Irodalom-birodalom - Csicsada naplója

Tizennyolc esztendővel ezelőtt találkoztam először Babits Mihály nevével a Magyar Szemle utolsó, csonkán maradt évfolyamában. Feltűnt a név a vers miatt, amelynek alája volt írva. A vers azóta elszállt emlékezetemből, csak néhány sorának töredékét tudom valahogy összerakosgatni magamban:

Messze világba
Ámerikába
Szeretnék menni...

 

Nem állok jót a citátumért, hogy híven idézem. A vers, az első vers elszállt, de a név megmaradt. Viselője, ki fénylő homlokkal áll most Dante árnyékában s egyben a magyar Parnasszus csúcsán, gondoskodott róla, hogy megjegyezzem, hogy megjegyezzük és soha többé el ne felejtsük. Új hangú, új ritmusú és új lelkű verskötetek homlokára írta fel ezt a rácos hangzású nevet, mely tizennyolc esztendő alatt a modern magyar költészetnek legragyogóbb értéke lett, Ady Endre szomszédságában.

S ahogy forgatom emlékezésemben ezt a furcsán idegen és még furcsábban ismerős nevet, egyszerre rájövök, hogy már egy régi-régi könyvben is megakadt a szemem rajta. Egyszer Kemény Zsigmond valamelyik regényének első kiadását forgattam a Nemzeti Múzeumban s ott, a regény végén, ahol a figyelmes szerző vagy hálás kiadó a könyv előfizetőnek hosszú lajstromát közölte, találkoztam egy szekszárdi Babitssal. Ez a kis véletlen pedig talán nem is egészen véletlen. A régi könyvkedvelő rokon, - mert hiszen az lehetett, - irodalom, poézis és könyvek áhítatos szeretetében, íme, visszaütött a második generáció költő-fiában, megnőve és felmagasodva, európai horizontot áttekintően és alkotóra mélyülten. Kicsi, szubjektív emlékem ez a találkozás, de olykor a kis dolgok is jellemző nagyokat példáznak.

Hanem maradjunk csak a verstöredék emlékénél. Ebben sokkal jellemzőbb vonást őrzök Babitsról. Emlékezem, nagyon meglepett a versben maga a szó is, Ámerika, - szokatlan valami volt ez akkoriban, - de még inkább a költő nosztalgiájának megjelölt iránya. Azt hiszem minden költő költészetében az életre hívó erők egyik legerősebbje az idegenbe, messze ismeretlenbe való vágyódás. Általánosságban talán mégis a természet ősi életformái felé sír vissza a költők nosztalgiája. S ezen a ponton válik egyszerre feltűnő kivétellé Babits, aki Amerika után sóvárog. Nem az Atalák és Renék őserdős, rézbőrű Amerikájáért, hanem azért a másikért, amelynek romantikája felhőkarcolókba épült. Mert: a fentebb idézett töredéknek egész sor folytatását lehet megtalálni Babits költeményeiben és regényeiben. Azt a különös valamit, amit ujabb szó híján amerikai íznek neveznek. Babits nosztalgiája Amerika felé ível, ahol vasbeton épületszörnyek merednek az égre, ahonnan a mozgókép csodáját kapta öreg Európa, a telefont, az izzólámpát s az igazi világváros típusát. Kimondjam-e: Babits annyi városi költő után az első világvárosi költő, aki magyarul szólalt meg. Nem idézek többet, csak általánosságban utalok írásaira. Verseire, amelyeken annyiszor átzeng gépek zenéje, gyárak szirénáinak s autók tülkeinek búgása, száguldó villamosok süvöltése, filmet pergető dinamók berregése. És legutolsó regényére a Kártyavárra, amely a pesti határra szakadt torz amerikanizmus megnyilatkozásait vetíti elénk, egy rideg, mérnöki rajz pontosságával. Korántsem állítom, hogy ez domináló vagy éppen kizárólagos sajátság Babits költészetében, - hiszen a sokrétűség leginkább jellemzi, - de hogy a többi között ez is ott van s világosan felismerhető, könnyű megállapítani.

S most ennek szinte fölösleges igazolásául még valamit. Babitsot zárt, mindenki mástól különböző, markáns egyénisége ellenére is, erős rokoni szálak fűzik két amerikai költőhöz: Edgar Allan Poehoz és Walt Whitmanhez. Egzotikus két költő, de ami írásaik mélyén titokzatos gyémántfénnyel tündöklik, az a civilizáció egzotikuma. Babits költészetének mélyén is ott ragyog, szikrázik ennek az egzotikumnak komplikált lapokra csiszolt tökéletes fazettájú gyémántja.

Ám mégis magyar gyémánt ez, ha szivárványos tüzének egy színárnyalata nyugatfényében lobban is felé. Nyugat fénye, csak a költő örök nosztalgiájára árulkodik.

(Forrás: Nyugat 1924. 7.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

„Tizenegy éves voltam és a kolozsvári unitárius gimnáziumba jártam, amikor megtörtént az imperiumváltozás.” Ezt a tárgyszerű kijelentést Szabédi László (pontosabban: még Székely László) naplójegyzeteiben találom, az 1929. február 13-ra dátumozott följegyzések között. További tények sorolásával folytatja: apja esküt tett állami tisztviselő, két nagyapja és két nagyanyja Erdély négy különböző részéből való; föltételezi, hogy „valami kis parasztvér is” van benne. Mindezt jogcímnek tekinti a szólásra. Megjegyzi, hogy van „olyan öszvér, mint pl. M. Zs.” – vagyis Móricz Zsigmond. Még innen a huszonkettedik születésnapján, nagy műveket tervez, „amik mindennek, ami magyar embert érdekelhet, ún. közös nevezői volnának”.

 

Ebben a naplórészben ír Petőfiről és Aranyról, „Kismagyarról” és Erdélyről, az erdélyi magyarok behatárolt jövőjéről és a románok tágabb karrierlehetőségéről. A nem teljesen koherens szövegben ilyen mondatokat találunk: „Erdély uralkodó gondolata a változatlanság lesz, a múlthoz való ragaszkodás, a konzervativizmus.” Vagy: „A képmutatás belép a társadalomba. Aki irredenta, sem mondja. Az újságok csupa lojális nyilatkozatokat közölnek. Az újságon nőtt fiatalság már hisz is azokban. Tény, hogy a magyar többre fogja tartani magát az »oláhnál«.” (Az oláh szót idézőjelbe teszi.) Nyilván a „schisma-pörre” utalva írja: „Csodálkozni fogunk, hogy szakadásról beszéltek akkor, amikor Áprily, Reményik, Gyallay semmiben sem különböztek régi maguktól. De csinálni fogjuk a történelmet. A kommentárok fontosabbak lesznek a gesztusoknál. Ki fogjuk mutatni, hogy mily szükségszerűség alkotta meg az erdélyi magyar irodalmat. Azt a fatális véletlent, hogy Erdély román imperium alá jutott, csekély fontosságúnak fogjuk feltüntetni. Erdély szellemét fogjuk keresni. Csak érteni kell minket, mi nagy okosok, nagy művészek vagyunk.” Név szerint említi az Adyt támadó Ravasz Lászlót és az Adyt védő „mi püspökünk” Makkai Sándort – és az Erdélyben kevés számú unitáriusokat. Az irónia és önirónia jelenlétét ilyen megjegyzései tudatosítják: „A zűrzavar nagy lesz, de ha idejekorán belekapaszkodhatunk egy kis formulába, mentve van a helyzet.” Vagy: „Jószerencse, hogy unitáriusok is lesznek, akik fogják olvasni Ravaszt, mert ez a püspök egyszer azt mondta, hogy Erdélyben mindenki unitárius egy kissé.”

 

Az „olvasottak és nem olvasottak” diáriumából kiszemelgetett mondatoknak a jelentősége Szabédi László egész életpályájának ismeretében nő meg. A „külön kerék” sors egyes mozzanatait már jól ismerjük, mégis érdemes időnként új hangsúlyokat kitenni, egy-egy részletre erőteljesebben ráirányítani a figyelmet. Különösen, ha az a részlet – az egészet világítja meg. A 2003-ban Pomogáts Béla által önálló, igen jelentős kötetté szerkesztett Jelszó és mítosz vita és mindenekelőtt az ehhez kapcsolódó, Szemlér Ferencnek címzett Szabédi-levél ilyen gyújtópont, amelyet érdemes a jelen felől is megvizsgálni, és újragondolni – legalábbis részben – irodalomtörténeti beidegződéseinket.

 

(Filológiai kérdés, ám több is annál, hogy a Pomogáts által először az Erdélyi Múzeum rövid életű budapesti új folyamában, az 1–2. füzetben közzétett és most, a Jelszó és mítosz kötetben ezt a forrást megadó közlemény, ez a bizonyos keltezetlen Szabédi-levél hogyan is viszonyul a Szabédi-hagyatékban megtalált szövegváltozatokhoz; ez utóbbiakat a Lázár utcai házban őrzik, az elküldetlen levelek dossziéjában találhatók. Szabédi-könyvemben utaltam már rá, hogy a fennmaradt változatokból jellemző következtetéseket vonhatunk le Szabédi László gondolkodásmódjáról, alkotói dilemmáiról. Az is jellemző, hogy a Szemlérnek elküldött, tanulmány terjedelmű és okfejtésű válasz utóiratában többek közt ez áll: „Nagyon nem bánnám, ha ezt a levelet megőriznéd számomra.”)

 

Most, amikor irodalom és határok kérdéseit feszegetjük, Szabédi 1937-es (és korábbi és későbbi!) kételkedéseit hasznos felidéznünk. „Vajon nem jutunk-e közelebb egy lépéssel az igazsághoz – kérdezi tanulmány-levelében Szabédi –, ha transzilván jellegzetesség helyett trianoni jellegzetességekről beszélünk?” Nem abszolút, hanem esetleges jellemvonása az a bizonyos erdélyi szellem az erdélyi életnek. „Ha a magyar irodalmat organizmusként fogjuk fel, s az erdélyi írók oeuvre-jét ennek testrészeként […], akkor az ún. erdélyi irodalom jelenségei a magyar irodalom szerves jelenségeinek tartozéka, s ami jellegzetesnek tűnik benne, azaz olyannak, mint ami megkülönbözteti a magyarországi írók oeuvre-jétől, az már nem egészséges életfunkció, hanem a testrész sérülésének következménye, betegségi tünet…” A betegségi tüneteket „az egész organizmus szempontjából” célszerűeknek mondja, a betegségokozó csírákra adott egészséges feleletnek – a hőskor nemzedékének transzszilvanizmusát így nem is kérdőjelezi meg, a maga s a fiatalabbak számára viszont nem tartja követendőnek, járható útnak. A közvetlen elődök (Kósék) történelmi érveivel vitatkozik, vívódva: „Az, hogy Erdély 250 évig független volt, lehet egy tény, de nem bizonyos, hogy ebből a tényből következik is valami (bár, persze, az sem biztos, hogy nem következik semmi). A történelmet egységes folyamatként kell tekinteni, s nem egyes étapjaira mutatni tíz ujjal, hanem az egész folyamat irányítását kell keresni.” A harmincas évek második felében a nemzetállamok látszanak megerősödni (a Reich – szemben a megbukott Monarchiával). „Svájc mint tény nem érv, mert vele szemben mint tény van a jelenlegi Románia is.”

 

A következőkben Szabédi kifejezetten reálpolitikusnak mutatkozik. Az ő megítélése szerint a transzszilvanista írók különállása (1937-ben) „tisztára üzleti formaság”, a Révai kiadó monopolizálta az erdélyi írókat. Kisebbségpolitika és nemzetpolitika összefüggését tekintve Makkai Sándorral ért egyet. Szabédi szövegezésében különös összecsengések figyelhetők meg jelenünk kérdésfelvetésével. Aki így fogalmaz, annak már valóban nincsenek transzszilván illúziói: „A kisebbségi politika főtengelye nem Bukarest, hanem éppen az a Budapest, ahová annyiszor küldenek is minket. S ennek az új alapokra fektetett kisebbségi politikának (amely a múltban a románság számára nagyszerűen bevált! gondolj az Albinára s mindenre) az eredményességét, a súlyát Magyarország hatalmi súlya adja meg. Legfontosabb érdekünk tehát egy erős Magyarország (s nem önálló Erdély).” Első teendőnek mondja „felvenni szellemi síkon a legszorosabb kapcsolatot pl. irodalmi téren a magyar írókkal, tudományos téren a magyar tudományos intézményekkel stb. Így előkészíteni a talajt ezeknek a viszonyoknak a hivatalos elismertetésére is.”

 

Saját írói alakulására vonatkoztatva a kérdést, a magyar irodalom klasszikusait nevezi meg, hatással ők voltak rá: Petőfi, Arany, Madách, Vörösmarty. A transzszilvanizmus? Bizonyára. Annyira, mint a francia, a latin irodalom. A levél utóiratában még egy kegyelemdöfést ad a transzszilván felfogásnak: „…azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdette, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot.”

 

Három évvel később Szabédi megírta az Üdvözlégy, szabadság! című verset (az Erdélyi Helikon közölte, 1940 őszén) – amelynek ez a kódája:

 

Kíméld éltető nedved’, a veszendő

poharába pazarolva ne töltsd,

nehogy, kin a keserű rabkenyéren

kiütött az utálatos csömör,

váljék rabból, feledve a szemérem

parancsát, bosszúálló börtönőr.

 

Ehhez még annyit, hogy 1940 augusztusának legvégén szabadult a román hadseregből, ugyanis kései jelentkezése miatt büntetéssel együtt kellett letöltenie katonaidejét. És ebben az évben elmegy tanítónak egy mezőségi román faluba; az itt töltött hónapok hozamához tartozik a Hosszú levél című Szabédi-vers és a Báréi csujogatások cím alatt számon tartott román népköltészeti fordítás. Az 1942-ben megindított Termés pedig már lehetővé teszi Szabédi László számára, hogy az őt régóta kínzó kérdéseket – egyebek közt a transzszilvanizmusról, a magyar múltról és jelenről, a magyar–román viszonyról – föltegye ismert erdélyi, illetve magyarországi személyiségeknek, többek közt magának Kós Károlynak.

 

Nem kívánom ezúttal, akár csupán vázlatszerűen, elősorolni Szabédi életének és pályájának újabb fordulatait – párhuzamban a térség történelmének fordulataival, egy mozzanatot azonban nem hagyhatok ki az irodalom és a határok összefüggéséről szólva: 1956-ról, a magyar forradalomról (ahogy a korabeli hivatalosság megkövetelte, Szabédi 1958-as önvédő beszédében ennek megfelelően „magyarországi ellenforradalmi eseményekről”) és erdélyi következményeiről van szó. Arról a párt által kezdeményezett, kikényszerített tiltakozó levélről, amely a kiszolgáltatottság és kényszerű megalkuvás tulajdonképpen máig feldolgozatlan szomorú bizonyítéka. Az egyetemi pártalapszervezetben elhangzott felszólalásában Szabédi a következőket mondta: „A romániai magyar írók levelét valóban nem írtam alá. Talán nem tettem helyesen, talán helyesen tettem. Azért nem írtam alá, mert úgy véltem, az után az egy évtizeden át tartó irodalompolitika után, amely a romániai magyar írókat teljesen elszigetelte a magyarországi irodalmi élettől, kiiktatni törekedett a magyar irodalomból (Hét évszázad magyar versei, melyek közt egyetlen élő erdélyi magyar költő egyetlen verse sincs) egy ilyen levélnek hiányzik az az erkölcsi súlya, amely nélkül nem lehet hatékony.” Szabédi megemlíti az egyik bukaresti pártvezér, Leonte Răutu által 1956 decemberében sugallt „magánlevél” gondolatát: Illyés Gyulához kellett volna címeznie az intő sorokat Szabédinak. Szabédi szerint egy ilyen levél előfeltétele „a magyarországi magyar és a romániai magyar irodalom viszonyának átrendezése, a romániai írók reális jelenléte Magyarország kulturális életében. Hiszen bennünket a magyarországi olvasók nem is ismernek.”

 

A Szabédi-történet folytatása – jóval Szabédi László öngyilkossága (1959) után érdemel figyelmet. Ez részben Szabédival kapcsolatos – noha nem feltétlenül hivatkoznak rá. Czine Mihály például 1966-ban, a Hét évszázad magyar versei immár harmadik, bővített kiadását többek közt azért bírálja, mert a magyar költészet 1920 utáni fejleményei közül csak a magyarországiakra tekint, „a szomszédos országokban született magyar versekről alig vesz tudomást”; a kortárs (élő) hiányzók mellett említi az 1959-ben önkéntesen távozott Szabédi Lászlót és a később elhunyt Tompa Lászlót. Ha nem is a normalitás helyreállítása, de a feléje való elindulás érdemi jegyeit – Szabédi vonatkozásában – másfél évtizeddel később regisztrálhatjuk, amikor a Magvetőnél (1980-ban) sikerül megjelentetni válogatott műveinek testes kötetét (Enyém ez a történelem címmel); és amikor megjelenik Pomogáts Béla könyve a népi líra két világháború közti irányzatairól, az Akadémiai Kiadónál, 1981-ben (A tárgyias költészettől a mitologizmusig). A „határon túliak” elkülönítése nyilván még hivatalos követelmény, Pomogáts azonban már a természetes (irodalmi) összefüggésekre, belső kapcsolatokra mutat rá – és így Szabédi László bizonyos vonatkozásokban egy családba kerülhet Adyval és Illyés Gyulával.

 

Határokon innen és túl a könyvek cseréjében, személyes találkozásokban és a nyomtatott nyilvánosságban is most már elfojthatatlan az igény, hogy együtt látható, láttatható legyen, ami összetartozik. Ez persze ellenkezett a korabeli párt- és állampolitikával – amint ezt a viszonylag még kevés előkerült állambiztonsági jelentés, pontosabban feljelentés (rögzített besúgás) messzemenően megerősíti. A bukaresti adatok hiányában szerény magyarországiakra utalok, csupán jelzésképpen, amelyekhez az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának köszönhetően (2004-ben) jutottam. Ezek többsége Ilia Mihály személyi dossziéjához kapcsolódik, nyilvánvalóan, én többnyire csak statiszta szerephez jutok bennük. Egy titkos megbízott még 1980. május 14-én is a „teljesített feladatok” közt számol be arról, hogy az Alföld és a Forrás „a határainkon túli magyar irodalom ismertetése vonatkozásában felzárkózott a »Tiszatáj« mellé.” Engem a József Attila és Erdély című, a kecskeméti folyóiratban közölt írás, pontosabban a „Felvidék” szóhasználat miatt érdemesít a feljelentésre, ugyanis ez „Csehszlovákia vonatkozásában nem megfelelő kifejezés, mert Magyarország régi határaira utal”. Ilia Mihály ezekben az években (1975 után) távozott Tiszatáj-szerkesztőként már nem járhat elöl rossz példájával – a szegedi egyetem tanáraként és utolérhetetlen levelezőként azonban tovább hat, meghatározó módon, nem utolsósorban tanítványaira –, az állam és szocialista rend biztonsága érdekében mindenesetre éberen figyelik, figyeltetik továbbra is. Valamennyire azokat is, akik vele baráti kapcsolatban állnak. Az én – jóval korábbra datált – bűnöm mint „a Román Szocialista Köztársaságban élő kapcsolat”, hogy rendszeresen tájékoztatjuk egymást az irodalmi élet eseményeiről. (Jámbor Imre rendőrhadnagy foglalja össze a jelentést, 1975 októberében.) Egy előző, ezúttal Iliával csak a személyem által kapcsolható jelentést őrnagy ír alá (bizonyos Kiss Pál), ebben pedig ez áll: „1974 júliusában turistaként több napot töltött Budapesten Kántor Lajos író, kolozsvári lakos. Megbeszélést folytatott Dr. Czine Mihállyal, Csoóri Sándorral, Pomogáts Bélával és Kiss Ferenccel, valamint Kósa Lászlóval és Sánta Ferenccel.” (A fejezetcímben ezt olvasom: „Magyarországra történő beutazások”.)

 

A (fel)jelentésben elősoroltak vagy például az itt éppen nem szereplő Bori Imre, az újvidéki egyetem tanára, a Híd főszerkesztője és még jó néhányan, akik fontosnak tartottuk a magyar irodalom határok fölött megvalósítandó kapcsolatrendszerét – az Illyés Gyula által megfogalmazott „Haza a magasban” szellemében –, a hasonló személyi dossziékból győződhet(né)nek meg arról, hogy munkájuk nem maradt észrevétlen. Az igazi jelentősége persze annak volt/van, amit Czine Mihály és Bori, Ilia Mihály és Pomogáts Béla a nyilvánosság előtt érvényesített: kritikában és tanulmányban, folyóirat-szerkesztésben. Így vagy úgy, Szabédi László szellemében dolgoztak és dolgoznak – akik köztünk lehetnek –, hogy a „szakadás” eltűnjön a magyar irodalomból, a határok alakította részekből.

 

(Forrás: Korunk, 2004. július)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

 

Van ebben a kis kötetben egy remek; címe az, ami a köteté.

Olyan a lakásunk, mint egy törékeny
üvegedény, olyan, mint egy cirádás
fafaragvány, mint egy műemlék,
drágás
régiségkereskedő üzletében.

Félig ülünk a székre: el ne törjön;
lábunk a szőnyeget alig éri,
és óvatosan álmodunk a régi
ágyakban, hogy ne ébredjünk a földön.

Mint vérbeli műértők, úgy tanyázunk
kincsek között, melyeket túl finommá
csiszolt az alkotó szegénység. Félünk,

hogy egyetlen rossz mozdulat lim-
lommá
zilálná kincseinket. Úgy vigyázunk,
hogy szinte nem is mozgunk, nem is
élünk.

