Irodalom-birodalom - Csicsada naplója

Be jól ebédelsz holnap, ó Fabullus,
nálam, ha kegyben állsz az isteneknél.
Ám az ebédet hoznod kell magaddal:
pompás ebédet, bort és víg kacajt is,
de főként, jól jegyezd meg, szép leánykát.
Mondom, ha mindezt elhozod, barátom,
jól étkezel majd, mert bizony Catullus
erszényét már a pókok is beszőtték.
Viszont igaz baráti szívre lelsz itt,
sőt izgatóbb, kecsegtetőbb dologra:
egy illatszert adok, melyest Cupidó
s Venus ajándékoztak kedvesemnek,
s melyet szagolván, arra kéred Istent,
Fabullus: változzál egészen orrá.

(Ford.: Dsida Jenő)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

csicsada

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.

Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.

Zúzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.

Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,

zöldfényű csillag
reszket hajadban,
s szánad előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.

csicsada

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.

Kuszált körívet, parabolát
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam

s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtű, csúnya fejem elalvó lassúsággal válladra esne s ott kihunyna.

Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.

Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.

Mit tettél akkor? Ó, ha most
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,

végy valahol varázsragasztót,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! -

Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -

nézd: a megtestesült betegség,
gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán

S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá

és add be az emberfiának! -
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod

teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,

bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,

és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,

s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... –

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

(Kalendárium szonettekben - December)

Ti már nem hozhattok jó hírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hirdetem.

Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófúvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:

Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek -
a fényes jászol s valamennyi angyal.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, sima gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltöztünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassú víz.

Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Egy Rózsa zsenge szára
hajtott ki Jessze vén
törzsén, s egy éjszakára
virág nyílt vesszején:
piciny kelyhére nagy
csönddel borult az éjfél
s a metsző téli fagy.

Kit Ézsajás jelentett,
kit hirdet énekünk,
a kis bimbót, a szentet
egy Szűz szülé nekünk.
Az Úr ősterve vált
valóra, hogy a Kisded
éjfélkor földre szállt.

Ó, égi rózsa bokra,
kegyes Szűz Máriánk!
A szent szülőkínokra
kérünk, tekints le ránk:
segíts, hogy lenne szép
sarjad számára szívünk.
ékes virágcserép!

(Ford.: Dsida Jenő)

(Forrás: A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a
magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nagy kerek világon
van egy kicsi ország,
kicsi Erdélyország.
Parányi kerek folt
a kerek föld hátán,
De ha a világra
sötét este szállott
s kikönyökölsz fényes
csillag-ablakodon,
ugy-e, jó Istenkém,
mégis megtalálod,
ugy-e, megtalálod?

Kis Erdélyországban
van egy pici gyermek,
akinek ajkai
imákat rebegnek:
Parányi bogárka
nagy füves mezőben,
de ha már az este
harmat-könnyet ejtett,
jóságos szemedet,
ugy-e, én Istenkém,
mégis rámfelejted,
ugy-e, rámfelejted?

Így imádkozom én
minden este szépen:
Töröld le a könnyet
az anyám szemében.
Aztán imádkozom
küszködő apámért,
tanító bácsiért,
mindennapi jóért,
s imádkozom mindig
összetett kezekkel
Elek nagyaóért,
drága nagyapóért.

(Forrás: Cimbora, 1928. máj. 30.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hgoy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyest adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a miden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A Hűssel biztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almákból minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörűségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám, egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kúszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy  eszelős dal lett az útitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítani fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak, mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor ne téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szívem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsúzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, áji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél
Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanúk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha tégedet elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

(É.n.)

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára  Vigilia - Budapest - 1985.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

(kattints a képre)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Most felveszem a ceruzát

és siklatom a lapon át

futva, tevényen.

Nem heverészem puha ágyon;

azt ahogy szörnyen írni vágyom

futva, serényen.

Elszundikálni buta vétek –

Addig írhatok, amíg élek,

futva, serényen.

Egyszer majd úgyis jön a Bánat,

s én kiejtem a ceruzámat

Csöndesen, árván - -

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

          Bizonyára furcsán talál ilyen kisterjedelmű könyvecskéhez, amely nem is tartalmaz semmi magyaráznivalót. Nem nagyigényű, egyszerű, de őszinte soraiban azokat a benyomásokat rögzítettem meg, amelyeket az „Erdélyi Lapok" f. évi május 2-án rendezett olaszországi zarándokutazása tett reám.

            Senki sem szereti azonban, ha írása csalódást kelt. Azért én is szükségesnek látom előre figyelmeztetni az olvasót hogy mit ne keressen ebben a könyvben. Elsősorban ne keressen irodalmat, mert pillanatig sem volt szándékomban azt nyújtani: útközben írott tudósításokból, újságom számára itthon papírravetett visszaemlékezésekből, szíves riportokból és útinoteszem lemásolt lapjaiból verődtek össze a következő oldalak. Művészettörténetet se keressen az olvasó soraim között. Itália szépségeit, művészi gazdagságát számtalan vaskos könyv tárja fel és magyarázza s ezek megállapításait ismételgetni céltalan, ostoba dolog lett volna tőlem. Avval pedig, hogy a tíznapos társasutazás után eredeti művészi megállapításaim és fölfedezéseim lettek volna, nem akarok hazugul dicsekedni. Végül pedig ne várja senki, hogy holmi Baedecker-pótlóval, útikalauzzal, vagy más effélével szolgálok. Eben a nemben is vannak igen kiváló magyar könyvek, de különben sem akarhattam volna ilyent alkotni, hiszen magam is vadidegen voltam Olaszország városaiban.

            Hát akkor mi ez a könyv?

            Útinapló, lehetőleg hű beszámoló az „Erdélyi Lapok" társasutazásáról, amelyen kétszázhetvenkét erdélyi magyar vett részt. A magyar karaván utazásának krónikája, az utasok kollektív hangulatának - sokszor saját hangulatomnak is - könnyű, napilapba való kifejezése, néhány villanó észrevétel, a társas utazás humoros epizódjainak párvonalas rajza: ennyi az egész, sem több, sem kevesebb.

            Miért jelenik meg könyvalakban?

            Mert szeretném azt hinni, hogy a többi résztvevők számára is olyan kedves feledhetetlenül szép volt ez az utazás, mint az én számomra. És ha sikerült csakugyan hűen beszámolnom az út külső és belső mozzanatairól, akkor azt hiszem, útitársaim szívesen fogadják tőlem útiemlékül ezt a könyvecskét. Elsősorban azok számára íródott tehát, akik résztettek az olaszországi társasutazáson. Emlékezetpótlónak készült, mert az idő múlik s az ember felejt... De azoknak is szerezhet néhány derűs, talán hasznos percet, akik ezután akarják meglátogatni Rómát, vagy bármilyen okból érdeklődnek Olaszország iránt. Ilyen olvasóim egyszerűen átlapozzák majd azokat a helyeket, amelyek nem általános érdekűek.

            Nem mulaszthatom el, hogy köszönetet mondjak ezen a helyen az „Erélyi Lapok" Igazgatóságának, amely társasutazásának megrendezése és velem szemben megnyilvánult jóakarata révén az írótoll szegény erdélyi szolgájának lehetővé tette, hogy meglássa a kék olasz eget. Köszönöm Perédi György szerkesztő barátomnak is, hogy rendelkezésemre bocsátotta e könyv végén közölt érdekes riportját s ezáltal terjedelmesebbé, tartalmasabbá és vonzóbbá tette könyvecskémet. Végül köszönöm amatőr-fényképész útitársaimnak azokat a képeket, amelyeket szerény kis munkám díszítésére és illusztrálására megküldöttek.

            Ezeket akartam előrebocsátani feljegyzéseimnek megjelenése alkalmából.

Kolozsváron, 1933. július 1-én.

 

I.

ZSEBKENDŐK LOBOGNAK, ELINDUL A KARAVÁN

 

            Ismét kopogtattak.

            - Szabad!

            - Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.

            - Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt fizetni vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?

            - Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?

            A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten idegesen várta a választ.

            - Semmi változás.

            - Nem marad el a kirándulás?

            - Ugyan kérem, dehogy marad el.

            Őnagysága elment.

            Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas piros arccal rohant fel:

            - Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.

            Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:

            - Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már semmiféle hatalom nem változtat.

            Egy másik utazójelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magával, a harmadik, hogy a sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a negyedik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit az utazásra készülők össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldogált a szerkesztőségi szobában. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.

            Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségében törtét a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.

            Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.

            A legmulatságosabb mégis az a fiatal asszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, mint hogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.

            - Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de i magunk is együtt utazunk a társasággal, - hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.

            Amint később megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség. Lótás-futás és mégis boldog izgalom.

            Utazási láz.

*

            Végre elérkezett az utazás napja. Erdély, minden részéből gyűltek emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május május másodikán reggel kellett elindulni a zarándokok különvonatának.

            Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatal lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályú várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagyonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.

            A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.

            Másodikán reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről ár zúgott zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező bús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.

            A szentmisét Fiedler István szatmár-nagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:

            - Kívánom, hogy minden baj nélkül tegyék meg a nagy utat és kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, - fejezte be beszédét, amely után püspöki áldást osztott.

            Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, míg a vonat elindult.

            Az állomás feketéllett az embertömegtől. Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A különvonat elegáns, kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva függött a benne ülők névsora, lassanként megtelt emberekkel.

            Az Erdélyi Lapok itthonmaradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra. Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása.

            Dr Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője, Budapesten csatlakozott a hatalmas karavánhoz.

            Délelőtt tíz óra harminc.

            - Tessék beszállni.

            A vonat lassan mozogni kezdett.

            Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.

            A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.

 

II.

HÁROM HATÁRON KERESZTÜL

 

            A zarándokút és társasutazás szerény krónikásának nem lehet feladata, hogy Itália szépségét, Róma és más történelmi patinájú városok jelentőségét méltassa. Ezt megtették már számtalanszor a hivatottabbak és Olaszország elbűvölő rejtelmeiben jártasabbak. Inkább futó képét szeretném megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke. Nem utolsó sorban pedig azokat a jellemző és mulatságos kis epizódokat szeretném megörökíteni, amelyek olyannyira bájosakká, szórakoztatókká és feledhetetlenül kedvesekké varázsolták az utazás perceit.

            Ha néha mégis elkalandoznék kitűzött célomtól és elragadtatással kiáltanék fel az emberi lélek valamely nagy unkája, vagy a természet művészetének valamely csodálatos játéka előtt, ne vegye tőlem rossznéven a nálam bizonyára sokkalta jártasabb olvasó: olyasvalaki írja e sorokat, aki először találta magát szemtől-szembe a csodával, a káprázattal, tulajdon forró álmainak tündéri megvalósulásával.

*

            Tam-tam-tam, tam-tam-tam.. - kattognak, muzsikálnak a kerekek. Darab Erdélyországot visznek - világot látni. A zarándokok öt vagonja lassanként összemelegszik, egységet alkot, valóságos kis köztársaságot. Minden vagonnak megvan a maga főnöke, az egyes számú vagon egyik fülkéjében utazik a „vezérkar". Itt egész nap folyik a munka, számolás, beosztás. Nagy a gond. Ebből a fülkéből futnak szét a csoportvezetőkön keresztül az összes utasítások.

            Biharpüspökiben vámvizsgálat. Rövid és udvarias néhány perc múlva már ki is szállhatnak az utasok. A jókedv általános. Hangos tréfák röpködnek ide-oda: olyan az egész társaság, mintha csupa aranyos kamaszokból,labdázó, gondtalan iskolásgyerekekből állana.

            Indulás tovább.

            Tam-tam-tam, tam-tam-tam... megyünk Budapest felé. Előkerülnek a kártyák, sakktáblák, kezdődik a játék.

            - Abszolút, család, összesadu...

            - Kontra abszolút...

            A kofferekből asztal tevődik össze, kényelmes, akárcsak valami kaszinói zöldasztal.

            Délben kapják meg az utasok az első kis ételcsomagot a vezetőségtől. Szalámi, hideg felvágott, zsemlye, sajt és narancs van benne bőségese. Este meleg vacsora lesz Budapesten. A kaszinóból hamarosan étterem alakul.

            Budapest. Nyugati pályaudvar. Csomagok a vonatban maradnak. A fülkéket lezárja a vasút. Este hat óráig mindenki szabad; tehet, ami jólesik Magyarország fővárosában. A pályaudvaron az ismerősök, rokonok egész tömege várakozik a háromszáz erdélyi zarándokra. A találkozás örömkiáltásai, boldog hangos beszéd.

            Mintha csupa erdélyiből állna Budapest: a Gellérthegyen, a Dunaparton csupa útitársra bukkannak az erdélyi utasok. Este hatkor vacsora Budapest két legkitűnőbb vendéglőjében: a Mátyás-pincében és Erzsébet-szálló éttermében. Minden utas mellett rokonok, ismerősök ülnek. A „létszám" kétszeresre emelkedik.

            Nyolckor indulás a Déli Vasútról. Búcsúzás, zsebkendőlobogtatás. A kedves pestiektől nyüzsög a pályaudvar. - Éljen! Éljen! - hangzik az üdvrivalgás.

            Tram-tam-tam, tram-tam-tam, - megy tovább a vonat. Budapest százezer és százezer lámpától csillogó képe mindinkább elmarad és eltűnik az éjszakában.

*

            A vadregényes Karszt-vidéken való átutazásról, a különböző határok átlépéséről csak éppen megemlékezem. Az éjszaka a lehetőséghez képest nyugodalmas volt.

            Hajnalban a vezetőség újra összeszámolta a még szendergő utasokat. Rémülten hangzott szájról-szájra:

            - Tizenkét utas hiányzik.

            - Vajjon mi lett velük?

            - Biztosan lekéstek Budapesten..

            Dehogy késtek le. Később sült ki közderültség mellett, hogy az élelmes tizenkettő egy oldalra rakta át a csomagokat és belefeküdt az üresen maradt csomagtartókba. Kényelmesen utaztak egész éjszaka. A rendezőség persze elfelejtette a csomagtartókat is megnézni és innen származott az ijesztő létszámapadás...

            Triesztben két órát állt a vonat. Az utasok leszálltak és kimentek a kikötőbe, ahol számtalan kisebb hajó mellett néhány hatalmas óceánjáró kéménye is ontotta a sűrű, bodrozó, fekete füstöt...

            Ó, Miramare, ó, szépséges, sima, végtelen Tenger!...

            Az utasok nagyrészének arra is volt ideje, hogy autótaxikon beszáguldja Trieszt gyönyörű, modern utcáit.

            Itt máris baj volt a taliánnal. Kiütközött a jó olasz szokás:

            - Nem tudok visszaadni... - mondták a taxisofőrök, kézzel-lábbal magyarázva. Sietni kellett az üzleten jócskán nyertek a ravasz talián sofőrök. Az út későbbi folyamán kiderült, hogy az olasz árus, sofőr ritkán tud „visszaadni", ha véletlenül mégis „visszaad", akkor sem jól: mindig „tévedés" van a számolásban. Mindenki tanult, de - sajnos - a maga kárán.

            Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorúkkal, csokrokkal... Az ablakok nyitva.

            - Ez az!

            És zuhognak a vízbe a csokrok...

            A szemek könnyesek.

            ... Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel...

            Amit eddig följegyeztem, szinte hivatalos beszámoló volt. Legalább is ahhoz képest, amit most kell feljegyeznem.

            - Mit tetszik csinálni? - kérdi egy ötven-hatvan éves, jóságosarcú néni. Ő is útitárs.

            - Írok.

            - Mit?

            - Úti beszámolót az Erdélyi Lapok-nak.

            - Jaj, szerkesztő úr lelkem, akkor okvetlenül írja bele,  hogy nekem nincs semmi bajom. Hogy olvassa otthon az Ilonka leányom. Hogy ne aggódjék miattam.

            - Okvetlenül beleírom.

            Íme, tehát üzenem a kedves néni Ilonka leányának: ne aggódjék! A kedves mama egészséges és vidám. Izeg-mozog, jön-megy, saját bevallása szerint hat év óta nem volt ilyen boldog és izgatott.

            A másik anya sokáig nem szólott hozzám. Szótlanul állott mellettem, amikor a Piave hídján robogott át a vonat, kezében csokor. Kidobta az ablakon.

            - Édes, édes kis fiam!...

            Aztán hozzám fordult:

            - Itt halt meg. Ezért jöttem el erre az útra. Tizennyolc éves volt...

            Megölelem. Ő sír...

            Szalad, szalad tovább a vonat Velence felé. A kirándulók énekelnek.

*

            Délután félháromkor futottunk be a velencei pályaudvarra.

            - Egy utas csakugyan lemaradt Triesztben, - jelentették a rendezők a vezetőségnek.

            - Ki?

            - Egy kolozsvári hölgy.

            Sürgöny, telefon. Az olasz vasút udvariasan ígérte meg, hogy az eltévedt utast díjmentesen szállítja utánunk Firenzébe. Megnyugodva mentünk ebédelni az állomás melletti hatalmas étterembe.

            Utána ki a Canal Grandera!

            Ó gyönyörű Velence! Milyen nehéz volt néhány óra múlva megválni tőled. Csak az vigasztalt, hogy pár nap múlva viszontlátunk, hosszabb időre.

            Dohogott a csinos kis vaporetto, szelte a csatorna szennyeszöld és mégis patinásan csillámló hullámait. Az orrokat csiklandozta a zöld víz jellegzetes szaga.

            - Hát ez Velence!

            - Nézd csak! A Ca d'oro!

            -Lám, a Ponte di Rialto! Gyönyörű!

            Előkerültek a Baedeckerek.

            - Ez a Vendramin-palota, itt halt meg Wagner!...

            Felharsant a vezetők hangja:

            - Visszafordulni, elkéssük a vonatot!

            Így hát a Szent Márk-tér egyelőre rejtelem és titok maradt. Nem jutott rá idő. Hajrá, ki az állomásra!

            Tram-tam-tam, tram-tam-tam, - Isten veled Velence, a mihamarábbi viszontlátásra!

 

III.

A VIRÁGOK ÉS MŰVÉSZETEK VÁROSÁBAN

 

            Éjfélkor érkeztünk meg a firenzei pályaudvarra.

            A peronon már várakozott a Triesztben lemaradt kolozsvári hölgy. Szeme piros volt és orra duzzadt a sírástól.

            - Csakhogy megint együtt vagyunk! Bankba mentem pénzt váltani. Mire visszajöttem, a vonatnak se híre, se hamva.. Jaj, de megijedtem!...

            Ha már ennyit elfecsegtem, a többit is elmondom. Később odajött hozzám a póruljárt hölgy és - kezét szívrehatóan kulcsolva össze, - kérlelni kezdett:

            - Drága szerkesztő úr, nagyon kérem, ha Istent ismer, ne írja meg hogy mi történt velem. Megtudja az uram, hogy lemaradtam és sohasem enged el többet utazni... Ugye, nem írja meg?

            Természetesen megígértem. Dehogy is árulom el, a világért sem... Íme, most sem árultam el az illető hölgy személyazonosságát. Az összes férjek joggal gyanakodhatnak...

*

            Firenze. Forgalmas, nagy pályaudvar.

            Az utasok különböző szállodákba való elosztása már előre megtörtént a vonaton. Minden szállodára jutott egy-egy csoportvezető: összesen tíz. A vonatból kiszállva, mindenki helyén maradt vagonja előtt, kezében a legszükségesebb apró holmikkal, mert a nagy csomagok a vonatban maradtak a fasiszta rendőrség őrizetére bízva. A csoportvezetők végigjárták az utasok sorfalát és kiválasztották a hozzájuk beosztott utasokat. Félegykor elindultak a csoportok a szállodák felé. Elöl a hotelek kiküldött pincérei nagy táblákkal, amelyekről a szállodák nevei kiabáltak nagy betűkkel.

            Példás rendben folyt minden.

            A szállodák kényelmesek voltak, tiszták és csöndesek. A kiszolgálás pontos, gyors és udvarias. Az ellátás elsőrendű. Mindenki megkapta szobáját, ahol megmosakodott és lefeküdt.

            A csaknem kétnapos utazásba alaposan elfáradt magyar karaván tíz szállodában aludt, pihegett csöndesen, hogy erőt gyűjtsön a másnapi és későbbi nagy látnivalókra.

            - Un espresso!

            - Subbito, Signore.

            - Un tazza di latte!

            - Si, latte. Capito.

            Sürgött-forgott a pincérhad a reggelinél. Minden csoportban volt egy-két ember, aki tűrhetően beszélt olaszul, ezek azután tolmácsolták a többiek kívánságait is. De a pincérek, portások, szállodások legnagyobb része tudott németül, angolul vagy franciául.

            A kipihent utasok jókedve határtalan volt. Féktelen vidámsággal tréfálkoztak a pincérekkel és szobalányokkal. Legnagyobb kedvük abban tellett, hogy olasz hangzás szerint elferdített szavakkal beszéltek az értetlenül bámuló, zavartan mosolygó taliánokkal.

            - Faio il labo! - panaszolta az egyik, keserves arcot vágva és fájós lábára mutogatva.

            - Ciocolo il mancio! - köszönt valaki udvariasan egy elegánsan öltözött hölgynek, aki nevetve köszönt vissza:

            - Buon giorno.

            Még mulatságosabb volt annak az útitársnak az esete, akinek szüksége volt kofferére és azért bevitte azokat a szállodába. Közderültséget keltve kiabált ki a fülke ablakán:

            - Hordaro! Hordaro!

            Majd mikor megjelent a hordár, rámutatott két bőröndjére:

            - Chetto ciomaggo!

            A hordár szó nélkül levette a két koffert és indult kifelé.

            - Lám, milyen kitűnően tudok olaszul, - dicsekedett kacagva a mi magyar barátunk. Mire visszafordult a hordár a lépcsőről és csöndesen így felelt:

            - Ördögöt tud, Uram! Én tudok magyarul.

            Düledeztünk a nevetéstől.

*

Most hallgattasd el a tréfát, krónikás és némítsd el a nevetés zaját. Áhitattal hajtsd le fejedet az emlékezés előtt, amely szárnyára vesz és visszaröpít a szépségek birodalmába. Leírni úgy sem bírod; legalább sajátmagadnak éld át újra mindazt, ami kerekre tágult szemeden keresztül lelkedre zuhogott. Vésd mélyen lelkedbe, sződd szíved szövetébe, tedd múlhatatlanul részévé életednek.

            Reggel nyolc órakor találkoztunk valamennyien a hatalmas dóm lépcsőzetén. Szemben állva a gigászi, gazdag díszítésű gótikus-reneszánsz falakkal, talán nem is az volt a legfontosabb, hogy hét évszázad tekint le ránk e falakról. A régiség, a nagyság, a művészet, a pompa és egyszerűség, az áhitat és lelki ujjongás tobzódó lelkesedésének ez a bűbájos, lenyűgöző keveréke földbe gyökerezteti a lábakat. A hatalmas rozetta, a 13-14-ik századból való mozaik-ablakok, a Della Robbia testvérek csodálatosan szép terracotta domborművei, Michelangelo szoborműve, a márvány nemesen csillogó uralkodása, a méretek kápráztató nagyszerűsége és kecses aránya parancsolóan állnak a lélek elé és követelik a csodálatot, az áhitatot és meghatódást, amelyeket senki sem tud megtagadni.

            A templom belső, szépséges, mintás kövezetén, amelyet Dante Alighieri lába érintett valamikor egyszerre háromszáz erdélyi magyar ereszkedett térdre a lélek, a művészet, a szépség érezhetően jelenlevő Istene előtt...

            Mire kijöttünk a templomból, a társaság egy része már a Babtistérium gyönyörű domborművekkel díszített bronzkapuja előtt ámuldozott. A híres keresztelő kápolna, amely öt-hat évszázaddal régibb, mint a dóm, patinás ódonságával követel csodálatot és elragadtatást.

            Ki a Signoria-térre!

            - Ezen a helyen égették meg Savonarolát!

            - Ez a Loggia dei Lanzi Cellini Perseusával.

            - Íme a karcsútornyú Palazzo Vecchio, Firenze régi tanácsháza.

            Háromnegyedóra múlva léptünk be az Uffici-képtárba, amelyet eddig még a világ egyetlen képtára sem múlt felül. A szédület órái voltak ezek. Az előre felkészültek boldog izgatottsággal rohantak reprodukciókból régóta ismert kedves képeik elé. Giovanni Bellini, Veronese, Tizian, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Filippino Lippi, Perugino, Rubens, stb. stb. Ki győzné valamennyit felsorolni? A vezetők és magyarázók hangja légyzümmögéssé halkult a teremből-terembe szédülő, káprázó emberek fülében.

            Dr. Bánáss László pápai kamarás, a társaság egyik vezetője a művészetek mély ismerője kisebb csoporttal járt végig a képtáron.

            - Innen tessék nézni, ebből a sarokból. Ugyebár, csodálatos! Tessék azt az arcot megfigyelni!

            Amint teremtől-teremre haladtunk tova a mozaikszerű, vibráló impressziók kezdtek egységes egésszé összetevődni. A szakavatott magyarázók szavai nyomán amelyekkel mindenütt meg tudták ragadni a leglényegesebbet, eleven, megfogható valósággá változott a művészet egész történelme, fejlődésének minden állomása.

            Ó, Tizián Flórája, Heverő Vénusza, Leonardo Angyali Üdvözlete, Botticelli Tavaszi Allegóriája és Vénusz születése, Raffael Madonnái, Corregio Szent Szűze, Dolci édesarcú, gyermeteg Madonnája, Elisabetta Le Brun félig nyílt szájú, hamvas, üde önarcképe, meglátlak-e mégegyszer benneteket? Vagy veletek is csak futólag, egyszer találkozik az ember,elmosódó, elsuhanó pillanatra, mint a kerülgető, hűtlen boldogsággal?

            A modern piktúra termeiben találkoztunk először magyar nevekkel: Benczur, Szinnyei Merse Pál, László Fülöp, Csók István remek képei hirdetik a naponta ezerszámra beözönlő idegeneknek a modern magyar művészet dicsőségét.

            A házak fölé épült, érdekes légi folyosón mentünk át az Arno túlsó partján levő Pitti-képtárba. A címerekkel, családi arcképekkel zsúfolt folyosó ablakaiból festői a látvány. A környező dombok, hegyek, a város, a dóm, lent az Arno csillogó habjai és a különösen beépített öreg híd, jobbra-balra az ékszerek fecskefészekszerű kis üzleteivel.

