a "Globus" cipőüzlet gazdájának váltottam, és másodszor, mikor Gyurácsik úrnak adtam vissza.

- Főnök úr, akkor is adtam, mikor Papi, az a parkettás volt itt, vele ment el a főnök úr is...

- Akkor nem adott, segéd úr - ütötte ordítva az asztalt Varga, hogy a vézna kis emberke meghátrált. - És te, Jóska - fordult dühösen az öreginashoz a mester -, te nekem tegnap nem is adtál kölcsön!

- Dehogynem adtam, főnök úr, kétszer is, amikor...

- Elhallgass, te piszok, szembe hazudtolsz! Majd adok én neked - és nagy pofonra készülődve nevetgélt magában, mert látta, hogy a segéd is meghökkent és lemondott már - ki tudja hányadszor - az ügyesen kicsalt garasokról.

A balkezes inas azonban, aki, míg jobbkezével megtanult borotválni, iszonytatóan sok pofont állott ki, néha megvadult és csak követelte a jó uzsonnákat jelentő borravaló visszatérítését. 

- Hogyne adtam volna, főnök úr, mikor a kövér gyümölcsöst borotváltam, akkor is adtam, meg... - De a célbataláló pofon elhallgattatta.

Kétségbeesetten bizonykodtunk, hogy visszaszerezzük a kölcsönadott vacsorapénzt, és a sikertelenségben bosszút esküdve, mindig megfogadtuk, hogy nem kölcsönzünk többé a mesternek. De nem lehetett a kölcsönt megtagadni a vendégek előtt. Nem adtak volna máskor, ha az előbb zsebrevágott borravalóból ki nem segítjük a főnökünket. Tudta ezt a mester is, mert sose kölcsönzött máskor, csak a vendégek jelenlétében. Pedig a pénzváltós, mindig pénzzavart mímelő embernek szőlleje, háza és "flancos" felesége volt. Ámde a sovány, kopasz mester nagyon félt a felesége szigorúságától, s a sűrűn fogyasztott "két decijét" az így elsinkofált pénzecskékből fizette.

A műhely alacsony volt. A mélyén barlangszerűen alacsony és sötét, odasepertük a hajat és ott állt egy dézsa, amibe a szennyvizet öntöttük és a habot dobáltuk. A falak festése mindig nedvesen sötétlett. A nedves sárfalból eredő dohosság, a száraz években is vizesen korhadó padló, az olcsó kölni, az avasodó hajkenőcs és az olcsó szappan olajos, émelyítő szaga terhessé tették a levegőt. Rossz cigaretták füstje keringett állandóan a szűkös helyiségben. Mindnyájan sápadtak voltunk, csak a sovány, kimeredtszemű mesterünk vöröslött az italtól.

Varga ugyanis mindig ivott, de lehetőleg a más pénzén. Ivott egyedül, és ivott, ha Borovics, az unatkozó nagytrafikos hívta el; ha Bézi, a féltékeny cipészmester, vagy Babura, a gazdag magánzó vitte iszogatni. Néha Schreiner Titusz, a darálómalmos jött részegen és elvitte Vargát a nagy liszthordó kocsin. Schreiner irgalmatlanul ütötte a lovakat mindig. 

- Komám - mondta Vargának -, ilyen jó kefefrizurát csak te csinálsz nekem a városban. Tudod, van egy Jánosom, az eljár borotválni, de nem tud megnyírni kedvemre. De te!... - És kitüntetésül nagyot ütött a mester vállára. Varga szélesen vigyorgott ilyenkor, és körülnézve a személyzeten, elismerő pillantásokat várt.

- Segéd úr, vigyázzon a rendre, nemsokára jövök - fordult Dévics kollégánkhoz. Estig nem került elő. Egyszer a Bégába esett Schreinerrel együtt. Akkor egy hétre kijózanodott.

A hosszú ivások után keresztbe állt Varga szeme. Mindenben kötözködött.

- De sok fát eltüzeltek! - volt a legelső szava. - Hogy van, hogy van, Zemkó úr? - kedveskedett a vendégnek, aki a káromkodó hangra felfigyelt az újságból.

- Köszönöm, Varga úr, megvagyok. Itt egy mérges pattanás van, vigyázzon, segéd úr.

Télen fagyoskodtunk a szűk, levegőtlen helyiségben, nyáron meg a melegtől és az unalomtól ásítoztunk. Néha kiálltunk az ajtóba és néztük a fiatal nőket, akik a kirakatokat bámulták és a Bega hídjain át lustán ténferegtek. Míg mi, unatkozó segédek a szalvétákat hajtogattuk, préseltük, hogy újaknak és frisseknek látsszanak, a kisebbik inas az arcmosó szivaccsal a légypiszkot törülgette az ablakról fáradhatatlanul.