Tán csak a harmadik sor „drágás” szava helyett kellene valami simább, gördülékenyebb. S az utolsó szakasz első „hogy”-a helyett kívánna az ember „mert”-et. De a vers így is kerek és pompás, egyszerű és minden ízében tartalmas, élvezet felmutatni is.

Összesen vagy húsz vers van a kötetben, közülök vagy tíz ilyen. Bőven elegendő egy költő megismeréséhez.

Magvasság, egyszerűség és igény - milyen sokat mondanak újból ezek a szavak! Szabédi verseit ezek jellemzik. Egy-egy sora s fordulata hosszas fejlődésről tanúskodik, munkáról, elmélyedésről, tanulásról és így van ez jól: a készet szép nyújtani. Abban becsüljük az egyszerűséget, aki ezzel is gazdagságot ad. Közben milyen könnyed is ez a tartalmas költő.

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
multam muló agyrém,
a szabédi nagyrét
kapat már új erőre...

E költőnek nem marad iskolás anyag irodalmi múltunk. Épp ily meghitten-otthonosan mozog az elbeszélő költészet hagyományai közt s a székely balladákban.

Mert - mint Bözödi György ugyancsak egyszerűsége által rokonszenves előszavából tudjuk - Szabédi székely, annak az ifjú erdélyi írónemzedéknek tagja, amely a regionalizmust is úgy szólaltatja meg, ahogy kell: európai színvonalon s amelynek így a regionalizmus csak jelzője s nem értékmérője. Szabédi László székely, de ezzel az első lírai gyűjteményével az egész ifjú magyar költészet igen értékes tagja lett.

(Forrás: Nyugat, 1940. 8.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Visszafelé olvasva az életművet és Szabédi (Székely) László életét, 1959. április 18-tól, a szamosfalvi vasúti sínektől jutva el 1907. május 7-ig, a Marosvásárhelyhez közeli Sáromberke vasútállomásáig – ezt a rendkívüli örökséget megmagyarázó metaforákhoz jutunk. A halálhozó vonatkerekek tudatosították a veszteséget az erdélyi magyar társadalomban: Szabédi László, a magát (1940-ben) „külön kerékként” elkeringő értelmiséginek érző, egész életében önálló gondolkodásra törekvő költő és tudós, a Bolyai

Tudományegyetem tanára a (köz)életből való eltávozásával döbbentette rá kortársait, hogy az ötvenes évek végén, a kolozsvári magyar egyetem felszámolásával, a diktatúra körülményei között szörnyű dolgok történnek Romániában. A tiltakozás öngyilkos formája végigsöpört a korabeli Kolozsváron, és ebben a hatalom számára is kínos sorozatban Szabédi jelképpé vált.

 

A jelképnél egyszerűbb és alighanem könnyebben megérthető képpel, a vasút metaforájával kezdhetjük a Szabédi-titok megfejtését. Sáromberke, ez a Maros-Torda vármegyéhez tartozott falu küldi az első üzenetet. Már felnőttként, Kolozsvárról emlékezve vissza a gyermekkorra, az állomásfőnök apa munkahelye szerint költöző család életére, a „külön világ”-ra s a tárgyi környezetre, a vasúti színhely kerül előtérbe:

 

„Ha behunyom a szememet, az állomásépület előtt hatalmas fenyőfákra emlékezem,

a síneket látom magam előtt, amint bizonyítják a geometriai tételt, hogy a párhuzamos

egyenesek a végtelenben találkoznak. Szinte ezeken a síneken tanultam meg járni.,”

A sínek, dübörgő mozdonyok emléke oda is elkíséri, ahová vonat, „zakatoló szörnyeteg”

 

sosem jutott el. A szabédi Nagyréten (1936), az ősök jogán sajátjának fogadott szülőfalut idéző vallomás ezt a fura viszonyt tisztázza, a nagy költészet, a József Attiláéval mérhető (és a valamivel későbbi Hazámmal közvetlenül összevethető) líra eszközeivel, mélységével:

 

Hol útnak híre sincs,

vonatnak nyoma sincs,

ottan is úton lenni!

apáddal, anyáddal

lenni, a családdal,

s mégis otthon nem lenni!

a szülőfalutól

messze, a vasúton –

a vasúton születni!

Mint aki eltévedt,

huszonkilenc évet

bolyongtam vasutakon,

alattam mindig az

ingatag vashidak

morajló folyamokon,

utak és vasak és

nyakamon van a kés -

zakatol a vonatom.

 

A huszonkilenc évhez még huszonhárom adódott, háborút, rendszerváltozásokat, ígéreteket, megkísértéseket, kevés elismerést és sok csalódást hozó történelmi időben – a „nyakamon van a kés” alapérzése azonban mindvégig jelen van Szabédi Lászlóban.

 

Legjobb alkotói éveiben, az ihlet igazi pillanataiban ebből a XX. századi magyar poézis kiemelkedő teljesítményei születnek, a kín költői játékrímes csudarém!”), vagy prózai remeklésbe rögzül. A rák (1958) című novella, az életpálya lezárulása előtt kevéssel, ugyanolyan kulcs fontosságú mű, mint A szabédi Nagyréten.

 

Életrajzi összefüggések A rákból is feltárulnak. A kolozsvári unitárius főgimnázium kisdiákja emlékezik vissza egy természetrajz órára, amelyen a kedvelt és tisztelt tudós tanár, Gelei (a novella szerint: Geley) József állatkísérletet mutatott be. A történet elmesélése előtt Szabédi bővebben kitér Geley (Gelei) tanári és nemzetközileg ismert tudósi munkájára. Az írói vallomások és az életmű ismeretében elmondható, hogy Szabédi Lászlóra kora gyermekkorában és ifjúságában két ember volt nagy hatással: a mindössze néhány gimnáziumi osztályt végzett, de a világra és tudásra különösen nyitott édesapja, Székely Sándor – illetve a pár évig az unitáriusoknál természetrajzot tanító tudós, „aki azonkívül, hogy nagyon értette a szakmáját, nagyon értett ahhoz is, hogy megmozgassa koponyánkban a velőt. Nemcsak ismereteket közölt, hanem szakadatlanul

feladatokat oldatott meg velünk”.

 

(A Magyar Életrajzi Lexikon I. kötetéből írom ki, emlékeztetőül, hogy az 1885-ben Árkoson született zoológus Kolozsvárt végezte egyetemi tanulmányait, 1909-ben Apáthy István mellett volt tanársegéd, 1912-ben és 1913-ban Münchenben és Würzburgban folytatott állattani kísérleteket, és nyilván – ez a lexikon nem magyarázza – a kolozsvári magyar egyetem megszűnése, azaz Szegedre átköltözése után lett az unitárius kollégium és így Szabédi-Székely László tanára. 1924-től Gelei már Szegeden van, 1935–36-ban és 1937–38-ban az egyetem rektora, akadémikus, nemzetközi szaktekintély, akiről számos újonnan fölfedezett élőlényt neveztek el. – Már én mondom, nem az Életrajzi Lexikon: érdemes volna utánanézni a Gelei-hagyatékban, vajon tudott-e az 1952-ben Budapesten elhunyt professzor az őt csupán néhány évvel túlélt költő-tanítványáról? A rák című novellát persze már nem olvashatta.)

 

Ez a Szabédi-novella tartalmazza talán a legfontosabb – egy egész történelmi korszakra és nem csak a Kárpát-medencére kiterjedő – részben máig érvényes metaforát, a mágnest. Ha a vasúti sín partikulárisabbnak mondható (bár József Attila, Latinovits Zoltán hasonló életlezárása valami fátumszerűségre utal), a Szabédi-féle, Gelei Józseftől látott mágnes egyetemes jelentését nemigen lehet kétségbe vonni. A kolozsvári iskolai

történet – amely egyébként a leírás során összekapcsolódik az unitárius hittanórákkal („Merem állítani, hogy materialista világnézetem kialakításában nem csekély szerepet játszottak a természetrajzi leckéket megelőző hittanórák”) – egy kísérlet leírása tehát.

 

(A természetrajztanár famulusa az a Valkó László, akivel Székely László még a főgimnázium diákjaként, 1925-ben közösen jelentetett meg egy kis kötetet; Székely, azaz Szabédi verseket, Valkó novellákat adott a könyvecskébe.) Maga a történet a következő:

Geley utasítására Valkó és a neki segédkező Székely László vízzel megtöltött üvegedényben egy hatalmas folyami rákot visz be az osztályterembe. („Ezekben a nagyon ünnepies pillanatokban futólag arra gondoltam, hogy íme, itt visszük a Vizet mi, a Tanítványok, és a nyomunkban lépkedő Mester nemsokára csodát művel vele.”) A feleltetés után kezdődik az új lecke magyarázata. A tárgy nem a rák, hanem a fül, a fül szerkezete. A novellaíró pontosan ismerteti, harminchat év után is, a tanári előadást:

 

„Megismertetett a dobhártyával, és a levegőrezgést felfogó kalapáccsal, üllővel, kengyellel. Majd az ívjáratokra tért át. Beszélt az ívjáratokat megtöltő limfáról, az ívjáratok falain meredező parányi szőrcölöpökről, melyekre ránehezednek a szintén szőrös felületű sulykocskák. Jól megértette velünk, hogy a sulykocskák a föld vonzóerejének következtében mindig pontosan függőleges irányban nehézkednek a finom kis szőrcölöpökre, de nem mindig ugyanazokra. Ha függőlegesen állunk, a sulykocskák az ívjáratok fenekén levő cölöpöcskékre nehezednek, ha ferde helyzetbe kerülünk, az ívjáratok oldalfalain levő cölöpöcskékre. Éppen innen érezzük, hogy meg vagyunk dőlve.

 

A megdőlt testet ugyancsak egyensúlyérző szervünk irányításával egyenesítjük ki.” Lényeges ez a leírás – egyrészt asz olvasói várakozás fokozása érdekében, másrészt mert belénk sulykolja „a természet rendjét”, hogy aztán annál döbbentebben érzékelhessük egy ferde helyzet abnormális, abszurd lereagálását. Itt jön be a képbe a rák, a kísérlet. Liszt finomságú vasreszeléket juttat be (már előzőleg) a tanár a rák ívjárataiba,

a reszelék ránehezedik a szőrcölöpöcskékre; az addig normálisan viselkedő folyami rákhoz, illetve az üvegedény falához mágnespatkót közelít Geley tanár úr – és az addig normálisan viselkedő rák látszólag megbolondul: egyszerre úgy érzi, hogy amikor egyenesen jár, akkor van ferdén. „Kétségbeesetten igyekezett kiegyenesedni. Kiegyenesedni, persze a mágnespatkóhoz képest, vagyis éppen tótágast állani a földi vonzóerőhöz képest. Kalimpált, hányta-vetette magát. Amikor úgy érezte, hogy kiegyenesedik, éppen akkor dőlt oldalt; amikor egyenes helyzetbe visszahullt, éppen akkor érezte úgy, hogy meg van dőlve. Érzékei elszakadtak a valóságtól, idegközpontjában visszájára fordult a világ.” Szabédi leírja az osztály reakcióját: kacagtak, harsogva hahotáztak a fiúk, ő (az emlékező, a novellista) riadtan bámult. A novellazárás a kísérlet és a kiváltott hatás szubjektív értelmezése: „Elégedetlen tanítványként néztem mesteremre, mintha kifogásoltam volna, hogy borrá változtatta a vizet.”

Szabédi László életművét e két metafora, a vasúti sín és a mágnes közé beállítva lehet pontosan megközelíteni, értelmezni. Az otthonkeresés, otthonteremtés – nem csupán önmaga számára, hanem a magyar nemzet egészére és a Kárpát-medencére figyelve – a tizenévesen írt zsengékben ugyanúgy megtalálható, mint az 1942 és 1944 között Kolozsvárt szerkesztett (Jékely Zoltánnal, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal együtt vállalt) negyedévi folyóiratban, a Termésben; a népiség kritikus vállalásától a polgárosodás, a polgárság és a nemzeti elkötelezettséget sem tagadó munkásság szempontjainak figyelembe vételéig, nemzetek és nemzetiségek együttélésének, konfliktusainak elemzéséig terjed az a nemzetszemlélet és európaiság-igény, amelyben a Termés lényege megragadható.

 

A külső feltételek, a világpolitikai változások tudomásul vétele, a megoldáskeresés hozza test- és sors-közelbe a század nagy kalandjának, végtelen remények forrásának és végtelen tragédiák elindítójának bizonyult, utópiából sötét diktatúrákba fordult eszmerendszerét, marxista tanítását az elérhető szocializmusról. Szabédi, a Strassbourgteológiáját és bölcsészkarát megjárt diák, a dogmatizmusokkal, pártprogramokkal hosszan hadakozó filozófiában jártas gondolkodó sem tudja elkerülni. „A Tan” és a pártgyakorlat kisugárzását – mi több, a negyvenes évek közepétől önmagának helyezi be azt a bizonyos mágnest, egyensúlyérzékelésében szörnyű zavarokat okozva.

 

A második világháborút követő évekből a Szabédi-életmű revelációszerű okfejtéseket mutat fel a (román) nacionalizmus és a kommunista párt összefonódásáról, a magyar nemzeti érdekek demokratikus védelméről- és kiábrándító klapanciákat a békeharcról, verset, cikket „a népek nagy tanítójáról”, Sztálinról. Igaz, a korszak jelentős verses szatírái is tőle származnak: A pacsirta (1949–53), a Mese (1953).

 

Korántsem utolsó helyen említhető a Szabédi-mű legnehezebben dokumentálható része, az egyetemen töltött, a diákoknak és a tudományos munkának szentelt (bár az ideológiai munka által folyamatosan csonkított) bő évtized, amelyről tanítványok sora vallhat és vall, köztük a költő Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos. Aki Szabédi László mágneses terébe került, nemzedéktársak és nála fiatalabbak, azok elsősorban az életmű maradandó részére, a rendkívüli teljesítményre figyelnek ma is, jóllehet nem feledhetik azt a Gelei és Szabédi tanár urak által kegyetlenül érzékeltetett mágnest, amely érthetetlenül viselkedő folyami rákokkal töltötte meg a Kárpát-medencét – de talán az egész világot...

 

(Forrás: Tiszatáj, 2000. május)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Micsoda egy káosz ez a mostani élet! Milyen eltolódások és milyen deformálódások az emberi jellemeken, helyzeteken, sorsokon, milyen súrlódása a társadalmi osztályoknak, csoportoknak, egyéneknek, micsoda összezavarodása eszméknek, erkölcsöknek, cselekvéseknek, micsoda abnormitásai az érzületeknek, micsoda filozófiátlanság az emberek agyában és életformáiban, micsoda erkölcstelenségek az erkölcs álarcai mögött, a képmutatásnak milyen groteszk uralma, becsületességnek, bátorságnak, tisztaszívűségnek milyen érvénytelenedése, tehetségtelenségnek mely diadalai és tehetségnek mely megrettent félrehúzódása! A gazdasági élet megbolondító képtelenségeiről nem is szólok.

És micsoda szép, szelíd, egyenletes ugyanennek a kornak az irodalma. Mintha mindaz, ami tíz év alatt történt és ma történik, nem lett volna, mintha ma is az 1914 előtti boldog világban élnénk, mintha az életnek nem volna új, kínos problémája s mintha minden úgy folyna körülöttünk a világban, hogy az embereknek nem kell más az irodalomból, mint kellemes és művelt szórakozás. Sehol a mai élet zavaros képei, furcsa alakjai és furcsa erkölcsei, - még a részletek sem, nem hogy az egészet megpróbálná egységes vonalakba fogni és formába öntve szemléltetni az emberek előtt.

Egyre erősebb az érzésem, hogy az irodalom ma nem teljesíti hivatását az emberekkel szemben. Nem azt adja, nem is igyekszik azt adni, amire szükségük van. Nem tud vagy nem akar belenyúlni abba a káoszba amely a mai élet, hogy legalább egyes részleteit kiemelje, megvizsgálja megvilágítsa, öntudatossá tegye az emberek előtt, - hogy segítsen formát adni a káosznak és az emberek értelmére és szívére hatva siettetni a dolgok lehiggadását. Mintha az írók kívül élnének a többi emberek világán, nem éreznék fájdalmaikat, nem küzdenének küzdelmeikben, nem vágyódnának velük együtt egy jobb és tisztább életforma után. Előkelően vagy félénken beleburkolóznak a világgal szemben való közömbösség köpenyébe, álmodják a békebeli álmokat, elkalandoznak messze történelmi korok és hangulatok időtlenségébe, soha sincsenek otthon, az aktuális élet levegőjében és erkölcseiben, nincs a ma szenvedő emberek számára részvétteljes szavuk, együttérző mosolyuk, megértő kézszorításuk. Százai az új, érdekes és irodalmilag nagyszerűen értékesíthető típusoknak, ezrei a legfurcsább, szinte a rajzoló toll alá kívánkozó egyéneknek, kimeríthetetlen változatai az élethelyzeteknek, komplikációknak, konfliktusoknak kínálják magukat az írónak, de ő elkergeti őket magától és játszik tovább régi, csinos, kedves figuráival, amelyeknek érvénye rég elmúlott már, amelyek a múzeum vitrináiba valók, hogy vasárnap délelőtt egy pillantást vessenek rájuk az emberek és tovább ne törődjenek velük. Új Biedermeier felé megyünk, az irodalom elkülöníti magát az aktuális élettől, a ma szenvedő embertől, a világ problémáitól és sebeitől, belestilizálja magát egy édeskés stílusba, amely napról-napra távolabb esik a kor érdekeitől.

Hogy ízlésünk tiltja, belenyúlni a kor förtelmeibe? Hogy kényes és kínos ma az aktualitásba belenyúlni, hogy az ember reszenzusnak, harcnak, meghurcolásnak teszi ki magát? Ennyire gyávának az irodalomnak talán mégsem volna szabad lenni és ennyire kötelesség-felejtőnek sem. Az írónak kötelessége megérezni az emberi szenvedést minden időben, az örök szenvedést és az aktuális szenvedést egyaránt, fáklyát gyújtani a sötétségben és rendet teremteni a káoszban. Azért adatott meg neki a látás különös adománya, a széteső részletek vonalba foglalására való képesség, a forma teremtő érzése, hogy meglássa, összefoglalja, formába öntse, ami körülötte történik.

Írjon tehát tendenciózus pamfleteket? Regény és dráma formájában vezércikkeket vagy riportokat? Balzac nem pamfleteket írt és vezércikkeket sem. De belenyúlt a maga korába, mely szintén vajúdó és átalakuló kor volt, - belenyúlt és marékszám emelte ki belőle a kor bélyegével bélyegzett és mégis örökéletű típusokat és egyéneket és megteremtette a 19. század középi kapitalizálódó Franciaország roppant galériáját, hitelesebbet minden történelmi képcsarnoknál. Flaubert, Zola, Tolsztoj, Dosztojevszkij nem finnyáskodtak koruk förtelmeit, bűneit és nyavalyáit, erényeit és szépségeit regényekbe foglalni és nem féltek attól, hogy polémiákba bonyolódhatnak, reszenzusokat kelthetnek maguk iránt, sőt még talán bíróság elé is kerülhetnek.

Az irodalom többek közt igazmondás. Nem érzem az igazmondás szellemét a mai magyar irodalomban, kiemelem Móricz Zsigmond harcos haragját és igazmondó bátorságát, Babits Mihály önemésztő gyötrődését és vívódását a kor démonikus zűrzavarával, - a többi irodalom alig van valami kapcsolatban a mai élettel. A magyar társadalom átalakulásban van, régi társadalmi osztályok utolsó, konok harcukat vívják a hatalmon maradásért, újak alakulnak, elszánt ököllel törnek előre, a szétszaggatott országban százezrek vesztették el otthonukat, egzisztenciájukat, kilódultak életükből és eszméik köréből és nem tudnak új életformákba és eszmékbe illeszkedni, vagy ha illeszkednek, fájdalmak közt teszik, milliói a magyaroknak vergődnek egy soha nem álmodott új politikai és társadalmi helyzet képtelenségeivel, egy milliós nagyváros nyugtalan népessége forr és kavarog beteg gazdasági helyzetben, összekeveredett erkölcsi levegőben, mindenében megingatva, aminek szilárd egyensúlyban kellene lenni, - új embertípusok, új életformák, új pretenziók bújnak ki az idők iszapjából. És egy természetes egyensúlyából erőszakkal kilökött ország, egy új születés kínjaiban vajúdó nemzet gyötrelmeinél ott ül az irodalom és kellemes meséket mond, csinos dalok gitár-szólamai mellett. A mesék és dalocskák szünetei közben pedig panaszkodik, szelíden, hogy nem hallgatnak rá.

Persze, hogy nem hallgatnak rá, mikor nincs mondani valója.

*

Talán a fiataloknak lesz mondani valója. Ők még nem rögződtek bele a békevilág levegőjébe, még fogékonyak az új élet iránt, a szemük nincs mereven egy elmúlt világ felé, hátra-rögzítve és bennük talán még van bátorság, megmondani az igazat, még azoknak is, akik nem szívesen hallják. Ők teljesen a mai korban élnek, van bennük kongenialitás azzal a világgal, amely körülveszi őket, a ma gyermekei, nem pedig idegenek a mától.

Ezek közül a friss, bátor, derék fiatalok közül való Rab Gusztáv.