            Újra csak csoda: A Pitti képtár! A mediciek, Pittiek és Savoyaiak minden pompája összezsúfoltan él a pazarcsillárú, selyemtapétás termekben. Az egyik teremben döbbentő fenséggel áll a Savoyaiak skarlátpiros trónusa.

            Szobrok, vázák, márványok! És újra képek és képek és képek. Ó, Madonna della Sedia, ne engedd, hogy valaha is elfeledjem mélységesen komoly és mégis mosolygó nézésedet!...

            Délben mindenki kevesebbet evett és kevesebbet beszélt az asztalnál. A héba-hóba felhangzott nevetések mögött komoly megilletődöttség bujkált.

            Délután mindenki szabadon oszthatta be idejét a vonat indulásáig.

            Én Perédi György bátyámmal és barátommal kovácsoltam közös programot. Megnéztük elsősorban is a Santa Maria Novella templomot. Azután a Santa Croce templomot. A Santa Croce előtt Dante szobra. Bent hatalmas Dante-síremlék, rajta felírás: „Tiszteljétek a legnagyobb poétát!" Közvetlenül mellette Michelangelo Buonarotti síremléke.

            Dante ódon szülőházához döcögött velünk az ócska fiakker. Szűk utcák, telve bájjal és régiséggel: a házak mindegyikéről a régiség eleganciája és tiszta nemessége tekint alá.

            Giardino di Boboli. Most értjük meg, hogy miért Firenze: a virágok városa. Ez talán a világ legszebb parkja. Visszajövet ismét elhaladunk a Pitti-palota óriási, parancsoló, sötét falai mellett. Gyönyörű, modern villasoron keresztül a parkon át, virágágyak között, kecsesen kígyózó szerpentinen megyünk fel a Piazzale Michelangelora. Ott áll a nagy szobrász remekműve, a hatalmas Dávid-szobor.

            A hegytetőn fennsíkszerűen kiképzett remek térről csodálatos kilátás nyílik a városra. A napok óta gomolygó fellegek szétszakadnak s egyszerre csillogó napsugár aranyozza meg Firenzét, a művészetek történelmének, a reneszánsznak legnagyobb városát. A szépség, nemesség, gazdagság, béke és virágok feledhetetlen városát.

            - Tyűh, az áldóját, - kiált fel Gyurka bátyám riadtan, órájára pillantva. Beugrunk a kocsiba.

            - Az állomásra! De hajts atyámfia, ahogy bírsz, mert lemaradunk.

            Éppen, hogy kiérkeztünk és máris indulunk.

            Míg lassan megindul a magyar karaván kis különvonata, magamban fogadalmat teszek, hogy akármi úton-módon, bármi áron, visszatérek mégegyszer életemben Firenzébe.

            Az útitársak most is ünnepélyesek, hallgatagok.

            Délután háromnegyed hat... Tram-tamta, - robogunk a hívogató Örök Város, Róma felé.

IV.

MAGYAR ÉNEK ZSONG SZENT PÉTER SÍRJA MELLETT

 

            Mi tagadás, kilenc óra után már magam is feltornásztam magamat a csomagtartóba és megpróbáltam aludni. Nem tudom, meddig alhattam, mikor arra ébredtem, hogy megáll a vonat.

            - Milyen állomáson vagyunk? - fordultam útitársaimhoz a magasból.

            Kinézek az ablakból és szaporán adták a választ:

            - Olio Sasso.

            - Furcsa! - morogtam álmosan és a másik oldalamra feküdtem. Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk. Mivel zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett messze, ismét megkérdeztem:

            - Hol vagyunk?

            Fülketársaim, három úr és négy hölgy készségesen dörzsölték az ablakot és néztek ki a megvilágított állomásra:

            - Olio Sasso, - hangzott ismét a válasz.

            Ez már gyanús volt. Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso amelynek nevét eddig még nem hallottam s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalmas olajreklámot néztek útitársaim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakugyan ott díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki hogy a többi vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomásnévnek az Olio Sasso-t. Ettől kezdve szállóigévé, a „jólértesültség" és „tájékozottság" szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.

            Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a római Termini-állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek meg. Az utasok tizenkét kitűnő, előkelő római hotelben és pansióban nyertek elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító emberekkel már várakoztak a beérkező magyar „karavánra". Alig telt bele húsz perc, s már ment is mindenki az előhaladó táblák után nyugodt éjszakai szállásra, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.

            Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A villamosok, autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebességgel. Az olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával integet a tülkölő, cikázó, surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagyforgalmú várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás, amelyekre az ájtatos és kíváncsi telkek egész tömege zúdul Rómába. Így az aránylag nem túlnagy város forgalma - szavahihető tanúk szerint - jelenleg ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.

            Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságba, a Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először útitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek körül. Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított, vakítóan tükröző, fehér csempékkel kirakott alagút bejáratára nyílott.

            Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta, csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája.

            Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell.

            Becsuktam az ablakot.

            - Tú-tú! Csin-csin! - hatolt fel az autók, villamosok lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó morajlása.

            Eloltottam a lámpát.

            Az ágyammal szemközti falon, mint állandó tűzijáték, villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be az ablakon és nyalogatták végig a fehér falat...

            - Most Rómában vagyok... - próbáltam felfogni a körülöttem levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.

*

            Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz és mi mégis siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most, mindjárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörűbb és legnagyobb templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora gyermekkorunktól fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.

            Hát megláttuk.

            Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad még, elégedjél meg ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy milyen csodálatosan, megkönnyeztetően szép a Michelangelo Pietája? Azt, hogy a gigászi templom hossza az előcsarnokkal együtt 211 méter, magassága a Michelangelo kupolájával együtt 123 és félméter? Azt, hogy felmentem a kupolába és elszédültem, amikor lenéztem a templomba és láttam lent a hangyáknál is kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg, mikor megálltam Szent Péter sírja mellett és bepillantottam a kétezeréves keresztény történelem kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák márványemlékeit? Írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? Írjam le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal: a reneszánsz remekeivel? Próbáljam lefesteni: mit láttam a kupola tetejéről? - a csodaszép örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen menyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő alakjára?

            Ha mindezt csak röviden érinteni akarnám, nem rövid útikrónikát, nem szűkszavú kis útinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írom.

            A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak, Szt. Péter templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.

            Megható jelenet volt, amikor Scheffer János teológiai tanár vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent Péter templom óriási hajóján és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt és töltötték meg egymás után a kápolnákat. Az imádságok elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.

            Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S. Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló éppen elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S. Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kívüli" Szent Pál bazilikát látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni. Hát még, amikor belépünk és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröző nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő kolostorban is.

            Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.

            Porfelhőt vágott mögöttük az ősi, római karakterében teljesen megmaradt út.

            A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok integettek.

            Megdöbbenten, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.

 

V.

SZÁZHETVENNÉGYEZER VÉRTANU SÍRJA KÖZÖTT.
BESZÉL A COLOSSEUM

 

            Per merita glorisa centum septuaginta quator millium Sanctorum Martyrum una cum quadraginta sex summis pontificibus quorum ibi corpora in pace sepulta sunt qui omnes ex magna tribulatione venerunt et út haeredes fierent in domo Domini - ortis supplicium pro Christi nomine pertulerunt.

            - Magyarul: Százhetvennégyezer szent vértanú és negyvenhat pápa teste pihen itt békességgel, akik valamennyien nagy sanyargattatások közül jöttenek, és hogy örökösök legyenek az Úr házában, életüket adták Krisztus nevéért.

            Ez áll Szent Sebestyén katakombájának ajtaján.

            Régente itt kellett lemenni Szent Sebestyén templomából, a Callixtus-katakombákba is. Ma már külön lejárata van a Callixtus-katakombáknak, ciprusokkal, virágokkal és kriptákkal teli, temetőszerű kertből vezet le az út az élet és halál, a keresztény hősiesség földalatti birodalmába.

            Süt a nap, a fákon ugrándoznak, repdesnek és csicseregnek a madarak.

            A megnyílt kriptaajtóból hideg lehellet csap arcunkba és meglibben tőle a kicsiny gyertya sárga lángocskája, amelyet ősz, nagyszakállú szerzetes-vezetőnk ad kezünkbe.

            Megindulunk lefelé a lépcsőn.

            Ki ne borzadna meg arra a gondolatra, hogy ezek a sötét, földalatti folyosók és üregek, amelyekbe imbolygó, gyönge fényt vet a gyertyák riadt lángja, ezer kilométer hosszúságban szövik keresztül-kasul az Örök Város földalatti területét? Annyi bizonyos, hogy nem volna jó eltévedni bennük.

            - A hely, ahol állasz, szent!...

            A vezető tört németséggel magyarázza az őskeresztények életét a keresztényüldözések napjait, az ősi római temetkezési szokásokat, az első pápák működését a katakombák világában, amelynek sötétségét Krisztus szeretete sugározta be lelketderítő fénnyel.

            Az arcok meghatottan rándulnak, a kezekben reszket a gyertya.

            Magunk elé képzeljük az őskeresztények temetését... Mormoló imádság. Vontatott, halk ének hallatszik messziről. Az egyik fordulónál apró csillagpontokként tűnnek fel a lassan lépkedők mécsesei. Négyen hozzák a halottat, ruhákba leplekbe takarva. Elhelyezik a falba vájt koporsónyi üregbe. Gyászszertartás. Valamennyien letérdelnek és imádkoznak mélységes csendben. Csak a mécsek és gyertyák sercegnek... - Elképzeljük Szent Péter apostolt és az első papokat, amint buzdítják és vigasztalják a halálra ítélteket... - Látjuk magunk előtt a rémült menekülést, mikor - nem tisztelve a temetkezési helyeket védelmező római törvényt - katonák törnek be a katakombákba. Kezükben sistereg a fáklya, villog a fegyver. Menetelnek, menetelnek. A fáklyák kialszanak, a folyosóknak, üregeknek pedig se vége, se hossza. A katonák megállnak, visszafordulnak. Nedves, áthatolhatatlan sötétség mindenütt. Jobbra-balra halottak, halottak és halottak...

            Róma negyvenhárom katakombájában körülbelül ötmillió halott pihen.

            A sírüregekben sokhelyt porladó csontokat, koponyákat látunk. A pápák sírhelyei egymás fölött. Mindenütt feliratok, képek, ábrák. Galamb az olajággal. A jó Pásztor, Krisztus a hallal az utolsó vacsora. Latin írások, régi római edények és szobortöredékek. Szent Cecília sírja. Kis beugró kápolnák kőoltárokkal.

            A falak szimbolikus ábrái és feliratai mind érthetőek számunkra. Az azóta elröppent kétezer évet áthidalja a hitnek és hagyománynak megszakíthatatlan folytonossága. Csaknem az egész katolikus dogmatikát ott találhatjuk a katakombák falán. És ábrán, íráson mindenütt a legelső főpap: Péter, Péter és mindenütt Péter!

            A történelem mélységeiben, a hit nagyszerűségében, a hősiesség fenségében megfürödve, fáradtan és sápadt arccal, de feledhetetlen élménnyel és emlékkel gazdagodva kerültünk fel másfél órai bolyongás után a napsugárra, amelyben ujjongva énekeltek a madarak...

*

            Visszafelé haladva, megtekintettük a Quo Vadis-kápolnát, Sz. Sixtus-pápa templomát, Caracalla termáit, Nagy Konstantin diadalívét, a Fórumot, a régi császári paloták romjait és a Colosseumot.           Az utóbbiakat csak futólag, mert tudtuk, hogy még visszatérünk hozzájuk.

            Autóbuszokon jókora körsétákat végezve, érkeztünk meg a lateráni bazilikához. A szépséges templom homlokzatán Krisztus szobra látható, körülötte tizennégy szent óriási faragott mása. A búcsúimák elvégzése után - ezzel be is fejeztük a négy bazilikában sorra végzendő búcsúimádságokat - megnéztük Michelangelo főhajó-mennyezetét, a padozat XV. századból való remek mozaikját és a legnagyobb római orgonát. A bazilika jobboldali oldalfalában pillantottuk meg II. Szilveszter pápa emlékrelifjét, amelyet a magyar milléniumi esztendőben állíttatott Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok a magyar szent koronát küldő pápa emlékére. A lateráni bazilikából a Santa Croce GerusalemmeScala Santa megtekintésére is jutott idő. A Scala Santa huszonnyolc tyrusi márványlépcső, amelyen - a hagyomány szerint - Krisztust a megostoroztatás után levezették.

            A nap már lenyugodott. Az alkony szürkesége mind vastagabban és vastagabban terült szét a városon. Az ablakok, utcalámpák kigyulladtak. A hat óriási autóbusz, amely rendelkezésünkre állott, mindenkit hazaröpített szállodájához.

*

            Máris félek, hogy túlságosan sok szuperlativuszt használtam eddigi írásomban. A szép, szépséges, nagyszerű, gyönyörű, csodálatos és más hasonló kifejezések csak úgy ömlenek az ember tolla alól. És ugyanakkor érezni kell, hogy mennyire szürke, semmitmondó szavak ezek,menyire nem fejezik ki a lélek igazi elragadtatásának ünnepélyes, megindító, nagy tartalmát.

            Milyen szót találjak hát akkor arra a felséges éjszakára, amikor zarándokcsapatunk néhány tagjával ott állottam a reflektortól megvilágított, holdsugártól szelíden befutott Colosseum közepén?... Colosseum és holdfény? ... - biggyeszti le száját a közhelyeket nem szerető olvasó. Néhány héttel, vagy akár nappal ezelőtt bizonyára én is úgy tettem volna. De milyen nagyszerű, újszerű volt felfedeznem azt, hogy néha a közhelyeknek is van igazságuk. Hogy az elcsépelt, sokat hallott szép is lehet szép, amikor személyesen, az élmény eleven, meleg, lüktető húsába öltözve találkozunk vele. Mint ahogy a giccses, túlszínezett, ízléstelen itáliai levelezőlapok unalomig ismert ciprusos tájait is elragadtatva ismertem fel és üdvözöltem, mikor először pillantottam rájuk a valóságban.

            - Hol állott a császári páholy? - kérdezi valaki elfogódottan és suttogva, mert hangosan beszélni nem mer az ünnepélyes éjszaka csendjében.

            - Ott, - mutat a vezető a sötéten feltornyosuló hatalmas falakra.

            - Hol voltak a vadállatok? Hol jöttek ki? - kérdés kérdés után tolakodik a szájakra...

            Örökké hálás lélekkel köszönöm a sorsnak azokat a pillanatokat, amelyeket mindenkitől félrehúzódva, egyedül tölthettem a Colosseum gigászi, csöndes kövei között... Túlságosan fűtött, regényes fantázia sem kellett ahhoz, hogy egyszeriben megelevenedjék előttem a Colosseum. Hogy ezer fáklyától legyen világos és vakító. Hogy lássam a hatalmas római méltóságokat bevonulni római díszhelyeikre. Hogy lássam a zajló, tolakodó tömeget, amint izgatott tapssal várja, követeli a véres látványosságokat. Gladiátorok viaskodnak közvetlenül előttem.

            Pollice verso: - a hüvelykujjak lefelé fordulnak.

            Keresztény tömegek énekelnek. Arcuk ég, szemük lángol... Még néhány pillanat és itt a biztos halál...

            A Colosseum körporondjának közepén nagy fakereszt áll. Mussolini állíttatta és hirdeti, hogy a mártírok ezrei a kereszténység szent helyévé avatták ezt a helyet.

            Szerettem volna kivallatni a holdat, amely éppen olyan némán, mindentlátón és titokzatosan suhant el a Colosseum kövei fölött, mint kétezer évvel ezelőtt. Mindent tud, de hallgat. Mindent látott, de nem beszél. Csak világít, hogy rejtelmes éjszakában láss te magad, ha van szemed látni a láthatatlant.

            Félkettőkor váltunk el egymástól, hogy alhassunk még valamit a másnapi nagy nap, a pápai fogadtatás napja előtt.

 

VI.

BOLYONGÁS A VATIKÁNBAN

 

            Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerin tett „zarándoklat" lényegéhez tartoznak, hogy - úgy érzem - megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem hallgathatom el, mert - úgy vettem észre - útitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessek a Szent Péter sírja mellett.

            Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggáavatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.

            Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kíváncsi. Úgy lptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök fala között, mint a messze Erdély „barbár", de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol" most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyet beszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.

            ... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam a szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdíthatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.

            Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.

            Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falak árnyait szemléltem, - hosszú idő óta először - végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

*

            Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba és képtárba.

            Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépséget, gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.

            Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba esett.

            Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V. Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkű festő, a Quattrocento illatos virága, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek!... Reprodukciók után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.

            Hát még a Cappella Sistina, IV. Sixtus pápa híres kápolnája. Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit, Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan mertem felnézni Michelangelo „Utolsó Ítélet"-ére. Hét esztendeig festette a művész ezt a képet, de azt hiszem ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom nélkül... A mennyezetfestések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még egyszer életemben a Cappela Sistinába.

            Tovább.

            Raffael stanzái: Az athéni iskola, a Disputa, Heliodorus, A bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabadítja, Borgó égése, A milviusi csata. Mennyi tudás, mennyi művészet, mennyi Pazar pompa, mennyi örök kincs!... Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Biga termébe: lenyűgözve állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó, ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet... A görög kereszt terme, a sala delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Chiaramonti: itt van a csodálatos Nilus-szobor.

            A Belvedere gömbölyű udvara.

            Higgye el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a Laokoon-csoporttal... Ó, szépséges belvederei Apollo.

            Tovább.

            Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt... Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, museo dei candelabri, a térképek galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség a másik után.

            Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók. Még így is megrendítően szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a londoni South Kentingion-múzeumban vannak.

            Tovább!... Az új vatikáni képtár.

            Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Foligno, Urunk színeváltozása.

            ... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkoztunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt hogy a Szentatya elé járuljunk.

 

VII.

A SZENTATYA SZÍNE ELŐTT

 

            Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtónállók, akiknek festői, érdekes, sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruhában, a nőkön hosszú-ujjú, zárt ruha és fekete fátyol.

            Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bíbortrónusú „Sala ducale"-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyíltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásbanyíló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.

            Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy bíborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről-teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez - mondották - nagy kitüntetés is igen ritka dolog.

            Izgatott várakozás közben telik el a félóra. Megjelenik Juga dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenketten megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és az éljenzés.

            Hirtelen félrehúzódik az egyik oldalajtó bíborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.

            Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant"Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kíséretében.

            Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.

            Letérdelünk.

            A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat. A Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.

            - Bene, bene... - mondja a Szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.

            Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíborfüggönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező szűnni nem akaró „éljen!" A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.

            A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:

            - Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó?Meddig maradnak?

            Később megkérdezi:

            - Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák élete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?

            Dr Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.

            A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.

            A pápa csakugyan felmegy a bíbortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik özelebb állnak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél három.

            Halkan, alig hallhatóan kezdi beszédét. Elmondja, hogy ilyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az Ő hívó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.

            Hangja mindinkább megerősödik.

            - Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem. Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszíttessem és életet adjak nektek". Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus - kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni Őbenne. Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szívünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szívemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.

            A Szentatya szájáról folyamatosan, gömbölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak. Fölemelt, most ár erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:

            - Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.

            A szokatlanul hosszú, húszperces beszéd véget ért.

            - Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! - Így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.

            Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az Ő áldásában.

            A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hulllámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.

            A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De mégegyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.

            - Éljen! Éljen! - kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.

            (...)*

IX.

„VEDI NAPOLI...!"

POMPEI ROMJAI KÖZÖTT

 

            A „Mostra della Rivoluzione Fascista" megtekintése egyúttal búcsú is volt Rómától azok számára, akik a vasárnapot már nem töltötték az örök városban, hanem résztvettek a Nápolyba rendezett kitűnő kiránduláson.

            Reggel félkilenc tájban indultunk a Róma-Nápoly között sűrűn közlekedő gyorsvonattal. Körülbelül százan lehettünk, valamennyien vidámak és hangosak. Az ég enyhe, általános borúja éppen jó volt arra, hogy ne legyen elviselhetetlen a hőség. Alig hagyta el vonatunk a római állomást, máris hangos magyar ének töltötte meg a vagonokat. A társaság legnagyobb része már tűrhetően beszélt, gagyogott olaszul: öt-hat nap alatt egész csinos szótár és nyelvtan ragadt az erdélyi magyarokra. Az ének szüneteiben állandó tréfás olasz beszélgetések folytak az útitársak között.

            Az általános, csapongó jókedv csak akkor hagyott alább, amikor kényelmes két különvagonunk ostrom alá került valamelyik állomáson. A többi kocsik mind zsúfoltak voltak. Az újabb felszállók rávetették hát magukat az erdélyiek kocsijaira. A folyosók egyszerre megteltek olaszokkal. Férfiak, nők, rongyosak és elegánsak, mindenféle népség. Kiabáltak, handabandáztak és helyet követeltek. Mi bezártuk a fülkeajtókat és belülről tartottuk magunkat.

            -  Minden hely foglalt!

            - Magyar karaván! - ordítoztuk mi is, de hiába. A kalauz riadtan menekült az igazságtevés nehéz és veszedelmesnek látszó szerepe elől.

            A fülkeajtó engedett a túlerőnek s egy izzadt, széles képpel vigyorgó olasz furakodott be rajta. Tiltakozó lármánk ellenére felrakta csomagját a tartóba, őmaga pedig helyet foglalt.

            - Most már mit csináljunk? - mondtam. - Hagyjuk!

            De akkorra már a többiek is tolakodtak befelé.

            Be is jöttek volna, ha újdonsült olasz fülketársunk már bent nem lett volna. Hirtelen a i pártunkra állott. Látni kellett, hogyan lármázott. Egészen belevörösödött. Szájából csak úgy ömlöttek a szidalmak tolakodó honfitársai felé:

            - Ez különvonat! -ordította olaszul, - itt senkinek sincs hely! Nem szégyenlik magukat? Takarodjanak!

            Parázs veszekedés lett, de a jó olaszok eltakarodtak. Csak először befurakodott barátunk maradt velünk. Jóleső mosolygással nyugtázta köszönő szavainkat a nekünk nyújtott védelemért, kényelembe helyezkedett és két perc múlva hangos horkolással tetézte a vonat zakatolását.

*

            Vedi Napoli e poi muori! (Nézd meg Nápolyt s meghalhatsz!) - mondja kissé túlzott önérzettel a nápolyi közmondás.

            A különböző jellegű olasz városok után - kettő sincs közöttük hasonló - ismét újdonsággal találkoztunk. Nápoly semmiféle más városhoz, más vidékhez nem hasonlít, csak önmagához. A kultúrában, történelemben, művészetben, régiségben gazdag Firenze és Róma után mennyire más szépség ez! A természetnek, a sugárzó délszaki tájnak, a tárt horizontnak, a ragyogó égnek, a végnélküli tengernek, a határtalan szabadságnak, modern kényelemnek és ősi, álmatag délolasz lustaságnak szépsége ez! Még a közelben ugyancsak füstölgő, rettegett Vezúv sem tud félelmes külsőt ölteni: habosfehéren, fellegszerűen bodrozó füstje inkább kedélyes és álomszerű, lejtős körvonala finoman könnyed, széprajzú és elegáns.

            - No itt is lehetne élni! - mondott ítéletet Nápolyról egyik háromszéki útitársunk.

            A bőséges, ízletes ebéd után autókra ültünk és valósággal repültünk a sima, egyenes, gyönyörű autóúton Pompei felé. Jobbra-balra villák szegélyezik az utat, kertek, narancsligetek, szőlők díszítik a paradicsomi tájat. Hol szemben, hol baloldalt állandóan bodrozódik a kék Vezúv szürkefehér, hajladozó füstje. Cicerónénk széles jókedvében van. Egyre-másra énekli a nápolyi népdalokat.

            Szép szerpentin-utas parkból a Porta Maximá-n keresztül lépünk be a néma, elátkozott városba, Pompeibe. Íme, előttünk áll a gazdag római város kétezeréves csontváza: egyformán szürke, barna romok.

            Szabályos keskeny utcák járdákkal. Az utak lávakövekkel kirakva. A felásott csatornákban az ősi vízvezetékhálózat ólomcsövei látszanak. Érdekes lakóházak: némelyik csaknem egészen épen maradt. A tágas átriumok közepén négyszögletes csinos medence. Templomok, szép szobrok, oltárok, érdekes freskók. Különös „Pompei-vörös" falsávok, freskókeretek.

            Lám, a nagy fórum!

            Milyen üres!

            Újra utcák, házak. A tragikus költő és Cornelius Rufus házai. A bazilika. Üzletek: pékműhely, malom, csapszék. A nagy nyilvános fürdő. Házak kettős fallal: központi légfűtéssel. A házak mögött csinos kis kertek szobrocskákkal, rózsával futtatott csinos loggiákkal. A nagy színház romjai.        

            Lábunk kísértetiesen kong a lávaköveken. A cicerone rekedt hangja ijesztő...

            Hol vagytok, elegáns, üdülő római nemesek? Hol vagytok, kacér hölgyek? Hová lettetek, rabszolgák? Hová tűntetek, pajzsos, sisakos katonák?... Holttesteitek, csontjaitok egy része a múzeumban, más része a romok között, a kiásott, elhordott hamu és törmelék között.

            Kétezer év múlva erdélyi magyar karaván topog-kopog végig utcáitokon, a kihalt, rémséges utcákon. Az olasz cicerone németül magyaráz. Balkéz felől pedig fehér füstoszlopot enged a csalárd nyugalmú, megbízhatatlan, ravasz hegy: a Vesuvio.

*

            Csaknem erőszakosan kellett magunkat visszaráznunk a jelenbe: a való életbe.

            Vissza Nápolyba!

            A társaság nagy része elment megnézni a világhírű akváriumot, amely az egész világon páratlanul áll. Mások autókárokon a várost mentek megtekinteni. Ismét mások apró bárkákba szállottak és kimentek a tengerre.

            - Jaj, nagy zöld, ólmos víz. Tenger! Félünk tőled.