Sosem tudtam a műhelyben olvasni. Ha férfi vendégeink nem tértek be unalmas életük eseményeit elmondani, unatkozó utcalányok fésültették a hajukat és trécseltek szakadatlanul. 

Az olvasásért mindig kicsúfoltak. Bubori, a szomszéd főpincér - gyerekkorom óta ismert - ugratott legtöbbet.

- Tudós akarsz lenni, hogy úgy koptatod a könyveket, öcsém? Csak a szemedet rontod el! Gyere, inkább römizzünk egyet!...

Rosszul ment az üzlet. Elbocsátottak. Csak egy segéd maradt meg. Volt a mesternek mindig három-négy inasa. Az öregebbek már borotváltak is.

Sokáig nem kaptam munkát. Aztán akadt egy-egy kényelmes polgár, kereskedő, iparos, hivatalnok, vagy erősen elfoglalt munkás, akihez eljárogattam borotválni, hajat vágni.

Sose szerettem a műhely ásító unalmát. Így a házalás mellett akadt időm olykor, hogy könyvet vegyek a kezembe. Szomorúságaimból meg karcolatokat készítettem. A külvárosi tengődés vigasztalansága áradt belőlük és sokszor eldobtam az írásaimat. Nem vonzott a kevés fizetés, a hetykén odavetett borravaló a műhely látástól vakulásig tartó rabságában. Így vált belőlem nyughatatlan vérű házaló borbély. Zugiparos. Keresztül az Amerikán, a Plank-kerten, a szentgyörgyi állomástól a cukorgyárig loholtam lélektelenül.

Zsebeimbe rejtem a szerszámokat. Ruhám bélése kikopik a tömött zsebektől. De szabadabb vagyok. Igaz, sokat rohanok, míg átfutom a várost. Sok mindent figyelek és sok mindent jobban látok. Messze kerülöm az ismerős irigy kismestereket, akik unatkozva álldogálnak szurtos üzletük előtt és a gyérülő vendégeket lesik, mint zsákmányra éhes szomorú pókok. 

Sivár esték és bánatos hajnalok vándora vagyok. Sártól tocsogó járdákon bukdácsoló, kicsinyes emberek szeszélyeinek kiszolgálója. Kilométereken keresztül loholok egy borotválásért, de nem rosszabb ez, mint a műhely taposómalma.

Átlopom magam a girbe-görbe utcákon. Sonnenfeld vár, a keményítőgyár hivatalnoka. A város másik végében lakik és már reggel fél hatkor borotválni kell. Hatra megy a gyárba. Nála vannak az üzem kulcsai. Izgága, kövér ember, mindig siet otthonról. Nem szereti a feleségét s munkába öli az erejét. 

- Siessünk, siessünk. Jani, már öt perccel múlt fél hat...

Könnyű szakálla van, lekapkodom. Orgonakölnije majdnem büdös, olyan erős szaga van. Megmosom az arcát.

- Holnapután, szerdán, elutazom, csak csütörtökön jöjjön, Jani.

- Igenis, Sonnenfeld úr - feleltem halkan és illedelmesen. De mi lesz, ha a parkettás mester is csütörtökön reggel akar borotválkozni? - gondolom el hirtelen és meghökkenek. - Eh, lesz, ahogy lesz. Valamelyikük szőrös marad. És majd felmondással fenyegetődzik. Két helyen egyidőben nem lehetek.

Sonnenfeld a hídra megy, én a Templom utca felé vágok át. Nagykendős öregasszonyok bandukolnak a templomba, évszázados megadással mennek az esős utcákon.

A loholás és az ácsorgás a csukott kapuk előtt egyaránt kifáraszt. Néhol háromszor-négyszer kell csengetnem, mire álmos-kócosan kitekint valaki, mérgesen dohogva.

- Ki a fene az már megint?

- Bózsa úr borbélya...

Kapukulcscsörgés, beengednek.

- Ilyen korán akar az öreg borotválkozni, tán lagziba megy?

- Korán szeret tisztálkodni az öreg - sunyítok csendesen. Senkit sem szabad megsértenem, nincs semmiről véleményem, mert nincs iparom és kisebb értékű ember vagyok, borbély, koszvakaró, ahogy a külváros nevez bennünket, testápoló munkásokat.

Szlobonyi, a szabómester mindig tele van itallal, mint a csap. Gyakran rosszullét fogja el a szappanozás alatt. Italos emberek nem tudják elviselni a borbélyszappan kesernyés mandulaszagát. Néha nem tarthatja ki a borotválás végéig.

- Engedjen csak - tolja el ádámcsutkája felől a borotvát -, kimegyek... - Nagyot csuklik és félig borotváltan kiszalad. Levegőért kapkodva jön be a féligkész tűzoltóruháktól rendetlen szobaműhelybe és folytatom a munkát.