Nem eszelt ki kellemes, jóízű mesét az olvasók szórakoztatására. Inkább belenyúlt a mai életbe és kiragadott belőle valamit, ami nem kellemes, nem jóízű, nem is mese, hanem keserves és komor valóság. Körülnézett és látott ezer meg ezer embert, aki megjárta a háborút, megjárta a hadifogságot, éveket töltött Szibéria barakkjaiban. Meglátta őket és fölvetette önmaga előtt a kérdést, miféle változásokat, miféle deformációkat idézhetett elő idegrendszerükben, érzésükben, az élethez való viszonyukban, világfelfogásukban, az életre való képességeikben mindaz, amit átéltek? Amit aztán látott és képzeletében kiegészített, gondolkodásában úgy-ahogy elrendezett, azt írta meg "Mocsárláz" című regényében. Megírta a hadifogságból hazakerült ember történtét, aki a szibériai barakk iszonyatos tétlenségében és fullasztó tehetetlenségében addig gondolkodott, töprengett, annyira öntudatra hozott magában mindent, ami nem öntudatra való, hogy mire hazakerült, elvesztette az akaratát, a hitét, az élnitudását. A családban, amely után hét évig annyit sóvárgott, nem találja helyét, kínlódva kínozza önmagát, szüleit, nőtestvérét, összeütközésbe kerül mindenkivel, akihez hozzáér, a lelki rothadás ragályát terjeszti maga körül, - mintha le volna a bőre nyúzva és csupaszon merednének ki belőle az érzékeny idegek, mindenre végletesen reagál. Fölemészti kis maradék erejét, elveszti minden hitét, kicsúszik alóla az erkölcsi talaj, egy utolsó nagy erőfeszítéssel próbál egy felújított diákkori szerelem kapuján át visszakerülni az életbe, sikertelenül, mert a lelkierők felbomlása - ez a mocsárláz - megölte az éltre való képességét és jogát. Nem marad más hátra a számára, mint a hídról lecsúszni a sötétlő éjjeli Dunába.

Így kerültek vajon vissza a hadifoglyok Szibériából? Nem mind kerültek így vissza, sőt talán nagyon kevesen kerültek így vissza. De mindegyik, hozott magával valamit a regény hősének lelki és idegállapotából és mindenki szenvedett valamit a regény hősének szenvedéséből. Az idegállapotoknak és lelki diszpozícióknak ezt a sokféle elváltozását, a szenvedéseknek ezt a százféle különböző fokait és árnyalatait az író összesűrítette egy gyűjtő lencsébe és úgy vetíti elénk. Így komprimálta az egyes hadifoglyok sokaságának különféle szenvedését, lélektani és erkölcsi elváltozásait a hadifogoly elváltozásává és szenvedésévé. Hozzátette a maga ifjúi részvétét és felháborodását és kapott egy képet, amely nem a valóság, hanem ennél több: szimbólum.

Nem vezeti biztosan a vonalakat. Néha túlrajzol és éppen ezért rajzának nincs kontúrja. A perspektívákat nem számítja ki pontosan és a hangsúlyokat nem mindig ott rakja fel, ahol kellene. Az egész regény sok tekintetben kaotikus, mint amilyen kaotikus a témája. A motívumok megfogásában és az ábrázolás módjában a nagy orosz írók példája érzik. Mindezen és más ellenvetések egy szóba foglalva azt jelentik, fiatal író. Most írta első regényét. De hogy embert és világot látni tud, azt megmutatja minden lapján. Megmutatja témája megválasztásával, főalakja beállításával és nyomról nyomra való kifejlesztésével, néhány mellékalakjának reflektor-fénnyel való megvilágításával (az összezavarodott életviszonyok közt eligazodni nem tudó s mindent egyszerű formákra visszavezetni iparkodó apa, a kacér, macska-érzékiségű Jolán), megmutatja idegesen, egyenetlenül kavargó, hol túláradó, hol leapadó stílusából néha ragyogva kivillanó mondataival és szavaival. Nem baj, hogy gyakran kissé dadogva beszél. A temperamentum túláradásától és a mondanivaló összetorlódásától dadog. És így is többet tud mondani, mint akárhányan a sima beszédűek és szapora szavúak.

(Forrás: Nyugat 1924. 6.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

1.

Hebbelt, Flaubert-t, Ibsent nem elégítette ki az írás. Különösen Ibsent nem. Drámai epilógusában bátran és mélyen szurrogátumnak nevezi s azt érezteti, hogy az a - pótszer, ami a művészi munka, elégtelen az élő, a valóságos élettel szemben.

Shakespeare sohasem tett ilyen kijelentést, Moliereben sincs nyoma. Homeros költészete egyértékű az élettel, Sophokles maradék nélkül ki tudta fejezni önmagát s korát a tragédiáiban. Goethe panteizmusa zavartalan egységbe fogja össze az egész életet, melynek harmonikus része az ember és aktív ereje az ember minden munkája. A klasszikus irodalomban seholsem bukkan fel a költő kicsinylő ítélete önmagáról s művéről, az ember seholsem emelkedik a művész fölé. A modern művészetnek egyik megrázó jelensége az embernek és költőnek ez a tragikus kettéválása, melynek értékelésében elbukik a költő és megfoghatatlan nosztalgiába süllyed az elpazarolt ember. Ám a modern irodalomnak is csak részleges jelensége az öntudatnak ez a megdöbbentő uralomra jutása, hiszen ha Rimbaud el is merül az élet végtelen szürkeségébe, miután szinte átmenet nélkül eldobta a művészet véges ragyogását, Jókai sohasem fáradt el a mesemondásban, Wells pedig a jobb jövő meghódításának egyik aktív és nélkülözhetetlen eszközét látja az írásban.

Nemcsak a regényalakoknak, a regényíróknak is megvan a pszichológiájuk s a műfajok történetével legalább is egyenrangú érdekességű volna az a pszichológiai biográfia, mely az alkotók lelki életét tárná fel a kezdetektől napjainkig. Nem különös, hogy Sappho gondtalanul dalol, míg Schiller már "naiv" költőknek nevezi a klasszikusokat s szentimentálisoknak önmagát és társait, akikben kettéhasadt az érzés, hogy emberi és művész öntudat kristályosodjék ki belőle, két önálló kristállyá, mely többé már sohasem egyesül? Az írásnak, a költésnek is megvan a maga külön lélektana s minden pszichológiák közül ez a leghomályosabb, legfeldolgozatlanabb, legszegényesebb. Pedig milyen változatos és rejtelmes a témája! Itt találná a lantosokat, akik városról városra járnak verseikkel s itt zárná el előle szemérmesen ajtaját Flaubert, aki hátat fordít a világnak s melankóliáját gyógyíthatatlanul, a megkönnyebbülés cseppnyi balzsama nélkül jegecesíti a remeteség hosszú kínzó esztendőin át forró szenvedélyek hűs szavaiba. Hebbellel, akit nem váltott meg a legnagyobb siker, még könnyebben boldogulna a leglelkesebb lelkek kutatásának ez a tudománya, de mennyi izgató munkát adna neki Maupassant, aki kétszeresen élte át saját és kortársainak életét, hogy végül emberi és írói csömörének torkát borotvával vágja el! Zola szakadatlan optimizmussal építi köteteit, a Goncourtok megváltásukat fedezik fel az alkotásban, Tolsztoj pedig kiátkozza az irodalomból Shakespearet és megtagadja saját műveit, hogy utoljára az ész világosságához apelláljon az érzékek zavaros sötétsége helyett.

Az alkotó öntudatnak mily korszakos átalakulása s a mi korunkban mily rendkívül sok irányú változata tárul elénk már az első pillantásra! Milyen természetű ez az alkotó lélek, amely Ibsennel csődöt vallat be, Maupassant a csömör tébolyáig hajszolja, Flaubert-t megjegecesíti melankóliájában, Tolsztojjal átkot mondat önmagára, míg Zolát megerősíti optimizmusában, Goethét végtelen panteizmusában, Jókait örökkévaló mesemondásában, Dantet üdvözítő isteni útjában - s amelynek egysége érintetlenül épp a költészet első mestereinél egészen a középkorig?

A fejlődés kezdetleges fokán az ösztönök célja a külvilág meghódítása volt. Az embernek az a hódító hadjárata ma még befejezettnek sem mondható s máris új, épp olyan izgalmas okkupációs útra indult a megerősödött öntudat, reális működéseinek elvégzésén kívül a lélek benső és legbensőbb világának feltárására készülődik. A lélek e meghódításának célja világosnak látszik: megszabadítani az öntudatlan befolyásoktól s az ösztönöket a belátó értelem hatalmába hajtani. Minden tudományos fejlődés ezért csúcsosodik ki bölcseleti rendszerben, minden népmozgalom ezért tolul a vallásos dogma felé s a művészetek fejlődése ezért törekszik olyan formákra, amelyekben a költő egyéni konfliktusai az emberiség küzdelmeinek hű tükörképeivé válnak. Amit Schiller a naiv és szentimentális költészetről szóló fejtegetéseiben érzett, valóban mélyreható válságot jelez: a kulturális öntudat benyomulását az emberi és írói ösztönéletbe. A fejlődés olyan, mint a szabályosan szálló és táguló füstkarika, vagy mint Dante poklának tölcsére, amely egyre szélesedő körökben bővül, formája zárt és állandó, de szélesül és felfelé száll. A primitív népeknek is megvan a bölcseleti rendszerük, vallási dogmájuk és saját emberiségüket egybeérző költészetük, sőt mai emberre mai szemmel nézve csak nekik van meg, nekünk hiányzik. A mai kultúrvilágnak nincs egységes filozófiája, nincs egyesítő vallása és nincs egyént-embert összefogó költészete. Szállunk a füstkarikának egy magasabb körébe, útban vagyunk: a régit elhagytuk, az újat még nem értük el, és taszít az erősödő öntudat.

Vannak írók és költők, akikben ez az öntudat már teljesen hatalmába kényszerítette az ösztönöket. Olyan világos értelemmel, olyan racionális pontossággal írnak és költenek, hogy eszközeik már szinte tisztára tudományosak. Az öntudat írói ezek, akik azáltal jutottak el a felsőbb karikába, hogy léghajójukból kidobták a fejlődés múltjának podgyászát: az örökségképpen rájuk szállt ösztönöket, öntudatlan befolyásokat. Kevesen vannak, de ebből a forrásból merített Zola, ennek boldog tulajdonosa Wells és késői éveiben bevallottam ide törekedett Tolsztoj. Írói erejük töretlen, írói hitük csorbítatlan. Ám vannak, akik egész súlyával érzik az átmeneti állapotok válságát: akik öklükben szorongatják ösztöneiket s mialatt a költészet öntudatlanságának idegei fulladoznak a tragikus birkózásban, látó és boncoló, nyílt szemmel akarnak álmodni új világot. A tizenkilencedik századbeli racionális kultúra szívbajosai ők, szemük kidülled s a szívük vérzik. Flaubert kiküldi Maupassant-t a mezőre, álljon ott addig, míg alkonyatában olyan színeket nem vesz észre, aminőket még senki sem látott meg, ezek az új, egyéni színek lesznek leírt világának igazi értékei. Flaubert is, Maupassant is leírták és elemezték a regényben, Ibsen a drámában saját és koruk életét, a leírt és ízeire szedett világ pontos, szép és szomorú, amilyen az életük volt, mely az egyiknél az embermegvetésnél, a másiknál a borotvánál, a harmadiknál a csőd bevallásánál ért véget. Művük minden hatalmas értéke mellett is írói és emberi életük csalódás volt, torz volt, tragédia volt. A megtagadott ösztön tragédiája ez, az értelem kísérteties lobogásában.

A harmadik csoport életében ismeretlenek ezek a vajúdó problémák, - akár azért, mert fel sem merültek, mint Homéroszéban vagy Jókaiéban, akár mert sikerült a megoldásuk. Sikerült Goethének, aki sohasem írt értekezést a naiv és szentimentális költészetről s aki a Werther, főként pedig olasz útja után örök, ritka szerencsés példaképe az ösztön és értelem harmóniájának, külső és belső, ember és emberiség boldog házasságának a siker, a diadalmas önzés, a mindvégig forró szív és átható ész napja alatt. Jókait a mesélő ösztöne mentette meg a világosságot és pontosságot kereső, racionális öntudat problémáitól, Goethét - szerencsés goetheisége.

Mi menti meg Babits Mihályt, akiből szintén hiányzanak e válságok, - mi őrizte meg az ő regényírásában az ösztön és öntudat töretlen egységét?

A költőisége.

2.

- Az igazi öntudat: öntudatlanságunk tudata, - mondta Wagner, akinek művészetét úgy mentette meg a jóindulatú végzet e gyilkostól, mint ahogy a rossz sors megverte vele a saját analízisében elvérző, görög tragikumot hajszoló Ibsent. Nem ok nélkül villant elém Wagner hangja s közben nem kapcsolat híján cikáznak szememben Böcklin képei, Babitsról írva. E körben, melynek művészetére annyira jellemző a látható világnak megtévesztően hű másolása s belső forma nélkül a tényeknek tudományosan áttekinthető rendszerezése, Wagner hősi zenét teremtett a germán mitológia szétröppent foszlányaiból, Böcklin pedig a képzelet birodalmát vetítette a valóság vásznára.

S mindkettőjük alkotása optimista.

Mert mindketten költők, a szó ösztönös régi értelmében. A külső világ még ingerként is alig hat rájuk, alaktalan puha tömeg az, melyben az ő belső világuk rögzíti önnön képét. Gipsz, melybe költészetük fantomja lenyomatot domborít, értelmetlen némaság, melynek messze világító visszhangját az ő hangjuk ébreszti. Sem Jókai, sem Wagner, sem Böcklin nem közelednek az élethez azért, hogy leírják és eredőire bontsák, ők maguk az élet, akik formát adnak saját világuknak, hogy a szuggeszció és eszme hatásával ennek a világnak másolására, utánzására kényszerítsék a - világot. Szemük befelé néz, fülük belülről hall, - ősi költők, - ősi művészet, mint ahogy a zene ősmelódiákat ismer.

A regényíró Babitsban ilyen ősi költő él. Nem az élő világból teremt új, hasonló vagy szebb vagy torzabb világot, a saját magával hozott s benne gomolygó világból vetít ki egy-egy darabot olyan eszközökkel, amelyek hasonlóvá teszik ezt a belső sajátosat a külső állandóhoz, lomhához, de nem mindig csak azért, hogy hasonlítson, hanem legtöbbször azért, hogy utóbbiban megmozgassa az utánzás ösztönét.

Legegyszerűbb novellatémáit is ilyen belső érzés húrja feszíti, az ember nemcsak hogy klasszikus teljességgel megfestett képeket lát, de szinte hangokat vél hallani. Itt van egy elbeszélése: "Szerelem". Babits nincs térhez, időhöz, sem múlthoz és jelenhez kötve, a bensőséges kis hangulat forradalmas francia időkben virágzik ki. A férfi szerelmes és nem tud elválni a Marquisetől, aki nem fogja fel a szenvedélyt és lesújtó bájjal csak saját szépségére és a menekülésre gondol, a férfit végül elborítja az érzés és veszni hagyja az életet, mely úgyis elmúlik. Kis kép, futó beszélgetés egy férfi meg egy asszony közt, - ha Flaubert beszéltetne, megelevenednék a kor és kézzelfoghatókká válnának a testek, itt lélek sugárzik ki, elmosódnak az arcok, testietlenné válnak a korok s csak a szenvedély mutatója világít az érzés végtelenségének óralapján. Azt sem tudom, milyen a szemük, fogalmam sincs róla, kit csal meg az asszony, mikor itt szórja szét csókjait, nem is sejtem, honnan jönnek, hová mennek, ködbe vész az ember, de bennem tovább zúg-búg a hang, melyet a költői lélek húrja ütött át belém.

Nem a valóság realitásaiból épülnek ezek az írások, realitásaik tiszta pszihikus realitások.

Olyan apró külsőségek, mint az, hogy Babits lelket táró prózája sokszor önkéntelenül versbe szökken, csak jólesően támogatják ezt a szemléletet. De itt van, például, Mitológia című remekműve, amely klasszikus példája ennek a költői elbeszélésnek. Nincs benne semmi külső realitás, nemcsak, hogy mai nincs, de még a göröghöz is legfeljebb ha hasonlít. S mégis él, fokozott duzzadásban, - él, mert a költő belső valósága, a valóságos életbe dobva. Külön világ, melynek istenei és emberei, hősei és állatai, félemberei és félállatai vannak, önálló dimenzióban, az örökkévaló képzelet sugaras síkján. Hogy, látjuk ezt a családirtó, vadont járó, rémeket lebíró Heraklest, ezt a csodálatos ifjú Hylast, hogy látjuk ezeket a csalogató nimfákat és driadokat, a véres nap alatt sípoló faunt, a vad tivornyán tomboló félig ló, félig ember kentaurokat! Ki találkozott velük az Andrássy úton? Pedig olyanok, mintha együtt élnénk velük. Igen, együtt élünk velük abban az új világban, melyet a költő teremt nekünk s amelyben tiszta valóságukban élnek a lélek összes elemei, a vonal, a szín és a hang.

A "Mitológia" zárt világ, a "Gólyakalifa" a lélek alvilági rejtélye, az egy emberben két lélek, a "Timár Virgil fia" már a lélek fájó kalandja a testtel. Babitsnál érzékelhető valóság a lélek, amelynek termékenyítő erejét, embereken és korokon átsugárzó vándorlását nála mélyebben kevesen érezték. Babits Mihály vetette fel a lélek apaságának kérdését a test nemzésével és apai jogaival szemben: ki az apja a gyermeknek, a cisztercita pap-e, aki lelkét öntötte belé, vagy a világban kószáló apa, aki egy mámoros percben útnak indította? A költő itt már olyan világot teremt, amely nemcsak hogy nem visszfénye a mi életünknek, de arra indítja a mi világunkat, hogy az övéhez hasonuljon, hogy a vér kapcsain túl megalapítsuk a lelki rokonság genealógiáját, hogy a test uralma után megvessük a lélek birodalmának alapjait.

Még a "Kártyavár" is, amely Babitsnak legleíróbb regénye, nem egy valóságos város fényképe, hanem olyan képzelté, amelynek köveit ismerős színekkel festette be. A legkülönösebb naturalizmus ez! Megálmodja a valóságot, nem látja. Utcáiban van valami játékszerű, mely egyszerre megborzongat és vígasztal, ijeszt a képzeletiségük, a reális alaptalanságuk (nem érezzük a maltert és a betont), de ugyanez vígasztal, mert a rajtuk végigdübörgő rossz úgyis csak játék. Embereiben van valami ijesztő, kísérteties, szívükben az automaták rugóit keressük. Hangjukban van valami démoni, - mintha ketten beszélnének egy szájból. Tekintetük bujkál, mintha befelé néznének vagy parancsoló istenüket keresnék. Költő bújt itt a naturalista író bőrébe, a költő az utcán jár és megálmodja a várost, behunyja szemét és átlát a falakon, rútat halmoz és romantikussá válik. Önmagát is megálmodja.

A valóság víziója ez.

3.

Az írás lélektana szerint Babits Mihály optimista költő. Nem szorul a világra, amikor alkot, önmagából teremt új világot. Nem támadhatnak aggodalmai az írás eszközeivel szemben s nem érezheti szegényebbnek magát a "kint folyó életnél", egyenrangú vele, sőt gazdagabb nála, mert nem az ad neki témát, hanem ő gazdagítja új tartalmakkal és új formákkal. Az ős-költő gazdag boldogságában él.

Rendkívüli jelenség az a regényíró költő! Primitív erőkbe nyúlnak a gyökerei, koronája pedig meghaladja az öntudat mai nívóját: ősi ösztönnek és a mainál magasabb tudatnak nagy harmóniája tárul belőle felénk.

Ösztönei szűzi eredetiségét mutatják lelki elemeinek ősi kapcsolódásai: zene, kép, hang harmonikus szimfóniában egyesül nála. Klasszikusan befejezett képei vannak, - nem metaforák, amelyekben stílusa egyébként csodálatosan gazdag, hanem valóságos élő képek, olyan készek és tökéletesek, mintha múzeumok halhatatlan faláról néznének reánk. A "Mitológia" majd minden oldala tele van ilyen zengő festményekkel, minden jelenet képpé tisztul. Nem tudom, más is így van-e vele, de engem hosszan elkísérnek utamon ezek a záró jelenetek: "Hylas lassanként lehunyta szemeit, és erőt vett rajta a gyengeség. Herakles sokáig hallgatta egyenletes, alvó lélegzését. Aztán torlaszt csinált a vadállatok ellen, elszórta a tüzet és maga is lepihent. Nagy csillagok ragyogtak az égen, valami különös vonyítás hangzott az erdőből, a szétszórt tűz még sokáig zizegett a földön." A szavak mögött kép van, a hangok kottára járnak, s mire végére ér a jelenet, szimfonikusan összecseng szó, zene, vonal. Ősi, eredeti egységében él itt minden érzet.

Ám Babits nemcsak költő a regényben, hanem költői a témáiban is. Kevés mai írót ismerek az egész világirodalomban, akinek annyi önmagában szép, költői témája volna, mint neki. Meg lehet írni Babitsnál az érzések mitológiáját. Semmi sem holt itt, minden él, s mindennek lelke van, amellyel belekapcsolódik a világnak, Babits világának sajátságos, nagy lelkiségébe. Babonásan megelevenedik és valőrt kap nála minden, mint a dolgok ősállapotában. A nap - férfi-nap s a kéjes erdő, nőstény. A rettenetes nőstény-erdő, a sűrűség vad és buja szemei, a nagy ellenséges nősténység, "A rázkódások mintha átfutottak volna az egész nagy erdőn, mintha az erdő felelt volna rájuk, titkos és vágyó rázkódásával minden női erejének."... "Az ifjúban benn ég már, benn pusztít az asszony vágya, a nimfák hatalma, az a titkos, ellenséges, asszonyi erő, amely elönti az egész erdőt, a földet, a fákat, amely elönt mindent! A maga életére gondolt, az ő találkozásaira az asszonyi erővel, a feleségére, megértett most már mindent, megértette a nagy, ellenséges nősténységet, amely a nagy Dühöt kicsalta belőle, amely miatt megölte a nőt és gyermekét, a saját gyermekét!"... Babitsnál a vonzás és taszítás eredeti állapotába zuhannak vissza a dolgok s a világot egy nagy ősi szerelem hálózza át. Ez a szerelem nemcsak az erotikum vibrálása, bár Babits nagy szövője a legfinomabb erotikum bíborszálainak, hanem a lélek testvérisége, amely a test elragadtatásainál értékesebb kincsekkel is meg tudja ajándékozni az embert. A barátság kincsével.