            Elhagytuk a mólót és kimentünk a nyílt tengerre. Víz, amelynek nincs határa. A láthatáron apró gőzösök, bárkák, vitorlások, mind mozdulatlanul vesztegelnek: látszólag semmi sem mozdul a végtelen nyugalomban. Csak a sárszínű óriási víz bugyborékol, hullámzik, forr és morog állandóan, egyhangúan. Milyen más már itt is a tenger, mint bent a kikötőben! Valósággal elszédülünk a határtalanság borzasztó emberfeletti érzésében. Milyen játékszer már itt is parányi dióhéj-sajkánk, amelyet lassú, egyenletes csapásokkal hajt előre gyorsbeszédű, öreg evezősünk.

            - Erős a hullámzás! Vissza kell térnünk! - mondja.

            Amint visszafelé siklunk a festői kikötőbe, ahonnan a Castello Maschio Angioino fekete falai zordonan pillantanak alá, - alig tudunk félremenekülni egy hatalmas óceánjáró elől. Látszólag nyugodtan szeli a vizet, de hullámaitól csónakunk majd hogy fel nem borul.

            - Ausztráliába megy! - mondja evezősünk.

            Sóvárogva nézünk utána.

*

            Autótaxival alkuszunk. Külön program. Beszáguldjuk vacsora előtt az egész Nápolyt.

            Érdekes kikötőnegyedek. Szegényes vidékek. Pompás, hatalmas világvárosi utcák. Minden egyenes, tágas modern. Sokemeletes házak, lapos fedelekkel. Szépséges tengerparti sétányok, nagy parkolt pálmákkal, ciprusokkal és remek píneákkal.

            Végig a Piazza Margellán! Fel a Parco della Rimembranzához, a kilátóhoz. Felejthetetlen szépségek!

            Egyik oldalon Nápoly! A másik oldalon a messzi, távolból égszínkéken csillogó tenger. Nissida és Ischia szigetei. Hajók. Távolabb Capri csalogató körvonalai. Valóságos édenkerti táj. A felhők meghasadtak ebben a pillanatban és a gyönyörű arany napfény zuhogva ömlött a kék vízbe!

            Miért nem lehetett dobbantani akkor és azt mondani makacsul:

            - Én itt maradok!

            Miért kellett eljönni onnan?

 

X.

RÓMAI EPIZÓD

 

            Még egy pillantást vetettünk a kéklő Caprira, a sugárzó tengerre, a csillogó Sorrentóra, aztán beültünk autónkba:

            - Ferrovia!... Gyerünk az állomásra!

            A vasúti étkezdében már várt a friss forró vacsora. Mikor végignéztem a sok farkasétvággyal étkező emberen, a perc alatt kiürült tányérokon, eszembe jutott: néhány nappal ezelőtt az első olasz vendéglőben milyen ímmel-ámmal, milyen bizalmatlanul és gyanakodva nyúltak kedves honfitársaim az igazán kitűnő talián ételekhez: „Vajjon nem olajos? Jaj én ilyent nem tudok enni" stb. Alig pár nap múlva pedig kinek jut eszébe a főzés titkait fürkészni? Eszik mindenki jó étvággyal és csillogó szemmel.

            Vacsora után felültünk a vonatra és indultunk vissza Rómába.

            Hamarosan besötétedett. A Vezúv mellett haladt el vonatunk. Az öreg tűzhányó egyik oldalán, mint világító arany gyöngysor, lámpák csillogtak hosszú sorban, egészen fel a kráterig. A csúcsig vivő drótkötélpálya kivilágított útja volt az, amely kedvesen és érdekesen vibrált, csillámlott az esti sötétben. Annál ijesztőbb volt közvetlenül felette az  a halványvörös tűzderengés, amely a Vezúv füstjének éjente fenyegetően világító oszlopát jelezte.

            Mind halványabb lett a fény, mind kisebb lett a Vezúv. Csakhamar eltűnt.

            Éjfélre Rómába érkeztünk.

*

            Nem közérdekű az alábbi epizód, de mindenesetre tanulságos. Akik arra számítanak, hogy társasutazáson vesznek részt a jövőben, okvetlenül vonják le az üdvös tanulságot.

            Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka, éjfélkor értünk vissza Rómába, ahonnan viszont már kora reggel, hét órakor indult vonatuk Velence felé... Legalább öt órát alhatom, - gondoltam és fáradt, nagyon fáradt tagjaim előre örvendtek a párnák puhaságának. Szállásom nem lévén messze a Termini állomástól, gyalog eredtem útnak. Alig indulok neki, hogy átvágjak a kavargó villamosok és autók tömkelegén, amikor magyarul kiáltoz valaki a hátam mögött.

            - Szerkesztő úr! Várjon, az Istenért!...

            Egyik útitársunk volt. Középkorú hölgy Erdély belsejéből.

            - Mi baj van, nagyságos asszonyom? - kérdeztem részvéttel.

            - Kiszálltunk a vonatból. Akikkel együtt jöttem Nápolyból, pillanat alatt eltűntek itt az állomás forgatagában. Egyedül maradtam és nem tudok hazamenni.

            Szánalmas volt a szegény, sápadt, megijedt hölgy, amint zsebkendőjét kisírt szeme elé tartva állott a hullámzó embertömeg közepette. Kisebbnek hittem a bajt, mint amilyen volt, mert készségesen ajánlkoztam:

            - Majd én hazaviszem, nagyságos asszonyom, hol lakik?

            - Nem tudom.

            - Milyen szállodában? Milyen utcán?

            - Nem tudom.

            - Kérem, ilyet ne tessék mondani, az nem lehet. Mikor megérkeztünk Rómába, mindenkivel felírattuk a szállodája nevét és pontos címét... Hol a cédula?

            - Elveszítettem.

            - Tessék mégegyszer megnézi a kézitáskájában, zsebekben!...

            Kereste szegény, kereste nagy ijedten, de bizony nem találta. Most mit csináljunk? Eszembe jutott vagy nyolc a tizenkét római szálló közül, amelyekben laktunk. Mindjárt mondtam is az első nevét.

            - Nem az?

            - Persze, hogy az! - mondta honfitársnőm nagy örömmel, - mehetünk.

            Villamosra ültünk és elindultunk. Átszálltunk, tovább mentünk. Kicsit lassabban ment a dolog, mert nekem is lépten-nyomon érdeklődnöm kellett. Végre megérkeztünk a nagy szálloda elé.

            - Á, ez nem az, nem is hasonlít! - mondta a hölgy siránkozva.

            - Szerettem volna erélyesen „megcirógatni", de igyekeztem továbbra is udvarias maradni. Előre bevallom, hogy - tekintve kimerültségemet és a késő éjszakai időt - nem sokáig sikerült.

            Előálltam hát a második szállónévvel: Florida!

            - Egészen biztosan az! - kiáltott ujjongva éjszakai sétatársam. - Határozottan emlékszem.

            - De csak akkor menjünk, ha egészen biztos benne, mert nagyon messze van.

            - Biztos, mint a halál!

            Ez megnyugtatott. (Most már jobban megnyugtatna, ha a halál volna olyan biztos mint ahogy az a hölgy ott lakott.) Autóbuszra ültünk, sokáig mentünk. Kiszálltunk. Már el is indultunk a Trinita dei Monti sok lépcsőjén felfelé, amikor megkérdeztem:

            - Ugye, fehér márványlépcsőn lefelé kell menni a hegytetőn nyíló kapuból?

            Véletlenül ismertem tudniillik a Florida szállodát.

            - Dehogy kérem! Én fent lakom a harmadik emeleten!

            - Stop! Álljunk meg!

            Olyan dühös lettem, hogy ha véletlenül vonaton vagyunk, meghúzom a vészféket.

            Hogyan lehet valaki ennyire könnyelmű - tört ki belőlem az elkeseredett indulat. - Semmire sem emlékezni! Sem környezetre, sem utcára, semmire! Mégis csak sok.

            Őnagysága elkezdett sírni.

            - Kérem, ne sírjon még ráadásul, mert itt hagyom! Most jöjjön velem abba a szállodába, ahol én lakom. Ott lakik három hölgy is, felzörgetem és megkérem őket, hogy adjanak szállást önnek reggelig. Rendben?

            - Nem lehet.

            - Miért?

            - Mert reggel korán elutazunk és nekem még minden holmim szerteszét van dobálva a szállodámban.

            Beláttam, hogy igaza van. Lábam reszketett már a kimerültségtől, kabátomon foltokban ütött át a verejték.

            - Gyerünk.

            Elhatároztam, hogy - ha kell - sorbajárom az összes római szállodákat. Alfabetikus sorrendben. Azért önzően mégis úgy indultam, hogy lehetőleg közelebb legyek saját szállásomhoz. Mikor a dei due Marcelli sarkán megpillantotta útitársnőm a fehér alagutat, szinte sikoltva kiáltott fel:

            - Itt lakom az alagút mellett! Biztosan tudom. Az alagúttól balra az első utca.

            Végigjártuk au első, második, harmadik utcát. A szálloda nem volt.

            - Biztosan az alagút túlsó felén van - mondta sírástól fuldokolva.

            Átmentünk a félkilométernél hosszabb alagúton. Előttünk állt a fasiszta kiállítás palotája.

            - Mégis a másik oldalon van, - sóhajtott a hölgy. - Mikor tegnapelőtt eltévedtem, a rendőr átküldött az alagúton...

            Szó nélkül megfordultam és rohantam visszafelé. Az asszony utánam. Hangosan sírt és félkezével fogta a kabátom szárát, hogy meg ne szökhessem. A járókelők megálltak, úgy bámultak utánunk.

            - Gyerünk a jobboldali utcákba! - adtam ki a parancsot röviden.

            Mindjárt az első utcában volt egy hotel: Albergo Belvedere.

            - Ez az?

            - Nem. Nem is hasonlít!

            De egy belső hang azt súgta nekem, hogy jó helyen járunk.

            - Tessék bemenni és körülnézni!

            - Hogyne! Hogy azalatt ön megszökjék! Biztos hogy nem itt lakom!...

            - Tessék bemenni és felmenni! - bömböltem magamból kikelve. - Becsületszavamra mondom, hogy öt percet várok itt, nem megyek el.

            A hölgy bement. Nekidőltem a falnak. Majdnem aludtam, amikor megrázták a karomat. Az útitársnő volt:

            - Itt lakom! - jelentette széles nevetéssel, - már a rendőrségen is kerestettek. Köszönöm a jóságát.

            - Kérem, kötelességem volt, - mondtam félálomban és botorkáltam hazafelé. Valahol egy toronyóra hármat ütött.

            Otthon ruhástól estem az ágyra, úgy aludtam három óra hosszat.

            Reggel hétkor valamennyien az állomáson voltunk. Csomagjainkat autokárok vitték díjtalanul a vonatig.

            Éjszakai sétatársnőm is ott volt már. Rajta is látszott a fáradtság. Odamentem hozzá, néhány  szóval bocsánatot kértem éjszakai ingerültségemért. Ő viszont hálálkodott. És megkért, hogy az esetet ne mondjam el senkinek.

            Nem is mondom el senkinek, csak annak a pár embernek, aki véletlenül elolvassa cikkemet s aki bizonyára fontos társasutazási tanulsággal gyarapodik általa.

            Beszállás!...

            Lassan elindult a vonat.

            ... Isten veled Termini!... Isten veled, gyönyörű Örökváros!

            Mikor kifutottunk az üvegfedél alól, messziről megpillantottuk még egyszer a Szent Péter templom kupoláját.

            Homályos lett a szemem és a szívem olyan nehéz!... De valami távoli különös hang, valami belső sugallat azt mondta, hogy viszontlátom még a Várost, ahová minden út vezet...

XI.

PILLANATFELVÉTELEK

 

            Tehát elbúcsúztunk Rómától.

            - Tram-ta-ta, tram-ta-ta... megint zakatolt velünk a vonat. Vitte a magyar karavánt Pádova felé, ahol - sokak kívánságára és közmegegyezésre - párórás megállót iktatott programba a rendezőség.

            Az út hosszú volt: reggeltől estig utaztunk.

            Hogy elverjem az út unalmát, apróbb útiélményeket, villanó észrevételeket jegyeztem útinoteszemben.

            Engedje meg most a kedves olvasó, hogy néhány lapocskát ideiktassak jegyzeteimből: talán nem lesznek túlságosan unalmasak. Felületes, könnyű apróságok, amolyan újságírói pillanatfelvételek.

            Lehetetlen észre nem venni: mennyire hasonlít az olasz fajta az ókirálysági románhoz. Jugoszlávia ismeretlen arcú, fekete, nyírtbajuszú, félelmes, szinte barbár arcai után régi ismerősként áll elénk az olasz ábrázat. A nők arcán ugyanaz a vonás, ugyanaz a festés. Ugyanazok a borotvált, púderos katonatisztek. De nemcsak az arcok karaktere hasonló, hanem a temperamentum is: ugyanazok a gesztusok, ugyanaz az éneklő, nőknél sipító hanghordozás. Mindehhez hozzájárul még a két nyelv kísérteties hasonlósága...

            Különbség körülbelül ugyanaz, ami a két nyelv között van. Az olasz ember dallamosabb, sikkesebb, simább, élénkebb és vidámabb. Gesztusai gömbölyűbbek és színészibbek. A román vérbe némi szláv lomhaság is keveredett. Az olasz bohémebb is, pillanatok alatt feledő, megbocsátó: egészen a perc hangulatának embere.

            A románban a fiatal népek lázas tettvágya és kultúrszomja ég: az olasz embernek évszázadok kultúrája ad öntudatlan, átöröklött műveltséget, előkelőséget és patinát.

*

            - Olcsó János! Olcsó János!

            Ezt hallottuk minden városban, ahová csak megérkeztünk. Az olasz árusok kiabálják, mihelyt észreveszik, hogy magyar van a közelben. Még hozzá egész tűrhető magyar kiejtéssel.

            Az olasz utcai árus olyan tipikus jelenség, hogy külön kell róla beszélnünk.

            Jaj neked, szerencsétlen idegen, akit nem tanítottak ki jó előre: hogyan kell bánnod a lármázó, fürge, kézzel-lábbal magyarázó, erőszakos utcai árusok hadával. Pillanat alatt körülvesznek, csicseregnek, kiabálnak, handabandáznak. Mindenét kicsomagolja az árus, eléd guggol az utcán és kirakja kacatjait a kövezetre, hogy nem tudsz továbbmenni. Ez alatt a másik már a karodat rángatja, hogy figyelj reá, mert ő öten centesimoval olcsóbb árat mondott, mint a kollegája. A harmadik egyszerűen a zsebedbe gyömöszöli portékáját, aztán élénken, sőt zajosan követeli, hogy amit megvettél, fizesd ki... Ha tapasztalatlan vagy, elveszíted fejedet megijedsz a nagy lármától és csakugyan fizetsz, sőt - cipelheted a sok értéktelen lim-lomot, amit a nyakadba sóztak. Viszont, ha tapasztalt vagy és kiszabadulsz: a kedves árus taliánok rögtön összefognak ellened és kórusban küldik utánad a szitkot, annyi baj legyen, azért ők nem haragszanak komolyan...

*

            Az első alkalommal Velencébe érkezve, alkudni kezdtem egy vendéglői levelezőlapárussal. Hat lírát kért egy csomagocska fényképért. Kettőt ígértem. Haragosan rántotta ki kezemből az albumot és hátat fordított. Visszamentem asztalomhoz, ahol többedmagammal ültem.

            Kis idő múlva megjelenik képeslapos barátunk az asztal mellett és titokzatosan hunyorgatva int nekem. Felállok, odamegyek hozzá.

            - Mi kell öreg? - kérdezem.

            Suttogva mondja:

            - Odaadom két líráért azt a csomagot, de a többi magyarnak mondja, hogy hatért vette! Jó?

*

            Hasonló másik kis eset Triesztben történt hazafelé menet. Azt a levelezőlap-köteget kínálta egy árus hét líráért, amelyet egyért vásároltunk mindenütt Itáliában.

            - Mennyi? - kérdezem tőle, mintha nem jól hallottam volna.

            - Sette líre... Hét líra, - mondja.

            - Öreg - figyelmeztetem, - mi már visszafelé jövünk, minket nem lehet becsapni.

            - Quattro líre... Négy líra, - feleli és vigyorog.

*

            Rómában töméntelen házaló szoborkereskedő van. Szentek kis gipsz-szobrait és klasszikus szobrok eléggé sikerült apró másolatát árulják mindenfelé, mégpedig elég olcsón: két-három lírába kerül darabja.

            Többször megbámultam azt a rendkívüli ügyességet, amellyel az egész szobor-állományt egyetlen hosszú, keskeny deszkára rakva, a fejükön egyensúlyozva hordozzák, anélkül, hogy kezükkel tartanák.

            - Mennyi keres naponta ezeken a szobrokon? - kérdeztem egy ilyen árust kíváncsiságból.

            - Száz, kétszáz lírát, - felelte készségesen.

            - Hát hányat ad el naponta, - faggattam tovább, módfelett álmélkodva a horribilis összegen.

            - Eladni nem igen szoktam...

            - Hanem?... - kérdeztem most ár nagyon kíváncsian.

            - Mindennap akad legalább egy idegen, aki az egész készletet leveri a fejemről, - mondta a világ legkomolyabb hangján.

            Mi sem természetesebb, mint hogy ettől kezdve ijedten menekültem félre a deszkát egyensúlyozó szoborárusok útjából.

*

            Ha megkérdezed az olasztól, merre kell menned valamely utcába, nagyon udvariasan igazít útba. Többnyire azt mondja, valamilyen irányba mutatva:

            - Sempre dritto...! Mindig csak egyenesen!

            Mikor aztán már nem tudsz tovább menni, mert nincs is út egyenesen, megint megszólítasz valakit, aki szintén azt mondja:

            - Sempre dritto!

            És egészen más irányba mutat, mint a másik. És így tovább. De azért végül mégiscsak odaérsz ahová akarsz.

            A taliánnak nem igen van fogalma az időről. Ha megkérdezed valamiről: „messze van?" - többnyire azt feleli.

            - No, no, cinque minuti... Dehogyis, csak öt perc.

            Ami azt jelenti, hogy futólépésben legalább háromnegyed órát kell kutyagolnod és kilóg a nyelved, mire odaérsz.

 

XII.

SZENT ANTAL VÁROSÁBAN

 

(...)

*

            Sajátságosan érdekes típus az olasz cicerone is.

            Nem beszélek most az öt nyelvet tökéletesen beszélő, intelligens idegen-vezetőkről, akik annyi intelligenciával és tudással magyaráznak, mintha egyetemi professzorok volnának. Ilyenek is vannak.

            De a legnagyobb rész az átlag: üresen csacsogó, fecsegő, sokbeszédű, élelmes svihák. De valamennyi roppant mulatságos. Arról, ahogyan megkörnyékezi az embert, ahogyan hízeleg, ahogyan tört, groteszk németséggel, vagy angolsággal - legtöbbször három-négy nyelv keverékén - magyaráz, tanulmányt lehetne írni.

            Képtárba mégy? Valahonnan előkerül, melléd áll és már bökdös is a képek felé:

            - Tiziano!

            Hiába mondod neki, hogy tudod, hogy nem kell, hogy oda van írva ökölnyi betűkkel a képek alá s te nem vagy vak, hiába: ő nem tágít.

            - Bassano! - bökdös tovább az orrod alá. Végül pedig bűbájos mosollyal nyújtja a markát a „megszolgált" keresetért:

            - Buon giorno, signore! - és hajlong, hajlong, hajlong.

*

            De elismeréssel kell ideírnom, hogy lopás egész utazásunk alatt egy sem történt. Napokig a vonaton hagytuk minden holminkat. Szállodákban szanaszét hevertek dolgaink. Csomagjainkat külön szállították ide-oda: egyetlen tűje el nem veszett senkinek, sehol a tíz nap alatt.

            Az olasz, ha csak lehet, túljár az idegen eszén, de soha nem lopja meg. Ez benne van az idegenforgalom fokozásának tízparancsolatában.

            Három órát töltöttünk Pádovában.

            Ó, Szent Antal kedves, ódon városa, nagydarab ittfelejtett középkor, árkádos, oszlopos, folyosós szűk utcácskák, patinás régi házacskák: be szeretnék hosszabban írni rólatok! Mint ahogy szerettem volna tovább is köztetek maradni!

            Ó, Giotto, te bűbájos angyali festő! A te aranyos, együgyű primitívséged milyen élő, milyen lüktető, milyen modern ma!

            Szent Antal ötkupolás nagy dómja: csupa szépség, csupa ereklye, csupa kincs. Minden a nagy, melegszívű franciskánus szent, szinte eleven közelségről beszél. A falakat óriási síkokban borítják a kisebb-nagyobb fogadalmi ajándékok.

            Szépséges park a város közepén. Kanális, mely Velencéig fut. A szűk utcákban ahol csaknem a falat dörzsölve éktelen csilingeléssel siklik el a villamos a háromszáz erdélyi zarándok teljesen megállította a forgalmat.

            Sajnos, Mantegna világhírű freskóira már nem jutott idő. Mennünk kellett tovább. Sebaj, majd ha legközelebb Pádovába jövünk!

 

XIII.

VELENCE

 

            Este tíz óra tájban érkezünk Velencébe.

            Az állomás közelében levő vendéglő és szálloda már régi jóismerősként fogadott bennünket. Mi is régi ismerősként üdvözöltük a zöld kanálisok átható, erős poshadt szagát, amely vastagon gomolyog és lebeg a lagúnák városa fölött.

            Megkaptuk szállodáinkat: kellemes, tágas szoba, jó ágy jutott mindenkinek. Az étteremben vacsoráztunk és pedig nem előlegezett bizalmatlansággal, mint mikor először voltunk Velencében, hanem farkasétvággyal és jóízűen.

            Vacsora után azt tanácsolja a jóakaratú vezetőség, hogy mindenki feküdjön le, mert reggel sok látnivaló, sok járnivaló lesz: szükséges lesz a pihent erőkre. Ám ezúttal senki sem fogadja meg a jótanácsot még a vezetőség sem. Ki is az az érzéketlen, kőszívű ember, aki egyetlen estét, egyetlen éjszakát tölt Velencében és elmegy aludni? Lehetséges-e így lebecsülni, így megcsúfolni az álmok márványvárosát?

            A társaság apró csoportokra oszlik. Nagy alkudozások indulnak a gondolásokkal. Jó olasz szokás szerint itt is háromszorosát kérik annak, ami jár.

            Ki tudna leírni egy éjszakai gondola utat a Canal Grandén? Nem írónak kellene lennie annak, aki megpróbálná, hanem finomujjú, angyali hegedűsnek. Távoli, halk, lágyan zsongó muzsikával lehetne talán egyedül kifejezni azt hogy micsoda Velence. Talán valami sejtelemszerűen halkká finomított hárfaszóból lehetne érezni a csipkefinomságú paloták hófehér reszketését a holdfényben és a vízben, a habok andalító locsogását a bizarr gondola körül és mindazt a káprázatos romantikát, amely valóságként veszi körül az emberi szívet a velencei éjszakában.

            Sokan megállapították már, hogy Velence szépsége csakugyan zenei. Mintha az egész város - különösen este - csupán díszlet volna valami levegőben zúgó, nem hallható, de mégis jelenlevő romantikus operához. Ha behúnyod szemedet, mintha hallanád is a zenét... Olyan szép, hogy lezárt pillád alá szökik a könny...

*

            Egy óra tájban tértünk vissza a gondolákkal. A Szent Márk-térig ost sem jutottunk el. Majd reggel!

            A társaság fáradtan, álmosan, de boldogan tért nyugovóra a különböző szállodákban.

            Engem azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiság démona. (Az ilyen nemes kíváncsiságnak talán nem is démona, hanem angyala van.) Egyik útitársam nagy furkósbotjával szereltem fel magam, úgy indultam el éjszakai csavargásomra.

            ... Azért is elmegyek a Szent Márk-térig, - tettem föl magamban. El is mentem.

            Ó, milyen más hatást tesz Velence így, ha gyalogszerrel taposunk végig a szűk kis utcákon. Nem is utcák azok, hanem utcadarabkák, húsz-harminclépésnyi sikátorok, amelyeket hidak és apró terecskék választanak el egymástól. Rendes értelemben vett utca sehol. Az utcákon nincs gyalogjáró, azaz gyalogjáró az egész kövezet mert Velencében nincsenek járművek: kocsi, autó, kerékpár hogyan is mehetne át a lépcsősen épített, íves gömbölyű, magas hidakon? Apró darabkákra van itt tépve a szárazföld s az utak erei minden kődobásnyira elmetszve.

            Eltévedek a sikátorok útvesztőjében.

            Megyek előre, megyek hátra. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Kanális kanális után. Híd híd után, tér tér után. Csupa-csupa ódon ház. szinte feketék a régiségtől.

            A hold fehéren süt.

            Iszonyú, természetellenes csönd van. Száz és száz méterre el lehet hallani egy-egy evező lágy csobbanását.

            Megállok, fülelek.

            Távolban rémes ordítás hasítja ketté a csendet. Megint csend. Közelebbről éles füttyszó. Megindulok, lépteim visszhangozva, fülsértő vadsággal konganak. Megállok megint, de a visszhang nem múlik el. A lépések kopognak, zengenek tovább. Hangos beszéd, kurjongatás is hallatszik. Két fekete árnyék közeledik: matrózok. Szemmel láthatóan részegek mert dülöngélnek, egymást lökdösik. Megmarkolom a furkósbotot és sietve tűnök el egy oldalsikátorban... Éppen idejében, mert a lökdösők dulakodásba kezdenek, úgy hallatszik. Hirtelen rettenetes, velőtrázó, vadállati ordítás ráz meg...

            Megértem, miért intettek óva Velencejárt barátaim attól, hogy éjszaka egyedül csavarogjak!...

            Nyirkos, rossz levegő, zsúfolt város amely semerre sem tud többé terjeszkedni, még csak fölfelé sem, mert a cölöpök nem bírnak el felhőkarcolókat. A zsúfoltságban valami ijesztő, beteg szaporaságot egymástfaló lázas emberi vegetációt érez meg a fantázia. Minden sarokban ott guggol a Halál és a Rothadás. Az egész fölött, mint sárga gázfelleg, terjeng a nehéz, miazmás atmoszféra a poshadt víz és erjedő szenny szagával.

            Ilyen Velence, ha a sikátorokból nézzük, éjszaka.

*

            Mégis kijutottam a Szent Márk-térre.