A cipészmester, Pércsics mindig alaposan megvárakoztat. Sokszor egy óra is beletelik, mire borotválkozni a rossz karszékre ültethetem. Hol a főzéshez kapkod, hol a cipőfejeléshez. Felesége szomszédol valahol. Nem szereti az urát és a gyerekeit. Az a hír járja felőle, hogy meg is csalja a gyámoltalan, akaratnélküli, sokat dolgozó, mindig mosdatlan embert. Lakószomszédjuk, az az öreg, szikár özvegyasszony, puritán lélekkel szapulja rossz gazdálkodásért Pércsicsnét.

- Istenkém, Istenkém, hogy tehet ilyet egy asszony. Itt vannak a szép gyerekei, koszban hagyja őket;  az ura szorgalmas, rendes ember és ő sose tartja itthon az orrát... Tudja, szomszéd, hogy én vizeskötéllel verném ezt az asszonyt! 

- Hagyja el, Julis néni - legyint lemondóan a suszter -, megpróbáltam én már mindent. Nem használ a verés se, a szép szó se... Hej, mikor én orosz fogságban voltam, de jó asszonyom volt és szamár fejjel otthagytam! De a honvágy, a honvágy... Kellett ez nekem...

Nagy hassal, magas vérnyomással üldögélnek a külvárosi nyugdíjasok a sárgás novemberi napon. Lehet, hogy utolsó őszük napsugarait élvezik. Alkoholba fojtott 70-80 éves szívük már nem sokáig bírja az erőlködést. Lábuk vízzel telt daganata lassan emelkedik. Szelíd a szemük, megbocsátóan nézdegélnek az utcán csintalankodó szilaj cigánygyerekekre, akik rongyokban, de vidám, feketés képpel hancúroztak a házak előtt sarjadt őszi füvön.

Bemegyek a nyugdíjas Szabó bácsival a konyhájukba. Míg én borotválok, rapancsos arcú felesége bodorszőrű kutyáit füröszti és selypítve énekelgeti a szappanosvíztől prüszkölő kis jószágoknak...

- Aranyos a patkó a sarkán... Aranyos a patkó a sarkán...

Csendes, megszokott mosollyal állítok be a külvárosi nyugdíjasokhoz, zugiparosokhoz és kismesterekhez. Megbámulom a 60-65 éves élénk embereket, akik fürge léptekkel mennek és kitartóak az élet viszontagságaival szemben. Mi lesz énbelőlem 60-70 éves koromra?... Hiszen már most, innen a harmincon örökösen a kínos fáradtság az alapérzetem. Tán sose jutok a szakállerdő végére!

A rapancsos arcú öregasszony csak a kutyáját szereti. Villámló, örökké fiatal szeme a kényelmes öreget kémleli. Mindig az öreggel zsörtölődik. Most már mindent elhanyagol. Valaha minden ragyogott a keze alatt. Most már csak a kiskutyák selymes szőre tiszta. A lakásban az öreg és használt holmik szinte ragadnak a gondozatlanságtól. A házi "koszvakarászatot", "tetűvadász munkát" szörnyen utálja az öregasszony, de nem engedheti az öreget borbélyhoz, mert a hosszú várakozás ideje alatt "berúg" és akkor fullad és káromkodik. Szörnyen tud gyalázkodni az öreg egykori fűtő korából. Az öregasszony ijedten hányja magára ilyenkor a keresztet. 

- Istenkém, add vissza az eszét!...

Utálja az apró szőrrel teli szappanhabot a vén Szabóné.

- Huh, akár a koporsószósz. - Őszinte undorodással viszi ki a piszkos vödröt, amibe a vakarászat eredményét hajítottam.

Az olcsó vacsora-töpörtő mellé nem ehetek hagymát, ha az öregedő óramesterhez, Kudlikhoz megyek. Vacsora időtájon járok hozzá hétközben. Nem szereti az erős szagokat Kudlik, különösen a kellemetlen szagokat nem. Rosszul lesz tőlük.

- Ugyan ne sajnálja, Jani, úgy a kölnivizet, mintha a magáét használná... Van még a drogériában.

Szürkülő haját diófaolajjal kenem meg és egészen simára kefélem, ha este kirándulásra készülődik. Beteges felesége sejti, hova megy ilyenkor.

- Dini, ha tudnád, hogy bű lesz a  pancsolástól!... - csipkedi epésen.

- Nem érted te az urak dolgát - legyint az órás nyugodtan.

Kudliktól hazamegyek és a maradék töpörtővel azért is fokhagymát eszek. Aztán olvasgatok a kis petróleumlámpa mellett a konyhaasztalra könyökölve, míg a viaszosvászonra nem bukik álmosan a fejem.