Babits Mihály a barátság költője. A görögök óta nem dicsőítették a megtisztult férfi-barátságot olyan szép szavakkal és képekkel, mint Babits. Itt van róla egy egész regény, a "Timár Virgil fia" s itt van Herakles és Hylas szép találkozása a Mitológiában. "Mintha minden engesztelődést meghozott volna már ez a barátság és untig elég cél lenne ezentúl, egy-egy vadat ejteni, amennyi elég élelmül kettejüknek, s aztán sietni vissza a tanyára, hallgatni tovább a meghitt, kiapadhatatlan csevegést, mely egészen új örömök ajtaját nyitotta halkan az óriás forró és vad lelke előtt." Ez a mély és tiszta férfi-barátság teszi Babitsot az ifjúság költőjévé, - Babits az egyetlen magyar költője a fiatal férfitestnek és léleknek. Három kimagasló művének csírája ebből a szférikus érzésből hajtott ki, a Gólyakalifa, a Mitológia, a Timár Virgil fia. A Mitológiában ritka gyöngyszemei vannak a fiatal férfiértékek költészetének. "S amint öntudatlan, de nyüzsgő ígéretként megérezte a fiú szépségét, öröm volt elgondolnia, hogy Hylas is talán az istenektől származik, mint maga, és mindketten fölötte állnak e hitvány földi fajnak"... Fölötte állnak, a hitvány fajnak, a gonosz istennőknek, akik az Ember barátjára lesnek. Mert az élet sötét nőstényerdejéből az Emberre nyílik pillantás.

Mások is daloltak, írtak már az emberiségről Babits előtt és után! De ez a hatalmas téma kevés írónál fejlődött olyan szervesen a legmélyebb ösztönökből, mint nála. Ott kavarog az örvényben testek és lelkek erotikus szálakkal átfont vonzása-taszítása, ott nyújtogatja csápjaik a nőstényerdő, aki tőrbe csal és mámorba vakít, a mámoron átzeng a megváltó férfibarátság, a lélek zenéje, s a barátságon át kinyúlik keze az ember, az emberiség felé. Így válik az ifjúság költőjéből az emberiség írója.

Ember Timár Virgil cisztercita pap. És ember Herakles. "Mert ő ember volt, neki semmi köze sem volt az egészhez. Neki más harcai volta, őrá cél és munka várt. Ő kiszakadt már az iszonyú sodorból: neki külön útja volt. S szívét leírhatatlan büszkeség szállta meg." Ó milyen egyedül van még az ember! "A távolokban föltűnt még Hylas halvány képe, de az az erdőé volt és Herakles egyedül volt, egyedül az egész erdő ellen!"

Az Ember egyedül megy az erdő ellen.

Ezen a ponton emelkedik fel Babits az ősköltészet ösztönös elemeiből egy magasabb régió, talán a holnap regényírójává. E korban, melyben az öntudatlannak egyre előbbre haladó tudattá válása, a hit ideális kúrájának elégtelensége, az emberek bizalmatlansága minden idealizmus iránt, a realitásoknak minden áron keresett megismerése tudománnyá tette a vallást, az igazi költő akkor válik az ember lelki képviselőjévé és vezetőjévé, ha egyéni konfliktusaiban megmutatja az emberiség szenvedéseit, ha - magára veszi az emberiség szenvedését. Babits Mihály hordja ezt a keresztet, s ez a kereszt teszi ma őt rendkívüli íróvá, ösztönös, befelé látó költő: aki az emberiséggel szenved és álmodik. És emiatt menekült meg az írás tragédiájától, emiatt optimista költő, őselemekben él és velük érte el a tisztult öntudat magasságát.

Tisztán és egyedül megy az erdő ellen.

4.

Ilyen egységes lelkű költő-írónál mély jelentősége van a formának, amelyben megszólal. Babitsnak nincs formaproblémája, egyszerűen azért, mert minden ilyen kérdés eleve megoldódott nála, ám a forma vizsgálatából újabb szempontokat kaphatunk a lényege megértéséhez.

Triviálisan azt mondhatnám, hogy Babitsnál újra feléled a közhasználatban tetszhalottá vált beszéd, szó. Minden tehetséges költő hatásának egyik nagy titka, hogy új zengést tud adni az elkopott szavaknak s a beszéd szürke utcáját az érzés friss napjában füröszti. Babitsnál ez a folyamat különös élénken figyelhető meg s ezzel együtt a költői hatás keletkezésének egyik módja is.

Sokan vannak ma nemcsak pszichológusok, hanem filológusok is (így dr. Hans Sperber), akik a beszéd kialakulását a nemek elkülönülésének idejére teszik. Az őseredeti első hang talán abban a pillanatban szakadt ki az asszonnyá szűkült emberből, amikor legyőzetve, zsákmányává vált a férfinek, - az asszonyból, aki csak erre a legyőzetésre várakozott s akinek a passzív várakozás izgalmában felgyűlt energiái most kéjes fájdalmas kiáltásban könnyebbültek meg. Ezt a kiáltást igyekezett talán mindig utánozni a férfi, ha csalogatni akarta asszonyát. Később differenciálódott a hang túltelített indulatok, mozdulatok, majd egyáltalán érzések kifejezőjévé, az érzés szóba ömlött, az indulat szavakban vezetődött le, a hang a szó lelke. A szónak a dinamikus jelentőségétől széles út vezet a primitív művészetig s ezzel egyúttal a művészet gyökeréig. Az ősember számára a szó: varázs, melynek kimondása egyértelmű a tett elkövetésével, ennek az érzésnek ma is nyoma van átkozódásainkban. Az elgondolásnak ez a túlértékelése az alapja nyilván a mágikus jeleknek is, amelyekből viszont minden valószínűség szerint a képzőművészet fejlődött ki. Miként a primitív ember azt hiszi, hogy megsebzi vagy megöli az ellenségét, ha megnevezi nevét ("Isten nevét hiába ne vedd ajkaidra") és ártalmára van, ha képét átszúrja, a vadász is azzal biztosítja zsákmányát, hogy a féltett állatot lefesti a falra, amiről tanúságot tesznek a kőkorszak meglepően hű, naturalista falrajzai ("Az ördögöt a falra festeni"). A lelki erőknek ez a túlértékelése egyre csökkent, majd többé-kevésbé megszűnt a természettudományos felismerések hatása alatt, elmenekült azonban a képzelődések birodalmába, az álmokba és a művészetbe, amely visszaadja a szónok tabuját, szimbolikus értelmét, játékos erejét egyszerűen azzal, hogy hisz benne.

A szónak, sőt tovább menve: a hangnak ez az értékes visszaértékelése nem minden írónak sikerül, Wellsben, aki a mai írók közt a legöntudatosabb, már teljesen ismeretlen. Költőnek kell hozzá lenni, varázslónak, Babits e varázslók közül való, visszaadja a szavaknak babonás jelentőségüket, visszaviszi a beszédet dinamikus állapotába.

Ez azonban még csak az eszközök bölcselete, de hozzá szorosan kapcsolódik a forma filozófiája, amelynek vázlatos megrajzolására Babits Mihály kitűnő alkalmat ad.

A forma a dolgok elrendezése, beosztása, értékelése, harmonizálása, újjáteremtése, - illetve Babitsnál, aki par excellence belső világot fejez ki, maga a mód, ahogyan ez a világ megszületik és megszólal. Végül is mindez csak elmélet, de én azt hiszem, hogy a forma a fájdalom szülötte.

A költő itt bölcs. Fájdalmait az én, a te - mindenki fájdalmai gyanánt énekli meg s válságain azzal könnyít, hogy képzelt alakok, az egész világ tragédiáját zengi el bennük. Gyöngeségeiről és hibáiról azt érzi és mutatja meg, hogy az ember alaphibái, melyeknek feltárása hozzásegít az embernek és sorsának megismeréséhez. Elhárítja magától ezzel a felelősséget, a bűnt, amely nyilván mindnyájunk örökölt Nessusinge. A forma-adás titkát sejtem itt. Személyes konfliktusainak megnyilatkozásait sajátságos átdolgozással olyan formába önti a költő, amelyben mások számára is megismerhetőkké, sőt élvezhetőkké válnak, - élvezhetőkké éppen azért, mert az olvasó is úgy érzi, hogy az egész emberiség megosztja véle szenvedéseit. (Innét van egyébként a művész nárcizmusa, túlértékeli jelentőségét, mert saját konfliktusaiban az egész világ tragédiáját szólaltatja meg.) A költő szenvedése! Nem kell annak éppen reális, megtörténő fájdalomnak lennie. Nem azért alkot a költő, mert boldogtalanul szerelmes, hanem éppen azért, mert - narcisztikus konstitúciója miatt is - a reális szerelem és annak céljai sohasem tudják teljesen kielégíteni. A meglévő világ sem. Minden igazi költő egy-egy Bolyai, Babits verse értelmében, "a semmiből alkottam új világot, mint pókhálóból sző kötélt a rab. - Új törvényekkel túl a szűk egen, új végtelent nyitottam én eszemnek, király gyanánt, túl minden képzeten."

Imaginárius világoknak ez a vajúdó fájdalma az a könnyfacsaró, sajgató porszem, amely miként a közfelfogás szerint gyöngyök elválasztására bírja a kagylót, formaalkotásra, megszólalásra indítja a költőt. E forma célja: általánossá tenni a költő fájdalmát s úgy csoportosítani fájdalma okait és megnyilvánulásait, hogy a másik ember önmagára ismerjen s az emberiség tükörben lássa magát, ha bele néz. A forma maga jelenti a szabadulást a fájdalmaktól, jelenti a visszafojtott vágyak szabad röpülését jelenti az utat az öröm felé. A forma a művész menekülése önmagától, menekülés az általánosba, a mindenkibe, s a forma: meggazdagodott visszatérése önmagához, - meggazdagodott, mert hatott s önnön hatásába megtermékenyült. A forma a művész s az emberiség legitim házassága.

Ezért nem találunk Babitsnál sohasem üres formákat, főként akkor nem, ha - amint ezt minden helyes esztétikai értékelésnek tennie kell - költészetének legmagasabb csúcsait nézzük. Nem is lehetnek üres formái. Érzésben az érzés őselemeiből épül fel a legátfogóbb emberi öntudatig, formában a hangok babonás primitívségéből nő ki mindenki megszólaltatásáig. Gyökerei a legmélyebbre nyúlnak, koronája a mai kultúra legmagasabb szintjén ragyog. Forma és tartalom nála elválaszthatatlanul egy.

Poéta, mert ősi, doetus: mert él benne az emberi öntudat.

(Forrás: Nyugat 1924. 7.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ami legelőször feltűnik: új szem, friss látás. Itt kezdődik minden művész és itt kezdődik a költő is, akinek azonban e kezdetből sokkal messzebbre kell nőni minden más művésznél. Az emberek néznek, de nem látnak, nem azt látják, amit néznek. Olyanok, mint a rövidlátók, akik a dolgokat távoli, homályos és elmosódott képekben fogják fel. Időnként aztán egy-egy élesszemű látó, aki a távolból is biztos körvonalakat, eleven színeket, pontosan rajzolt részleteket lát, elmondja nekik a saját látomását a dolgokról és akkor egy darabig így javítják ki lelkükben a látott homályos képet. Aztán jön egy másik látó, talán egészen más fajta is, akinek nem a szeme élesebb, mint a többieké, hanem közelebb férkőzött a dolgokhoz, aztán megint másik, akinél talán csak a kép fényérzékeny lemeze, a lélek fogékonyabb és az emberiség megint javítgat a saját homályos látomásain. Ezek a másoktól átvett, egymást korrigáló látomások, melyek sok száz generáción rakodnak egymásra, mint a geológiai rétegek, mindjobban eltakarják a dolgok igazi képét: sablonokká válnak. A világ képeit először a látóknak, a művészeknek fel kellett fedezni az emberiség számára. A művészettörténet pontosan mutatja, hogy mikor hódítottak meg új látomásokat az erre rendelt szemek. Az ókor és a középkor például nem látja a tájat. A régi képek hátterét fantasztikus épületek, lehetetlen sziklák, soha nem létezett növények töltik ki. A reneszánsz korában jönnek az első tájképfestők és azóta az emberek is látják a tájat (vagyis érzik a tájak szépségét, mert szépség az, amit a művész lát). A régi regényekben egészen a tizennyolcadik századig, alig van szó a környezetről, melyben a szereplők mozognak: a tizennyolcadik században kezdik a regényírók leírni a cselekvény színhelyét és ezzel fölfedezték az emberek számára a saját környezetüket. Sokáig a dombos-völgyes vidék a szép táj típusa, Goethe látja először a magas hegyvidék szépségét és az ő nyomán kezdik látni az emberek. Ezért az első, a friss szem, az új látás. Úgy kell látni a dolgokat, ahogy még senki sem látta, legalább egy árnyalattal másképp, ez az árnyalat is gazdagodás az emberiség számára.

Minél közelebb hatol a művész a dolgok igazi képéhez, (az ő számára igazihoz, mert minden dolog annyiszor van, ahányan ránéznek), minél kevesebb közvetítő vezet a dologtól a képig, annál művészibb, mert annál igazibb a kép. Íme egy hasonlat (csak hasonlat!), egy festő szerelmes és megfesti szerelmese képét. A portrét látja egy költő és verset ír hozzá. A portréhoz. Egy másik költő magát a hölgyet látta és maga is szerelmes volt belé: az eredeti forrásból meríti az ihletet, az ő költői képe az igazabb, mert közvetlenebb vízió, a másiknál már két látomás, a festőé és a költőé, hamisítják egymást.

Az új látással kezdődik a költő, de a költemény még nem: ha az új látást át tudja vinni az olvasóra, akkor kezdődik a költemény. Az új látáshoz, az ihlethez, kell még a kifejező erő. Az új látást csak a kifejező erőn át vehetjük észre, ezek mindig csak együtt jelenhetnek meg előttünk. Ahol kifejező erőt veszünk észre, ott új látásnak kell mögötte lenni, a sablonlátásra készen kapható a sablonkifejezés.

Az új szem, a friss látás és az új látomást maradék nélkül, eredeti hőfokán közvetítő kifejező-erő az első, ami feltűnik Babitsnál. Különösen első köteteiben, ami természetes, mert itt kezdődik a költő. "Ne rezzents nyelvet", "barna cigány ködök" olvassuk már az első verseiben és már ebből biztos, hogy költő kezdi énekét. A látomás új voltának intenzív érzése gyakran öntudatlanul kiütközik a szavaiból is, például korai lírájának egyik legszebb és kifejező-erő tekintetében páratlan versében, a "Wolfram éneké"-ben:

Uj tagja, ujra nézve rája
uj rózsaként nyil szerteszét
s a friss csokornak nedves bája
önti el érett termetét.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
S mily ujszerü, mily meglepő az arca,
ha szembeveti gyöngyös mosolyát!
Tekintetének gyenge gyémántkarca
üveglelkemet csengve metszi át.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó uj vágy! uj csoda a nap alatt!
Ó uj gyönyörüség, mit még nem sejtett senki!

A látomásnak ez az új volta és közvetlensége különösen meglepő olyankor, mikor régi dolgokat néz, melyet százezer művész látott már előtte. A görög mitológia százezerszer másolt képei és porlepte gipszöntvényei már rég az üres unalom szimbólumai voltak szemünkben a sablonlelkek élettelen ismétlésében, mikor Babits nem kicsinylendő bátorsággal innen is új látomásokat tudott bámuló szemünk elé varázsolni. Számomra ez volt egyik legnagyobb meglepetés az ifjú Babitsnál. Az ő verseiben a görög mitológia megint élő valósággá lett. Mert ő nem valamely ókori szobrász elveszett művéről készült márvány-másolat gipszöntvényének a fényképéről merítette a víziót, az ő ihletének forrása ugyanaz volt, mint a mitológiát megteremtő művészeké és költőké: az elsuhanó árnyak játéka az erdő fái között, a rejtett forrás félig sejtett csörgedezése, az alkonyi dombok bizonytalan körvonalain elcikázó vízió,

A felhők, e bus danaida-lányok
S a nap, ez égő sziszifuszi kő

az élő természetnek az a százféle misztikus suttogása, melyet halhatatlan képekben fejeztek ki a régi mesterek. Ő nem egy Faun-szobor másolatát látta, ő látta magát a Faunt, mikor tavaszi táncát járta az erdő tisztásán, a nimfák hosszú zöld haját látta ellengeni a lombsűrűben s ujjai érezték a Najádok bőrének selymes simítását, mikor kezét a forrás vizébe merítette. Ő látta leesni az égből Héfaisztoszt és látta a "Klasszikus álmok" monumentális befejező részének könyörtelen istennőjét a szentély mélyén. Babits megint élményt csinált a mitológiából, mert új szemmel új látomásai voltak róla, közvetlen forrásból kapta az ihletet és bámulatos kifejezőerejével fakulás nélkül tudta közölni velünk a látott új színeket.

Ezt a halott korokat élővé varázsoló erejét kedvtelve próbálgatja első idejében. A "Turáni induló" vértől duzzadó, hetyke-dacos ritmusáról elhisszük, hogy harchoz szokott nomád lovasok énekelték. A "Gáláns ünnepség" olvasásánál érezzük az élő női test melegét és a haj illatát az abroncsvázas alj felett. Halott korok Lázárjai támadnak fel a mester érintésétől.

Ettől a kedvteléstől van, hogy első korszakában szinte túlnyomó az objektív líra. Leíró versnek lehetne mondani legtöbbjét, ha nem volna mindegyiknél a közölt alapérzés, az észrevétlen szívünkbe-muzsikált líra, fontosabb a leírásnál. (Szőllőhegy télen. Aestati Hiems. Vásár. Csendéletek. Paysages intimes.) Nála az élettelen tárgyak is élnek s ez is újabb rokonsága a mitológia költőivel. Sunt lacrimae rerum! A tájhoz, természethez, élettelen dolgokhoz épp olyan intenzív érzés fűzi, mint a legintenzívebb érzés, mely embereket fűz egymáshoz és ha fent a szerelmes látásmódjához hasonlítottam az új és közvetlen látást, ez nem véletlenül történt. Ehelyett, hogy a világ új látása teszi a művészt, azt is mondhatnám: a művész a látható világ szerelmese (és a láthatatlan világoké még ezenkívül, melyek megszámlálhatatlanok). És nem véletlen az sem, hogy itt megint Babitsból idézhetek:

Énnekem minden szerelem,
az ég, a föld, a felleg
és örök kéjjel szenvedem
ez örökös szerelmet.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet.

Ezekben a leírásokban a kifejezőerő művészi ökonómiával bámulatosan tömör képekben nyilvánul meg. Különösen a képek mozgalmasságának kifejezésére van új meg új mesterfogása. Nem hiába vallja már első kötetének első versében, hogy a mozgalmasság, a folytonos változás az alapvonása a világról való képének:

A láng is hullám. Szüntelenül lobog
Főnix világunk. -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak.

A hirtelen változás szikraként pattanó képben egyszerre ugrik szemünk elé:

Gyül a vihar serege, még lila s már fekete.

A költőnek már a kép is érzés, de a látható képeken kívül még láthatatlan világok képeit is látja és új világokat fedez fel nekünk. A friss szemmel meglátott új képeket, melyekben, mint gyűrűző víztükörben a parti fák képe, darabokra tördelve jelenik meg a mindenség egy-egy töredéke, mind hatalmasabb szintézissel olvasztja össze egy teljes világképpé, az ő saját, élő és minden más világtól különböző világává. S a szintézis nehéz kapaszkodóin, fáradságos hegyi ösvényein, eljut néha magányos csúcsok váratlan horizontjai elé, a vers mögött már ott érezzük a Kozmoszt, az egész mindenséget, melyben láthatatlan szálak fűznek mindent mindenhez. Ilyenkor például, ha csak egy mulandó nő múló szépségéről vizionál, az ihletett perc buborékként elpattanó rebbenése alatt, énekében akkor is benne zeng a múlhatatlan örökkévalóság s a Kozmoszt folyton munkáló minden győzhetetlen erő. Egy nőről való vízióját fejezi be így Babits:

"Ezt nyugat küszöbén álmodta egy poéta
hatezer év után, az üstökös előtt,
hogy amig ég a nap s visszajár a kométa
örök dolgok közé legyen hired beszőtt."

Az egyes képekből világ-kép lett, az egyes hangok nemes harmóniába zengenek össze. És lőn reggel és lőn este: hatodik nap.

Az új látásokhoz szokott szem lassanként megszokja a saját látomásait és más, újabb látomásokra vágyik. Világának teremtését befejezte, de a hetedik napon nem pihen meg, hanem ismét új Kozmosz teremtéséhez fog. Eldobja a szépségeket, melyeket ő látott rá a mindenségre, a harmóniát elégedetlenül bontja meg, diszharmóniák zúgnak fel. De a diszharmónia csak a régi harmóniában az, gyülekező és még eljövendő társaival megint harmóniába, de más harmóniába foglalja a soha nem pihenő orgona. A külső világtól lassanként elfordul, mindinkább a belső világára szegezi tekintetét. Most a lélek dolgait nézi friss szemmel, új látással, nem-sejtett érzéseket fedez fel az emberiség számára és kezdődik a világ teremtése előlről. Mert olthatatlan vágyát a teremtés és annak tökéletessége után nem elégíthette ki. Mint a nap, "az égő sziszifuszi kő", megint elkezd kapaszkodni a lángsugaras úton egy új zenit felé.

Babits első korszaka ma már tisztán látható. Második világának is már erős oszlopai állnak, de még nem jött el az ideje, hogy alaprajzát kimutathassuk. Ismeretlen erők ismeretlen tervei szerint épül tovább és még nem tudjuk, mikor mondhatjuk megint: hatodik nap.