            Fölösleges elmondanom, hogy sokat vártam és még többet kaptam. Azt hiszem, mindenki így van „Európa szalonjá"-val.

            Leültem a Quadri kávéház előtt egy székre és néztem a holdfényben fürdő Szent Márk-teret. A holdsugarat visszacsillogó mozaikok, a gömbölyű kupola, a nyúlánk Campanile, az egész piazza és piazetta kimondhatatlanul édes harmóniába futottak össze nemcsak szemem előtt, hanem szemem mögött is: emlékeket megrögzítő agyamban és fáradt, ellágyult szívemben.

            Lementem a móló habfehér lépcsőin a vízig: ez már a tenger. Benne ring a hold. A bárkák és hajók száza szendereg - ahogyan Musset mondja -, mint halk kócsagsereg.

            A Szent György sziget éjszakai távolból néz és integet.

            A boldogság és mélabú különös keveréke küzdött bennem.

            Álltam és néztem.

            Egyedül voltam. Úgy éreztem: az egész alvó világon egyedül. A szépségek országában is egyedül.

            Hirtelen elindultam visszafelé. Elmentem a Rialto-hídig, ott vaporettora ültem s azzal mentem haza.

            Reggel négy óra volt...

            ... Másnap azután kitárult előttünk Velence. Nem untatom részletekkel az olvasót: a valóságot úgysem lehet leírni. Adatokat pedig akármelyik Baedeckerben bőven kaphat. Mindössze annyit, hogy napfényben megismertem a gőg, a hatalom, a féktelen teremtő gazdagság, kemény és ármánykodó politika, a vakmerő rablások mesés városát is.

            Különös Velence!

            Hogy uralkodik piktorain is! A Velencében leghatalmasabb Tintoretto, Veronese és Tizian mennyire nem hasonlít senki más olasz festőhöz! Ez a gondolat nélküli tisztán festői báj, a kompozíció, a vonalak és színek önmagáért való harmóniája...

            De átalakította Velence az építészeti stílusokat is. A dóm bizánci gömbölyűsége a Doge-palota furcsa, fordított gótikája, az Akadémia sokablakos reneszánsz pompája tökéletes egységbe olvad össze. Mindegyikben van valami, - nem vagyok építész, sem képzőművész tehát nem tudom: mi, - ami egy és ugyanaz: velencei.

*

            Megismertük a kis utcácskák lüktető nappali forgalmát is. Lézengenek, sétálnak, jönnek-mennek, veszekednek, kiabálnak, alkusznak, futnak, sietnek. A kis sikátorok pedig hemzsegnek és ontják, ontják az embert...

*

            Felmentünk a Campanile legtetejébe: feledhetetlen látvány!

            Lábunk előtt az öreg zeg-zugos Velence. Azontúl a kék nagy víz.

            Azon is túl hegylánc, amelynek tetejét hó borítja. Kisüt a nap és sugarat vetít a fehéren szikrázó, távoli ormokra.

            Panoráma, amilyent egy életben csak egyszer lehet látni.

            - Hol vagy most, Tizian? - kiáltottam fel majdnem én is, amint egykor Aretino elragadtatott levelében, amelyben Velence alkonyatát festi szavakkal.

            A száz mozaikkal csillogó dómból a Doge-palotába mentünk. Tintoretto. Az ötszázak terme. A sóhajok hídja, a fekete börtönök, a gyönyörű udvar, a Scala dei giganti: az óriások kecses hófehér márványlépcsője. Meglátogattuk a Museo delle belle arti-t is, Belllini, Vecellio, Pitati Bordone, Pellegrini, stb. És itt it Tintoretto, VEronese. Innen a bűbájos Frari-templomba mentünk. A sekrestye-kápolna szépséges Tizian-madonnája képével búcsúztunk el Velence művészetétől...

            Kimentünk a Lidóra.

            Láttunk fekete-ezüst, ünnepélyes gyászgondolát a Canal Grandén, amint borzalmas, halálos lassúsággal siklott előre. Láttunk esküvőt: három kis motorcsónakon ült a fiatal pár és a násznép: a rohanó kis gépek orrán hatalmas fehér csokor...

            Isten veled is, Velence!

            Délután négykor indulás...

 

XIV.

HAZAFELÉ

 

            Ezek után már nem sok feljegyezni valója akad a krónikásnak, aki igyekezett legalább megközelítő képet nyújtani a tíznapos kellemes, élményekben gazdag társasutazásról.

            Ismét előttünk állott a hosszú utazás hazafelé. Triesztben ismét kiszálltunk: a rendezőség soronkívüli kitűnő, meleg vacsorával kedveskedett egyik trieszti vendéglőben. Ismét jókora sétát tehettünk a szép kikötőben. Aztán nemsokára búcsút vettünk a tengertől és búcsút vettünk a szépséges Itáliától is. Búcsúztunk az olasz melegtől, a talián barátságtól és talián szavaktól, a festői csendőröktől és katonáktól, a pálmáktól, narancsligetektől és ciprusoktól. Csak az emlékeinktől nem búcsúztunk, amelyek kitartóan eljöttek velünk. Amelyek hamarosan elkezdik - ha lehetséges egyáltalán - még színesebbé varázsolni a valóságot. És nem búcsúztunk a vallási, művészi, kulturális gazdagodás lelkünkben maradó mély nyomaitól sem...

            A Karsztokon éjszaka jöttünk át. Korareggel a Balaton mellett robogott vonatunk: kint esett az eső, fújt a szél és zölden, haragosan nyargaltak a nagy Magyar Tenger tarajos hullámai. Reggel 9,55-kor érkeztünk a pesti Déli Pályaudvarra, ahol nagy tömeg közepette különféle előkelőségek is várakoztak érkezésünkre. Éjfélig voltunk Budapesten. Megtekintettük a nagy Nemzetközi Mintavásárt is. Kár, hogy az időjárás - amely egész eddigi utunk alatt pártunkon volt - hirtelen ellenünk fordult: egész nap úgy szakadt az eső, mintha vederből öntenék nyakunkba...

            Éjfélkor búcsúztunk a magyar fővárostól. Reggel Biharpüspökiben könnyűszerrel estünk át az udvarias vámvizsgálaton és nemsokára megérkeztünk oda, ahonnan tíz nappal azelőtt elindultunk. Frissen és vidáman indultunk; kissé fáradtan, de nem kevésbé vidáman érkeztünk. A nagyváradi pályaudvaron dr Fiedler István megyéspüspök és az Erdélyi Lapok munkatársai fogadták a hazaérkező zarándokokat.

            A tíz nap alatt összebarátkozott, szinte egyetlen nagy családdá alakult zarándokcsapat tagjai búcsúzkodtak egymástól. És búcsúzkodtak a zarándokút rendezőitől is. Soha sem hallottam annyi meghatott, őszinte köszönetet, amennyit a rendezők kaptak a gazdag, szép, simán eltelt, nagy munkával, de kitűnően megrendezett társasutazásért. Hazatértünk óta több mint két hét telt el. Ez alatt az idő alatt egész kis kötetre gyűlt azoknak a valóban szép, kedves leveleknek csomagja, amelyekben a zarándokutazás résztvevői mondanak meleg köszönetet az önzetlenül fáradozó rendezőségnek és az Erdélyi Lapoknak. Szalaggal összekötve állnak e levelek: a rendezőség elteszi emlékül valamennyit.

            Csaknem mindegyik levél azzal végződik:

            - Viszontlátásra az Erdélyi Lapok legközelebbi társasútján!

            Azt viszont a rendezőség megbízásából kell ideírnom, hogy a zarándokút résztvevőinek legnagyobb részét ugyancsak komoly elismerés illeti azért a figyelmességért, keresztényi türelemért, erős önfegyelmezésért, amelyet a fáradtságokban és olykor kényelmetlenségekben sem szűkölködő hosszú utazás alatt tanúsítottak. Az utasok udvariassága, egymás iránt való szivélyessége, türelme és a vezetőkkel szemben tanúsított engedelmes fegyelme nélkül a rendezőség minden fáradsága kárbaveszett volna.

*

            A krónikás tehát leteszi a tollat.

            Gyönyörűséggel írta e folytatásos közlemények gyakran elsietett, kissé felületes sorait, mert napról-napra futva írott cikkecskék elképzelése közben újra átélte a gyönyörű utazás minden feledhetetlen benyomását.

            Most pedig D"Annunzio Olaszországhoz írott ódájának kezdősoraival búcsúzik az ősi pogány és keresztény, csintalan és szent, bűbájos, édes és nagyszerű Itáliától: Üdvözlégy,

Ó, folytonos-újra-megifjúlt,
Világ színe, drága virága,
Föld fűszere és aromája:
Itália! Itália!

*) Néhány, ma esetleg félreérthető megfogalmazás miatt a szöveget rövidítettük. (Szerk.)

***

PERÉDI GYÖRGY

BOLDOGGÁAVATÁSI ÜNNEPSÉG A SZENT PÉTER BAZILIKÁBAN

 

            Róma, május 7. A szent Péter templom ünnepélyes nagy csendjét két nap óta ácsolás kopácsolás zaja veri fel: készítik az emelvényeket s az állóhelyeket elválasztó falakat a május 7-iki boldoggáavatási ünnepségre. Római papvezetőnk a következőket mondja:

            - Ötvenezer ember fog itt szorongani és extázisban éljenezni, amikor bevonul a pápa. A rend fenntartásához kellenek ezek a barrikádok, amelyek a két oldalhajót derékmagasságig  választják el.

            Az emelvények felállításával járó zaj a templom csodálatos akusztikája miatt nem hat be az oldalkápolnákba s nem zavarja a miséző papokat, ájtatoskodó emberek tömegeit.

            A Szent Péter sírja körül a kupolát tartó négy oszlop alá magas emelvényeket építenek. Hatalmas bársony és brokát drapériákat cipelnek emberek, amikkel az első padsorokat s az emelvényeket be fogják borítani.

            S mindez vasárnap délutánra készül Vincenza Gerosa boldoggáavatási ünnepségére.

            - A boldoggáavatás éppen olyan ritka dolog, mint a szenttéavatás. Most a Szent Év alkalmára többet összegyűjtöttek. Megérthető, hogy belépőjegyet próbál szerezni Róma minden notabilitása, a külföldi követségek s az örök város minden lakója, aki csak teheti.

            - A jegyet ingyen adják a Vatikánban - fejezi be informátorom - de jó helyet kapni nem olyan könnyű dolog.

            Dr. Bánáss László pápai kamarásnak köszönhetjük néhányan, hogy a templomnak egyik legjobb helyén, a Szent Péter sírjától jobbra eső emelvényen számozott ülőhelyre kaptunk jegyet, két méter magasságba. Előttünk vonult el a pápa ragyogó kíséretével és helyünkről tisztán láthattunk a főoltárra is.

            Bánáss László társasutazásunk mind a 307 tagjának szerzett belépőjegyet és ha még egy kis élelmesség is volt valakiben, hogy elég korán ment, nem engedte magát félretolni: teljes pompájában láthatta a pápa bevonulását, de a magas gyaloghintón bevonuló s áldást osztó pápát föltétlenül.

            A belépőjegyek 17⁴⁵ órára voltak kiállítva olasz, illetve közép-európai időszámítás szerint.

 

EMBERÁRADAT A BAZILIKA FELÉ

 

            Délután fél öt óra. Az autóbuszok öntik az emberek tömegét. Mint a hangyaboly, úgy feketéllik a bazilika előtti nagy tér, a lépcsők s a bejáratok előtti terasz az ünneplőbe öltözött emberek tömegétől. A lépcsők alján korridor, rajtuk csak három bejárat, amelynél a frakkos, rézkardos, háromszögű kalapos rendőrök állanak sorfalat. Autók, kocsik, hintók érkeznek frakkos, klakkos, fehérnyakkendős urakkal, fekete selyembe öltözött dámákkal. Fejükön, nyakukon fekete csipkekendő, amelynek árnyékából fehéren az elefántcsont ragyogásával világlik ki lesen az arc. Felemelő szépségű viselet ez a csipkekendő, amit előír a Vatikán a hölgyeknek a pápai fogadtatásokhoz is. Egy-egy világi kamarás siet át a téren, középkori jelmezben. Térdnadrág, a nyakán fehér krézli, vállán fekete bársonyköpeny. Valamennyien magasrangú emberek: grófok, hercegek, ősnemes családok sarjai. Érkezik a velünk jött Szent Vincés kedves nővérek csapata. Előttük szétnyílik a rendőrkordon, hogy mögöttünk a lehető leggyorsabban bezáruljon, mert rengeteg azoknak a száma, akik arra a szerencsére várakoznak, hátha sikerül besurranniok.

            Az omladozó felhők résein arany színekkel ragyog le a májusi nap. A kék ég és a napsugarak ragyogó drapériát vonnak a templom kupolája fölé amely Michelangelo remeke, épp úgy, mint kétoldalt félkörben az oszlopsorok. A siető embertömeg zajában nem hallatszik a két óriási szökőkút csobogása. A tér közepén álló 60 méteres obeliszk alatt pedig, amely Róma győzelmét hirdeti Egyiptom felett, a kegyszerárusok kínálják áruikat minden érkezőnek, a világ minden kéziárusának megszokott lármájával. Az oszlopon ez a diadalmas felírás: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat.

            Az alkonyatba hajló nap sugaraitól lángolva néznek ránk a Vatikán ablakai.

            A világ legnagyobb művészének lángelméje sugárzik mindenfelől s elvonja a zsibongó tömegről tekintetünket, amikor ötöt ver az óra s a Vatikán udvaráról katonazene indulója harsog be a térre. Jön a pápa katonasága, hogy bevonuljon a bazilikába. A tömeg sorfalat áll. A középső templomkapu felé kanyarodik a banda, utána néhányszáz nemes katona, nem túldíszes, de mégis festői egyenruhában. Sokat aligha gyakorlatoznak, mert némelyikük tokát, pocakot eresztett. Különös és feltűnő a puskák tartása. Nem szíjjal a vállon, nem is tenyérben a vállhoz támasztva, hanem vízszintesen, oldalt félkézben tartva hozzák a katonák puskájukat, mint a sétabotot. A csapat rövidesen eltűnik a bazilika középső ajtajában.

BENN A BAZILIKÁBAN

 

            A sárga jegy felmutatására a főbejáraton engednek be. A katonák a középső folyosó két oldalán állanak sorfalat, lábhoz tett fegyverrel, végig a Szent Péter sírját övező köröndig. A tisztek kivont karddal sétálgatnak szakaszuk előtt. Templomszolgák, rendőrök, alabárdosok tekintenek rá a sárga jegyre s megállítás nélkül mehetünk tovább.

            A hatvanezer embert befogadó templom zsúfolva van. Ötvenezer jegyet adtak ki s már jóformán mindenki elfoglalta helyét. Újabb alabárdosok, tisztek, szolgák igazítanak helyünkig. Még néhány lépcső s az emelvényről szédül el szemünk a rettentő tömeg fölött. Az oszlopsorokon már égnek a villanycsillárok, szikráznak a velencei kristályprizmák. De a Szent Péter sírja fölött még sötét a hatalmas, száz-százötven villanygyertyával világító csillárok sora. Lehet, hogy zsibong, morajlik természetszerűen a rengeteg embertömeg az oldalhajókban -, de nem halljuk, elnyeli az óriási templom. A világ egyik legszebb remekén, az óriási üvegkupolán keresztül ég zuhog ránk a fény. A majesztetikus félhomály nem veszi el a távolbalátást. De szemünk minduntalan odafordul a Szent Péter sírjához, ahol sárgán, nemesen pislog a 98 apró örökmécs.

            5 óra 50 perc.

            A messzi kapu felől erős „eviva" (éljen) csap föl, amely megerősödve morajlik felénk. A szétszórtan álló alabárdosok „vigyázz"-állásba merevednek. Tudjuk, hogy nem a pápa jöhet, mert az ezüstkürtök még nem szólaltak meg. Egy bíboros érkezik méltóságteljes léptekkel. Tüzelően elevenpiros (amilyen piros színt soha sem láttunk) ruhájára öltött, hasonlóan piros köpenye messze úszik utána. Magas, ősz hajú, nemes arcélű férfi. Pillanatig féltérdre ereszkedik Szent Péter sírja előtt és folytatja útját a főoltár felé.

            Óránkon egy perc múlva 6 óra. Fellobbannak az összes csillárok s az óriási templom: a napsugár, az arany, a vörös drapériák s az ezer meg ezer villanylámpa az üvegcsillároktól visszavert fényének színkeverékében úszik. A fény lekúszik a márványfalakon, a tetőtől a padozatig érő nehéz brokátszőnyegeken s beragyogja a padlózat márványmozaik remekét. S e pillanatban átfut gondolatainkon, hogy mindezt az építészeti, szobrászati és festészeti csodát, ami teljes ragyogásban pompázik előttünk, alapjában nem a lángelmék, Michelangelo, Bernini, nem Gyula pápa s a hozzá hasonló zseniális pápák teremtették meg - hanem a katakombákból is felhatolt krisztusi eszme és a föld alól kitört hideg, sorvasztó szele a halálnak, ami elpusztította a pogány Rómát, amelynek csontváza nem messze innen a Szent Péter sírjától, a Colosseum környékein fehérlik halottan.

            Pont hat óra. A templomajtónál ezüstkürtök harsannak fel: a Vatikán külön lépcsőjén az előcsarnokba érkezett a pápa, hogy a főoltárnál tiszteletét mutassa be a boldoggá avatottnak, Vincenza Gerosának, akinek boldoggáavatási okmányait a délelőtt folyamán olvasták fel a főoltár előtt.

 

A PÁPA BEVONULÁSA

 

            Még szól a kürt, a pápa és kísérete már messze elöljár s a templomot ötvenezer ember ajakáról felharsanó éljenzés tölti be. A feltörő emberi hangok úgy megrázzák a levegőt, hogy fenn a magasban meglengenek a nehéz, hatalmas kristálycsillárok. Éles vezényszó hangzik: a katonaság tiszteleg. A menetet két alabárdos nyitja meg. Utána a bordó brokátselyemruhás apródok hosszú sora. Aztán néhány belső lakáj térdnadrágban, díszes frakkban, fehér harisnyával. A világi pápai kamarások következnek, kardos középkori díszruhában s utánuk az egyházi számfeletti kamarások hosszú sora lila reverendában (közülük kimagaslik a mi egyik vezetőnk, dr Bánáss László pápai kamarás, nagyváradi iskolaigazgató). Majd a szolgálattevő kamarások. Közvetlen a pápa gyaloghintója előtt a kamarások mestere.

            Érkezik a gyaloghintó amit tizenkét egyforma magas, vörösselyem brokátruhás apród hoz a vállán. Mellettük kétfelől öt-öt svájci nemes testőrtiszt, lófarkos, aranytarajos sisakkal, kivont karddal. A pápa mögött bíborosok, püspökök és a Szent Péter bazilika kanonokjai s végül egy aranyláncos, bársonyruhás úr. Két alabárdos zárja be a menetet.

            Pontosan öt perc telt el, amíg a méltóságosan haladó menettel a pápa a Szent Péter sírja elé érkezett.

            Az embertömeg szüntelen éljenez. A pápa aranyos trónjának két karján nyugtatva kezét, jobbjával áldást oszt apró mozdulatokkal s a fejével is jóságosan int gyermekei felé.

            A színek fölséges pompájában a nagy tömeg feje fölött, mint bárányfelhő úszik a pápa fehér ruhája a főoltár felé.

            6 óra 8 perc.

            Az orgona zúg és felhangzik a kórus: Tu est Petrus... A főoltár előtt a pápa kiszáll a gyaloghintóról, az oltárra lép és megkezdődik a szertartás. A szentély rácsának ajtaját húsz alabárdos zárta el. Fenn a kupola alatt, a főoltár képe fölött az óriási aranyrács hatalmas rózsájában délelőtt óta erős megvilágítással látható nyolc napon át a boldoggá avatott arcképe. Teljesen modern, világos tónusú festmény. Sziklás táj, háttérben dombok, nápolyikék és fehér felhőzettel. Egy szikla mellett imádkozó helyzetben Vincenza Gerosa teljes alakú arcképe. A hatalmas kép tündöklően világít le világos színeiben. Az erős megvilágítás miatt a világos tónusú kép e magasztosan szép pillanatban uralkodik az egész templom felett.

            6 óra 25 perc.

            A pápa áldást oszt és fölmutatja az Oltáriszentséget. A tömeg térdreborul. Még egy litánia s a Te Deum akkordjai szállnak a kupola fölé.

            6 óra 27 perc.

            Előre viszik a gyaloghintót s a pápa beleszáll. Az egész szertartás húsz percig tartott csupán. A menet megindul, de míg jövet a Szent Péter sírjának jobboldalán ment, most a baloldalon tér vissza. Pontosan három perc alatt és most is az áldást osztó pápa a Szent Péter sírjához.

KIÜRÜL A BAZILIKA

            És nagyon érdekes: a legnagyobb rendben, úgyszólván percek alatt kiürült a hatalmas bazilika. Még imbolyog, a fekete emberáradat a lépcsőkön, téren negyedóráig. Itt-ott csoportok álldogálnak, nézik a Vatikán épületén a pápa lakosztályának ablakait, amelyek nincsenek lefüggönyözve s jól láthatók a felgyújtott villanycsillárok. Lesik, hátha megláthatnák még egyszer a pápa alakját. Kíváncsiságuk nem teljesül. Autók, autóbuszok, villamoskocsik zsúfolásig telve indulnak el a Szent Péter-tér elől amelyre lassan az est leple borul...

ÉRZÉSEK ÉS GONDOLATOK

 

            Természetes, hogy ez csak rövid időrendi leírása a boldoggáavatási ünnepségnek. Az elénk táruló pompát, fönségességet, amely feledhetetlen emléket hagy bennünk, szavakkal lefesteni nem lehet. Mint ahogy nem lehet leírni szóval Liszt koronázó miséjét - azt hallani kell. Ezt pedig végig kell élni.

            Hiába magyarázzuk valakinek azt a megdöbbenésünket, amikor a Szent Péter-tér elé érkezünk, szembe a bazilikával. Mert a képek után, amit mindenki ismer, nagy hatalmas épület-oszlop-csoportot képzelünk s az első benyomás a csalódottság érzése.

            - Na, alaposan csalódtam, nem így képzeltem el! - mondjuk egymásnak. A tér kicsinynek tűnik, a templom óriási kupolája nyomott, csak félig látszik és minden szűk, elképzelésünkhöz semmiség.

            De amikor átlépjük a kör első kockáit, közeledünk az obeliszkhez, óriási arányokban tárul szét előttünk minden. Optikai csalódásunkra gyorsan rájövünk, pláne, ha vezetőnk megmagyarázza, hogy ez is Michelangelo játéka. A fedélzet néhány görbülő vonalával érte el ezt a csalódástkeltő képet.

            Hasonlóan vagyunk a Szent Péter templommal is, amikor belépünk, az első pillanatban azt hisszük, nem sokkal nagyobb a nagyváradi székesegyháznál, de mindenesetre szűkebb. De aztán néhány lépés után kitárulnak óriási méretei, úgyszólván elveszünk benne. A főbejárattól kezdve az oltár hosszmetszetében haladó úton felírással jelölve, hogy a világ legnagyobb templomai meddig érnének, ha betolnák ebbe a bazilikába.

 

ÉLŐ KÖVEK, VILÁGÍTÓ SÍRÜREGEK

 

            A kövek sem kövek itt: mert világtörténelemről beszélnek. A katakombák földalatti üregeiben, a sírok, csontok előtt nem fog el borzadály, nem érezzük a földalattiság hidegét, mert felemelő tudattal hat át a három századokon át itt élt első keresztények bolyongó lelke s a sírhelyek sokasága nem a halálra emlékeztet, hanem arra, hogy itt, ezekben a szűk, sötét folyosókban bujkált századokig az egész emberiség lelkiismeret. Néró cirkusz maximusa, Titus Colosseuma éjszaka szép, mert mint a koromsötét katakombákban: a vértanú-halált halt első keresztények hite világít itt is nekünk.

(Begépelte: csicsada)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

              Utazni jó.

            Nagy vonatokon, kis vonatokon, motoros bárkákon, hajókon, gépkocsikon, villamosokon. Gondtalanul, egy kis táskával, melyet az ember saját maga is elbír.

            Künn búzaföldek tűnnek el, erdők hajolnak félre, mintha nagy korongod forgatnák őket, hegyek siklanak visszafelé a láthatáron, mint kék óriáskígyók. Fák, villanypóznák, fehérre meszelt házikók futnak visszafelé, mint a múltba tűnő, örök jelen. Fával, virággal körülvett kis állomásokon idillikus békességben, üveghangon cseng a kis jelzőharang. Éjjel fénylenek a csillagok s a hold, mintha égi megfigyelőként kísérné a vonatot... Vagy pedig bánatos esőcseppek verődnek rézsutosan az ablaküvegre.

            A városokban kis házak, nagy házak, ütött-kopott táblák, fényreklámok maradnak el. Elhagyatott, vidéki csend, vagy lármás, csilingelő, hörgő forgalom.

            És gyalog is jó kóborolni ódon utcákon. Betérünk az ismeretlen kávéházba, ismeretlen pincér hozza a párolgó, jószagú feketét. Előkotorjuk zsebünkből a frissen vásárolt, felbélyegzett képeslapokat, kicsit nézegetjük, akik az otthon és hétköznap mozdulatlanságában, valószínűtlen messzeségben, ködben és múltban élnek és talán éppen ránk gondolnak.

            Írjunk meg néhány képeslapot...

 

            DEBRECEN

 

 Debrecen, Déri Múzeum főépülete
(A kép forrása: www.mek.oszk.)

 

            A kezdődő ősz már rálehelt a Nagyerdő fáira. A sárga akáclevelek, mint vékony, tojásdad aranypénzecskék hullnak alá. Szinte hallani, amint egymáshoz ütődve összecsengenek.

            Az erdő sétányai mellett, a tereken, az utcákon kétoldalt még teljes pompával virítanak a virágok. Rengeteg virág. Talán sehol a világon nincs ennyi virág. Cineráliák, kánák, petuniák, szalviák, csipkés bokrokon kék, lila, rózsaszín harangok, élénk, rikító színek, a természet harsány vidámsága. Minden kihasználható darabka földön virágok pompáznak. A villanegyedek épülő utain platánok.