Valamiről minden "vendéggel" fecsegni kell. Ugyan milyen borbély az, aki nem tálalja fel a napi pletyka eseményeit. Ha más nincs, az időjárásról beszélgetünk. Témahiányban mindenki az időjárásról fecseg.

- Azt mondják, nem tesz jót a jövendő termésnek ez a vége - szakadatlan esőzés - mondom Muszinnak, az iskolaszolgának, aki parasztszármazású s bizonyára érdekli a föld és a termés. - Felveti a víz a mezőket...

Vakbuzgó, kiaszott felesége öreg tepsit súrol a tűzhely előtt. Egész nap nem szólna, ha vallási térre nem terelhetné olykor a világiak beszédét. Szavaimra felegyenesedik és mélytüzű  szemét az ég felé fordítva, kioktat:

- Ha Isten úgy akarja, hogy mind kipusztuljon a termés, az is jól van, mert Isten akaratja...

Gyenge borbély, szerényen és ijedten elhallgatok a fanatikus hitnek ilyen életet kitöltő ereje előtt.

Muszinék nagyszemű, vékony lánya unottan seper. Az élet minden megnyilatkozását figyelő emberként sovány, barna arcára lopom anyja szavaitól riadt tekintetemet. Ó, tudom, tetűk másznak a lány hajában, pedig a bokájáról és a szeméről költeményeket kellene írni, mikor bő szoknyájában "kólót" táncol.

Kerekes, a nyugalmazott börtönőr vastag, nehézkes ember, valaha nagyon szép feleségének rabja. Papucsuralom van náluk. Rigolyás beteg asszonya mindjárt sipít, ha hátramegy és kicsit hosszabb ideig marad.

- Szűzmárjám, mit tudsz ott ennyi ideig csinálni! Igazítsd meg a fejemalját.

- Az ember még a lábát sem teheti ki tőled - dohog Kerekes és felemeli a csontvázsovány asszonyt, hogy fekhelyét megigazítsa. Nem tud enni Kerekesné. Heteken át egy kis kávén, csöppnyi orvosságon tengődik. De még ez is kijön belőle. Semmilyen orvoslás sem tud már rajta segíteni. Pedig Bosnyák Katica néni, a híres "vrácsás" asszony is ráimádkozott már és kipróbálták az összes ajánlott füveket, folyadékokat, kenőcsöket és babonás eljárásokat is és az összes környékbeli orvosokat tönkretették már idegileg.

Kerekest gyorsan meg kell borotválni. Felesége nem nézheti békén, ha nagyon kicsinosítják a férjét.

- Tán háztűznézőbe akarsz menni?... Alig várod már, hogy lecsukjam a szemem.

- Oliva, Oliva, mi jár az eszedben... - csóválja fejét Keres és jóságos igyekezettel tűri a beteg ezer szeszélyét.

Olykor sehogy se fog a borotvám. Fenőszíjamtól függ ez. Fenőszíjam pedig misztikusan kiszámíthatatlan. 

Sebők János a szövőgyárban munkás. A sakkjátékba és a politikába szerelmes. Elhanyagolja   a lányokat, elhanyagolja az öltözékét, ha sakkozhat vagy valakivel megbeszélheti okosan a sustorgó eseményeket.

- Maradjon, Jankóm, egy játszmára - kérlel a borotválás után. - Hová siet? Megborotvál és utána úgy elszalad mindig, hogy szót is alig válthatunk.

- Nézze, János, úgyis könnyen kikapok magától. Minek vesződjünk, nem vagyok én érdemes ellenfél.

- Jobban múlik az idő. Ebben az átkozott esőben nincs kedvem a korzón csatangolni. Vagy menjek a Plank-kertbe garasos szerelemért? Maradjon még...

Este már merevek és fájdalmasak a rossz lábaim. Székre vagy ágyra huppanok, vagy rossz cipőpapucsba dugva lábamat konyhánkban mászkálok, összekunyorált könyvekbe bújok és nagy műveltségről álmodozom.

Ó, ha egyszer könyvek halmai közé ülhetnék gondtalanul és falhatnám a betűket megszakítás nélkül, talán nem is jajgatnék többé a szomorúságtól.

És nem gyűlölöm a borotvámat. A világválság káoszában keskeny utat vagdosok vele magamnak, kifelé, valahova a mindig sötétebben ködlő kenyértelenségből.

Kimeredt szemmel keserű kétségek hangját figyelem: ugyan mit akar egy, az anyagi elesettség és a kisebbségi sors szeszélyeiben szomorúságokat firkálgató borbélylegény: kultúrába szerelmesedve siratni a vidéki szűkösség áthághatatlan korlátait? Minek álmodik? Mire törekszik? Maradjon békén, pusztuljon békén a süllyedő életért kapaszkodó vidéki kontár.