(Forrás: Nyugat 1924. 7.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Mereskovszkij útlevelét két súlyos bélyeg ékteleníti el, szinte ijesztő, elkedvetlenítő és gyanús két attribútum: az egyik, hogy orosz, a másik, hogy történeti regényeket ír. Valljuk be őszintén, a múlt század végére tökéletesen meguntuk egyfelől az oroszokat, másfelől a történelmi rekonstrukciókat. Az orosz irodalom csak mint egzotikum, a történelem pedig mint látványosság érdekelte a nyugatot. Maupassant vagy, Dosztojevszkij... a nyugat közönsége nem sokat habozott a választásnál, s Manet, Monet, Pisarro, Sisley vagy Cézanne tökéletesen háttérbe szorították a történelmi mammuth-kompozíciók francia és német mestereit. Európa érdeklődése már régen elfordult a múlttól és kiveszett a kultúrából a történelmi tradíciók folytonossága. Filozófia és szociológia arca a jövő felé fordult. Természettudomány, fizika, géptan és kémia lépett a metafizikai kontemplációk helyébe. A klasszikus ókor ismerete elhomályosult, a modern ember egekig magasztalta a görög és római költészetet, de nem ért rá és nem volt kedve elolvasni még csak fordításban sem. A Piloty-korszak a művészettörténet leghumorosabb fejezete lett, s akik mégis freskókat és történeti regényeket írtak, szorgalmasan és nagy sikerrel kompromittálták e két lenézett és kifáradt műfajt.

Történeti regény? Nyomban eszünkbe jut az angol Scott Walter, Bulwer, Eliot György, Ivanhoe, a Lammermoori menyasszony, Pompeji pusztulása, Rienzi, Romola és az a számtalan anachronizmus, ami ezekben a terjengős bizánci mozaikképekbe belecsúszott. Roppant panoptikumok ezek, körképek, kultúrhistóriai, etnográfiai, művészettörténeti múzeumok, történelmi hazugságok gyűjteménye, idealizáló romantikájával a szintetikus fantáziának, amelyeknél csak a Századok legendái, a Notre Dame de Paris. A vértanúk vétkeztek többet a történelem igazsága ellen. Hugo Viktor és Chateaubriand indíttatva is érezték magukat, hogy igazoló iratokat adjanak ki ez antiquar-limlomok hitelessége érdekében, ami sohasem jutott eszébe Shakespeare-nek, vagy Sophoklesnek, Flaubertnek (Salammbo), vagy Vergiliusnak, Firdusinak vagy Homerosnak. Nem jobbak és nem rosszabbak ők, mint az olasz Manzoni (Jegyesek), a magyar Jósika, a lengyel Sienkievic (Quo vadis), az angol Reade (Oltár és tűzhely) s nem jobbak a németeknél, akik íróik mérhetetlen munkaerejének és olvasóközönségük határtalan fogyasztóképességének arányában olyan tömegét produkálták a történeti regényirodalomnak, amely egész Európát elárasztotta. Novalis, Wilhelm Hauff (Lichtenstein) Viktor von Scheffel (Ekkehard), Karl Spindler, Heinrich Laube, Robert Heller, Theodor Mügge, Herbert Rau, Willibald Alexis, Wilhelm Riehl, Felix Dahn, Georg Ebers és még egy tucat archeológus, kultúrhistorikus, egyiptológus, genealógus és archivarius állt munkába, ahogy túlszárnyalják a világversenyt olcsó és megbízható tömegárukkal, akárcsak kémiai szereikkel, posztó- és vászongyártmányaikkal vagy mezőgazdasági és ipari gépeikkel.

Történeti regény? Akkor már hadd jöjjön inkább Carlyle vagy Macaulay, Gregorovius vagy Burckhardt, Gobineau, Michelet vagy Taine, bennük legalább van fantázia, vakmerőbben költenek és nem a tényeket, hanem a bizonyítékokat keresik történeti pártállásuk igazolására. Akkor már hadd jöjjön inkább Anatole France, az örök Montaigne vándorló lelkének különböző inkarnációival, Coignard Jeromossal, Gallioval, Pilátussal, vagy a sátorkészítő Pál és Lúdláb királyné bájos legendáival.

A történeti regény a nyugatnak is kemény irodalmi dió, de vajon mire megy vele egy lágy, istenkereső, álmatag és önelemző barbár orosz, aki ivott Tolsztoj és Dosztojevszkij halálos méregitalából?

Az orosz irodalom is elvesztette varázsát, amellyel egykor lázas izgalomba ejtette Európa szenzációs lelki gyönyörökre sóvárgó temperatumát. Az egész kaland néhány évtizedig tartott. A németek fedezték fel őket - Reinhardt és Brandes - a franciák politikai okokból, nemzetközi udvariaskodás során kezdtek érdeklődni Puskin és Turgenyev szelleme iránt és a naturalistáknak kapóra jött, hogy Dosztojevszkij realizmusával igazolják a maguk sokat támadott álláspontját. A franciák elfelejtették, hogy Napóleon elől felgyújtották Moszkvát, a császár sötét dühvel vitte vissza grande arméját a borzasztó kudarc színteréről és "ők morogtak". Turgenyev egy rohamra elfoglalta Párizst és ki sem mozdult onnan. De Vogüé azzal vigasztalja magát, hogy a francia géniuszt így termékenyítette meg a nagy század elején Corneille spanyol, Moličre pedig olasz irodalmi oltványokkal s így frissítette fel a XIX. században az angol és német import a francia szellem kimerült alkotóképességet.

De az orosz irodalom Európa számára mindig idegen volt s idegen még ma is. Mereskovszkij maga mondja, hogy az orosznak az irodalom törvény és prófétálás, mint Izraelnek a biblia. Európának csak játék és időtöltés. Európa vallástalan, Oroszországban vallás és egyház az egyetlen tárgya a lélek érdeklődésének. "Intimussá válhatunk velük, de előbb vagy utóbb el kell következni egy pillanatnak, amikor többé nem értjük meg egymást".

És ez a pillanat hamar elkövetkezett.

Hamarosan rájöttünk, hogy igaza van Dosztojevszkijnek: ők valamennyien Gogol köpenyegéből bújtak ki, akár Turgenyevnek, akár Tolsztojnak, akár Goncsarovnak vagy Gorkijnak hívják azt a kínosan vergődő, igazságot vagy istent kereső, nihilizmust vagy forradalmat prédikáló, Szibériát vagy Párizst járó prófétát, aki a hajóvontató burlák örök monoton melódiáit dúdolja bőbeszédű, aprólékos és fülledt, ködös és lehangoló, de mindig rettenetesen vastag könyveiben.

A végtelen Oroszország nehezen mozdul és kínai fallal zárja körül az ő kultúráját. Valahogy ott még mindig a középkor atmoszférája zeng puszták, folyók, mocsarak és erdőrengetegek fölött. Az emberek templom és kocsma között felezik meg életüket. A bibliát emlegetik szüntelen és soha nem olvassák el, mert azt mondják, hogy aki a bibliát végig olvassa, az megőrül. Az ország állandósította a forradalmat, de mintha csak a Szibériába való száműzetés kedvéért tenné ezt, mert ott olyan édesen lehet szenvedni a Krisztus igazságáért. Bizonyos, hogy mazohista forradalom ez és minden nagy erőfeszítés után csak még mélyebbre süllyed a szolgaságban. Most éri el talán éppen a fenekét. Miért? Mit akar ez a nép? Az új keletrómai császárságot, az új Bizáncban székelő orosz pápával, az orosz nép új szövetségét, vagy az Apokalipszis világkatasztrófáját? Bizonyos, hogy egyetlen orosz sem tudja, hogy mit akar és hová megy és mi az élet célja. Folyton azt hangoztatják, hogy az ő világuk nem e világból való. Hogy szenvedni jobb, mint szenvedést okozni, leigázni és uralkodni. Mégis mindig forradalom van, ömlik a vér és sohasem rozsdásodik meg a kard és a pisztoly. Megvetik a reális életet. Német, angol és francia mind barbár az ő szemükben. Dosztojevszkij egyetlen muzsikot többre becsül az egész nyugati kultúránál. És folyton az európai egyetemeket járják. Az egész ország egy teokratikus autokrácia után eped és nyakig ül a nihilizmus és anarchia mocsarában. Csupa ellentét, zűrzavar, örök körforgás, dervistánc részeg rögeszmék és vallási utópiák körül.

Elég volt. Európa kiábrándult és cinikusan megállapította, hogy az orosz irodalom egzotikum és csak világkiállításra való, néhány órai tanulmányozásra. Aztán visszatérünk a magunk reális életéhez, a szocializmus vagy nacionalizmus kézzelfogható valóságaihoz. Felvilágosodott, természettudományos, hitetlen vagy langyosan hívó lelkünk jól érzi magát ebben a tűrhető földi életben, ahol rend és nyolc órai munkaidő, demokrácia és törvény előtti egyenlőség, repülőgép és drótnélkül való távíró, expresszvonat és benzinjacht, olcsó és veszélytelen szerelem elviselhetővé teszi a drágaság és betegség, béke és háború, kereskedelmi konkurencia és gazdasági verseny szórványos kellemetlenségeit.

Mereskovszkij orosz - ez már elég volt, hogy keserű udvariassággal, unalomtól való titkos félelemmel fogadjuk. Ismerjük nagyjából az új orosz irodalom furcsaságait. Tudjuk, hogy Gorkij, Arcübasev és Andrejev Leonid már csak epigonok a Dosztojevszkij-ok és Tolsztojok után. A hang Jákobé, de a kéz Ézsau keze. Új variációk a régi hangszeren. A többire már nem is vagyunk nagyon kíváncsiak.

Német könyvekből némi kis tájékozódást szerzünk magunknak arról, hogy milyen neveket emlegetnek a XX. század elején Tolsztoj hazájában. Ezt illik tudni, mint ahogy az amerikai és hindu irodalom modernjeiről is tudomást veszünk és a kínai, japán és néger színészeket is elhozzuk Párizsba vagy Berlinbe egy estére való vendégszereplésre. De mi történt ezalatt Oroszországban?

(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nemcsak Európa, hanem maga Oroszország is belefáradt Dosztojevszkij és Tolsztoj irodalmi mazohizmusába, amelyet az epigonok és a másodrendű realisták túlzásai egyenesen elviselhetetlenekké tettek. A negyvenes évek irodalmától a nyolcvanas évek embere olyan erősen megcsömörlött, hogy még az igazi nagy tehetségek is, mint Tjucsev, Szaltikow, Ljeszkov, Korolenko, Feth, Nekraszov, Szolovjov, Nadson, halálos közönnyel és értetlenséggel találkoztak. Goncsarov óta az egyetlen Csehov kapott kegyelmet az olvasóknál, akik Puskint elfelejtették és felfedezték Byront, Gogolt unalmasnak találták és mohón habzsolták Ibsent, Tjucsevet meg sem kapták a könyvesboltokban, ahol Maeterlinck, Verlaine, Hauptmann Gerhard és Nietzsche könyvét kínálta a pétervári német könyvkereskedő. Az olvasónak - mint mindig - ezúttal is igazsága volt. Bizonyos, hogy szomorú dekadenciában fonnyadt el a Gogol és Puskin által elültetett szent tölgye az orosz erdőnek, amelybe az utolsó napsugár Csehov könnyek alatt mosolygó humorával tévedt le az alkonyati égboltozatról.

Ebben a tikkadt irodalmi atmoszférában jelent meg az "Északi Hírnök" című pétervári folyóirat, amely a nyugati dekadensek irodalmi forradalmát próbálta átplántálni az orosz Szaharába. Új, merész, nyugatos hangja, amely témában és stílusban egyszerre szakított a negyvenes évek hagyományával, általános megütközést és ellenszenvet keltett a hivatalos kritikusok zord és rosszhiszemű táborában. Az akadémikusok, a Novoje Vremja és kiadója, a retrográd Szuvarin körül csődültek össze s együgyű és vak fanatizmussal kiáltottak anatémát minden ellen, ami új, de képtelenek voltak életre hívni bármit is, ami a régi hagyományok folytatása volna.

Az "Északi Hírnök" a nyolcvanas évek végén verseket közölt egy Dimitrij Szergijevics Mereskovszkij nevű diáktól is, aki 1888-ban önálló kötetben adta ki lírájának első sápadt hajtásait. A költő 1865-ben született, apja magas rangú állami hivatalnok, ő maga korán képzett, mély műveltségű, komoly, csendes, törekvő, fanatikus könyvember és hűséges orosz keresztény, 1899-ben alig huszonegy esztendős korában feleségül vette a tizenkilenc éves Zinaida Nikolajevna Hippiust, aki maga is csinos verseket írt, kezdeteit egy nemsokára kivirágzó, briliáns technikájú, gyengéd és finom szimbolista lírának.

Az Északi Hírnök kiadói zsidók, a munkatársai fiatalok, frissek, merészek és szabadgondolkodók, nem hirdetik, hogy az emberi élet célja a szenvedés, a tűrés, az önostorozás és az autodafé, Verlaine-t, D'Annunziót és Heinét fordítgatják, s Mereskovszkij 1892-ben tanulmányt ír benne az orosz irodalom hanyatlásának okairól, közli néhány Aischülos és Sophokles-dráma fordítását... untig elég arra, hogy a hivatalos irodalomtörténet az új lapot és az új hangot ezzel a lapos, tartalmatlan és nyárspolgári szóval jelölje meg: dekadencia.

Az igaz, hogy az Északi Hírnök fiataljai harcos és türelmetlen programot hirdettek és gőgösen elfordultak a régi bálványoktól. Új hordót ütöttek csapra, de azt egyelőre kevés olyan új borral tudták megtölteni, amely zamat és erő dolgában pótolni tudta volna a Dosztojevszkijét. A kiadók boldogok voltak, ha az öreg Csehov novelláit - igaz, hogy a legragyogóbbakat - megjelentethették hasábjaikon. Gyávábbak voltak a munkatársaiknál. S amikor Mereskovszkij görög és itáliai útjából visszatér (1893), s lelkéből kiárad a Dante sötétzöld ciprusai alatt, a Vénuszt szülő habos tengeren s az Akropolis plentelikoni márvány romjain megittasult pogányság, megírja és bemutatja a Julianus apostata kéziratát, a kiadók meghökkennek és foguk vacog a meztelen pogány istenek, a császári Antikrisztus és a merészen röpködő római sas igézete alatt.

Elhinni is bajos, milyen sok rábeszélés és bátorítás kellett ahhoz, hogy ezek az istentelen és forradalmár dekadens zsidók közölni merjék a szelíd, halk szavú, szimbolikus Mereskovszkij történeti regényét (1894).

Pedig ekkor már megjelent (1893) Gorkij Maxim első könyve a Csudra Makár is, amely valóban forradalmi koraszülöttje volt az új Oroszország irodalmi vajúdásának.

Nagy és emlékezetes esztendő volt ez. Az orosz genius, Jairus gyönyörű, hódító leánya nem halt meg, csak aludt és 1894-ben dicsőségesen feltámadt. Egyszerre két tűzoszlop tört elő az orosz mocsárfenekéről s ez a két láng újra felgyújtotta a lappangó zsarátnokot.

Mereskovszkijt a dekadensek, a szellem arisztokratái tisztelettel köszöntötték, Gorkijból a diákok, a szocialisták, a demokraták, a nép, a forradalmi elemek egyszerre bálványt építettek. Mereskovszkij hűvös és előkelő szelleme mindvégig szűzen és fehéren ragyogott és népszerűségben, tekintélyben lassan és töretlenül emelkedett. Gorkij Maxim, akit a kilencvenes években az őrülettel határos rajongás vett körül, közbe-közbe lezuhan és mint egy földbe fúrt fáklyának kilobban a fénye. De az első hatás olyan erős volt, hogy az orosz irodalom újjászületett e két lángelme fényénél.

Csehov valósággal leborul Gorkij előtt, mint egykor Turgenyev tette Tolsztojjal. Mereskovszkij is elismeri Gorkij eredetiségét és jelentőségét. Azt írta, hogy Tolsztoj után már csak Gorkij jöhetett, vagy nem jöhetett senki. Tolsztoj lezárta Oroszországot, amely volt, Gorkij megújította az újat, amely lesz.

Érdekes, hogy az 1896-ik esztendő volt az, amelyben a legújabb orosz irodalom legtökéletesebb remekműve megjelent. Az egyik Mereskovszkij Leonardo da Vinci-je, a másik Gorkij könyve: Elbeszélések és karcolatok. Az első az Orosz hírnökben, a másik Korolenko lapjában.

A Leonardo da Vinci nem tett különösebb hatást. Gorkij kötete egész Oroszországot megremegtette. Gorkij új vallást, a tett, az erő, a hit, a forradalom vallását hirdette annyi megalázottság és önostorozás után. Erre a kinyilatkoztatásra az orosz nép felhördült és rajongásával csaknem megfojtotta az írót.

(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A Leonardo da Vinci megjelenése után Mereskovszkij négy évig nem nyúlt a trilógiához, amely a Krisztus és Antikrisztus eszméjét hordozta gyönyörű ívein, bájos oszlopsorain és ragyogó aranyos kupoláján. A Julianus apostata, s a reneszánsz-regény kész, de a harmadik, Nagy Péter és fia - ez még csak tervben van, - közben a világirodalom nagy alakjait az emberi korok örök reprezentánsait analizálja (Örök útitársak) és megírja elméleti műveinek monumentális summáját, Tolsztoj és Dosztojevszkij című háromkötetes irodalmi tanulmányát.

Ez az irodalomtörténeti és esztétikai tevékenység hat esztendőt vett el a regényírástól, 1902-ben elkészül a trilógia harmadik része, a Nagy Péter és Alexej - s utána ismét hat esztendő telik el, amíg a második nagy trilógia bevezetése az I. Pál megjelenik (1908).

Ez a második hat év egy egész évszázadra való szenzációt hozott a költő hazájának. A japán háború, a szégyenletes hadi balszerencse, a belső bajok, az 1905-iki forradalom egész Oroszországot lázas izgalomba hozták. A cenzúra jobban működik, mint valaha és Gorkij Maximot, akinek 1901-ben kiadták az összes műveit és megírták az életrajzát, akit a pétervári akadémia tiszteleti tagjává, az orosz nép pedig a maga Messiásává választott, a forradalom alatt szocialista lett, töröltetett az akadémia névsorából és száműzetésbe ment, sőt kiesett a nép rajongó kegyéből is és 1907-ben megírták róla, hogy, elfeledtetett. Csehov 1909-ben meghalt és megjelent Andrejev Leonid és Arcübasev. Az előbbi benn Oroszországban, az utóbbi Berlinben lett egyszerre Gorkij üresen maradt trónjának örökösévé. Berlin ez egyszer súlyosan tévedett, de azóta jóvá tette botlását és a Szanin helyébe a Szakadék, A vörös kacaj és a Hét akasztott köteteit helyezte az irodalomtörténet magas polcaira.

Mereskovszkij köre, a dekadensek és szimbolisták, azért nem jutottak közelebb az orosz nép szimpátiájához. Túlságosan mély, elvont és megfoghatatlan művészet volt az övék a tömegek számára, amely marxista elfogultságában ezúttal igazat adott az akadémikus kritika dőre szűkkeblűségének is rosszhiszemű ostobaságának. Gúny, lenézés és gyanúsítás keserítette a dekadensek életét, akik az orosz nép megmérgezőinek és az igazi szabadság ellenségeinek viszont Gorkijt és követőit tekintették, folytatását látván bennük Dosztojevszkij nihilizmusának és előidézőjét a csőcselék autokráciájának, amely rosszabb és butább a cárok minden tirannizmusánál.

Egy tucat új nevet hozott ez az irodalmi reakció, amely egyszerre két fronton hadakozott, nyugat és kelet, jobb és bal felé, a cár és a plebs, az akadémia és a szociáldemokraták ellenében.

Az Északi Hírnök tábora egyre népesedik. A szerkesztők liberálisak és jó eklekticizmussal mindenfajta tehetségnek megnyitják kapuikat. Új nevekkel ismerkedik meg az orosz nép s elsőnek Fjodor Kuzmics Szollogub (Teternikov) jön divatba. Ő az egyetlen, aki nyugati értelemben dekadens. Költészete az Éj és Halál után való nosztalgia. A halál Orfeusza, szeretője, papja. Nem is említi másképp, csak - Ő. Misztikus, beteges, élet- és napgyűlölő novellás könyve: Az árnyékok, regénye: A nehéz álmok egész sereg kötetnyi regénysorozatot nyitott meg. Különc és démonikus, gyűlöli a nyárspolgári laposságot, embergyűlölő lesz, szinte kellemetlen és élvezhetetlen lángész. Egyik hőséről peredonovizmusnak hívják az ő irányát, a rossz, komisz, piszkos, kicsinyes orosz élet foglalatát, s ez a szó épp olyan általánossá lett, mint az oblomovizmus. Ő nem Gogol köpenyéből kelt ki, hanem Iljics Iván koporsójából. Alexej Mihajlovics Remiszov, Szollogub követője, de kedélyesen és megbocsátólag. Az ördögben hisz, de ördögei jókedvű és ártatlan fickók s a költő jó lábon áll velük. Pogány szláv ő, egy sereg novella és regény szerzője. Konstantin Dimitrievics Balmont lírikus, a modern orosz költői iskola megalapítója, viharos, frappáns, Lermontov-szerű temperamentum. Nagy virtuóz, egzotikus fantaszta.

Ide, a dekadensek közé tartoznak még Briuszov, szimbolista költő, s Ivanov, a hellenizált szittya, Mommsen tanítványa, akinek hisztorikus, filozófus és filológus verskötete 1903. látott napvilágot.