            A villamoson egyszerre hét-nyolc nyelven beszélgetnek a fiatalok. Javában áll a Nyári Egyetem, melyre évente öt-hatszáz idegen gyűl össze húsz nemzet fiaiból.

            Egy szemüveges hollandus kinéz a villamos ablakon és furcsa németséggel mondja a mellette ülő bolgár lánynak:

            - Azt hittem, hogy Firenze a virágok városa. Pedig Debrecen az.

            - Francais... francais... - figyelmezteti a fekete lány a fiút, hogy nem érti a német szót.

            A nagyardei parkfürdőn hanglemezek pattogó dalait hinti szét a hangszóró. Az egyetem előtt szökőkút csobog. Két magas pózna közé feszített zsinóron húsz nemzet lobogóinak tarkaságát lengeti a szél. A tavon csónakok siklanak, az erdőszegte, akácfás sugárút végében, roppant messzeségből a halotthamvasztó különös épülete komorlik.

            Az utcákon hullámzik a tömeg. A Bika-kávéház terraszán nyugdíjas bácsik, vadászruhás birtokosok szürcsölik a kávét, huszártisztek konyakoznak.

            A Déri-múzeum előtt kőpadok, virágágyak.

            Minden modern, minden vadonatúj.

            ... De ha letérünk a főútról, elénk tűnik a régi Debrecen, a nagy tűzvész után épült kicsi házak, a girbe-görbe, patriarchális utcák, a cívis-szekerek. A Hatvan-utca végén öreg, gyomos temető. Benne Csokonai fekete vasoszlopos sírja. A giz-gaz térdig ér. Az akácok suhognak. A síremlékjen fölírás:

... a Múzsáknak szózatja
A Sirt is megrázkódtatja
S életet fuvall belé.

 

            HORTOBÁGY

 

       Hortobágy, ménes az itatónál

 

             Az állomásról csikósruhába öltözött suhanc visz a nagycsárdáig szamárszekéren. Ő a hortobágyi postás. Nyakában címeres nagy táska lóg.

            Gyerünk át a kőhídon, a Hortobágy-patak nádas, csalitos partja mellett, ki a pusztába. Egy-két tanyát hagyunk el. Hosszú fehér épületek, sövénykerítés, bent szekerek, pajták, szénaboglyák.

            Megyünk vagy két óra hosszat.

            Állandóan fúj a szél. Életnek sehol semmi nyoma. Csak apró, csípős legyek szállongnak és szúnyogok donganak. Az ég borús.

            Körülnézünk. Szédítő látvány. A tenger közepén csónakról lehet csak látni ilyesmit. Sehol semmi. Az ég köröskörül összeér a sárgás-zöldes-szürke földdel. Végtelen, leírhatatlan távolságokig, Ha sokáig nézzük, forogni kezd az egész, táncoló szédületben, mintha óriási forgó gramafonlemez közepén állnánk. Már nem tudjuk, merről jöttünk, merre van előre, hátra...

            A szélben, a pusztai szélben, a határtalan szabadság szelében Petőfi lelke sóhajt...

            Most mintha halk kolompszó hangzanék. De messzelátóval sem lehet látni semmit.

            Mégis, amott apró, szürke pontok mozognak. Megyünk arrafelé. Igen, gémeskút hármas ága mered az égnek. „Óriás szúnyognak képzelné valaki."

            Balfelé is pontok mozognak.

            Ménes.

            Mikor nagysokára odaérünk, a csikósok földre nyomják a kis pulikutyát. A csikós nehéz keze alól hörög, orog, kaffog és vicsorít. A lovak horkolnak.

            - Még sose láttunk ekkora pusztát... - kezdjük a beszélgetést tisztességgel való köszönés után.

            - Hát hová valaó? - kérdi debreceniesen a legöregebbik.

            - Erdélybe. Kolozsvárra.

            Az ember hallgat egy kicsit, aztán megkérdi:

            - Hát a gyermekek tunnak-é még magyarúl? Mer maguk tunnak, látom.

            - Hát az iskolában nem sokat tanulnak - feleljük kurtán.

            Felemeli a kezét s ez a mozdulat olyan tempós, olyan bölcs, olyan intően méltóságteljes, hogy mint valami kinyilatkoztatást, úgy várjuk az öreg csikós beszédét:

            - Arra való a szülői ház.

            Hallgatunk. Aztán elköszönünk.

            Sötétedik, mire a csárdához érünk. Nem messze, a víz túlsó partján tehenek ballagnak. Előttük nagy méltóságos léptekkel a Hortobágy büszkesége. A hatalmas, kormos-szemű, irtózatos-szügyű, felgombozott szarvú bika, a Sátán. Szinte döng a föld.

            A csárdában jó a meleg, a bor, a cincogó cigányzene. A vízmenti nádasból vadkacsák lármája hangzik be, amikor abbamarad a muzsika.

            A látóhatáron tengerként hullámzik a vér s valami rémületes, óriási, izzó, bíborvörös karika érinti a földet. Mind alább süllyed, mind sötétebbek, bíborosabbak lesznek a színek.

            Most megy le a nap a magyar pusztán.

 

            SZEGED

 

            A szegedi Dóm tér 1929. Kogutowicz Manó légifelvétele
(A kép forrása: www.mek.oszk)

 

           Mintha százéves álomból ébredne az alvó Csipkerózsa, az elvarázsolt város. Máskor, mondják, nappal is olyan csöndes, mintha éjszaka volna. Nincs vidéke, magára maradt, mint  kagyló a parton apálykor, ha visszahúzódik a víz.

            Most nagy a sürgés-forgás, a Dóm-téren munkások százai nyüzsögnek, ácsolják, szegezik, kalapálják a színpadot, a díszleteket. Bent, a fogadalmi templom hatalmas kupolája alatt is visszhangzik, döng a tompa zaj, A velencei Szent Márk-tér modern unokája nagy látványosságra készül.

            Az idegeneket nyitott társasgépkocsik hurcolják körül a városon, a karszalagos idegenvezetők gépiesen kiáltják a hangtölcsérbe mondanivalóikat. A pályaudvar is nyüzsög-harsog, tizenöt-húsz kocsiból álló különvonatok robognak be és ontják a népet a szabadtéri játékokra.

            De egyebütt most is csend van.

            A Tisza méltóságosan, öregesen hömpölyög, fekete vontatóhajók csúsznak a hátán temetési lassúsággal. Itt-ott egy-egy halászcsónak bodrozza a sárga vizet. A partfürdőn árnyatvető ernyősátrak tarkállnak, mint nagy piros, kék, lila gombák. Fürdőző kevés an már, mert hideg szelek fújdogálnak. Az újszegedi park nagylombú fái alatt gyermekek játszadoznak, párok sétálnak, andalognak.

            Az egész város olyan, mint valami jóleső nyárdél utáni nyújtózkodás. Tágas, széles, nyájas, kényelmes és álmosan pislogó. A kávéház néptelen, a boltok üresek. Talán nincsenek is szegediek, csak idelátogató idegenek vannak.

            Este azonban kigyúlnak a fényszórók a Dóm-téren. Tízezer ember szorong a nézőtér emelvényein. A négyszögletű, zárt térség épületeinek lapos tetején vörösen lobban fel a görögtűz, durrognak az ágyúk, létrákon tolongó janicsárok diadalordítása zúg. Hirtelen elnémul minden. Megvilágosodik az óriási színpad és megkezdődik  B i z á n c  tragédiája. A sokezres tömeg, melynek döbbentő látványa magában is élmény, még a sóhaját is visszafojtja.

            A szünetben iszonyú tolongás a különféle sátrak körül. Enni-inni akar mindenki. Messzi városokból, a magyar nyelvterület legtávolabbi pontjairól érkezettek üdvözlik egymást zajos örömmel. Sok a másnyelvű beszéd is.

            Az éktelen zsivajt túlharsogja a fanfárok hangja. Ki-ki helyére. Csend. Táray, Kiss Ferenc minden szava tisztán hangzik. Ragyognak a csillagok Szeged fölött.

            Mikor vége az előadásnak, félóráig ömlik, özönlik, árad, hullámzik a tömeg az állomás felé. A villamosok majd szétpattannak a zsúfoltságtól. Mintha mindenki menekülnek.

            Félóra múlta temetői nyugalom borul a városra. A kávéházak bezártak már, a halászcsárdákban halászlé mellett hallgatag emberek olvassák a buzdító feliratot, hogy „legjobb hal a bor, mert abban nincsen szálka".

            Sötét éjszaka. A holdra felhők szállnak.

            A Dóm-tér főbejárata fölött a modern Szeged elgondolójának, Klebelsberg grófnak emlékét hirdetik büszke betűk: „Te saxa loquuntur". Téged beszélnek a kövek.

            A város alszik. A közeli tanyák még mélyebben alszanak.

            A Tisza feketén, lassan hömpölyög. Ráér. Ezer évekkel méri az időt.

*

            A kalauz mosolyogva szalutál, kiszállunk, a vonat tovább robog.

            Kedves ez az időtlen kalandozás kisvárosok csendjében: vonatra várni álmos pályaudvarokon, - édeskés sör a tiszta, színes abroszon, békesség, gondtalanság.

            A hetek zajtalanul suhannak tova a kezdődő őszben, mint magasan szálló fecskék.

            Kedveseim otthon megkapták-e apró tudósításaimat? A Debrecenből, Hortobágyról, Szegedről küldött kis kártyákat? Járom az öreg Magyarországot, jól vagyok, szép az élet...

            Jó, hogy eszembe jut: írni kellene ismét egy-két képeslapot.

 

            SZÉKESFEHÉRVÁR

 
A székesfehérvári Romkert 1938-ban
(A kép forrása: www.mek.niif) 

 

            Alig futott ki hajnali vonatunk a Déli pályaudvarról, itt is vagyunk. Ez már a Dunántúl. Pest nyüzsgő zűrzavara után szinte muzsikál e a tiszta vidéki csend.

            Vasárnap reggel van, de kora reggel, még a józanéletű, serény polgárok se keltek fel. A harmatos fák preckelik a vizet a gyenge szélben, mintha féllábon álló nagy madarak tollászkodnának. Egy hetyke kis katona veri a kövezethez frissen zsírozott bakkancsát, szembemosolyog a felkelő nappal.

            - Szabad kérdeznem, merre kell bemenni a városba? - szólítom meg a kunkorodó bajszú rendőrt.

            Szivélyesen, hosszan magyaráz. Szemmel láthatóan igen örül, hogy segítségére lehet valakinek, hogy hivatalos minősége ilyen váratlan fontosságot kapott, - pedig még olyan korán van. Ez a nap is jól kezdődik. Derűsen, fényes arccal, sokáig néz utánunk.

            Megkondulnak a harangok, templomozásra gyűl a nép. Másutt az tapasztalható, hogy inkább asszonynép dolga a templom, itt viszont túlnyomóan férfiak gyülekeznek. Feketébe öltözött, tiszta polgárok, ünneplő, bajuszos férfiak, ragyogó csizmákkal.

            Nézzük meg a templomokat, az utcákat!

            Pepitanadrágos, látcsöves baedeckeres külföldiekben itt nincs hiány. Notesszal a kezükben szaglálódnak, minden évszámot ceruzahegyre tűznek, ebben lelik örömüket. De vajjon érzik-e ennek a városnak különös, drágalátos levegőjét, a képek zamatát, a kövek illatát?

            Mélyen, leásva, talán a föld középpontjáig, katolikus és barokk ez a város. Nem sorolom fel a templomokat, a legrégibb gót maradványokat, a szerzetesek rendházait, a tornyok sokaságát, a városháza híres-szép kapujáról sem beszélek s az összes évszámoknak békét hagyok. Elvégre nem városismertetést és nem művelődéstörténeti kézikönyvet, hanem - képeslapot írok.

            Mint valami régi, szép díszes ékszerdoboz. De nagyon régi, kicsit kopott, patinás. Az utcán is tömjénfüst leng s ha behúnyjuk a szemünket, a feketeruhás magyarok feje fölött is bodrozó felhőkön ülő, kövér gyermekangyalkákat látunk lebegni, barokk angyalkákat, pufók arccal és trombitával. A zeg-zugos kis utcák, az ódon, vastag házfalak mind messzebb és messzebb csalogatják az embert, a lefüggönyözött, virágos ablakok mögül bizonyára a jóság, a szelídség, a tisztaság és a boldog békesség tekint az égre valami kékszemű hajadon képében. Felfelé kapaszkodnak, lefelé ereszkednek az utcák s a macskakövek közül finoman, láthatatlanul, de érezhetően száll, leng a magasba a történelem reszkető, illatos párája.

            A püspöki kert végében ásatások folynak, Árpád-kori templom alapjai kerültek felszínre. Néhány oszlopmaradvány, kőfaragás. A rózsaszínes márványpadlón, mely előttünk hever, valamikor Szent Imre herceg lába lépkedett. A feltárt sírokból - legtöbbjét kifosztották a törökök - kétségtelenül megállapította a tudomány, hogy király-sírok voltak. A hajdan koronás fők, ma széteső, horpadt koponyák, most közös sírban porladoznak tovább.

            Úgy átitatta az egész várost a régiség édesen mérgező fluiduma, hogy még az új házakat is - régieknek építik. A városháza újonnan épült szárnyát talán a legrégibbnek gondolná az avatatlan szemlélő. Egy német tanár szellemesen meg is jegyezte:

            - Á, önök most építik a régi Székesfehérvárt!

            De a vasút felé vezető nagy úton emelkedő hatalmas emléktemplom, melynek kövei Prohászka nagy lelkét beszélik, már teljesen modern. A Pantheon-szerű, nemes egyszerűségű, de éppen ezért lenyűgöző hatású új templomba, mely ma még vakolatlanul, állványokkal körülvéve áll, jövőre szállítják át Ottokár püspök hamvait. A nép rajong elhunyt, nagy püspökének szentelt emlékéért, imádságok szállnak hozzá, virágok tömegét záporozza sírjára a kegyelet s a tömeg-akarat ellenállhatatlan erővel kívánja a szenttéavatást.

            Székesfehérvár, magyar királyok ősi városa, tömjénfüst, ódon barokk csillogás, orgonabúgás, imádság, békesség, történelem!...

            Milyen kár, hogy innen is el kell menni!

 

            A    BALATONNÁL

 

 

             Balatonfüred olyan álmos a szemerkélő esőben, int a bánatos asszony, aki az egész éjszakát átsírta s most már aludni szeretne. Amikor délfelé eláll az eső, akkor is csak néhányan sétálnak a parkban, ődöngnek és halkan beszélgetnek, mintha nem akarnák elriasztani a fürdőhely csöndes, őszeleji hangulatát. A kavicsok finoman csikorognak, a habok ütemes zizegéssel, örök egyhangúsággal locsolják a partot, zöld hinárt ringatva az áttetsző, tiszta mélyben.

            Nehezen lehetne leírni milyen szép ez a víz, különös világoszöld, szinte belülről világító színével. Akármilyen furcsán hangzik is, végtelenebb és megfoghatatlanabb, mint a tenger, noha a láthatáron kék vonalként húzódik a szembelevő part. (Nappal csak kék vonal, de éjjel, amikor a vonatról nézzük, mintha világító gyöngysor volna, Siófok és a többi fürdőhelyek lámpái apró csillagokkal rakják ki egész hosszúságában.)

            A mólónál mind többen verődnek össze, hajót várnak, valami arab vendégek érkeznek. A hevenyében felállított két rúdra lassú méltósággal kúsznak fel a zászlók. A felhők kettéhasadnak, kisüt a nap s a vízben rózsaszínű foltok táncolnak, mintha sűrű, piros folyadék oldódnék fel lassan a hullámokban. A hajó érkezését már nem tudjuk megvárni, mert közben megérkezett a kis gőzös, mely Tihanyba viszi át azt a pár utast, akinek a bizonytalan idő ellenére is kirándulásra támadt kedve.

            Rövid az út, bosszantóan rövid. Félóra sem telik el s már felfelé kapaszkodunk a tihanyi hegy meredek kígyóútján, fel az apátsághoz. Útitársaink: három ferencrendi barát. Egyikük, mi tagadás, egy kicsit túltáplált s ezért minden tíz lépésre megáll, szuszog, homlokát törli s visszafordulva, az elragadtatás leple alá rejti fáradtságát:

            - Nézzétek, ezt a pompás kilátást élvezni kell!...

            A többiek megértően mosolyognak és megvárják, amíg „kigyönyörködi" magát.

            Ne legyünk igazságtalanok, csakugyan van it nézni. A Balaton tündéri látványa teljes pompájában bontakozik ki, meséskönyveink színes képeiben tudtunk csak így gyönyörködni valaha, gyermeki szemmel, édesen alélt lélekkel. A hajó, mely a hegy aljáig hozott, csak távoli pont, a füst barna gomolyagja inkább sejthető már, mint látható fölötte. Zöld víz végtelenje, kék ég végtelenje, ketten összeérnek s a túlvilági nász boldogsága színezi minden érzékelhető dolognál elragadóbbá, feledhetetlenebbé a képet.

            A templom harangja delet kongat, a barátok keresztet vetnek...

            Mélyen sajnálom, hogy nem vagyok műtörténész és néhány sorban nem tudom leírni az apátsági templom minden szépségét, melyet a régiség arany zománca tett érzelemre hatóan is értékessé. Az ünnepélyesen sötét szentélyből ódon lépcsők vezetnek az alsó templomba s lehajtott fejjel állunk II. Endre király kriptája előtt.

            A régi király emléke az utolsó magyar király emlékével párosul a hatalmas régi épületben. Vezetőnk megilletődötten nyit ajtót és mutatja meg a szobákat, melyekben a forradalom kitörése után a száműzött IV. Károly király és Zita királyné töltötte utolsó napjait magyar földön.

            Elhagyatott úton, majd a Kálvária stációi között megyünk a kilátóig. Az öreg kilátóőr tölcsért ad a kezünkbe és megmutatja, merre kell kiáltanunk, ha a híres visszhangot hallani akarjuk:

            - De jó hangosan ám!

            Megfogadjuk a tanácsot és teli tüdővel ordítjuk a tölcsérbe Csokonai híres verssorát:

            - Ó, Tihanynak riadó leánya!

            ... hanynak riadó leánya... - jön vissza a válasz, szinte ijesztő tisztán és érthetően.

            Kiülünk a magaslat egyik magányos, nyugalmas padjára és elnézzük a Balaton végtelen tükrét. Innen valóban végtelen, mert hosszában látunk végig rajta s a láthatáron sem látszik semmi, az ég összeér a vízzel. Halk szél indul, lágyan bodrozza vizet s innen, a szédítőnek tetsző magasságból csodálatos színjáték tanúi lehetünk. A szó szoros értelmében színjáték ez, mert a színek játszanak. A világoszöld tükrön gyöngyház foltok remegnek, hol rózsaszínbe, hol halványkékbe, hol pedig tejfehérbe játszanak ezek a foltok és soha nem ismétlődnek. Nincs az a festő, aki ezt le tudná festeni.

            A széle egyre erősebb lesz, a víztükör egyre bársonyosabb, egyre bolyhosabb.

            Mezítlábas gyerekek jönnek, kecskekörmöket árulnak és egy-két fillérért éneklő hangon, hadarva mondják el a tihanyi kecskekörmök történetét. Fújják, mint a leckét, aztán, amikor megkapják a „tiszteletdíjat", szégyenlősen szaladnak el.

            Hetekig el lehetne ülni itt, ezen a padon, a magyar tenger fölött, Tihany legendás fokán. De a láthatáron feltűnik a hajó, mely visszavisz a túlsó partra.

            Amikor beszállunk a kis gőzösbe, már zizegve seper végig a szél a hullámokon, a habok sötétzöldek és barátságtalanok. A mólón fehér hullámtarajok ostromolják zúgva a köveket, mind feljebb rohannak és egyre hangosabbak. A hajó ring, az utasok félnek, lassan alkonyodik.

            Már süvölt a szél, a gőzös bizonytalanul bukdácsol, a víz  morajlik...

            A magyar tenger is félelmes amikor haragszik.

 

            ESZTERGOM

 
Esztergom látképe a Szent Adalbert székesegyházzal a 15.sz.közepén
(A kép forrása: www.mek.niif)

            Ne nehezteljen senki, amiért Szombathelyről, Győrről nem írtam. Sőt Pannonia szentelt hegyéről sem volt érkezésem képeslapot küldeni. Pedig a főapátság pompás temploma, a Pazar kolostor, a párját ritkító könyvtár s a legrégibb nyelvemlékeket őrző irattár igazán megérdemelte volna. Ki nem olvasna meghatottan Szent István király ezeréves alapító leveléről?... Nos Stephanus, Rex Ungrorum...

            De a vonat már megállt Esztergom állomásán.

            Csöndes város ez is, mint a dunántúli kisvárosok általában.

            Két-három templomot is megtekintünk, mire elérkeztünk a bazilika aljához. Magas dombon áll az óriási templom, Simor érsek nagy temploma, a neoklasszicizmus minden pompájával. Büszkén és királyi méltósággal tekint le a sárga Dunára. Van mit nézi a templomban, a kriptában, a szédítő toronyban s leginkább a hercegprímási kincstárban: évszázadok kincsei vannak itt felhalmozva, nemcsak az arany, az igazgyöngyök és drágakövek kápráztatják el a szemet, hanem a tisztán műtörténeti kincsek is, a múlt gazdaságának azok a bizonyítékai, melyek azért olyan beszédesek, mert a régmúltból szólanak hozzánk.

            Egyszerű rácsajtó őrzi a kincsesházat mintha bizonyosan tudnánk az őrzésre hivatottak, hogy úgy sincs olyan elvetemült ember széles az országban, aki szentségtelen kézzel merne hozzányúlni a múlt szentelt kincsihez.

            A híres-nevezetes esztergomi ásatásoknak már egész irodalma van. l820-ban, a bazilika építésének idején bukkantak rá az első szobára. Simor érsek kápolnának rendezte be. Tudták, hogy árpádkori maradvány, de magában álló kápolnának gondolták és nem jöttek rá az összefüggésekre. A barokk és empire korok elbizakodottságának nem volt érzéke az ilyesmikhez. Hol volt akkor még Chateaubriand romanticizmusa, mely felnyitotta a világ szemét a régi román és gót építészet szépségeinek csodálatára?

            Leopold kanonok lázasan kutató, nyugtalan szelleme nemrégen tette meg a nagy felfedezéseket s azóta rohamosan halad a munka. Az Árpád-királyok ősi fészkének nagy része felszínre került már, de azért most is forró iramban folyik a munka. Szakavatott mérnökök és műtörténészek vezetésével a munkások százai ásnak, kutatnak. Nyikorognak a taligák, hordják a földet, a kiemelt oszlopmaradványokat szakértők vizsgálják, állítják vissza eredeti helyükre s ők készítik a kitűnő gipszmásolatokat is, hogy azokkal és vörös tégla-falakkal pótolják a hiányzó részeket.

            Az egész munka azt a benyomást kelti az emberben, mintha egy hatalmas könyvet millió apró papírfoszlánnyá tépett volna szét valaki s most a szorgos kutatók ezekből a foszlányokból akarnák összeragasztgatni az eredeti könyvet. És úgy látszik, sikerülni fog...

            A régi árpádkori palotát XVI. századbeli hatalmas katonai fal veszi körül. Ez a falövezet csaknem teljesen szabadon van már.

            Megilletődve lépünk be az évszázadokon át földborította s ma ismét napvilágra került épülete. A várudvarban mély ciszterna, alján rengeteg szén, azzal tisztították hajdan a vizet. A dolgozószoba falát a „négy erény" képe díszíti, ma is egészen jól ki lehet venni a figurákat. XV. századbeli festmények, Philippino Lippi iskolájából kikerült ismeretlen mester művei. De XI. és XII. századbeli freskók is kerülnek elő. Gyönyörű a hálószoba román kapuja. Az oszlopokon az Árpádok ismert címeroroszlánja. III. Béla kápolnájában érintetlenül áll a falbaépített királyi márványtrónszék.

            A pótolt részeket vörös tégla, fehér gipsz jelzi. Itt-ott a vasbetont is használják erősítésül. A második emelet teljesen tönkre ment, azt már meg sem próbálják visszaállítani.

            Köteteket lehetne írni minderről.

            Serényen halad a munka: a kormányzó a jövő év augusztusában veszi át hivatalosan a munkálatok eredményét.

*

            A kényelmes bécsi hajóról, melynek gépezete zakatolva rázza a hajó bordáit, meghatott pillantást vetünk a magaslaton pompázó romokra, a fenséges bazilikára és a hercegprímási rezidenciára.

            A múlt és jelen hatalmai állnak őrt a hegyen, a békés városka zavartalan, vidéki álma fölött.

            Vannak, akik nem tudják leplezni meghatottságukat. Zsebkendőt lengetve búcsúznak az Árpád-királyok ősi hatalmának és dicsőségének romjaitól, a történelem csodálatos emlékeitől, melyek most bíborosan sugároznak fent, a lemenő nap fényében.

            Megy a hajó!

            Gyönyörű, feledhetetlen út. Visegrád lélegzetállító látványra.

Spányi Béla: Visegrád vára  

            Beesteledik. Az utasok énekelnek. Fekete vontatóhajók jönnek szembe gyászos búgással, vörös és zöld lámpáik titokzatosak, szomorúak.

            A láthatáron feltűnik Budapest, a fénysziporkás világváros. „Lágyan zsongó habok ezer kis csillagot rengetnek a Dunán."

 Budapest
(A kép forrása: www.epa.hu)

*
(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.) 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A SZÁZÉVES SZÓZAT

            Remekművek tulajdonsága, hogy a bennük rejlő tartalom, részben vagy egészben, mindig időszerű. Élőbeszédünk és irodalmunk legkisebb értelmes eleme, a szó - mely maga is tökéletes, befejezett remekmű - idők folyamán alig észrevehetően változtatja színét, jelentése új és új árnyalatot kap. Kaméleonként hasonul a korok igényeihez, hogy megvédje és örökkévalóvá tegye életét. Színjátszó drága selymek más-más oldalról, más-más világításban nézve, hol kékeslilának, hol halványpirosaknak, hol tüzes zöldeknek látszanak. Mozgékonyság, elevenség, mindig változó, reszkető és lüktető élet ömlik el redőikben.

            Különös, de való, hogy a nagy remekműveknek - a bátraknak és szókimondóknak különösen - mind ilyen mimikri-tulajdonságuk van. Csodálatos rugalmassággal, a színváltozás játékos könnyűségével védekeznek az idők színtelenítő és gyilkoló támadása ellen. Más-más korokban más-más igazságok, újabb szépségek gyúlnak ki bennük. Amit valaha nagyra tartottak belőlük, ma talán nem is értjük, de a veszteségért vőben kárpótol az újonnan felfedezett időszerűség. Döbbentő, ahogyan évszázados alkotások bele tudnak szólni mai életünkbe. Már-már porosodó könyvek, haldokló írások villanyozódnak új életre, belekiabálnak napjaink történelmébe és ragyogva lépkednek tovább a halhatatlanság útján.

            Mindezt abból az alkalomból mondtuk el, hogy Vörösmarty Szózata most töltötte be századik életévét.

            Hasztalan volna most annak fejtegetésébe bocsátkozni, hogy miért remekmű ez az írás, mely a magyar nemzet második himnusza lett. Széptani magyarázatokkal nem is világítanánk rá úgy, mint ha egyszerűen csak azt tekintjük: mi marad élő és időszerű a nagy költemény igéiből. Cseppet sem volna csodálatos, ha a száz esztendő alatt lezajlott események, a történelem viharzó fordulása, a magyarság nemzettestét ért rázódtatás, a magyar lelkek gyökerestül megváltozott gondolat- és érzésvilága egyszerű irodalom-történeti emlékké fokozták volna le a százéves verset. Hiszen volt már példa arra, hogy népszerű és közszájon forgó írások múmiává száradtak és belehulltak a hideg felejtésbe. Mit is mondhatna a százéves Szózat nekünk, új világban élő, a magyar politikai közösségtől elszakadt magyaroknak? Szólhat-e hozzánk eleven és érthető hangon ez a más korok más magyarjához írt költemény?

            Éppen azért remekmű, mert tisztábban és érthetőbben beszél nyelvünkön, mint száz más, politikai időszerűség-szülte írásmű. A más szándékkal, más okokból, más körülmények között írott sorok egyszerre színt váltanak, amint a mi korunk és a mi földönk környezetébe illeszkednek és hangosan sugallják a hozzánk egyedül méltó és számunkra külön értelemmel terhelt hitvallást: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!" Kaphatnánk-e alkalomszerűbb parancsot a múltból, mint a helyünkön való kitartás parancsát? Érhet-e költőtől megrázóbb figyelmeztetés szívünkhöz, minthogy szenvedésekre, megpróbáltatásokra való tekintet nélkül kell megállnunk a sarat ott, ahová végzetünk állított. Ha nem tudunk használni, akkor is használunk avval, hogy itt vagyunk és eggyel többen vagyunk. Ez a mélyhangú harangként zengő intelem érkezik hozzánk Vörösmarty Szózatából, egy évszázad messzeségéből.

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)  

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 
(Szombati-Szabó István költő, műfordító, lelkész: 1887-1934)

 

- Jegyzetek Szombati-Szabó István költészetéről -

 

            Költőről beszélni majdnem annyi, mint szitával vizet meríteni. Csak a vízben úszkáló, idegen, darabos testecskék maradnak meg, a gyöngyösen csillogó tiszta víz elfolyik megfoghatatlanul. Hát még, amikor olyan költőről van szó, akinek földi arcát alig pár hónapja fedte el előlünk az örökkévalóság. Akivel szemben az erdélyi sorstárs közösségét, a tragédia döbbenetét s a szeretet minden elfogultságát érezzük! Ki tudná a tárgyiasság hűvösségével, a tudomány nyugalmával s a tisztán esztétikai érlegelés aprólékosságával elemezni őt?

            Mégis beszélnünk kell Szombati-Szabó Istvánról, az elhunyt erdélyi magyar költőről. Mert ugyan ki állítana mégily szerény emléket is a költőnek mai mostoha időkben, ha nem mi, akik legközelebb állottunk hozzá? Legfeljebb nem tudunk úgy beszélni róla, hogy méltó lehessen az ő szép szándékaihoz és szomorú gazdagságához. Legfeljebb értetlenül állunk meg a végzet különös mozdulata előtt, mely ismét összetört, porbavágott egy aranytollat, megölve születendő aranyigék sokaságát.

 

AHOGYAN JÖTT ÉS AHOGYAN ELMENT

 

            A magyar Alföld tágas sígságairól származott Erdélybe Szombati-Szabó István. Úgy jött, mint nyakas, jóhangú, kissé kálvinista, tele vérmes akarással, kifogyhatatlan nótakedvvel és úgy ment el, összecsukott szájjal, elnémult, fatalista nyugalommal és titokzatos mosolygással, mint bölcs és kissé keserű próféta, kit övéi be nem fogadtak.

            Ki tudja, mi változtatta át ilyenképen? A hidegen zúgó erdélyi szelek tépték össze hárfája húrjait? Túlságosan zord volt itt az éghajlat meleghez szokott lelkének? Megfojtotta a komor hegyek kemény ölelése? Lassan sorvadt el az idegen környezetben, mint átültetett fa nem neki való földben? Ki tudná megmondani?

            Pedig rövid idő alatt erdélyi lett. Mélyebben és igazabban erdélyi, mint sokan, akik itt születtek és nevelkedtek. Talán ezért a csodás metamorfózisért kellett életével fizetnie?

            Ha sokkal kisebb költő volt volna, mint amekkora volt, akkor is izgatóan és megfejtésre várón állna előttünk élete talánya, a maga különös, fájdalmas csonkaságában.

 

AZ EGYETLEN SZERELMES

 

            Az önállósult erdélyi magyar irodalom első évtizedében nem búgtak nálunk a szerelem vágyakozó sípjai. Pán aludt valahol a havasok medvebarlangjában. A pajkos faunok és nimfák nem merészkedtek csiklandó játékra az ólomsúlyú ég alatt. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis János és Szentimrei Jenő nem igen írtak úgynevezett szerelmes verseket.

            Talán Szombati-Szabó István, ez a Debrecenből jött fiatal poéta volt az egyetlen, aki Széfa-ciklusával szerelmes dalokat mert zengeni az erdélyi sziklák között, az egyetemes borongás napjaiban.

            Nem volt játszadozó, ábrándos és érzelmes ez a szerelem. Volt benne valami komor, halálosan tusakodó és végzetszerű. A külső hideg, gondolati pompája, retorikus zengése, Pazar szóhalmozása nyugtalan vágyakozást, tépelődő bűntudatot és keserű lemondásokat takart. Ma már szinte pózosnak is érzünk egy-egy tragikus, mély gordonkafutamot, mely az Ady tragikusan zengő, fülledt, Léda-szerelmére és héjja-nászára emlékeztet. Nála is, akár Adynál, a halál csontarca leskelődik a szerelem fiatal arca mögül. Az olyan ember szerelmes szavai ezek a Széfa-dalok, aki nem tud megpihenni az idillben, hanem lázasan, végletesen kutatja a szerelem fátumszerű jelentését, túl vágyakon, szenvedéseken, életen és halálon. Néha csodálatosan, nagyon emberien fel tudtak melegedni ezek a dacosan követelő, vadul lázadó, keservesen síró versek.

            A Széfa-ciklus még ma is egyedül álló, furcsa-illa, egzotikus csokra az erdélyi lírának.

 

A HASONLATOK KÖLTÉSZETE

 

            Szavak bőséges áradása. Hasonlatok, képek kifogyhatatlan, olykor szónokias gazdagsága. Megállíthatatlanul folyó, dús és színes költői beszéd. Ezek voltak Szombati-Szabó István költészetének legszembetűnőbb vonásai, mikor a kolozsvári „Kaláka" 1922-ben kiadta Életem című verseskönyvét.

            A Széfa-ciklusban, mely a „fehérarcú bosnyák asszony" emlékére íródott, lélegzetállító tömör sugárban kapjuk a szavak zuhatagát. A szemfényvesztők ügyességével dobálja egymásra az azonos tartalmú, rokon hasonlatokkal telített sorok tömegét. Eszeveszett, egzaltált menekülés ez a szavak kopogó és zenélő önkívületébe. Idegborzoló, amikor a Széfa szépségének dicsérete megindult:

Oly szép vagy, mint egy nyári déli-álom.
Oly szép vagy, mint a barackfa-virág.
Oly szép vagy, mint egy holdas őszi este
És mint az erdők messziről.

Oly szép vagy, mint a hegytetőn a várrom.
Oly szép vagy, mint a mezőn a vetés.
Oly szép vagy, mint egy ébredő reménység
És mint egy könnycsepp a szemen.

            Ez után a nyolc hasonlat után még tizenhat következik és ennyiből áll a vers. Tizenhat hasonlat, minden rendszer és fokozás nélkül. Ha ezt idegborzolónak mondtuk, akkor az Együgyű szerelmi vallomás negyvennégy sorának ugyanannyi hasonlata már egyenesen idegtépő:

Szeretlek, mint a gyökerét a fa
És mint az ajtót a küszöb,
Vagy mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek: úgy szeretlek.

            De itt már igyekszik a költő fokozást is vinni a képek tömkelegébe. A játékos és türelmetlen hasonlatok után az utolsó strófa hirtelen elkomolyodik:

Szeretlek, mint a gyász a bánatot
És mint a csend a temetőt.
Szeretlek jobban, mint az életet.
Mint a halál a holtat: úgy szeretlek.

            A következő vers megint csak tizenöt egymásra vágó hasonlattal tudja elmondani, mit jelent, ha távol van a kedves: „Hiányzol, mint a bénának a kéz. Hiányzol, mint a sötétből a fény. Hiányzol, mint a süketnek a dal..." A Megáldom, Széfa, a csókjaidat, a Viaskodás önmagam ellen: csupa ilyen kép- és hasonlathalmozás, mintha a fiatal költő sohasem tudna betelni ízes, sokszor ódonzamatú szavainak jóságával és szépségével. Valami biblikus reminiszcencia, gondolat-ritmusos, litánia-szerű monoton mormogás is végigvonul ezeken a különös verseken, mint habok ritmikus, egyhangú loccsanása a part szikláihoz. A gyakran indokolatlan, csak a szavak csengése, a strófa kitöltése, vagy a vers előre kiszámított nyújtása miatt írott képek közül aztán nem egy tünik ki, amely már több, mint szép szó: már maga a lényeg, a nyugtalan, fájdalmas mondanivaló. Ilyenkor érezzük, hogy eljutottunk a szóig, mely egyedül lehetséges azon a helyen, ahol van. Eljutottunk a költészetig.

 

VISSZAVÁGYÁS AZ ŐSI PÁTRIÁBA

 

            Szombati-Szabó István a Csokonai és Ady magyarságát hozta magával útravalóul a megváltozott Erdélybe. Erdő, erdő, kerek erdő című verse, melyet még 1913-ban írt Skóciában, az Ady borúlátó, akkor még nagyon népszerűtlen próféciáira üt: „Ó, te szegény magyar erdő, Mindig termő, rosszat termő: Eszébe út a halálnak, S fejszét ragad és kivágat... Erdő, erdő, kerek erdő, BE siratlak magyar erdő..." Nekibúsult, kemény kálvinista magyarsága kalendáriumos rigmusokban mond Szent-István-napi köszöntőt minden magyarokra.

            Erdélyből rajongó, jajongó szóval sír vissza a gémeskutas, villásszarvú ökrökkel népes, tengersík vidékre. A Széfa-versek nyugtalanságával rokon Pazar szóhalmozással szaporázza itt is a képeket: sorról-sorra változik a kép, pereg, mint a film, csak a hangulati egység marad sértetlenül:

Ó, látok-e még gémes-kutakat,
Dallal barázdált szőlős-kerteket
És fokosokat, rézből-verteket
S zöld búza-földön dülő-utakat?

Ó, hallak-e még, ízes, szép szavak?
És látok-e még csendes völgyeket,
A hepe-hupán szétszórt tölgyeket
S a tengersikon tengersik havat?

És villás-szarvú fehér ökröket
Látok-e még és nyárfás, hüs tanyákat,
Az eresz alatt szoptató anyákat
És civiseket, hat-ökröseket?

            Még tíz versszak után a lendületes befejezés, az óda és elégia zengő keveréke:

Ó, isten-áldott, boldog, aki lát...
Én eltépődtem tőled már örökre.
Csak csókom küldöm át az ősi rögre:
Köszönteni az ősi pátriát.

            Ó, hogy fájt az elszakadás! Az átültetett fa gyökerei hogyan feszengtek a köves erdélyi földben! Hogyan vágytak vissza az alföldi zsíros humuszba, a régi világ tempós magyar örömei közé. De a sorsvállalás tudatos már. A régi pátria mellett van már új pátria is: Erdély. A régiről szabad elbúsultan álmodozni. Az újért dolgozni és alkotni kell.

 

A NÉMA HARANG JÓSLATA

 

            A szavak tovább bugyognak, a versek tovább zuhognak. Azt hinnők, hogy a forrás kiapadhatatlan. Minden kis futó jelenség verssorrá lesz, minden, amire a költő rápillant, hasonlattá és színes versürüggyé válik. Nem, ennyi éneklő kedv, ilyen nagyerejű hömpölygés el nem szegényülhet, meg nem állhat soha! Ha csöndesedik is, csak mélyülhet és gazdagodhatik a versfolyam.

            De különös!

            A költő kezd kritikusabb lenni önmagával szemben. Az olcsóbb képek, könnyen jövő hasonlatok nem elégítik ki. A szavak játékos tobzódása elül, a sorok mind elégületlenebbek, keresőbbek és tapogatózóbbak. A költő keres valamit, amit nehezen talál. Ki akarja fejezni azt, amit minden igazi költőnek ki kell fejeznie egyszer: a kifejezhetetlent. Megtalálja az első nagy allegórikus verset, melyben lényeg-kereső tragikumát panaszolja el az erdélyi magyaroknak.

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.) 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

            Kedves jó Feri bácsi, akadnak talán olyanok, akik megütköznek azon, hogy csöndes elszunnyadása ünnepélyes napjaiban ilyen bizalmas megszólítással élek, ilyen kedélyesen szólok kedves Bátyámhoz. Mert egész ország gyászolja most Feri bátyámat, csöndesen, lábujjhegyen lépked ravatala mellett, kegyelmes nagy uraknak, halottaknak kijáró tisztelettel. Meg kell hagyni, az emberek tisztelik az írókat, a tintában szétázott, betűk közt szétfolyt életeket. Amikor koporsóban feküsznek, éppen tisztelik.

            Kedves Bátyám nem ütközik meg, tudom. Hiszen régóta ismerjük egymást, anélkül, hogy találkoztunk volna. Nap-nap mellett láttuk egymást anélkül, hogy hangos szót váltottunk volna. A „Pásztortűz" csöndes szerkesztőségében, ahol életem öt esztendejét töltöttem el, életnagyságú arcképe lóg a falon, fényképnagyítás fehér kartonra ragasztva. Amikor először pillantottam a huncutkás, tiszta szemekbe, a kedvesen gunyoros arcra, melyet őszülő haj vesz körül, a szellemes beszédességgel duzzadó ajkakra, melyek közül füstölgő szivar ágaskodik ki féloldalra, bohémesen, - megkérdeztem:

            - Ki ez az úr?

            Kollégáim bemutatták a képet:

            - Móra Ferenc.

            Hát attól kezdve ismerjük mi egymást. Attól kezdve a beszédes, okos, humort és szellemet sugárzó szemek bűvkörébe kerültem. Íróasztalommal szemközt függött a kép - itt függ ma is - és én itt olvastam el Móra Feri bácsi minden munkáit, regényeit, verseit, újságcikket, ennél az asztalnál. Amikor fordítottam egyet-egyet a könyv lapjain, mindig rápillantottam az arcképére s az olyan volt, mintha nem is olvasnék, hanem élő szóval zümmögő kedves mesét hallgatnék a derűsen duzzadó ajkakról. Valósággal apa-fiúi viszonyba kerültem ilyenformán Feri bátyámmal. Ha előfordult farsang-tájon, hogy kirúgtam a hámból és egyenesen a bálteremből jöttem a szerkesztőségbe, félórákig ültem szemben a képpel, álmosan, szédülve, korareggeli semmittevésben. S olyankor Feri bácsi - hiszen biztosan emlékszik még, - megelevenedett a képen és szidni kezdett, mint apa lump fiát:

            - Pernahajder! Nem szégyenled magad?...

            És a lebiggyedt, mosolygó ajkak közül bodrosan, kövéren szállt fel a szivar füstje. Még pirosló tüze is volt  a jó szivarnak és hallottam, ahogyan pöfögött.

            Ennél már akkor sem lehetett közelebbi ismeretségünk, amikor levélben kéregettem kéziratokat Feri bátyámtól a lap számára s egy-egy humoros, szerető sort kaptam kíséretül a megküldött írások mellé.

            És nem csak én voltam ilyenformán a képpel, úgy volt avval mindenki a „Pásztortűz" szerkesztőségében. Az egész szobán uralkodott az az aranyos szempár, az a megnyerő mosoly. A kis szerkesztőségnek, az abban folyó munkának jószelleme volt Feri bácsi.

*

            Bizony, az első pillanatban nagyon-nagyon elszomorított ez a komor, fekete halálhír. Nagyon rosszul esett, hogy ennek a drága arcképnek nincs többé az eredetije az életben. Hogy amolyan papírpénz lett, amelynek nincs többé aranyfedezete.

            Szinte féltem bejönni a szerkesztőségbe.

            Azután megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor leültem ide, szembe a jólismert, barátságos, bohém, rokoni arccal. A kérdeznivalók egész tömege lepett meg. Elevenné vált lelkemben egyszerre annyi sok kedves Móra-figura. Valamennyi idegyűlt mellém, hogy beszélgetni segítsen, bátorítson és megnyugtasson.

            Föltekintettem a képre.

            - Nem történt semmi baj, - nyugtattam magamat.

            És Feri bácsi megszólalt a képről, csak úgy, mint régen:

            - Persze, hogy nem történt, fiam. Az arc tovább mosolyog, ha a lélek sugárzik róla. A szivar tovább ég és füstöl, mint az Áldozat tüze és gomolygó füstje. Az „Ének a búzamezőkről" nem hallgat el soha. Csak a test pusztul el. De nem múlik el vele sem a mű, sem a lélek, sem a szeretet! Csak dolgozzál, fiam! Csak dolgozzatok!

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.) 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Üzenem mindazoknak, akik többre tartják a hangos programot a csöndes cselekedetnél, a dühöt az áhitatnál, a gépolajat az ihletnél, a kétes hasznot a szépségnél, a plakátot az irodalomnál, - üzenem mindazoknak, hogy a művészet több tiszteletet követel!

Kis erdélyi életünkben régóta szembetűnő az izgágák egyre rikítóbb burjánzása, akik fennen hirdetik, hogy csak akkor irodalom az irodalom, ha programot ad, politikai és gazdasági programot, ha a mindennapi életbe nyúlva valamilyen tábor pártján veri a vasat, valamely igazság érdekében agitál. S ez a tábor, ez az igazság kizáróan az ő táboruk és az ő igazságuk: azon kívül nem képzelhető el sem fű, sem fa, sem ég, sem föld, sem élet, sem irodalom. Az övék az egyedül üdvözítő vallás és kívüle senki sem nyerheti el a halhatatlanság koronáját. Minden kívülálló - ha író, kétszeresen - maradi, „polgári", tehetségtelen, áruló, korcs és ostoba.

Hát így állunk!

A kicsit értelmes ember, akinek fejében a hozzávert programok és jelszavak némi agyvelőt is meghagytak még, ijedten áll meg e jelenség előtt, mely a legsivárabb butaság és  legkiégettebb utilitarizmus talajából fakadt.

Nem szándékozom meddő vitába bocsátkozni, mert azok, akiknek üzenek, a csinnadratták és vezényszavak gyehennai zsivajában úgysem hallják meg az emberi beszédet. De mégis nagyon szeretném, ha valaki felvilágosítana végre, mire jó ez a cécó, ez a torzan erőlködő fintor, mely mintha görbe tükörből vicsorítana felénk.

Tehetségtelen és polgári fejemmel sehogyan sem tudom belátni, hogy:

1.                  Miét kell olyan lármásan hangsúlyozni az élet szerepét az irodalomban, a gazdasági tényezők hatását a szellemi életre, mikor senki sem vonta képségbe azt? Vagy ha vonta is, ma már nem vonja. Az élet tükrözése és tendencia nélkül nincs irodalom s az irányzatosság nélküli irodalom hirdetése is irányzatosság: harc a legimbolygóbb, legködszerűbb utópiáért. Az irodalom az Ember életről való vélekedése.

2.                  Miért kell azonosítani az irányzatosság nemes, természetes fogalmát a program porban csúszó, természetellenes fogalmával irodalmi kérdésekben? Irányzatosság: legyetek nemesek, jók, szeressétek az embert, követeljétek jogaitokat, teljesítsétek kötelességeiteket, harcoljatok a butaság, az elnyomás ellen, igyekezzetek jól gazdálkodni a föld javaival, emeljétek magasra a szépet, dicsőítsétek meg magatokban az embert stb. Program: ne fizessetek adót, ne higyjetek a papnak, csak a papnak higyjetek, üssétek agyon az urakat, járjatok rendesen a népgyűlésekre, szavazzatok a kommunista pártra, követeljétek a napi ötórás munkaidőt, stb. - Az előző lehet témája az irodalomnak, mert állandó és örök, az utóbbi nem lehet, mert pillanatnyi s holnapra a feledés hullámsírjába rántja magával a művet is, amelyben világra csónakázott. - Swift Jonathánnak, a Gulliver írójának van irányzatossága, de nincs programja. És ugyanez áll a világirodalom valamennyi nagy írójára.

3.                  Miért nem irtják ki a természetet is azok, akik feltétlenül hasznos programot követelnek az írótól? Vajjon csakugyan azért van-e erdő, hogy tüzeljünk fáival? Azért van-e Niagara, hogy turbinákat hajtson? Azért van-e rózsa, szegfű, liliom, gyöngyvirág, hogy zakatoló gyárakban olajat préseljenek belőle? Azért-e az őz, hogy húsát megegyük? S ha nem azért, miért? Nem lehet-e az irodalom is „hasznos" program nélkül, mint a virág, mely egyszerűen  v a n  és léte napos örömével, harmatos bánatával hirdeti a letörhetetlen, szép életet? Hát már a szépség haszon nélküli legmagasabb irányzata nem ad többé létjogosultságot? Okvetlenül meg kell-e halnia már az őznek a vadász golyójától és alsóbbrendű, ha sikerül megmenekülnie és továbbélnie az erdő ősillatú szerelmének?

4.                  Miért nem dobják ki a könyvtárakból Lopardit, Goethét, Schillert, Shakespeare-t, Moliére-t, Dantét, Dosztojevszkyt, Tolsztojt, Vergiliust, Homerost, Dickenst, Aristotelest, Kantot, Spinozát, Emersont, Baudelaire-t, Verlaine-t, Musset-t, Tagoret, Balzacot, Petőfit, Csokonait, Aranyt, Balassit, Jókait, Madáchot, Adyt, Vörösmartyt és a többieket, akik ma már valamennyien „haszontalanok", mert egyetlen hanggal sem szólnak hozzá az „ötéves terv"-hez? Miért nem égetik el Platont? Hiszen a vasmunkás úgysem érti? Vagy ezek talán mégis pardont érdemelnek a művészet jogán?

5.                  Miért nem ismerik el, hogy az irodalomhoz nem elég az irányzat, mint társadalmi termék és termelő erő, hanem valami más is kell hozzá? Valami szikra, mely magában villantja fel a művészet halhatatlan és műből-műbe vándorló lelkét: a szépséget. Tehetség kell hozzá. S ha van ebből jó nagy adag a művésznek, talán még a programot is közel tudja hozni olykor a művészethez. Ha nincs belőle, nem tartozik az irodalomhoz: lesz jó agitátor, kitűnő gépész, tüneményes népbiztos, de nem lehet író. Miért nem ismerik el ezt? - Miért nem ismerik el, hogy az igazság csak esetlegesség az irodalomban, a szépség pedig szükségképpeni?

6.                  Miért nem magyarázzák meg végül, hogy - ha már szerintük okvetlenül program kell az irodalomban - milyen legyen az? Szociálista program, keresztény, liberális, fajvédő, nemzeti, kozmopolita, felekezeti, antiszemita, vegetáriánus, eszperantista, vagy kommunista program? Avagy mindegy, csak program legyen és kész az irodalom? Vagy csak az egyik jó? Mindegyiknek a magáé? Konkurrens szatócsok harca az irodalom? S a fenti „irodalmak" egymásra is parazsat szórnak, vagy összefogva csak a programtalan irodalomra? Miért nem magyarázzák meg ezt és miért nem látják be: lehet valaki kommunista anélkül, hogy az irodalmat is mindenáron be akarná fogni társadalmi és gazdasági programjának szekerébe? Miért nem látják be, hogy az irodalom a legnagyobb humánum szentélye s a közgazdaság nem mindenkor egyenlő a humánummal?...

Ezer és ezer kérdés, melyre nem tudnak válaszolni a hangoskodók. Mások is kérdeztek már tőlük hasonlókat, azoknak sem tudtak. Csak mennek üsttel, dobbal, cintányérral, szavalókórusokkal és másegyéb gyönyörűségekkel a kollektivizmus paradicsomába.

Teljes tisztelet a hitnek és meggyőződésnek! Tessék politizálni, szervezni és agitálni, reformálni, forrongani és újat akarni: hódolat és megbecsülés az önzetlen, kemény munkának, a lángoló fanatizmusnak. Bizony együtt dobban velük a szívem.

De az irodalom más. Templom az.

Kifelé a templomból, amíg habzik a száj és saru kaffog a talpon!

Üzenem:

Több tiszteletet az oltáron ülő Művészetnek!

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

József Attila új versei.
Új Európa Könyvtár kiadása.
Budapest, 1931.