Ez időben lesz ismertté az impresszionista, liberális, tehát kissé konzervatív Michail Kuzmin neve, ez a csupa kultúra ember, nagy virtuóz, alexandriai, reneszánsz, rokoko és Puskin-lelkű verseivel. És most lesz naggyá a legnagyobb modern, a szerencsétlen végű Alexander Block, az orosz parnasszista, az égi szerelem papja, a leggyönyörűbb hazafias ódák lantosa, aki a végletek hazájában maga is a legszörnyűbb végletekre ragadtatja magát és megírja a bolsevizmus himnuszát, az isten nélkül való szabadság evangéliumát. Jóval kisebb nála Innocent Auenszky, Euripides fordítója, akinek lírai versei csak halála után kerültek napvilágra, Andrej Bielyj, igazi nevén Boris Nikolajevics Bugajev (eredetileg matematikus, zenész és filozófus, 1904-ben jelentek meg esszéi és első verseskötete), Szergej Gorodeski és Borisz Sadovskoj, Vasilie Vasilievics Rosanov a vallásfilozófus és még néhányan az igazi talentumok közül, akiket Európa majd csak a bolsevizmus lezajlása után fog megismerni.

(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij huszonkilencéves volt, amikor első regénye megjelent. Remekművét, a Leonardo da Vincit harmincegyéves korában írta meg. Harminchét esztendős volt, amikor a nagy trilógia teljes egészében a világ elé került. És közben megírta a háromkötetes Tolsztoj és Dosztojevszkijt, az Örök útitársak tizenkét nagyszabású esszéjét és vagy három kötetre való kisebb-nagyobb tanulmányt.

- Ez aztán az ember! - mondhatjuk rá mi is, ahogy Goethére mondta Napóleon. - Óriás munkaerő, a gondolkodás igazi hőse, a munka aszkétája, egész lénye felolvad a szellemi tevékenységében, úgylátszik, neki az írás hivatás, mennyei robot, édes szórakozás, a lángész játéka és pihenése. Amit ír, nem a fantáziájából szedi elő, mint a francia romantikusok. Ő nem dolgozik önfeledten. Neki minden sorhoz köteteket kellett elolvasnia. Talán nem annyit, mint Flaubert a szent Antal megkísértéséhez, vagy a Bouvard et Pecuchet-hez, de bizonyára épp olyan alapossággal gyűjtötte a dokumentumokat. Pedig törékeny és bágyadt fizikum. Hosszú bajusza melankolikusan lóg bele a szakállába és magas homlokán meggyérült a haj. De előre hajolva, ahogyan lapos, Tolsztojos orrán át szimatolja a levegőt és apró szemének tekintetét kutatva fúrja a távolságba, roppant energiát árul el az arca. Hosszú vékony ujjain megkeményedett a bőr a tollszár szorításától, szent mesterember ő, talán a tollat is maga faragja, mint ahogy kedvenc hősei, a középkori primitívek maguk készítették festékeiket és szerszámaikat. Fázós, vékony és kissé hanyag öltözetű. Nem világfi. Amikor Párizsban jár, megbotránkozik, hogy Anatole France nem él a feleségével és egy szép, gazdag zsidóhölgy szalonjában fogadja otthonosan a maga vendégeit. - Pedig felesége is van neki, - írja naivul, - de arról senki sem tud semmit. Ő bezzeg nemcsak testben, de lélekben is elválhatatlan az asszonyától, a finom és ragyogó szellemű, erős, energikus, feketeszemű, érzéki szájú, dús hajú, keleti szépségű Zinaida Hippiustól. És ha Francenak szemére veti, hogy egy asszony befolyása irányítja nyilvános életét és politikai állásfoglalását, ő egy oldalt nem ír le Hippius szellemi cenzúrája nélkül. Az ő égi szerencséje, hogy magasztos és finom erkölcsű ez a cenzúra és éppen ott nem árt neki, ahol mi a nagyságát keressük, vagyis a regényeiben. Nagyszerű házasélet ez, az asszony olyan rendkívüli lény testben és idegekben és lélekben, hogy megértjük a férj zárkózottságát, munkaerejét és lényének állandó olimposzi vidámságát. Ez az ember mindent meglel otthon, amit olyan eszeveszett vággyal hajszol Michelangelo, Rubens, Beethoven, Wagner, Byron, Puskin és majdnem valamennyi a legigazabbak közül. Mereskovszkijék - mondják - akár csak a Browning-házaspár vagy a Goncourt-testvérek, ha nem is a technikai kivitel, de a koncepció stádiumában együtt írják minden munkájukat. Kettejük között az asszony az erősebb és reálisabb ember. Ő a szervező és agitatív erő. Ő szerkesztette az Új utak című folyóiratot, amikor az Északi Hírnök elaggott az ő dús és merész fiatalságuk árnyékában. Itt is, mint később a Mérleg című lapban Anton Krajni álnév alatt írt (Krajni = a végletek embere). Kritikai tanulmányai vetekednek az Örök útitársak értékével. Összesen két költemény-kötete, öt novellakönyve és két regénye jelent meg ezideig, mégis elsősorban költő, forma, ritmus, rím és benső tartalom dolgában a legnagyobb orosz lírikusok közé való. Regényei, az Ördög babája és a Cárevics-regény, vallásos és misztikus irányúak. Ez a vallásos miszticizmus roppant hatással van Szergejevics Dimitrijre is. Vallásfilozófiai társaságot is alapítanak, amelynek Hippius a szentlelke, Mereskovszkij a prófétája. Temérdek cikke jelenik meg s ezekben elárulja, hogy regényeinek, mint a Svedenborg evangéliumának, vagy a kabbalisták Talmudjának két egymás alá helyezett értelme van.

Ez nagy és érthető meglepetés a Leonardo da Vinci és a Julianus Apostata magyar olvasóinak.

Ideje, hogy ezzel magunk is tisztába jöjjünk, nem annyira az elmélet fontossága kedvéért, mint inkább, hogy Mereskovszkij Oroszország felé fordított arcát is megismerjük. Elméletét ő maga ekképpen foglalja össze egy a Mercure de France számára 1907-ben írt levelében:

Minden fejlődés három objektív momentumon megy keresztül. Az első momentum a tézis, a második az antitézis, a harmadik a szintézis. A biológiai és dialektikai fejlődés e három momentumának három momentum felel meg az emberiség vallási fejlődésében. AZ első momentumhoz tartozik minden kereszténység-előtti vallás a pogány sokisten-hívéstől a zsidó egyisten-hívésig, - ezek igenlik a világ és az Isten, a menny és a föld, a lélek és a test légalsóbbrendű, differenciálatlan egységét, igenlik a természetes, objektív létet, mint a Kozmoszt, mint az egyetlen abszolútumot, nem választják el a tárgyat az alanytól, a külsőt a bensőtől, a személytelent a személyestől. E vallások öntudatlan alapja a panteizmus.

A második momentum a kereszténység, mely megzavarja, differenciálja az első integrális egységet és szembeállítja az alanyt a tárggyal, a személyest a személytelennel. A kereszténység az abszolút alanynak, a személyiségnek, Isten Fiának kinyilatkoztatása.

A vallási fejlődés harmadik és utolsó momentuma, az éppen most kezdődő időpont, a Lélek kinyilatkoztatása, amely össze fogja kapcsolni az Atya és a Fiú kinyilatkoztatását.

A kereszténység-előtti vallások a tézis, a kereszténység az antitézis, a Lélek vallása: a szintézis.

Hogy a világ e harmadik momentumba léphessen, végképpen búcsút kell mondania a második momentumnak, hogy beléphessen a lélek vallásába, végképpen ki kell lépnie a Fiú vallásából - a kereszténységből. Mert a kereszténység megállt és kőkemény dogmatizmusban merevedett meg és az antitézist antinómiává tette. Ez az antinómiának egyik kifejezése, a szerzetesi aszketizmus, végső pontján a fenomenális világ megtagadása egy transzcendentális Isten nevében, a test elölése egy testetlen lélek nevében, a föld elkárhoztatása egy földietlen mennyország nevében.

Most az igazságnak első, elnyomott, de le nem győzött fele a másik fölé emelkedett, az újra meg újra legyilkolt, de halhatatlan tézis fölkelt az antitézis ellen, a test a lélek ellen, a föld a menny ellen, a világ Isten ellen. Ez a fölkelés az úgynevezett reneszánsz, a pogány őskor újjászületése, mely a XIV. században született és ma is tart még a mi keresztényellenes kultúránkban, művészetben, filozófiában és forradalmi szociálpolitikában.

A mai világ látszólagos istentelensége valójában Istennel való birkózás, de már nem az Atyával, hanem a Fiúval, Krisztussal. A mai istentelenek, akik Krisztussal birkóznak, közelebb vannak a Megváltóhoz, mint a keresztények. A pogány Shakespeare közelebb áll krisztushoz, mint a keresztény Tolsztoj. És Krisztus a hajnal fényében, a lélek kinyilatkoztatásában, a harmadik Testamentumban meg fogja áldani a világot.*

Ezt ilyen hosszasan kellett ismertetnünk, mert Mereskovszkij ezt tartja a maga rendeltetésének, élete főművének, munkássága legbensőbb tartalmának, minden írása vezető alapgondolatának és tendenciájának.

Hasztalan erőlködés, hogy Európa materialista és utilitarius lelke ezt a terjengős és desztillált spekulációt élvezni vagy csak megérteni tudja. Ő a hindu gimnazisták és a thebaisi oszlopszentek szent csökönyösségével ismételgeti húsz esszén, három-négy vaskos köteteken és száz meg száz cikken keresztül, végtelen dagályával a szavaknak, amelyek szépek, mély értelműek és felemelőek, de érdektelenek és a zengő érc - pengő cimbalomhoz hasonlatosak. Ő maga is érzi ezt talán és azért nem fáradt bele az újabb és újabb igazoló iratok szerkesztésébe.

Az európai olvasó megvallja, hogy a Mereskovszkij-regényeknek bizony csak a felső, a laikusoknak való profán értelmét értette és a l'art pour l'art szépségein lelkesedett fel.

Mereskovszkij ez ellen fenséges naivsággal tiltakozik. Ő nem l'art pour l'art irodalmat akart adni az emberiségnek, hanem vallást és életszemléletet, vigaszt és próféciát mennyi eledelt és örök útravalót - nem Európa, csak a maga imádott Oroszországa emberiségének.

De kezünkbe adta az aranykulcsot, amellyel a Leonardo da Vinci rejtett értelmét gyengéden kifejthetjük a l'art pour l'art rétegek alól.

*) Benedek M. fordítása
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Egészen bizonyos, hogy amilyen misztikus, nehézkes, homályos, sőt unalmas a Krisztus és Antikrisztus vezérmotívuma, épp olyan félelmetesen biztos, világos és öntudatos Mereskovszkij regényírói módszere, minden művének architektúrája, alaprajza, perspektívája, nehézkedésének kiegyensúlyozása, a részek arányosítása, az optikai hatások kiszámítása és megoldása. Amilyen dadogó extázisban keresi a sajátmaga által felállított világszemléleti kettősség definícióját, épp olyan fenségesen és vakítóan szárnyal az ékesszólása, amikor a nagy kontrasztok történeti szerepét dramatizálja. Ilyenkor művészetének tudatossága szinte a virtuozitásig emelkedik. Nem lehet megszabadulni attól a gondolattól, hogy ő maga az a Leonardo da Vinci, aki az antik szépség arányait körzővel és szögmérővel fokokra, percekre és másodpercekre osztja és matematikai képletekre akarja lefordítani. Ő maga írja le, hogy Leonardo da Vinci az "Utolsó Vacsora" magasztos jelenetében a geometrikus szimmetria elvét a kompozíció, elrendezés és vonalvezetés terén már csaknem a nevetséges nagyképűsködés vagy az eszme és művészi ihlet ellen elkövetett blaszfémia magaslatáig emeli. Geometria lelkesedés helyett és matematika szépség helyett - mondatja egyik tanítványával - minden átgondolt, kiszámított, túlontúl megrágott, mérlegelt és kimért, minden benne van a képben, csak az Isten szelleme hiányzik belőle.

Krisztus és Antikrisztus, ez a két életeszme, mint két óriási pillér tartja Mereskovszkij egész oeuvre-jének, mind a két trilógiájának, a trilógiák minden könyvének, minden egyes regény minden fejezetének parányi félkörökből kiinduló és egyre növekedő boltozatokon át óriásivá konstruált befejező kupoláját. Az ő kompozíciójában benne van a modern anatómiának, s a kozmológiai bölcsészetnek az a tudományos megállapítása, hogy a természet szüntelen ismétli a maga eszközeit. A növény sejtjében benne van a rügy, a rügyben a levél, a mag, a törzs, a bimbó, a virág, a gyümölcs, - az állat csigolyájában a gerincoszlop, az oszlopban a törzs és az agy, az agyban az egész szervezet, az agy minden sejtjében benne van maga az egész ember összes érzékeivel, idegrendszerével, emésztő és termékenyítő képességével, minden emberségével egyetemben. A Leonardo da Vinci minden apró fejezetében benne van az egész regény, a regényben a trilógia és végső fokon az egész Mereskovszkij. Minden sorában benne van egy tébolyult pogány és egy tébolyult gallileus, a hellén és a keresztény szellem tragikus küzdelme, az ő saját szavai szerint, az új miszticizmus, vagyis az én-től való megválás Istenben, és a pogányság, vagyis az én istenítése a heroizmusban. A Leonardo da Vinci első jelenetében messer Cypriano Buonaccorsi gazdag firenzei kereskedő antik gyűjteménye: ez a pogányság. Grillo parasztgazda jajveszékelése a földből kiásott bronzördög fölött, ez a keresztény miszticizmus. Néhány lappal tovább Giorgio Merula, a milánói herceg humanistája, egy ódon breviárium elrongyolódott lapján, a zsoltárok hangjegyei alatt, elmosódott antik verssorok után keresgél. A zsoltár nagy, horgas, fekete betűiből a keresztény miszticizmus borongós félelme száll a haragos Isten trónusa felé. "Nyomorúságomban nyögök, a lelkem aggódik, szívem remeg, s a halál összes félelmei szorongatnak, circum dederunt me, gemitus mortis dolores inferni. A zsoltár alól pedig kéjes sóvárgással kicsalogatja a régi görög himnuszt: üdv néked, Vénusz, aranyoslábú anya, istenek és emberek öröme, üdv neked bájos, szőlővel ékes ragyogó Bacchus!

Az ötödik fejezetben Giovanni, a regény képzeletalkotta hőse, jelen van a fehér asszony-ördög, a praxitelesi Vénusz kiásatásánál, imádattal és borzalommal nézi az antikrisztusi szépség olimposzi képviselőjét, de megjelenik ot don Faustino is, a középkori pap, a tébolyult Gallileus, Krisztus vérbeborult szemű, együgyű és fanatikus szentje és anatémát kiált a szentségtörőkre. Átok erre a földre, marhátokra és gyermekeitekre, a kenyérre és vízre és nyeljen el benneteket a föld, Antikrisztus istentelen pogányai! Két fejezettel odább Santa Maria del Fiore kupolája alatt a szószékre lép és sötétarcú, sovány, villogó szemű, alacsony homlokú, duzzadt ajkú, horgasorrú dominikánus, rettenetes ember, orkánszavú próféta, lázas álomlátó, rémületet keltő jós, Isten ostora, és szívettépő, borzasztó kiáltással jelenti be a tüzet és a kénesőt, a döghalált és az utolsó ítéletet. És egymás után jelennek meg a felsorakozó fejezetekben Galeotto Sacrabosco, a pogány alkimista, aki Krisztus helyett a szent Mercurius Geniushoz imádkozik, Diána istennő régi szobraihoz hasonló, boszorkány hírnevében álló gyönyörű kis leányt tart feleségül, a maga leányát Cassandrának hívja, Gemistos Plethon tanítványa, Bacchus isten papja, felvonulnak a császári udvarok és a demokratikus államtanácsok, a római kúria, a bíborosi testületek, Macchiavelli és Caesare Borgia, a hadak és tudományok krisztusai és antikrisztusai, kicsiny, nagy és óriási pillérek, apró és gigantikus boltozatok és valamennyiük felett a mindent összefoglaló, önmagában kettős isteni hermafrodita, Krisztus és Antikrisztus egy személyben, az antik és keresztény szellem kiteljesedésében ragyogó Leonardo da Vinci lelkének fellegekbe érő kupolája.

(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Így folytathatnók ezt a bibliamagyarázatot Mereskovszkij egész ouvre-jén át, annak minden fejezetén keresztül az elsőtől az utolsóig. De azt hisszük, ebből a példából is kibontakozott az író arcának örök és összeegyeztethetetlen kettőssége. Az egyik arc az emberé, amely az új kereszténység, az új világmegváltás, az igazi Istenember, a valódi Krisztus felé fordul, a másik a művészé, aki a l'art pour l'art bűnös, mérgező, sátáni szépségforrásain, a diadalmas és érzéki Antikrisztus bacchusi báján felejtette tekintetét. Hiába ismételgeti ő, hogy ez a két princípium, Goethe, Puskini, Leonardo da Vinci lelkében egymásba olvadt és előrevetette a harmadik Testamentum árnyékát - a maga lelkében nem képes Krisztust és Antikrisztust egyesíteni. Elítéli Tolsztojt és Dosztojevszkijt a régi Krisztuseszme hordozóit, Savonarola késői inkarnációit: de ő maga is egészen orosz és egészen ortodox a vallásbölcselet területén. Keserű és elégedetlen a hitetlen materialista és pogány erkölcsű Európával szemben, de ha Tolsztoj élne, az ő képromboló dühe elsősorban Mereskovszkij könyveit dobálná a hiúságok máglyájára.

Tolsztoj legalább időrendet tartott a két álláspont között. Először volt pogány, aztán vallásalapító. Mereskovszkij egyszerre állít és tagad. Épít és rombol, teoretizál és megcáfolja az elméletét. Minden sorát azért írja, hogy előkészítse a talajt a Krisztus és Antikrisztus összeolvadására a Szentlélek III. Testamentumában. De ő benne magában két külön álló lélek él, egy Krisztus és egy Antikrisztus, nem egymásban, hanem egymással szemben, hol az egyik, hol a másik felül, tűz és víz, keresztény és pogány, szent és ittas szatír, az egyik, aki a III. Testamentumot prédikálja, a másik, aki megírja a Leonardo da Vincit.

Tragikuma ez az embernek, aki végül is rabszolgája lesz e lelki disszonanciáknak és egyszerre fellázad a kontrasztok szörnyű zsarnoksága ellen. Az ő jó vagy balsorsa dönti el, hogy melyik lesz a győztes, a halhatatlan művész-e, vagy a közepes filozófus, aki ragyogó és sekély tartalmú gondolataiban fárasztó és banális, vagy aki klasszikus remekműveket ad nekünk, amikor illusztrálni akarja tévedéseit!

Volt erre már példa és Tolsztoj-ban Mereskovszkij éppen azt ítéli el, hogy a művész meghódolt az aberrált lélek fanatikus zsarnoksága előtt.

Mi nem esünk kétségbe azon, hogy Mereskovszkij vallásbölcselete süket fülekre talál nyugaton s visszhang nélkül hangzik el az istenhordozó orosz pusztaságokon. De félünk, hogy eljön az idő, amikor Tolsztoj módjára ő is elátkozza múltját és élete egyetlen céljává akarja tenni, hogy megváltsa az orosz népet a III. Testamentum mennyei ajándékával. Nos, ez nem sikerül neki, de úgylátszik ez a sorsa minden orosz lángelmének, akik Gogoltól Gorkijig és Lermontovtól Alexander Blockig mindnyájan meg akarják váltani az orosz népen keresztül az emberiséget.

Mi vigasztalódunk, hogy eközben Mereskovszkij is elkövette azt a bűnt, amit Tolsztoj a Karenina Annával elkövetett, megrontotta az emberiséget a világ egyik legszebb l'art pour l'art könyvével, a Leonardo da Vinci buja, részegítő, felejthetetlen pogány szépségével.

(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Most már számolnunk kell azzal, hogy Mereskovszkij minden regénye irányregény. Ő legalább úgy akarja, hogy annak tekintsük és Oroszország azokból vegye a feleletet az örök orosz kérdésre: Mit tegyünk? - sto gyélaty? Ez a kérdés lebeg minden orosz író minden orosz hőse ajkán. Ezt kérdezi Anyegin Eugen és Raszkolnyikov, Oblomov és Evtichij, Levin és a fiatal Gordjejev, de egyetlen orosz író nem tudott erre még felelni. Hiába, ez a kelet. Ezt a kérdést feszegeti most Gandhi is, Tagore is Kelet-indiában s el kell készülnünk arra, hogy a passzív ellenállás lappangó ereje ott is valami képtelen és misztikus forradalomban fog kirobbanni, akárcsak a bolsevikieké Oroszországban. Gorkij Maxim egész irodalmi működése tiltakozás és izgatás a létező rend ellen, harc az orosz spleen, a toszka és a kétségbeesés reménytelen pesszimizmusa, az otcsajanyije halálos epidémiája ellen. Ő - mint de Vogüé mondja - mindenekelőtt tabula rasat, tehát forradalmat akar. De mit akar Mereskovszkij?

A csodálat, szeretet és benne való hit minden erőlködése mellett sem tudjuk kiolvasni temérdek gyönyörű, ragyogó, fennkölt írásaiból. Olyan ő, mint az alkimisták és az ars magna okkult doktorai. A bölcsek kövét akarja feltalálni s helyette nagyszerű kémiai és csillagászati törvényekre bukkan. Néha egészen át is engedi magát az igazi ars magna szépségének. 1908-ban megírja második nagy trilógiájának bevezető részét, az I. Pál c. regényét. Közben Michel Angeloról ír friss és lebilincselő novellát a Leonardo da Vinci stílusában. 1909-ben felesége verseit és az Ördög babája című regényét rendezi sajtó alá s két évre rá megjelenik I. Sándor cár, a trilógia második regénye. 1912-ben három kötetben kiadja kritikai és vallásbölcseleti tanulmányait. A gyűjtemények címe: A csőcselék felvonulása, A beteg Oroszország, A néma mocsár. 1914-ben kiegészíti ezt az Így volt és így lesz című esszé-kötetével. Ezek németül Eliasberg kiadásában jelentek meg Auf dem Wege nach Emmaus c. alatt.