 

J ó z s e f   A t t i l a   fiatal költő. Amint verskötetének utolsó oldalán látom, már 1929-ben jelent meg verseskönyve. Sajnos, azt nem ismerem s így József Attilát sem ismerem egészen: két évi futásának grafikonját nem látom, abból előre következtetni nem tudok s az összehasonlítás élvezetéről is le kell mondanom. De így is van valami tenyérjóslásszerű érdekesség, valami grafológus-izgalom abban, amint negyvenoldalas kis füzetét kezemben tartom és olvasok belőle.

            Az utolsó évek magyar verstermésében alig emlékszem vissza könyvre, mely ennyire lekötött volna: érdeklődő, mondhatnám, lelkes tetszésemet és egyszersmind heves ellenkezésemet ilyen mértékben hívta volna ki. Mert  a József Attila verseit szeretni vagy nem szeretni: ízlés dolga. El lehet képzelni jogos ellenérzést is ezekkel a versekkel szemben, valami kis fuldoklásfélét ebben az atmoszférában.

            A nincstelen csavargók szájas, zamatos, helyenként drasztikus beszéde a József Attila lírája. Mindent mer, mint a betyár, akitől semmit sem vehetnek el s fületlen gombnál életét sem becsüli többre. Lomha jobbágydörögés, jóízű betyárság, szimplista elbúsongás kószál sorai között. A saját nagyságát, költői több-voltát egyetlen szóval sem akarja olvasóiba szuggerálni. Sőt akasztófahumorral figurázik sajátmagán, mint krumplit-evő paraszt, vagy félszeg legátus. El akar törpülni, egynek a sok közé és személytelenül, a sokak hangján beszélni mint a népköltészet.

            Egy-egy versén igaz művészet csillog. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek reggeli harmatáé.

            A magyar költői nyelv fejlődésének két ágba szakadása csaknem egyidejű a magyar költészettel. De a Kazinczy nyelvújításától kezdve egészen szembeszökő. Az egyik ág a magyar nyelv zamatos, erős ősi törvényei szerint Adyig vezetett, kifejezve mindazt, ami csak képzettársításban, szóban, képben, fordulatban kisajátíthatatlanul, tősgyökeresen és lefordíthatatlanul magyar. A másik ág nyugat felé kanyargott s magába gyűjtötte a nyugati gondolkozás összes mellékfolyóit. Ennek a folyamágnak partjain nyíltak ki azok a liliomok, melyek a Louvre kertjében, vagy a Stefan George háza előtt is nyílhatnak. Ez az ág torkollik a Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi pazarul csillogó, ideges, finom költészetébe.

            Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója. Nem szellemet és nem ideológiát kapott József Attila Adytól, hanem intelmet: visszafigyelni őseink nehézkongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszagú beszédére.

            Bármennyire idegen is nekünk ez a beszéd, bármennyire érezzük, hogy mit öncél, zsákuccába vezet s csakis nyelvgazdagító jelentősége lehet: mégis jól esik figyelnünk reá. Mintha hatodik ősanyánk bölcsődalára emlékeznénk vissza halványan, egy-egy elrévülő pillanatra. Mintha Balassa előtti virágénekeket hallanánk. Mintha torban éneklő regösök hangfoszlányait dobná vissza valahonnan a szél. Helyenként a kuruc rigmusok naiv muzsikája ébredezik benne.

            Kit ne illetne meg az ilyen muzsikájú József Attila-vers?-:

Futottam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szívemben.

Aggancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farka leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros,
Varázsüttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
sötét eperlevelek
hullanak a vállamra.

            Urakra szórt paraszt-átka, mint a Lúdas Matyi új fejezete. Mint valami középkori magyar ráolvasás:

Habos tengert egyengessen
a vasfogú boronával!
Hosszú szárú esőt vessen,
gyüjtse boglyába fiával!
S ha már van elég halpénze,
kárászoknak nyisson kocsmát!
Örvénysüveg a fejére!
Húzzon vízigödör-csizmát!

            Ám ennek a sajátosan érdekes és erős formának belső tartalma: majdnem semmi. Egy-egy igazi elrévülés, zsúpfedelű házak közötti kószálás, boglyatövi pihenés, anyaelsiratás: valódi költőről tanúskodnak. De ez még vajmi kevés. Program-versei mögött nincs belső aranyfedezet. A proletárságot parasztnyelven beszélteti. Tanyai csendű képeinek fülledt melegét, melyben parasztok egyenesítik és élesítik a fenyegető kaszát, hideg és disszonáns fuvallattal veri szét egy-egy költőiesített, tudákos marxi szólam, vagy „elvtárs"-megszólítás. Hideg fejjel  m e g t a n u l t  program és ideológia ez József Attilánál. Még akkor is csak megtanult, ha esetleg a saját bőrén tanulta meg. (Ezt meg kellett mondanunk, bár  p r o g r a m j á v a l  talán sokkal inkább egyetértünk, mint egyetérzünk  k ö l t é s z e t é v e l.)

            Még néhány szót a könyvecske végén közölt Villon-fordításokról! -: Költőkre még saját írásaiknál is jellemzőbb, hogy a világ írói közül kit választanak ki fordításra, hogyan fordítják és hogyan ferdítik őket.

            József Attila ösztönös költőiségét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy éppen Villon-tól fordított. Kötetének átolvasásakor háromszor is eszembe jutott, hogy magyar Villon-nak nevezzem őt, még mielőtt felfedeztem volna a kötet végén levő fordításokat.

            Míg Tóth Árpád és Szabó Lőrincz csillogó művészettel, hibátlanul szép sorokban adják vissza Villon verseit, József Attila gorombán döcögő, betyáros sorokban varázsolja elénk Villon csirkefogósan nagy lelkét. De túllő a célon: erősen József Attila lesz Villonból, túlságosan szegénylegény, nagyon is hortobágyi levegővel...

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

- A Szent Bonaventura könyvnyomda kiadása, Kolozsvár, 1930. -

 

            Elfáradt embertestvéreimnek küldöm ezt a könyvet. Akiket elcsigázott az élet. Szenvedőknek. Szegényeknek. Kétkedések kínjai között verődőknek. Boldogság-keresőknek. - Ezt írja P. Trefán Leonard könyve előszavában.

            Sorozatos elmélkedéseket, lelki olvasmányokat tartalmaz ez a százhatvan oldalas könyv, melyet ízléses kiállításban adott ki a kolozsvári Szent Bonaventura könyvnyomda.

            Érdekes, különös, ritka könyv. Érdekes, mert igazságokkal s az embert érintő kérdések legnagyobbikával: a boldogság kérdésével foglalkozik. Különös és ritka, mert alig lehet ma könyvre akadni,mely ennyi emelkedett elragadtatással, ennyi lelkes, derűlátó jósággal szólna az emberekhez.

            A szerző pap, egyszerű barna csuhát viselő szerzetes, akinek neve azonban kevesek előtt lehet ma Erdélyben ismeretlen. Vigasztaló, bátorító, jóságos barát, aki az assziszi nagy Szent tanításait szívta magába s most azokkal simogatja a szenvedők, szegények, kétkedők és minden boldogság-keresők lelkét. Eszköze a toll, mellyel jól tud bánni. Mondatai általában rövidek és egyszerűek, világosak és kifejezőek. De néhol igaz páthosszal lendülnek magasra és díszesen, színesen omlanak vissza, mint napfényben a szökőkút vízbokrétája. - Bekezdéseket tudnék idézni, melyek olyan lendületesek, olyan tősgyökeres magyarsággal és biblikus zamattal megírtak, hogy prózában írott költeményekként hatnak.

            A kötet öt fejezetre oszlik. Címeik: A természet, Az ember, A kultúra, A kereszt, A kereszt tanítványa.

            Engem legkülönösebben az első rész fogott meg absztrakt dolgokat kizáró, egyszerű, természetes bájával. S bizonyára jól sejtem, hogy a szerző szívéhez is ez a természetről szóló rész állott legközelebb. A világ szépségeit tanít észrevenni ez az első fejezet. Fűben, fában, virágban, kőben, éneklő madárban meglátni Isten gondolatait és Isten szeretetét. A kegyelem állapotában örök vidámsággal, kicsorduló szeretettel és örvendező nyugodtsággal járni a földön. Ó, boldogság ez, napsugaras, örök ifjúság, ősi mély kultúra, izmos őserő és végtelen gazdagság! A szívet kitáró együgyűségben megtalált legnagyobb bölcsesség: Szent Ferenc madaraktól körülrepdesett, hétszázéves ölelő gesztusa...

            A többi négy fejezet már spekulatívabb. De lényegi vonásaikban ugyanolyanok, mint az első. Beszélnek a lezüllött emberről s a mai hamis, megbukott európai kultúra helyett a keresztényi, szentferences kultúra magvait akarják elvetni. Egészséges irodalmat, egészséges művészetet követelnek. Az utolsó rész oldalait majdnem epikus hang színezi: Szent Ferenc-legendákat mesél el a szerző, elmondja két virágszál történetét, melyet ő hozott haza Carceriből, egy magyar fiú sírjáról az erdélyi édesanyának; leírja Tomori Pál életét és mesteri rajzát adja egy bekecsi kirándulásnak, melynek szimbolikus távlatot ad. A Bekecs oldalán pihenő honvédek sírjánál lejátszódó jelenet leírása feledhetetlenül megkapó.

            A könyv módszere általában apodiktikus, kijelentő. Nem bizonyít, csak állít, de azt a meggyőződés teljes súlyával és a feltétlen elfogadtatni akarás erejével teszi. Nem vitairat ez a könyv, hanem tanítás. Nem magyarázat, hanem kinyilatkoztatás. Bán is lenne vitába szállni ilyen írással, mely ekkora szeretettel közeledik a lélekhez s ekkora önfeledt hévvel akarja felvidámítani és boldogságra vezetni az egyetemes csődbe futott világot. Nagyon kell szeretnünk azt az embert, aki így tud szeretni s akinek munkája bizonyára sok szegény léleknek nyújt vigaszt és felfrissülést.

            És ha lenne talán, aki a P. Trefán Leonárd könyvének egyes fejezeteire azt mondaná:

            - Hiszen ezt a tanítást unalomig hallotta már! -, ... azt felelném neki:

            - Nem az a fontos, hogy hallottad-e már, hanem hogy megtartod-e?

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.) 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

           

           Amint karácsonynak, éppúgy húsvétnak is megvan a maga gyermek-romantikája. A régi húsvét-várások hangulata sok-sok esztendő múlva is visszajár az ember lelkébe és olyan jó volna, ha a meg-meglendülő friss tavaszi szél az elmúlt gyermekkort vissza tudná varázsolni. A húsvét sajátos hangulatában - a feltámadási fáklyás körmeneten s a szentelt kalács és sonka-reggelin kívül - nagy szerep jutott a kis nyuszinak és a neki tulajdonított pirostojásoknak is.

            Nagy Isten, mekkora volt az izgalom, mikor a nyuszikának elkészítettük a jó puha fészket és húsvét napfényes reggelén kiszedtük abból a szebbnél szebb hímes tojásokat! Voltak közöttük házilag készült, egyszínű piros tojások, de voltak remekbe sikerült, írott tojások is, valódi paraszti kezek avatott munkája.

            Akkoriban sokat törtem a fejemet, hogy miképpen háláljam meg a kis nyulacskák irántam való jóságát, de sehogyan se jött szerencsés gondolatom. Most evvel a kis cikkel próbálok viszonzást nyújtani nekik: hátha lendítek vele jobb sorsra érdemes és erősen hanyatlásnak indult iparágukon.

            A húsvéti hímes tojások ajándékozása, valamint a húsvéti öntözködés, olyan ősrégi szokás, hogy kevés ember fejében fordul meg a gondolat: miért éppen tojást ajándékoznak az emberek húsvétkor egymásnak? Honnan eredhet ez a szokás, miben gyökerezik és mit jelent az érdekes szimbólum?

            Kissé különösen hangzik talán, ha az emberi fejlődéstörténet egyes följegyzett adataira hivatkozunk, de feleletet egyedül ilyen módon kaphatunk.

            A tojás ajándékozása és a tojásnak, mint az élet eredetének és szimbólumának tisztelete, Kínában például kétezer esztendős hagyomány. Brahma vallása és az egyiptomiak hite szerint az egész világegyetem egy nagy tojásban alakult ki és abból pattant ki minden létező. A közismert, ősi legenda szerint Castor és Pollux is Léda istennő szentelt tojásából születtek.

            Amint látjuk tehát, a tojáshoz fűződő szokások a mithoszokba nyúlnak vissza; valamiképpen az életet, egészséget, jólétet és termékenységet szimbolizálják. A magyar húsvéti szokásokat is ezekre kell visszavezetnünk. Valószerű bizonyíték erre az is, hogy a tojással kapcsolatos szokások a tőlünk egészen idegen és elszigetelt kultúrájú, avagy kultúrálatlanságú népeknél is divatban vannak. Így például a hinduk, perzsák, kínaiak, és egyiptomiak nagy ünnepélyein ma is tojásokat osztogatnak. A németországi Wormsban eszközölt ásatások folyamán több kőkoporsó került napvilágra, melyek egyikében egy női csontváz mellett szép díszítésű hímes tojást találtak. Ez sokféle magyarázatra adhat alkalmat, de legvalószínűbb, hogy itt is valamelyes babonás szokásra, hagyományos szimbólumra kell következtetnünk.

            Az orosz népnél is számos tojás-babonát találhatunk. Tojásokat dobálnak keresztül csűreiken és lakóházaikon, hogy tűzvész ellen biztosítsák s ha mégis tűzeset támad valahol, tojásokat vetnek a tűzbe.

            Dunántúli népszokás a göcseji mátkázás néven ismert tojás-ajándékozás, mely abban áll, hogy az ifjú legény s a hajadon leány hímestojást ajándékoznak egymásnak s ennek az ajándékozásnak némi tréfás eljegyzési színezete van. Legtöbbször házassággal végződik. A román között is dívik ilyesféle szokás, csakhogy itt a legények ajándékozzák egymásnak a hímes tojásokat. Ennek eredete abba a korba nyúlik vissza, mikor az ajándékozás a pogány török ellen való bajtársi szövetkezést jelentette. Úgyszintén román népszokás az úgynevezett pomana is: kis-húsvétkor (húsvét hétfőhöz egy hétre) ételneműeket visznek az emberek elhunytjaik sírjához. Ezek között az ételek között legfontosabb és elmaradhatatlan a tojás.

            Így lehetne fölsorolni végnélkül az adatokat, melyek a kérdéses húsvéti szokás eredetére és jelentőségére vetnek világot. Minket azonban főként a tojásfestés, illetve tojásírás érdekel, mely ezeken a babonás alapokon felépülve, különösen régebben, egész népies iparművészeti ágat jelentett.

            A legszebb írott tojásokat talán nem a magyarok készítik, de a magyar hímes tojásoknak egészen sajátos, különálló karaktere van, mely ugyanazt a fantáziát és ugyanazoknak a motívumoknak szerepeltetését tükrözi, mint a többi magyar népművészeti ágak.

            Mert a tojás-írás művészete nem olyan egyszerű ám, mint ahogyan látszik. Nagy sora és tudománya van annak!

            Már magában véve az is érdekes, ha azt a sok tapasztalaton alapuló leleményességet vizsgáljuk,amivel a nép a különféle szebbnél-szebb színeket elő tudja állítani. Egész komplikált és körmönfont vegyész-tudomány foglaltatik bennük. A sárga színt vadalmafa héjából, leveléből, hagymalevél főzetből, vagy kökörcsin-virágból állítják elő. A barnát a vadkörte héjából, a zöldet a bürökből, a kéket a lencséből nyerik. A fuxin, vagy fuxia egész színsorozatot ád: vízben preparálva piros, szeszben zöld, de kék és lila színt is lehet kapni belőle.

            A tojásírást egyenesen és kizáróan erre a célra szolgáló szerszámmal, a tojásíró késsel végzik. Írótoll szerű szerszám ez, melynek szára belül viaszkos folyadékkal van töltve. Evvel a viaszkkal rajzolják fel a különféle mintákat. Mikor aztán festékbe vetik a tojást, a megírott részek fehéren maradnak. Az eljárást folytatni is lehet. Az így nyert alapszínre újabb mintákat lehet rajzolni, a tojást újra festékbe, valami sötétebb színbe mártani s most már ez a sötétebb szín lesz az alapszín s az előbbi, világosabb alapszín fogja adni a másodszor rajzolt minták színét. Ezt az eljárást sokszor meg lehet ismételni és a különféle minták valóságos színpompában fognak díszelegni. Az alapszín persze mindig sötétebb lesz, végül is legtöbbször sötétlila, sötétbarna vagy fekete. Csak arra kell ügyelni, hogy az alapszínezést mindig a legvilágosabb színnel kell kezdeni és fokozatosan mártani az egyre sötétebb tónusú festékekbe.

            Ha pedig fehér alapszínt akarunk, az egész eddig leírt eljárás után savanyúkáposztalébe, vagy ecetbe kell áztatnunk a tojásokat.

            A hímes tojások motívumai is megérdemelnek néhány szót. Ezek a minták sokszor a legbámulatosabb fantáziáról tanúskodnak, sokszor pedig egészen egyszerűek. Leggyakoribbak a stilizált természeti képek, az állat és virágmotívumok.

            Mivel minket legközelebbről a székely hímes tojások érdekelnek, leírom, milyen motívumok a leggyakoribbak a székely írott tojásokon. Lehet búzafejes, hámos, kantáros, csillagos, berbécsszarvas, gombos, fogas, ujjas, ablakos, békanyomos, bereblyés, pipás, németsipkás, lúdtalpas, fenyőágas, nyárfalapis, szárnyas, égő szíves, meggyágos, pillangós, rózsáskertes, szekfüves, szakramentum, kapcsos, boldogszíves, szomorúszíves, cseremakkos, táblás, tulipános, akáclapis, virágos, oldsalrózsás és szíves, napos, rácsos, cserelapis, pimpós, öves-csipkés, öves-ágas, keresztes, hóvirágos, ráklábas, kígyós, békahátas, eperleveles, kapás, ekevasas, tekerőleveles, bankafejes, orsós, kisasszonycsercse (fülbevaló), pettyes, póklábas, sárgarigófészkes, stb. stb. mintás a hímestojás.

            Ha már most elképzeljük, hogy mindezeket a motívumokat és még számtalant ezeken kívül, egymás között tetszés szerint variálni és kombinálni szokásos, fogalmat alkothatunk magunknak a tojás-díszítés motívumainak végtelen gazdagságáról. A cserelapis és tulipános minták ismétlődnek legsűrűbben.

            Ami a minták elhelyezését illeti, legszokottabb a kettős beosztású térkitöltés, de gyakran láthatunk négyes beosztásút is.

            Sajnos, ma már mind kevesebben művelik a tojásírást, - mind nagyobb teret hódít az anilin festék s a boltokban árult ízléstelennél ízléstelenebb másoló képek, levonó papírok rengetege. Pedig igazán nagy kár, mert, mint népies iparművészeti produktumok is, igen értékesek és szépek ezek a húsvéti hímestojások.

            Aki teheti, nézzen be a kolozsvári Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumába (Mátyás király szülőháza) és szép régi mennyezetfestések, kalotaszegi varrottasok és gyontáros ládák között talál majd két üvegszekrényt, telisded teli gyönyörű mintájú hímestojásokkal. Igazán érdemes megnézni azokat. Ámbár legnagyobb részük meglehetősen napszívott, elmosódott és kifakult már, akárcsak a mi tűnő, régi szép népszokásaink.

            És mint az öntözködő, hímestojásos, gyerekkori húsvétok emléke...

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.) 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Vallomások és vélemények a magyar irodalom kiválásáról

 

            DSIDA JENŐ Szül. 1907-ben Szatmáron. Ott is végezte középiskoláit. Ma jogász Kolozsváron. Első verseskötete Leselkedő magány címen 1928-ban jelent meg. A Helikon legfiatalabb tagja.

            Legelső olvasmányom, amelyre visszaemlékszem: A Világháború Képeskrónikája volt, a borzalmas világkatasztrófának édeskésen eltorzított, kancsal romantikába bújtatott, hazug meséskönyve. Legelső emlékeim hősi halottakról és fátyolos gyászruhákról szólanak. A forradalomról és erdélyi impériumváltozásról, kicsiny erdélyi litteratúránk kivirágzásáról talán legelsőkként tudnék úgy beszámolni, mint félig-meddig tudatosan átélt élményekről. Ami azelőtt volt, csak afféle „egyszer volt, hol nem volt", üres lap, fehér folt az emlékezés könyvében.

Ez a mindnyájunkra fennálló körülmény azonban, úgy érzem, nem vágott olyan áthidalhatatlanul mély szakadékot köztünk és a negyvenes éveiben járó nemzedék között,  mint azt a „generációöntudat" egy-két feltalálója hirdetni kezdte. A különbség talán annyi, hogy az előttünk járó idősebbek még emlékeket is dédelgetnek, régi ambíciók és életlehetőségek közé álmodják vissza magukat, energiájuk nagy részét szellemidézgetésekkel kötik le, míg a magunkfajta, kisebbségi sorsba szinte beleszületett ember egyedül a merev és lezárt tényekkel számol és mindennapi munkájába, - akár irodalmi munkájába is - nem szólnak bele régi muzsikák akkordfoszlányai.

            Más mentalitásunkat  c s a k  k é s ő b b  f o g j a  m e g t e r e m t e n i  az az elütő munkakör, az a szereposztásában más feladat, amely ránk vár. A negyvenes éveiben járó nemzedék a mi munkatervünknek úgyszólván spiritus rectora: új lehetőségeket teremtett, amelyeket nekünk kell felhasználnunk, új utakat mutatott meg, amelyeken nekünk kell végigmennünk. A különbség: az egymásra ütő, egymásra megszólalásig hasonló apa és fiú közötti örök különbség.

            Úgy érzem, hogy éppen a mi generációnknak fog feladatául jutni, hogy a két nagy szellemi világáramlatnak, az individuálizmus és kollektivizmus ellenséges szembenállásának ma még közkeletű babonáját kiölje az emberiség és főként az eljövendő alkotók lelkéből. Hány remegő, görcsbeszorított toll szabadulna el könnyedén és  m e r n é  azt írni, amit ma tisztán azért nem mer, hogy „modern, haladó és korszerű" legyen. A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet.

            Mindenekfölött hittel hiszek Erdélyben.

            Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűkkörű, erdélyi határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok - az kevés lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is -, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület elé. De efelé haladva, először még önmagát kell lemérnie és megtisztítania Erdélynek és első lépés: egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtése, amelynek ebben a pillanatban, fájdalom még csírái sem mutatkoznak. Pedig erre nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre.

            H o l   v a n   h á t   a   j ö v ő? Bennünk szunnyad-é a jövő, egy dicsőségesebb, alaposabb, hibátlanabb irodalmi korszak megteremtésének lehetősége? Bennünk, a legfiatalabb tollforgató nemzedékben? Az élet brutalitásának korai megismerése ebben a pillanatban sokkal nagyobb fáradtságot eredményezett testünkben, lelkünkben, hogysem teljes önérzettel felelhetnénk igennel. Az önkritika és önismeret csak igen halk és igen szegény ígéretet mer ajkunkra csalni. Mindenesetre dolgozni fogunk és megtesszük, ami tőlünk telik. Munkánkban, bármilyen szerény is legyen az, feltétlenül benne lesz korunk minden jegye, ha most még nem is látjuk világosan. És most megszólal a fatalizmus: Senki sem tudja  n e m  m e g t e n n i  azt, ami számára előiratott.

            De lehet, hogy csak Mózesek leszünk s az ígéret földjét csak az utánunk jövő még fiatalabb Józsuák fogják megtalálni.

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és prózai írások, Vigilia Bp., 1985.) 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

            A sohasem pihenő nagy fekete madár, a suhogó Idő ötvenszer lebbentette meg szárnyát azóta, hogy a sötétszemű, szomorú titán ellátogatott hozzánk. A negyvenegyedik szárnylebbenésre már el is távozott: talán nem találta érdemesnek tovább időznie ezen a bánatbaborult sárgolyón. Mire magunkhoz térhettünk volna a világon végigseprő, szörnyű vérzivatar után, - a mesebeli óriás más seholsem volt. Úgy szülték a csillagok erre a keserves erdélyi földre, hogy „sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse" nem volt senkinek. A gondolatai külön gondolatok volta, - az álmai, a vágyai, a hitei: külön lélek. Ha ki közeledett hozzá, csak azért tette, hogy legyen kibe ütni, harapni egyet s így ki-ki levezethesse lelke feszültségét, mely a különös záporszagú idők jele volt.

            Keserűen nagy  megnemértések között énekelte szét életét a huszadik század eleddig legnagyobb magyar vátesze, akinek korszakalkotó nagyságát ilyen szák keretek között még csak sejteni sem lehet. Különben is távol áll tőlünk a közvetlen Ady után következő nemzedék eruptív, ma már szükségtelen lelkesedése, mely az üldözések közepette hasonló lélektani törvényeken alapulhatott, int az ősi katakombázó keresztények rajongó önfeláldozása. Ma már Ady alakjának kontúrjai körülbelül tisztán rajzolódnak elénk s ha valaki még hébe-hóba meg is próbálja ezeket a körvonalakat elrajzolni: kísérletét nem lehet többé komolyan venni.

            Nekünk, erdélyieknek különös jelentőséggel bír az a tény is, hogy Ady Erdély szülötte. A Makkai püspök Ady-könyvében remekül kifejtett „humanumot", „vox humanat" csak Erdély levegőjében lehet úgy fölszippantani, mit Ady halló fülei és érzékeny lelke beitták. De Ady sem tudott többé Erdélytől menekülni; már a háborús idők közepén belesajdul valami:

Fáj a közelség: messzire megyek
s az ősi Tuhutum-hágta hegyek
Felejtődjenek, halványodjanak
S minden az itthoni pusztulásból:
Nekem elég marad.

            Egyik prózai munkájában, melyet vallomásoknak nevez, Erdélybe veti a megjobbulás minden bizodalmát. - És Erdély mai lírájából, bár tompán és messziről zöngve, de mindenhol kiérezhető az Ady-intonálás.

            A jelen Adyt-olvasó ifjú nemzedék szinte sóbálvánnyá mered arra a gondolatra, hogy lehetett valaha nem érteni Adyt. Minden szava élesen elhatárolódó és keményen kijegesedett. Ami pszichoanalitikai tudatalattiság és álomszerű rapszódikusság van írásaiban, az a mai műélvező ifjúságot korántsem hozza zavarba.