Közben gyakran utazik felesége és hűséges barátja Bjelyj Andrej, a lírikus regényíró és esztétikus társaságában. Ellátogat Berlinbe és Párizsba, ahol Anatole France-szal és Jaurčs-szel ismerkedik meg.

Semmi sem érdekesebb, mint hogy ő az írót, aki akkor már a marxisták szélső balszárnyára jutott és a francia munkásság bálványozott vezérét a Burzsoázia virágai című cikkében az evolúciós nyárspolgári szocializmus langyos és concilians képviselőinek nézi. A francia szocializmus - mondja - a burzsoázia óriási gyomrában megemésztett szocializmus, oroszlán karmok nélkül, kihűlt láva, az arany középút csendessége, óriási körhinta, amelyben a derék nép rózsaszín disznókon lovagol - míg az orosz forradalmár-társadalom letette a kannibáli esküt, vagy győz a nyugateurópai kulturburzsoázia ellen való harcban, vagy elpusztul.

- Mert önök jobban tudnak meghalni, mint élni - mondja neki Jaurčs.

Az embernek eszébe jut az örök orosz kérdés: Mit tegyek? - sto gyelaty? Bizonyos, hogy végső fokon minden orosz Jaurčs kegyetlen mondására gondol: meghalni, hogy aztán feltámadhassunk. Fenséges naivság, iszonyú nosztalgia ez az öngyilkosság s az autodafé után.

Mereskovszkij ezt a látogatást még a háború előtt tette. Jaurčst azóta megölte a rózsaszínű disznón lovagoló francia oroszlán, amelynek ő nem látta a karmait, Anatole France pedig csatlakozott a kommunistákhoz. És Mereskovszkij? Ő tovább írja szentimentális, istenkereső, misztikus cikkeit.

Szomorú tanulság. Az ember nem tesz soha semmit, az emberrel csak történik valami. Anatole France, Jaurčs és Mereskovszkij sem kivétel e silány és pesszimista törvénye alól a temperamentum, a miliő, az időpont és a külső behatások összefüggésének. A történelem gravitációs törvénye hatalmasabb, mint az egyén lelki ereje és a meggyőződés állhatatossága.

Közben megjelenik Szentpéterváron műveinek gyűjteményes kiadása. A hatás mély, de egyoldalú. Regényeit tisztelettel fogadják, de sokan még azt is kétségbevonják, hogy írójuk művész-e egyáltalán, vagy csak történetíró és kultúrhisztorikus. Vallásbölcseleti-írásait egyenesen kigúnyolják. Az orosz nép nem érti meg a művészt és kineveti a filozófust. Az első talán túl korán jelentkezett, a második elkésett. Oroszországban a földalatti erők Gorkij felé gravitálnak, a próza szépsége és eleganciája, hidegen hagyja a tömegeket. Az arisztokrácia a külföldi irodalom felé fordul. D'Annunziót és az új francia regényírókat jobban ismeri, mint Mereskovszkijt és a szimbolista Kuzmint, Blockot, Balmontot vagy Remissovot. A polgári társadalom csak a pornográf és kalandos irodalomnak kegyelmez, maga Mereskovszkij őszinte elragadtatással állapítja meg Gorkij gyermekkori önéletrajza nagy és mély szépségeit.

Aztán kitör a háború. Az orosz irodalom az első években lélegzetet visszafojtva hallgatja az ágyúk dörgését. Vár és fél. Érzi, hogy közeleg a tabula rasa ideje és a hannibáli eskü beváltása. Gorkij Párizsból és Amerikából új erőre kap és Capri-szigetéről irányítja az ifjú lelkek forradalmasítását. Megkezdődött a vérnek hullása a fronton és folytatódik benn a polgárháború és a terror szörnyűségeiben. A költők kinyitják ajkukat és dadogva megszólalnak.

Nem igaz az, hogy inter arma silent musae. Sokrates a beotiai háború alatt olyan hősileg verekedett, hogy egymaga fedezte a görög csapat visszavonulását. Sophokles a salamisi győzelem ünnepén maga vezette lanttal kezében a harcos ifjak karát. Fejér Cimon, a hadvezér helyzete a költői babérkoszorút. Firdusi korában patakokként folyt a vér és Dante a Welfek és Ghibellinek örökkévaló csatározásai, polgárháborúk, forradalmak közepette írta meg a "Divina Comoediá"-t. A keresztesháborúk termelték ki a lovagkor regényes költészetét, XIV. Lajos kora nemcsak a rokokótól, hanem arról is nevezetes, hogy Franciaország abban az időben harcolta ki magának azokat a tartományokat, amelyeket Bismarck visszaszedett tőle. Nagy Frigyes alatt is történt egy pár csetepaté és Zrínyi Miklós is vesződött egy keveset a törökkel, miközben megírta a Zrínyiász-t.

A mocsár az, amitől irtóznak a múzsák. A háború után való rémuralmak, diktatúrák, gazdasági válságok, a nyomor pesszimizmusa, a küzdelem a mindennapi létért, a fanatikus szélsőségek barbár csetepatéi, a bizonytalanság és a perspektíva hiánya okozza mindig a hanyatlást irodalomban és művészetben. Ilyenkor mindig illetéktelen kezek ragadják hatalmukba a kultúrát s azt nacionalizálni vagy kommunizálni, forradalmasítani vagy konszolidálni akarják, beleszorítják a politika vagy a pártérdekek prokrusztesz-ágyába, közigazgatási, rendészeti vagy legjobb esetben világszemléleti szervvé kívánnák tenni az irodalmat és művészetet. Napóleon egy új klasszicizmust erőltet rá az empire-évtizedre, Lenin tiltja a Tolsztoj, Dosztojevszkij-féle tradicionális burzsoá-irodalmat és megtiltja a szimbolikus jelzők használatát. Roimain-Rolland Svájcban s az orosz irodalom igazi nagyságai, Tolsztoj Leó gróf, Kuprin, Balmont, Bunin Párizsba és Berlinben, Szeverjanin Esztlandban él, Szollogub. Ivanov, Kuzmin a szovjet parancsára otthon élnek szomorú számkivetettségben, Gorkij visszatér, a forradalom mellé áll, majd megundorodik és elhallgat és maga Block, aki megírta a Tizenkettőben a forradalom himnuszát, kiábrándul, vezekel, belebetegszik, elbocsátásért és útlevélért könyörög, nem kap kegyelmet és 1921 augusztus 21-én meghal Oroszországnak Puskin és Lermontov után legnagyobb lírikusa.

1921. - Ebben az évben adja ki Mereskovszkij a második trilógia utolsó részletét, a December 14-et, Berlinben és Párizsban, a világ két antipodján és mintha ez jelezné az ő végső diadalát a rózsaszín disznón nyargaló imádott, de gyűlölt Nyugat fölött.

Felesége vele van a számkivetésben, amelyben épp olyan fanatikus hittel és apostoli buzgalommal irogatja Krisztus és Antikrisztus, Dosztojevszkij Tolsztoj és a III. Testamentum szent rögeszméje körül keringő próféciáit, mint egykor az Északi Hírnök, az Új utak hasábjain. Barátja, Bjelyj Oroszországban rekedt, műveit kéziratban, titokban terjeszti, mint a XIV. század szerzetesei, ő benn, Mereskovszkij kinn siratja az elzüllött, bűnös, édes imádott anya, a prostitúcióba süllyedt szent Oroszország szerencsétlenségét. Mereskovszkij legutolsó műve az Antikrisztus. Ez a végső menedéke a kétségbeesésben bolyongó orosz lélek szent őrületének.

(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az 1863-ik és 1866-ik esztendőben többször feltűnt egy sápadt orosz író a wiesbadeni és baden-badeni játékkaszinókban. Kis tétekben játszott, néha nyert, sokszor veszített, s amilyen nyugodtan lépett a játékasztalhoz, olyan feldúltan távozott. Egy abból az időből ránkmaradt fényképe szerint még teljesen fiatalos az arca, nem látszik meg rajta a viszontagságos negyvenkét esztendő. Gömbölyded, szláv, csontos arc, kiálló arccsontokkal, mélyen ülő fantáziás szemekkel, tömpe, mégis keményvágású orral. Álla kicsiny s egyébként vaskos csontjaihoz hasonlítva erélytelen, annál kifejezőbb és értelmesebb húsos, hullámos, kissé nyitott szája, mely fölött vékonyka bajusz kunkorodik. Arcának több mint egyharmada simán, redőtlenül hátra emelkedő homloka, amelynek nagyságát növeli elkopó haja: a választéknál már a kopaszságnak mély félszigetét vájta belé az idő tengere. Oldalt azonban még dús, fiatalos a haj, tömött fürtben borul fülére, melyet félig eltakar. Különös, oroszos vegyüléke a soványságnak és az úgynevezett tagbaszakadtságnak. És fiatalosságát hangsúlyozza még a ruhája: világos nadrágot, széles kihajtású, hegyes szabású, fekete kabátot visel, mellénye mélyen ki van vágva s a lehajtott gallérból hosszan nyúlik ki a fehér csokornyakkendő két karcsú szárnya. Az egész alakot valamely láthatatlan súly nyomja s teszi nehézzé, arca is mélységesen komoly, sőt a szája körül mintha a legvégzetesebb szenvedélyek ütöttek volna tábort.

Ez a nyugodt arcú és ideges viselkedésű orosz író, aki többször játszotta el pénzét a divatos európai játékbarlangokban, Dosztojevszkij volt. Mi űzte a kártyához, milyen emlékeket vitt magával a kártyaasztal mellől, milyen múltból sarjadzott ki egyik legjellegzetesebb regénye: "A játékos"?

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

1863 tájt Dosztojevszkij anyagi egzisztenciája összeomlott. Lapját, a Vremját, amelyben elkeseredetten támadta a nihilizmust és az egész liberális sajtót, ebben az esztendőben betiltották Strachovnak egy cikke miatt, amelyből, rokonszenvet olvastak ki a lázadozó Lengyelország iránt. A lelki válság és a hitelezők elől menekült fiatal feleségével külföldre Dosztojevszkij s Baden-Badenben, ahol akkor nagyban virágzott a rulett, elkapta a játékszenvedély, amelytől soha többé nem tudott megszabadulni. Ő maga pénzhiánnyal s a gyors talpraállás reményével igazolta maga és hozzátartozói előtt szenvedélyét, ám bizonyos, hogy végeredményben ez a szenvedély is egyik okává vált állandó anyagi zavarának, amellyel mindig küzdenie kellett s amely gyors termelésre kényszerítette. Érdekes, hogy egyes életrajzírói, így például az orosz irodalomnak egyik lelkes ismerője, a német Alexander Eliasberg, kételkedik kissé ezeknek a pénzzavaroknak teljes őszinteségében s az a gyanúja, hogy Dosztojevszkij néha kissé képzelődött ebben a kérdésben. Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy sokszor nem volt pénze, adóssága majdnem mindig volt, a pénzt pedig szerette nemcsak önmagáért, de függetlensége biztosítékáért is.

A wiesbadeni és baden-badeni játékokról elég hiteles adataink vannak, maga Dosztojevszkij számol be róluk, néhány levelében. 1862 szeptember elején - Dosztojevszkij már 63 előtt is külföldön járt - levelet ír Párizsból sógornőjének, Varvara Dmitrijevna Konstantinovának s miután néhány szót mond a néki egyáltalán nem tetsző, de "borzasztóan nagyszerű" városról, áttér egy játéknyereség kényes ügyére. Levelei egyébként is mindig tele vannak "bizonyos üzleti dolgokkal". Ezúttal abban áll a kényes üzleti ügyem hogy útközben megállt négy napra Wiesbadenben és "természetesen" rulettet is játszott. "És mit gondol? - írja. - Nyertem és nem veszítettem. Nincs ugyan annyi pénzem, amennyit szeretnék, nincs százezrem, de mégis nyertem egy kis összeget." És most következik egy nagyon kedves s az íróra és emberre rendkívül jellegzetes "notabene": "Ne beszéljen erről senkinek, kedves Varvara Dmitrijevna, - írja. - Elsősorban Pasára gondolok, még buta s az találja képzelni, hogy a játékból egzisztenciát lehet alapítani. A múltkor azt vette fejébe, hogy kereskedőséged lesz és így keres pénzt, "tehát nem kell tanulnom", jelentette ki nekem. Tehát nem kell tudnia, hogy apja játékbarlangokba jár. Ne beszéljen tehát neki semmit sem."

Weisbadenben divatos nagy játék folyt s Dosztojevszkij alaposan megfigyelhette a játék világát. Valljuk be, hogy elsősorban nem az irodalom, hanem a játék, a szerencse kiszámíthatósága szempontjából vizsgálta a játékot is, az embereket is, - azt nézte, ki tud játszani, s azt figyelte, aki látszólag értett a játékhoz. "Több száz ember vett részt a játékban, - írja ugyanebben a párizsi levelében - de becsületemre mondom, komolyan csak ketten értettek a játékhoz! Egy francia asszony meg egy angol lord, ők értettek a játékhoz, nem vesztettek semmit, sőt majdnem felrobbantották a bankot. Ne higgye, hogy azért dicsekszem a játék ismerésével, mert örülök, hogy nyertem és semmit sem vesztettem, a titkot én valóban ismerem és ez a titok rendkívül buta és egyszerű, abban áll, hogy minden pillanatban uralkodni tudjon magán az ember s a játéknak egyetlen mozzanatánál se veszítse el fejét. Ez minden, ilyen körülmények között lehetetlen veszíteni és feltétlenül nyerni kell. Csak arról van már ezen túl szó, hogy annak az embernek, aki ismeri a titkot, meg is legyen az ereje és képessége ahhoz, hogy felhasználhassa. Mert bármennyire okos is az ember és bármennyire vasból van is a jelleme, végül zátonyra juthat. Még a filozófus Srachov is veszthet. Így tehát azok a boldogok, akik nem játszanak, akik utálják a rulettet és a legnagyobb butaságnak tartják." Ez a bölcselkedés feltétlenül szükséges a rögtön bekövetkezett bukás, egyelőre félbukás bevallásához: "Ötezer frankot nyertem, kedves Varvara Dmitrijevna, azaz, hogy eredetileg tízezernégyszázat nyertem, a pénzt haza vittem, bezártam utazó bőröndömbe azzal az elhatározással, hogy másnap elutazom és többé nem megyek a játékterembe. Nem tudtam azonban megállni s a pénz felét ismét eljátszottam. Így hát most csak ötezer frankom maradt..."

Ez a wiesbadeni kaland alapjában véve még fölényes és derűs volt, a játék igazi borzalmai Baden-Badenben szakadtak reá. Külföldi hányattatásaiban egyébként is ezek a játékkaszinók a világító, fix pontok, városok nem érdeklik, műemlékek nem vonzzák, az emberek közt rosszul érzi magát, a rulett-asztal az ő ellenállhatatlan mágnese.

"Mikor Baden-Baden vidékén utaztam - írja 1867 augusztusában, Genfben - elhatároztam, hogy kissé megállapodom itt. Kínzott a csábító gondolat, tíz louisdort kockáztatok és talán nyerek kétezer frankot, ez az összeg elég volna négy hónapra. Az a közönséges mindebben, hogy előzőleg már egynéhányszor nyertem, a legrosszabb azonban az, hogy rossz és túlzóan szenvedélyes jellemem van. Minden dologban elmegyek a legvégső határig, egész életemben sohasem tudtam mértéket tartani...

Az ördög mindjárt tréfálni kezdett velem, három nap alatt rendkívül könnyen négyezer frankot nyertem. Most aztán vegye tekintetbe ezeket a tényezőket, egyrészt ez a könnyű nyereség - száz frankból három nap alatt négyezret csináltam -, másrészt - adósságaim, pöreim, lelki nyugtalanságom és hogy lehetetlen visszatérnem Oroszországba, harmadszor és ez a fődolog, maga a játék! Tudja-e azt, hogyan rántja be ez az embert! Nem, esküszöm, nemcsak nyereségvágyról van itt szó, bár valóban szükségem van a pénzre önmagáért is. Anna Grigorjevna könyörgött, elégedjem meg ezzel a négyezer frankkal és azonnal utazzunk el. Dehát ez a könnyű és valószínű lehetőség: egy csapásra megjavíthatom helyzetemet! És a sok példa! Eltekintve saját nyereségemtől, napról-napra azt látom, hogy a többi játékos húsz és harmincezer frankokat nyer (az ember sohasem látja, hogy veszít valaki). Miért volnának különbek a többiek! Nagyobb szükségem van a pénzre, mint nekik. Tovább kockáztattam és vesztettem. Nemcsak a nyereséget vesztettem el, hanem a sajátomat is, az utolsó pfennigig, lázas izgalomba estem és mindent elvesztettem. Ekkor zálogba vetettem ruháimat, Anna Grigorjevna is elzálogosította mindenét. (Angyal! hogy' vigasztalt, hogy' szenvedett ebben az átkozott Badenben!) Végül megelégeltem a dolgot, mindent elvesztettem. (Milyen közönségesek ezek a németek! Mind valamennyi uzsorás, csirkefogó és csaló! Szállásadónőnk, amikor látta, hogy pénz hiányában nem tudunk elutazni, felemelte a bért!)"

Nem fogy ki a magyarázkódásokból, az önigazolásokból és az önvádakból. "Természetesen egészen közönséges dolog volt az, hogy ennyit eljátszottam. Dehát aránylag kevés volt a saját pénzem, bár elég lett volna két, sőt a mi életmódunk mellett négy hónapra. Ám mondtam már, hogy nem tudok ellenállni a nyereség vágyának. Ha mindjárt kezdetben elvesztem a tíz louisdort, bizonyára nem játszom tovább és rögtön elutazom. Tönkretett a négyezer frankos nyereség. Az a kísértés, hogy még többet nyerjek (ami olyan könnyűnek tűnt fel előttem) s az a lehetőség, hogy ilyen módon megfizethetem összes adósságaimat s magamat, enyéimet is, másokat is egy időre elláthatom, túlságosan csábító volt és én nem tudtam ellenállni. Mindez azonban még mindig nem mentség, hiszen nem voltam egyedül. Mellettem volt egy áldott, szép és istenien jó gyermek, aki bízott bennem, akit védenem és oltalmaznom kellett volna s akit nem lett volna szabad romlásba döntenem azzal, hogy egész vagyonomat a játékba dobom. Jövőm szomorúnak látszik." Mi lesz azokkal, akik segítségére szorulnak? Nem mehet vissza Oroszországba. "Ezek a gondolatok meggyilkolnak..."

És pénzt kér.

Nem Dosztojevszkij volt az egyetlen orosz író, aki ezekben az esztendőkben a divatos német játékkaszinók körül lappangott. Ezen a vidéken szakadt el végleg Turgenyevtől s amikor megérkezett feleségével a baden-badeni pokolba, találkozott a pályaudvaron az orosz irodalomnak egy másik nagyságával, Goncsarovval. "Eleinte szégyenkezett előttem Ivan Alexandrovics", - írja Dosztojevszkij, ám "ez az államtanácsos vagy valóságos államtanácsos" csakhamar szintén résztvett a játékban. Az orosz írók szégyellték a játékot. "Amikor azonban kiderült, hogy nem nagyon lehet titkolózni s hogy magam is a leggorombább nyilvánosság előtt játszom, ő is alábbhagyott azzal az elhatározásával, hogy elrejtőzik előlem". Szégyenkeztek és szenvedélyesen játszottak. Goncsarovot is lázas izgalom hajszolta a zöld asztalhoz, bár Dosztojevszkij megjegyzi, hogy csak kis tétekben játszott. "Játszott az egész két hét alatt, melyet még Badenben töltöttem, s amennyire megtudtam ítélni, nagyon sokat vesztett. Adjon azonban az Isten jó egészséget ennek a jó embernek, amikor mindent elvesztettem (pedig sok aranyat láthatott már a kezemben), kérésemre hatvan frankot adott. Közben rettenetesen elítélt, mert én minden pénzemet, nem pedig úgy, mint ő: csak a felét kártyáztam el".

Szégyenkeztek, elítélték egymást és tovább játszottak, lázas szenvedéllyel.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az 1863-ki nagy utazása előtti három év alatt vitte nyilvánosságra Dosztojevszkij "A nagybácsi álmát"-t, a "Stepancsikovo"-t, "A megalázottak és megszégyenítettek"-et s a háta mögött volt már közvetlenül a "Halottas ház feljegyzései" is. Baden-badeni élményeinek hatása alatt született meg "A játékos" terve, a regény azonban csak 1866-ban jelent meg. Közben Dosztojevszkij Oroszországban is járt, új lapot is alapított, amely anyagi hiányai miatt csakhamar megszűnt, - s ugyanebben az évben (1864) vesztette el első feleségét, Mihály bátyját és barátját, Apollon Grigorjevet, a költőt. Martir életének legsúlyosabb éveiben írta "A játékos"-t.

Dosztojevszkij valamennyi regénye tele van önéletrajzi adatokkal, de az átéltség lírája a Játékost fűti a legforróbban. Hogyan állt szemben maga az író az élményeknek ekkora fájó tömegével? Dosztojevszkij mindig világosan látta maga elé tűzött feladatait s elég közlékenyen nyilatkozott róluk. "A játékos"-ról is sok feljegyzése szól.