            De nem hozza zavarba őket az sem, hogy Ady emlékének kicsinyes közömbösei - miután az érdemi viták nem adták számukra a kívánatos eredményt - egy semlegesítő gesztussal próbálják elodázni generációnk ítéletét. A megformulázott jelszó: Igen közel áll még hozzánk Ady forradalmi egyénisége, egész jelentősége, hogysem végleges ítéletet tudnánk mondani nagyságáról. Majd a jövő.

            Ez kényelmes így, de valótlan.

            Tény igaz, hogy ma még túlságosan benne élünk ebben a zűrzavaros századelőben, a felkavart világhullámok még korántsem simultak el az általános megnyugvás szélcsendjében, de ebből a tényből az Ady megbírálhatatlansága mellett kovácsolni érvet, esztelenség. Esztelenség, mert maga a történelem bélyegezte esztelenséggé. Mint ahogyan az emberélet rövidségét és hosszúságát sem tisztán az esztendők száma határozza meg, hanem a benne kifejtett tevékenységek mennyisége, az élmények összesűrűsödött, avagy széthígult egymásutánja, éppúgy a történelmi korszakok mértékegységének sem lehet csupán az évtizedek mennyiségét számítani be, hanem a történelmi eseményütemek andante-ját, avagy allegretto-ját. S aligha volt még olyan korszak a történelemben, mely olyan rapszódikusan mutatta volna föl a legkülönbözőbb jellegű tömegpsichologiai, faji, politikai és kulturális alakulatok hullámzását, mint jelen századunk eleje.

            A spanyol inkvizíciók kora talán közelebb állt Petőfihez, mint mihozzánk a háború-előtti Ady-korszak. S éppen ezért bízvást állíthatjuk, hogy Ady kora, bármily közel is áll hozzánk az időben - most már minden bűnével, erényével, minden szereplőjével, kulisszájával és rendezőjével történelmi távlatban áll előttünk.

            Mert nem lehet akkora változást és olyan irányú változást elképzelni az emberi lelkek összetételében, mely valaha is paralizálni tudná azokat az értékhatásokat, melyekbe Ady abszolút művészi nagysága beágyazódott. Ami Adyban érték, az éppen azért érték, mert örök és elkophatatlan s az éppen olyan ma, mint volt tegnap s lesz holnap és egyforma tisztán megítélhető immár a szépet-sóvárgó és önkéntelenül esztetizáló lelkek ablakából az idő bármely távlatában.

            Mert hiába csinál Zola Emil biológiát, Courths Mahler pedig szirupos befőttlevet a szerelemből,a szerelem mindörökké az marad, ami az Ady költészetében: két lélek és test sorsrendelte, önmarcangoló egymásfelé vergődése, megvilágítva az édes semmiségek és borzongó misztikumok halványvörös reflektorával.

            Hiába szakad szét az emberiség tízezer vallási szektára s hiába lármáznak nagyhangú atheisták, mint sötétben félő gyermekek, - az emberi megjobbulás mégis csak abban az örök emberi pietásban fogja gyökerét lelni, mely az Ady költészetéből, mint megrázó személyes élmény vetül elénk s mint borzalmas segélykiáltás harsan ki a végtelen diszharmoniából egy megsejtett kormányzó valakihez.

            Hiába az apró lármásak „tied vagyok, tied hazám" utánérzett páthosza, de hiába az egyre szaporodó csapatok internacionale-kürtölése is, - a nemzetekké tömörülés tüneményének magyarázata mégis csak a fajiság, a faji hovatartozás vérben lüktető adottságán kell felépüljön s amíg magyar él a földön: Adyban magára kell ismerjen. Amikor Ady szidja a magyart: önmagát tépi, önmagát marcangolja véresre, mert magában látja megtestesítve egész szerencsétlen faját. S amikor Ady magyar támadói - ha ugyan vannak ilyenek, - nyílzáport zúdítanak rá, azok is csak önmagukat sebzik halálra, mert - édes Istenem! - ha Ady véletlenül szerbnek, vagy franciának születik, talán nem támad föl benne a magyar véralkatban kicsírázó üthetném-vághatnám keserűsége, hanem hangtalanul úszik tova ő is az árral. És talán ha mai Ady-ellenes irodalmi „vezérférfiaink" német, vagy olasz ég alatt látnak napvilágot és ott jutnak szóhoz, ma már Ady nevét régen a pantheonok ormára verekedték volna. Magyar siralom, magyar vívódás, magyar végzet!

            És hogy levezetésünkben megtegyük az utolsó lépést, ki kell hangsúlyoznunk azon körülményt, hogy a nyelv zenéjének, szókapcsolásának, gondolatfűzésének, általában annak, amit a költészet testének nevezhetnénk, Adynál nagyobb mesterét mai fogalmaink szerint nem lehet elképzelni. Az átlagművelt, Adyt-olvasott mai embernek ez oly világosan és tudottan tűnik szemébe, hogy minden fejtegetést feleslegessé tesz.

            Hiába jön dadaizmus, futurizmus és más izmusok rengetege, ezek csak azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a jelenben senkinek sem szabad többé úgy írnia, mit Ady tette. És nemcsak azért nem szabad, mert már Ady megtette, hanem azért sem, mert az általános korízlés ma ismét egyebet kíván. Értsük meg jól: a korízlés csak a mindenkori jelennel szemben folyvást változó, a múlttal szemben soha. Ma már nem írunk époszt, de Homérosz örökszép marad, ma már fejlett verstechnikánk van s a nyelvi zsonglőrködés ezer eszköze áll rendelkezésünkre, ám a primitív Balassi öröknagy marad, - ma már nem írhatunk az Ady Endre hangján és ez a hang mégis örökké tiszta csengésű és el nem halkuló marad.

            Mindez pedig összefoglalva azt jelenti, hogy Ady örök emberi és örök magyar emberi új lírája a mai ember szemében már csak a múlt forradalmát jelenti. Vagyis, hogy Ady a mai művelt közönség, főképpen pedig a műélvező ifjúság szívében nem „modern" többé, akiknek irodalmi létjogosultsága még vitára adhat alkalmat, hanem sötét magyar homloka körül babérkoszorúval, a nagy lelkek gloriolájával belépett a klasszikusok mozdulatlan, de mindig lelkeket mozgató glédájába.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

1.

            Sóvár vággyal kerestem a bölcsességet. Forró lüktető homlokomra szorítottam hideg ujjaimat és mentem,mentem előre.

            Künn csendes, halál-bánatos, őszi alkonyat volt. Zizegve zokogtak a temetésre szállingózó életremények, mert rájok lehelt az ősz és azt mondta: ne tovább!

            Csak itt-ott piroslott egy-egy levél a csüggedt fák ágai közt: Mintha a rég letűnt időket akarták volna visszamosolyogni. Ilyenkor még szomorúbb a nevetés, mint a sírás.

            Leültem a tó szélére. A fáradt alkonyat utolsó sugarai búcsúztak a halkan zsongó haboktól és a száraz nádak zörögve bólongatták rá közömbös, üres fejöket.

            Felvettem egy kavicsot és a tóba dobtam... Mekkorát loccsant! Mennyi kígyódzó, vonagló, fájó gyűrű keletkezett a nyomában és szaladt tova! Talán ezek a kis gyűrűk az igazi bölcsességet kutatják? Talán a mi lelkünk is ilyen tó: ott áll a partján az élet és dobálja bele színes kavicsait; kelnek a gyűrűk és futnak az igazság, a bölcsesség messzecsillogó délibábja után...? Minél messzebb vannak a középponttól, annál lassabban, annál fáradtabban...? És hol a cél?...     

            Felugrottam. Tölcsért formáltam két tenyeremből és úgy kiáltottam hosszasan, elnyújtva a visszhangzó messzeségbe:

            - Hol van hát a bölcsesség? Hol van? Hol van?

            S a megátalkodott, nagy természet tudott titkolózni, bezárkózott mélyen önmagába és egyetlen szóra sem méltatta a sóvárgó kérdést.

            Nekem mégis úgy tetszett, mintha azt mondta volna: várj!

 

2.

            ... Még mindig kerestem a bölcsességet.

            Hancúrozó, májusi hajnal bontogatta rózsás szárnyait. A nap ujjongó, ragyogó fénye, mint aranypiros kábító párázat, ült az egész láthatáron. Az ágakon tavaszi levélkék imádkoztak és acélos kéktollas fecskék csicseregték ájtatos zsolozsmáikat  Természethez.

            Én mentem és kerestem a bölcsességet.

            Lelkem kapuja tárva állott a hangoknak és színeknek, s azok, mint templomi ájtatoskodók ki-be jártak rajta.

            A szél lehelletétől zizegve hajladozó, smaragdzöld fűszálak a nap csókja alatt álmosan gubbaszkodó rögök, az égen félénken átlebegő, nesztelen, fehér felhőcskék mind bementek a nyitott kapun és mindegyiknek volt valami szava hozzám.

            Keresd: hol a bölcsesség? Hát hol leled meg máshol, ha nem minálunk? Ha tudsz örülni a színek tobzódó táncának,  a természet isteni ecsetjével létrehozott felséges harmóniának, - miért mégy tovább? Akkor te bölgy vagy!

            Szívem majd megpattant, alig fértek bele a nagy szavak, de azért figyeltem tovább.

            Akkor rázendített a madarak kara, rázendített az örök nótájú, hegedűs tücsöktábor, rázendített a hozsannát kiáltó, életre csókoló tavaszi szél és zengett és zsongott az egész világ.

            És nekem szólt mind: - Nálunk a bölcsesség! Ha tudsz örülni az isteni karmester intésére felzendült hatalmas akkordoknak; ha tudsz örülni az élet és létezés örök muzsikáinak, akkor állj meg, - te bölcs vagy: bölcsebb a világ összes, pápaszemes, köhögős professzoránál; akkor te az Isten bölcse vagy.

            Én pedig tágranyitottam szememet, arcomon kigyúlt a labdázó, viháncoló gyermekek pajkos pirossága és tanultam - örülni!

            És megtaláltam a bölcsességet!

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára  Vigilia - Budapest - 1985.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

             Az igazgató - szikár pap - azt mondta róla egyszer: Az az istentelen ember.

            Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött: Az az istentelen ember.

            Csakugyan furcsa ember volt Sárossy. Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta és csaknem vállig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt. Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, malájisárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá.

            De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása. Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött - ami gyakran megesett - és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, perzselő, tüdővészesen lobogó lett a szemek tüze is.

            Alig volt harmincöt éves.

            Mi, diákok, nagyon szerettük.

            Mikor legelőször jött be a hetedik osztályba, tanév elején, padról-padra járt és férfias komolysággal fogott kezet mindegyikünkkel.

            - Sárossy Péter vagyok. Én fogom maguknak a biológiát és a kémiát tanítani.

            Ez a föllépés tetszett nekünk, imponált. Hiúságunknak is jólesett: felnőtteknek, férfiaknak éreztük magunkat.

            A helyzet később sem változott meg. Sohasem éreztette, hogy ő a tanár és mi tanítványai vagyunk. Magával egyenrangú, értelmes, felnőtt embereknek tekintett bennünket, akikkel lehet és kell is komolyan beszélni. A természettudomány kusza és mégis egyszerű titkaiba úgy avatott be minket, mintha legjobb barátainak tenne őszinte, bizalmas közléseket. Közvetlenül, nagy érdeklődéssel beszélt, egyszerre csaknem mindannyiunk arcába nézett, mint az olyan emberek, akiknek nagyon fontos, hogy jól megértsék őket. Csodálatos dolgokat dobott közénk, horizontot nyitó nagy, tág szavakat. Izgató, mély titkokról bontogatta a lepleket. Nagy kitérőket csinált, a tudomány minden ágát segítségül hívta mondanivalói színezésére. A világok keletkezése, az élet megjelenése és fejlődése a földön, az ember lassú és fokozatos kialakulása érdekfeszítő elevenséggel peregtek le szemünk előtt, mint valami hatalmas, lenyűgöző színjáték.

            Senkit és semmit sem gyűlölt, csak a butaságot. Azt beszélték róla, hogy nincs vallása, semmiféle felekezethez sem tartozik. Áradó, sodróerejű mondatokban szidta azokat, akik hajdanta kárhoztatták Galilei tanításait. Utált minden misztikumot, szertartást, babonát. A bozontos, kutyafejű emberben egy görög filozófus tiszta szelleme s egy Voltaire hidegen csillogó szatírája lakott. Emlékszem, egyszer azt mondta:

            - Gyűlöljék és üldözzék, kérem, a butaságot, mert az orvostudomány haladtával lassanként ez marad, mint egyetlen gyógyíthatatlan betegség a világon.

            Máskor pedig, egy beszédes, gyönyörű óra végén, köhécselve és barátságos mélabúval mondta:

            - Ha valamikor nagy szomorúságuk lesz - biztosan lesz, mert az mindenkinek kijár -, jusson eszükbe a végtelen világegyetem. Nézzenek sokáig az esti égre, melyen pislognak és szikráznak a mérhetetlenül távoli csillagok és gondolják el: mint forog a föld és suhannak a bolygók a nap körül, hogyan rohan a nap ismeretlen, félelmes célok felé és hogyan keringenek, száguldanak a tejút milliárdnyi naprendszerei a felfoghatatlan éjszakában. - Meglátják: megvigasztalódnak. Olyan kicsinek látják majd saját életüket gyötrelmestül, bánatostul, mint amire még csak gondolni sem érdemes.

            Úgy fejezte be, mintha csak a másnapi leckét hagyta volna föl:

            - Ezt ne feledjék el, kérem! Ne feledjék el!

            Szinte megszépülten mosolygott, mikor fölállt és kiment.

            Eleinte jó tanárunk és jó barátunk, később már jó pajtásunk is lett Sárossy tanár úr. Név szerint ismerte a lányokat, akikkel a Kossuth-kertben szoktak sétálni a hetedikesek. Sokat tréfálkozott és évődött velünk. Héba-hóba mi is megengedtünk magunknak apróbb, gyermekidőkben bevált csínyeket, melyekért sohasem haragudott meg. Mogyoróhéjat tettünk széke alá, bekrétáztuk a katedrát s mikor nagyot reccsent a szék és egyidőben vastagon krétaporos lett a Sárossy tanár úr kabátja, harsány nevetésbe törtünk.

            - De barátaim, - kiáltott öl tettetett fölháborodással, - a ruha pénzbe kerül s nekem nem a papám csináltatja a kabátokat!

            Kisideig nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán hirtelen elkomolyodott:

            - Kevés az idő, barátaim, már február van. Gyorsabb iramban kell haladnunk, különben kifogyunk az időből. Lássunk ahhoz, amiből élünk. Így ni!

            Rekedtes, mély hangján magyarázatba fogott s mi mozdulatlanul, feszült csöndben figyeltük minden szavát.

            Egy álmosító, orrhangú franciaóra után úgy hajtott ki belőlünk a csintalan jókedv, mint az iskolaudvar csenevész fából a rügy. A márciusvégi napfényben aranyosan füstölt a tízperces szünet fölvert pora, szaladó lábak döngtek a folyosókon és zűrzavaros diáklármától visszhangzottak a lépcsők.

            A hetedik osztály az emeleti folyosó végére esett. Tudtuk, hogy a felügyelő tanár sohasem jön arrafelé, azért nem is mentünk le a napos és zsúfolt udvarra. A tanteremben jobban eltelt az idő. Énekkart szerveztünk, Nagy Feri dirigálta s a ragyás énektanárt utánozta. Taktusra vertük a padot. Huzella Győző, az izmos futballista, már harmadszor csukta be a kis magoló Pataky előtt az embertan-jegyzetet s az mindannyiszor rákvörös lett a méregtől. Lósz Béla volt az osztály bohóba; hosszúnadrágos hetedikes létére is nagyokat nyerített és éktelen port vert föl örökös cigánykerekeivel.

            Természettanóra következett. Pécsi Gyuszi, aki szertáros volt, nagyot rikkantott:

            - Megyek a komáért!

            Komának a csontvázat neveztük, melyről az emberi csontozat különféle részeit tanultuk s melyet le kellett rajzolnunk fekete és piros ceruzával a jegyzetünkbe. Rozsdás dróttal összekötött, megsárgult csontváz volt, kissé megroggyanva állt fekete talpazatán, mintha leskelődnék. Nekem mindig a hosszú, néma tejesembert juttatta szembe, aki otthon minden reggel bejött a konyhába.

            Töméntelen mókát követtünk el a csontvázzal. Legtöbbünknek tiszta, tágranyitott szeme volt még s az üres szemgödrökben nem láttunk egyebet, mint két nevetséges, értelmetlen, fekete lyukat. Távolról sem emlékeztetett bennünket a halálra, eszünkbe sem jutott, hogy bennünk is ilyen csontok meredeznek és mozognak. Ha nyakkendőkötéskor a tükörbe néztünk, kitelt, piros arcot láttunk benne. Legföljebb a pattanásaink okoztak bosszúságot.

            Most is nevetve, vagy közömbösen fogadtuk a komát, mikor Pécsi Gyuszi meghajlította és előre nyújtotta, hogy beférjen az ajtón.

            - Nézzétek, éppen olyan, mint Sárossy! - kiáltotta valaki.

            - Csakugyan, - mondta Pécsi szakértelemmel és lehunyta a balszemét. - Öltöztessük föl!

            Pukkadtunk a nevetéstől.

            - Várjatok csak - röhögött Lósz és kirohant az ajtón. Néhány perc múlva visszatért, karján lobogtatva a Sárossy tanár úr kopottas, barna felöltőjét. Másik kezében ugyancsak barna, nagykarimájú, csúcsos kalapját tartotta.

            - Honnan szerezted?

            - Kiloptam a szertárból.

            - Vajjon nem keresi?

            - Ugyan, soha sincs rajta, csak reggel, mikor jön és délben, amikor elmegy!

            Hamarosan felöltöztették a csontvázat. A kabátot panyókára vetették a hátán, a kalapot féloldalasan nyomták a fejébe, amint Sárossy hordta. Csakugyan hasonlított.

            - Adjatok egy cigarettát!

            Az is került. Benyomták a megsárgult, redves fogak közé. A nevetés valóságos bacchanáliába csapott.

            - Állítsuk az ajtó elé, hogy szemben lássa, mikor belép.

            Régen csöngettek már. Helyünkre szállingóztunk és tovább kuncogtunk a nagyszerű tréfán. Én is velük nevettem.

            Akkor kinyílt az ajtó és belépett Sárossy. Pár pillanatig megütődve nézte különös másolatát, aztán hangtalanul, egyetlen mosoly nélkül levette a kabátot is, a kalapot is a csontvázról, a fogashoz vitte és fölakasztotta. A cigarettát is kivette és a sarokba dobta. Fölment a katedrára és leült. Szótlanul nézett maga elé.

            Mi nevetni próbáltunk, de nem tudtunk. Valami rossz, valami megnevezhetetlen levertség esett a jókedvünkbe. Az ablakon egyhangúan, fájdalmasan zümmögött egy légy.

            Sárossy fölnyitotta az osztálykönyvet, beírta az órát, aztán utánozhatatlan, mély komolysággal így szólt:

            - Lássák, kérem, ez rossz tréfa volt. Nekem is vannak idegeim és vannak rossz gondolataim. Ki tudja, meddig nem fogom majd elfelejteni a tréfájukat. Mára elrontották a kedvemet.

            Valami zavart, bűnös ijedtséget éreztünk. Nekem - nem tudom miért, - eszembe jutott Traddles a Copperfield Dávidból, a kis vézna diák, aki mindig csontvázakat rajzol a könyv szélére. Nagyon rosszkedvű lettem.

            Sárossy tanár úr köhögési rohamot kapott, nem is tudott magyarázni. Feleltetni kezdett, jóságosan kérdezett és igazságosan osztályozott, mint mindig.

            Három hét múlva már nem Sárossy, hanem Kozma tanár úr jött be a természettanórára, a fiatal, cingár helyettes-tanár, akinek csak a képleteket kellett tudnunk. Nem magyarázott, csak leckéket adott föl, melyeket szóról-szóra kellett megtanulni a könyvből.

-           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -           -

            Telt az idő. Nyolcadikosok lettünk. Alig két-három napot jártunk iskolába újév után, mikor hirdetéssel jött be a pedellus az osztályba. Éppen Kozmának volt órája, ő olvasta föl a hirdetést. Az volt benne, Hogy Sárossy Péter tanár úr, aki a helybeli megszűnt római katolikus főgimnáziumnak kilenc éven át, a „Liceul Avram Jancfu" magyar tagozatának pedig három éven keresztül volt a rendes tanára, hosszas szenvedés után elhunyt. Kérik a növendékeket, hogy délután félnégyre az iskolaudvaron temetésre gyülekezzenek.

            Mindenkit megütött a halálhír. Sápadt csönd borult az osztályra, mikor a sánta, feketeruhás pedellus kibicegett.

            - Szegény! - sóhajtott Pataky, a szőke eminens az első padban.

            ... Éppen tegnap határoztam el, hogy meglátogatom - villant eszembe ijedten. És eszembe jutott a tavalyi csontváz-tréfa is...

            Kozma tanár úr leült, hallgatott: úgyis mindjárt csengenek. A fiúk sugdosódtak. Pécsi Gyuszi hozzám hajolt és a fülembe súgta:

            - Kérdezd meg, hogy a délutáni magyar óra elmarad-e a temetés miatt?!

            - Hagyj békét! - feleltem és gorombán ellöktem a vállammal.

            A temetésen nagyon fáztunk. Csontot-velőt átjáró, januári hideg volt s már borongott a téli koraszürkület, mikor a városon kívüli temetőkapuhoz értünk. Egész úton lassan ballagtunk a gyászkocsi után. Mikor kiértünk a házak közül s a Szamos-hídon mentünk át, kis ideig elhallgatott az ének. Csak a kerekek dübörögtek tompán a híd deszkáin és a híd alatt korcsoláyzó gyerekek sikoltozásai kanyarodtak élesen, vidáman a levegőben.

            A csupasz nagy temetőben rendbe állítottak bennünket a sírgödör körül. Ijedt varjak rebbentek el és havat ráztak az ágakról. Toporogtunk a lábunkkal, fújtuk a körünket, úgy melegedtünk.

            Először Reizer tanár úr, a kis göbölyű paptanár mondott beszédet. Hosszasan szónokolt, kicifrázva, olyan piros és vidám arccal, mintha anekdotákat adna elő. Utána a liceum igazgatója beszélt románul.

            - Bár nem volt román ember - mondta, - kartársunk volt és mi szívből sajnáljuk őt. Azon dolgozott, hogy becsületes, művelt polgárokat neveljen a hazának, melynek hű fiai kell hogy legyünk mindannyian.

            Végük Pataky Zolti, a nyolcadik osztály színjelese állt a sírgödör elé.

            - Szeretett tanár urunk! - hadarta, mint a leckét, - te, aki a tudás aranymézét adtad nekünk eledelül és a szeretet fészkén melengettél minket, te már nem vagy közöttünk többé!...

            Nem tudta befejezni, sírva fakadt.

            Szinte rohanva indultunk hazafelé. Hangosan, lármásan, fölszabadultan beszélt mindenki. Az esti korcsolyázás körül folyt a vita. Volt, aki tánciskolába készült. Az uccákon kigyúltak a lámpák.

            Én nagy hideget és ürességet éreztem. Már egyedül mentem, mikor rám kiáltott valaki a hátam mögött:

            - Várj, öcskös! Jódarabon együtt mehetünk.

            Hátranéztem és elpirultam. Osztályfőnököm volt, ősz hajú, görbeorrú, hórihorgas öregúr, aki mindenkit tegezett. Néha ivott és olyankor pofozott, még a hatodikban is.

            - Jó estét kívánok!

            - Hát látod - kezdte, - sic transit gloria mundi. Ez is meghalt, a Sárossy Péter. Majd mi is sorra kerülünk, fiam. Ott voltam a halálos ágyánál...

            - Csakugyan? Ott volt a tanár úr?

            - Tudod, nekem távoli rokonom volt szegény. Aztán nem volt senkije. Hónapos szobában lakott, kettesben a tüdőbajával. Mindig hideg volt nála. A tanárok közül sem látogatta meg senki, mióta beteg lett, - én sem kedveltem túlságosan, mert istentelen ember volt... De hát holtakról vagy jót, vagy semmit, mondták a latinok. Még a papot sem engedte magához... Rokonság, - rokonság...

            Darabig magában mormogott, aztán folytatta:

            - Nehéz estét töltöttem mellette, mielőtt meghalt. Nagy láza volt. Téged is emlegetett.

            - Engem? Mit mondott? - kérdeztem elfulladva.

            - Nem emlékszem már, nem is lehetett jól hallani. Később ki akart ugrani az ágyból. Utolsó öt percében aztán úgy beszélt, mintha teljesen magához tért volna. Pedig nem volt eszénél akkor sem. Azt mondta: utolsó kívánsága, hogy ne temessék el, hanem főzzék le a húst a csontjairól, csontvázát az iskolának adományozza. Hadd tanuljanak róla a fiúk... No, én itthon vagyok. Isten áldjon meg, fiam, Szervusz.

            Egyedül maradtam a sötét, néptelen uccasoron. Szinte gyökeret vert a lábam, alig bírtam tovább menni. Újra eszembe jutott az a tavalyi csontváz a barna kalappal. Láttam, amint ott áll a Sárossy tanár úr ágya mellet és elhomályosuló szemébe vigyorog. Végső emlék az életből, utolsó üdvözlés e világból...

            A rosszul sikerült és jóvátehetetlen dolgok zsibbasztó zavara lepett meg. Olyasvalamibe láttam bele, amibe még soha eddig. Furcsa, bizsergő szúrás facsarodott a torkomba s úgy éreztem, hogy én sohasem lehetek jókedvű többé.

            Sokáig küzdöttem a sírással.

            Aztán fölnéztem az égre. Kerek, nagy csillagok szikráztak csodálatos tisztaságban. Olyan nagy volt minden ott messze, olyan végtelenül nagy és nyugodt! Ünnepélyesség nélküli tanítás, életen túli csöndes komolyság. És a hideg, ezüstös csillagfénnyel béke és világok fölötti, kiterjedő, örök vigasztalás vetült a havas földre...

(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára  Vigilia - Budapest - 1985.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!