1863 szeptember 18-iki, Sztrahovhoz intézett levelében részletesen ír új regénytervéről. "Úgy látszik, - írja - meglehetősen szerencsés elbeszélés-tervem van, nagyrészt fel is jegyeztem, sőt már megkezdtem a kidolgozását. Elbeszélésem tipikus alakot, a külföldön élő oroszt akarja leírni. Ön tudja, az elmúlt nyáron sok szó esett folyóiratainkban a külföldön élő oroszokról, mindez vissza fog tükröződni az én elbeszélésemben is. Beleolvasztom azonkívül anyagomba - amennyire ez természetesen lehetséges - a mi otthoni életünk pillanatnyi képét. Leírok egy egyenes jellemű, sokoldalúan fejlett, de minden tekintetben tökéletlen embert, aki elvesztette hitét, de nem mer hitetlenné válni, aki fellázad minden tekintély ellen s ugyanakkor mégis fél. Azzal vigasztalódik, hogy Oroszországban jelenleg semmi keresnivalója nincs s e miatt a leghevesebben elítéli azokat az embereket, akik a külföldön bolyongó oroszokat hazájukba visszahívják. Az alak rendkívül eleven (pontosan előttem áll), s ha egyszer elkészül az elbeszélés, megérdemli, hogy elolvassák. A "fővicc" az, hogy minden életnedvét, bátorságát és erejét elpazarolta a rulettre. Játékos, de nem közönséges játékos, épp úgy nem, mint Puskin zsugori lovagja nem közönséges zsugori. (Egyáltalán nem akarom Puskinnal összehasonlítani magam. A hasonlatot csak a világosság kedvéért említettem). A maga nemében költő, de szégyelli ezt a költészetet, mert mélyen érzi közönségességét, bár a kockáztatás szükséglete saját szemében megnemesíti. Az egész elbeszélés arról szól, hogy hogyan játszik három esztendőn át rulettet".

Dosztojevszkij sokat várt ettől a regénytől, a Halottas ház nagy sikert aratott, ehhez több reményt fűzött. "Ha a "Halottas ház" - amelyet előttem még senki sem írt le ilyen szemléltetően - nagy érdeklődésre talált a közönségnél, még nagyobb érdeklődést fog kelteni ez az új elbeszélés, amely szemléltető és pontos leírása a rulett-játéknak. Eltekintve attól, hogy ilyen leírásokat mindig a legnagyobb érdeklődéssel olvasnak nálunk, az is sokat nyom a latba, hogy külföldi gyógyhelyen folyik a játék és külföldön élő oroszokról van szó, ennek mindig van egy bizonyos, ha alárendelt jelentősége is. Végül remélhetem, hogy sikerülni fog mindezeket a rendkívül érdekes témákat érzéssel, értelemmel és nem túlságosan hosszú lélekzettel megírnom. Az elbeszélés kitűnően sikerülhet, hiszen a "Halottas ház"-am igazán érdekes volt. Itt pedig megint egy pokolról van szó, egy "gőzfürdőről a fegyházban". Meg akarom festeni ezt a képet és semmiféle fáradtság nem lesz sok nekem".

Dosztojevszkij ezúttal is pontosan betartotta a tervét, - tervei egyébként is mindig az elképzelés hűségével születtek meg az írás valóságában s csak a terjedelemnek nem volt ura gyors termelése miatt, mely sohasem engedett időt a csiszolásra, a másodszori dolgozásra, az arányosság szempontjainak figyelembevételére. A játékos a regényben is az az érdekes, bonyolult orosz ember, aki az író római levelében, de már ez a levél figyelmeztet arra, hogy a játékszenvedélyen kívül még egy nagy téma foglalkoztatta Dosztojevszkijt e regény megírásánál: a külföldi orosz, - az orosz ember, az orosz világ és a többi világ, a külföld viszonya.

Nem kíváncsiságból, nem érdeklődésből, nem tanulási vágyainak kielégítéséből járt külföldön Dosztojevszkij, menekült a hazájából, hogy kedvezőbb külső és belső körülmények között visszatérhessen. Mindig rosszul érzi magát külföldön. Párizsba alig érkezett meg, máris azt írja, hogy nem fog sokáig ott maradni. Párizs nem tetszik neki, bár megjegyzi, hogy "borzasztóan nagyszerű". Sok látnivalót talál, de ha megnézi, "borzalmas unalom" szállja meg. Párizs utcáit járva arra gondol, hogy talán mindez másképp volna, ha tanuló korában tanulás céljából érkezett volna a francia fővárosba. Akkor minden másképp volna: találna munkát és kellene sok mindent látnia, hallania, ám az a turista, aki egyszerűen a szokásokat figyeli meg, utálatosnak találja a franciákat, a város pedig ismeretlen marad előtte. Két dolgot fedez fel Dosztojevszkij Párizsban, a bort és a gyümölcsöt, csak ezek nem válnak hosszabb időn át sem unalmassá. Nincs jobban elragadtatva Németországtól sem. Alig érkezik meg Drezdába, máris felveti a kérdést, mit keres ott? "A németek egészen idegessé tettek, épp úgy, mint a mi orosz életünk, felsőbb rétegeink élete, amelyet áthat az Európába és a civilizációba vetett hit."

Ám akár Drezdában, akár más városban, "úgy érzem magam, mint a karaj kenyér, melyet levágtak a cipóról. Már az első napon munkához akartam látni, de éreztem, hogy lehetetlen itt dolgozni, annyira mások a benyomásaim. Mit csináltam? Vegetáltam. Olvastam, írtam néha egy-egy sort, majd elpusztultam a honvágyban..."

Valahányszor külföldre utazik Dosztojevszkij, úgy érzi, hogy szívébe a halál költözik. Nem tud hinni a külföldben, mert állandóan az a meggyőződése, hogy a külföld rossz erkölcsi befolyással van rá. Az idegen országok mindig idegenek maradtak számára. Nincsenek ott orosz arcok, orosz könyvek, orosz gondok és gondolatok, "egyáltalán nincsenek barátságos arcok." Nem tudja megérteni, hogy miért nem ezt látja és érzi fájdalmasan minden külföldön élő orosz, ha szíve és esze van! "Mindig az a benyomásom, - írja 1867 augusztus 16-án Genfben - hogy nem éreznek barátságot irántunk. Egymáshoz talán barátságosak ezek az arcok, de hozzánk sohasem, semmi esetre sem". Hogyan lehet elviselni a külföldi életet! Istenemre mondom, haza nélkül borzalom az élet! Szükségem van Oroszországra a munkám, a költészetem miatt, s már nem is beszélek egyéb életemről. Olyan vagyok itt, mint a szárazra dobott hal, elveszítem minden erőm és életlehetőségem..."

Így érezte magát Dosztojevszkij nyugati Európában. És ebben a lelki állapotban írta meg azt a regényét, amely sűrített képet ad a nyugati világ embereiről és kultúrájáról.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A kép megfestéséhez egyáltalán nem a realizmus ecsetjével fog Dosztojevszkij. Eleve sűrít, kivon, fokoz, valóságos városokból képzeletbeli várost épít, amely hasonlít ugyan mindegyikhez, de minden egyesnél több, s a valóságos, látott emberekből típusokat von ki, amelyekben felismerjük a mintául szolgált embereknek csont- és hús-arcát, de ennél többet is és kevesebbet is látunk. - Többet, az emberek mögött a fajt az országot, az írót, aki szenvedélyesen érez és ítélkezik, s kevesebbet, mert az összefoglaló képekből rendszerint kihullanak az élet eleven részletességei, finom, titokzatos, egyéni árnyalatai, amelyek olyan fontos szerepet játszanak az írás hatékonyságában, mint a szabad szemmel láthatatlanul kóválygó csírák a természet örök teremtő erjedésében.

A realista látszatokkal stilizált város a "Játékos"-ban: Roulettenburg. Ez a képzeletbeli város egyesített, eszményesített, kivont és romantikába fokozott városa Hamburgnak, Spaanak, Weisbadennek, Baden-Badennek, Monte-Carlónak, mindazoknak a játékkaszinós európai városoknak és fürdőhelyeknek, amelyekben Dosztojevszkij megfordult s amelyekről fantáziált. Mindegyikből beleépített valamit, kulisszáiban felismerjük egyiknek a sétaterét, másiknak a croupierját, harmadiknak a szalonját. Roulettenburgban is megtaláljuk az elmaradhatatlan "Kurhaus"-t, a sötéten zöldellő vadgesztenyés fasort, ennek is megvan a mellőzött kiránduló helye, "Schlangenberg", mely a környék legmagasabb pontja, pompás kilátóhely, ahonnét senki sem nézi a vidéket.

Ebben a sűrített nemzetközi játékbarlangban a legjellegzetesebb nemzetközi társaságot gyűjti egybe Dosztojevszkij, a játékkaszinók ismert társaságát. Itt van a nemzetközien francia démon, akinek csak számtalan neve tud versenyezni szeretőinek számával: eredeti nevére, a Du Placet névre már maga sem emlékszik, amikor hol mint Barberini, hol mint Selma és Blanche kisasszony bukkan fel, hogy utána Feder angol úr karján jelenjék meg, mint annak felesége, majd ismét melle Cominges-zsé alakuljon át és végül hosszabb időre a Sagorjanszkij tábornokné címénél állapodjék meg. Itt vannak a lengyel grófok - Dosztojevszkij szerint minden úton lévő lengyel: gróf - és itt vannak azok a nők, akik vállukkal csinálnak helyet az asztalnál. A nők, a szerelem és a pénz, szóval, a szerencse asszonyai, akik pénzért adják a szerelmet és pénzért vásárolják a szerelmet, akik hűvösek a szenvedélyben és szenvedélyesek a pénz vadászatában, akik mögött hosszú uszályban csillognak, intrikálnak, alattomoskodnak a de Grieux-féle velőtlen szerencselovagok s akik valósággal uzsorás módra olyan ügyesen forgatják néha a pénzt, hogy egész csoportokat a hatalmukban tartanak, pusztán a pénz erejével.

A játék eleganciája iránt kevés érzéke van Dosztojevszkijnek s a hullámzó tömegből főként az elveszetteket, a romlandókat és az aljasul boldogulókat ragadja ki. Megrajzolja a tőkést, aki maga alig játszik, de ott terpeszkedik a szenvedély és nélkülözés áldozatai mögött, hogy kamatra vesse ki pénzét közöttük, megrögzíti azoknak a titkos társascégeknek az alapszabályait, amelyeket egy-egy hideg szívű cocotte és elfajult szerencsevadász alapítanak bomlott szívek és lyukas zsebek kizsákmányolására, a nagy pénzhajszából kiemeli a játékosoknak és tolvajoknak azt az egyesült világát, amelyben minden valamire való ember lábujjhegyen jár s fél minden hangos szótól, nehogy botrányba keveredjék. A tőkés uzsorás mellett itt van a másik főtolvaj, a pénzváltó, akinek soha sincs váltópénze, amikor a játékosnak ideje van lebonyolítania az ügyletet, de nyugodtan kopasztja meg az izgatott jelentkezőt, aki fut a pénze után és utolsó hazai bankjegyét, árva részvényét hajítja az örvénybe, és az egész nyüzsgő hangyaboly felett ott székel a titokzatosan egykedvű crupié, aki néha el-elárulja, hogy egyáltalán nem viselkedik közönyösen a bank veszteségei iránt s hogy szemében néha láthatóan megcsillan a prémiák reménye, amelyeket különböző eredményeiért, a játékosok ügyes csalogatásáért, a bank bevételeinek fokozásáért kap. "Les trois derniers coups, messieurs!" - süvít végig játék alkonyán a hangja, abban az izgalmas utolsó három percben, amikor a vesztes fejvesztve rohan vagyona romjaival, a nyertes pedig meg akarja tízszerezni nyereségét, hogy három perc alatt hosszú órák izgalmait veszítse el. Az egész kidülledt szemű társaságot az ő idegesítően egykedvű hangja kormányozza, mind az öregeket és fiatalokat, - az öreg orosz asszonyt, aki "tombé en enfance", épp úgy, mint a férges lelkű fiatalokat, akiknek kiábrándult jelmondata, il faut que jeunesse se passe, - az egész zűrzavaros társaságot, amelynek tagjairól csak egyetlenegy embernek van pontos és megfellebbezhetetlen ítélete: a főpincérnek.

Azt szokták mondani, hogy a kártyaasztal kitűnő hely az emberismerésre, mert a kártya, melyet maga elé zár a játékos, megnyitja az ember szívét. Milyennek látta Dosztojevszkij mindenféle nemzetek embereit ennél a szívet feltáró bűvös asztalnál?

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A portré, amelyet Dosztojevszkij minden olyan emberről fest, aki nem orosz, egyáltalán nem hízelgő. A fénykép állításaival lehet vitatkozni, lehet el sem fogadni, de mindenesetre jellemzők erre az emberszeretet hirdető, apostoli lelkű írója, aki olyan visszataszító jellemrajzot ad németekről, franciákról, angolokról, lengyelekről, zsidókról, hogy lehetetlen nem éreznünk a hűvös ecsetvonások mögött a gyűlölet lángjának csapkodását.

A németek csúfak. Egy német bárót így jellemez: "Arca ferde volt, amiként ez gyakran fordul elő németeknél, ezer kis ránc borította." Majdnem minden egyes német szemüveget visel Dosztojevszkijnél, lábuk szinte a mellüknél kezdődik: "ez faji vonás", - teszi rögtön hozzá. Büszkék, mint a páva, de persze, nehézkesek és otrombák. Elviselhetetlen neki a beszédmodoruk, ellenszenves a hanghordozásuk, gyakran használják a "jawohl" szót s az o-t izgató türelemmel a végtelenbe nyújtják. Dolgosak, szorgalmasak, de a műhelyen kívül az életben nagyképűek és ostobák. "Német veszekedés" - ez egészen különleges faja a civakodásnak Dosztojevszkij szemében. "Német veszekedés": egyértelmű a "porosz jellem"-mel. Német orvosról csak gúnyos kicsinyléssel tud emlékezni, a német város pedig maga a vigasztalanság. Ám ha még csak lehangoló volna! De mihelyt meg is szólalnak az emberek, mihelyt felhangzik sajátos akcentusuk és percenként elsüvít egy-egy "jawohl", Dosztojevszkij oroszainak haja égnek áll és elviselhetetlen izgalommal menekülnek.

Nem a többi népekhez.

A francia vidám és szeretetreméltó, de csak akkor, ha rokonszenves viselkedéséből előnyt tud húzni, ha nincs szüksége derűre és szeretetre méltóságra, rögtön unalmassá válik. A francia ember a legritkább esetben szeretetreméltó ösztönösen, az ösztönt náluk a parancs, a számítás pótolja. Nem is tehetséges. Ha például abba a helyzetbe kerül, hogy eredetinek és fantáziásnak kellene látszania, mert ez hasznára volna, ötletei ostobák és mesterkéltek s a legközönségesebb laposságokból tevődnek össze. A francia ember lényegében kispolgári, kis értékű, közönséges anyag, a világ legunalmasabb lénye. Csak újoncokat és ifjú hölgyeket tudnak elvakítani, de minden értelmes ember rögtön felismeri és elviselhetetlennek találja a szalonos szeretetreméltóságnak, jártasságnak és vidámságnak ezeket az egyszersmindenkorra megállapított formáit, amelyek szinte a franciák nemzeti vagyonának tekinthetők. A francia mosolyt ellenszenvesnek, konvencionálisan udvariasnak tartja s gyűlöli. A regény legantipatikusabb alakja francia, de Grieux. A francia cocette csak igazán elég híres bája a francia világnak? Dosztojevszkij unja és megveti. De tetszheték-e ez a takarékos, zsugori, kisstílű, szűkfejű és szívtelen emberfajta, aki úgy ajánlja a gyönyöröket, mint egy ügynök a portékáját?

Dosztojevszkij angoljainál sem talál vigaszt az embert kereső szív, bár rajtuk néha egy-egy kedvezőbb vonás is látható. Előkelőeknek érzi őket, jólöltözöttek és hatásos a nyugalmuk. Aki e regény nemzetközi szállodáiban rendesen öltözött férfi, bizonyosan angol. Nem is tülekednek olyan mohón a játékasztalok körül, mint a többiek, gyakran látni őket családostul közönyös szemléletben és biztos távolságban a játékosoktól. A fölényük, a haladottságuk már ellenszenves. Borzalmas! Azt állítják, hogy "mi, oroszok semmit sem tudunk elérni a nyugat-európaiak nélkül". Nem utálatos ez a gőg? Kiállhatatlanul nyugodtak és biztosak a dolgukban. - Utazzék Párizsba, - mondja mr. Astley hősünknek. - Miért? - "Minden orosz, akinek pénze van, Párizsba utazik, - "feleli olyan hangon, mintha könyvből olvasná".

Ha az angollal még meg is tud ideig-óráig békélni, lengyelre és zsidóra már csak a megfellebbezhetetlen megvetés tekintetével néz. A lengyel a legsöpredékesebb ember Dosztojevszkijnél. Sikkasztók, kéregetők, szélhámosok, aljasok, mindegyik grófként szerepel. Ők a játékasztalok hullarablói, láthatatlan szövetségben élnek a kártyabarlangokban s szinte az asztal alól bújnak elő, ha egy-egy tehetetlen áldozat vérezni kezd. Ellopják a pénzét a szeme elől, kitépik a kezéből, a zsebéből s végül teleordítják a világot, hogy az csapta be, károsította meg őket. Amikor az áldozat eltűnik az önvád és szegénység sötétségében, egymásnak esnek és egymást marcangolják.

A zsidó Dosztojevszkij felfogásában épp oly külön nép és faj, mint a lengyel és francia. Nincs vele sok baja, nem lát benne problémát, elintézett kérdésnek, tartja. Okos és óvatos faj, még résztvevőnek is látszik, ha a nagy érzéseket nem is tudja megérteni és a nagy tettekre nincs is képessége. Mestersége a pénz, de csak a munka, a kereset pénzéhez van érzéke, a játékasztalok körül nem jelenik meg aktív szerepben legfeljebb segít valakinek s jóakaratúan fülébe súgja a nyertesnek: "Most menjen el, siessen!" - Ön bátor, nagyon bátor ember! - mondja két zsidó a lázas nyertesnek. - De minden körülmények közt utazzék el reggel, olyan korán, ahogy csak tud, különben elveszít mindent, mindent...

Hőse a rulettnek Dosztojevszkij regényében és hőse, imádott, bálványozott hőse az életnek Dosztojevszkij szemében az orosz ember. A rulett szerinte - orosz játék. A német ember dolgozik, munkájának és családjának él, csak az orosznak van hajlama a kicsapongásra, csak ő termett igazán arra a kockázatos vállalkozásra, mely a bizonytalan anyagi viszonyokat szerencsejátékkal akarja megjavítani. Nincs érzéke a vagyon, a tőke iránt, nem akar "öt nemzedéken át Hoppe és társa lenni", mindenekelőtt ő kerülhet abba az állapotba, amelyben a pénz és az ember öncéllá válik és elveszti képességét arra, hogy "a pénzszerzés szükséges eszköze" legyen, mint a németek. És milyen meleggé és megbocsátóvá érzékenyül Dosztojevszkij hangja, mikor ezekről az egyensúlyukat vesztett orosz játékosokról beszél! Dosztojevszkij orosz embere kaotikus lény, a jó és rossz egyenlő erővel gomolyog benne, titokzatos, mély, szenvedélyes, végtelen, - emiatt vonzódik hozzá. Lehetetlen gondolatok villámlanak át rajtuk, melyek a pusztító szenvedély fényében égnek. Az európai nem tudja felfogni őket, a főpincér is értetlenül csóválja fejét: "Ezek az oroszok!" Nem is lehet megérteni ezeket a kavargó, hol aljas, hol fenséges, mindig végletekbe sodródó robbanó szívű embereket, csak szeretni és bízni lehet bennük, hiszen mindenki kineveti, lenézi és kihasználja őket. "Orosz földbirtokosné leszek, j'aurai un château, des moujikjs, et puis j'aurai toujours mon million", - mondja a szerelmébe belehülyülő orosz tábornokról menyasszonya, a francia cocotte, aki még a nevét sem tudja kiejteni orosz urának. Az európai nő szívtelenül a kis ujja köré csavarja az orosz férfit s az európai férfi szívtelenül kiforgatja lelki és testi kincseiből a világ legmelegebb szívű, legköltőibb, legönfeláldozóbb, legédesebb kincsét, a fiatal orosz nőt.

A nemzetközi társaságban Dosztojevszkij ráébred fajának imádatára s minden más népnek a gyűlöletére. Ez a könyörtelen és enyhületet alig ismerő gyűlölet hogyan fér meg az emberszeretet végtelen érzésével, melyben az egész világot egyesíteni akarja? Dosztojevszkij tele van vad, ősi ösztönökkel, amelyek szüntelen és majdnem reménytelen csatát vívnak az emberszeretet elveivel és ködös hajlandóságaival az eszményi állapotok légüres terében.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A népek e fényképein kívül egy, az átlagosnál jóval mélyebbre hatoló elemző kórkép van e regényben, a játékos patológiája, amely azonban olyan sűrű jelenség és olyan végtelen sok átmenettel rendelkezik az egészség s a züllés teljes felbomlása felé, hogy a patológia helyenként átengedi elsőbbségét a mindennapi leíró anatómiának.

Dosztojevszkij nagy galériáját gyűjti itt egybe a legkülönfélébb játékosoknak, - az újoncoktól, akik szabad prédái az önfejű sorsnak, a rutinos játékosokig, akik tudják, hogyha tizenhatszor egymás után a piros nyert, tizenhetedszer is nem a feketére kell tenni, hanem a szerencse múló szeszélyére, a pirosra. Itt vannak a passzionátus játékosok, akik számára csak a rulett él a gyógyhelyeken s akik reggeltől éjszakáig játszanak, itt vannak a megfigyelő játékosok, akik felderítő útra indulnak a szerencsezöld posztós csataterén, mielőtt harcba szállnának és itt vannak a számító játékosok, akik papirossal és ceruzával foglalnak helyet az asztalnál és tételekbe akarják foglalni a szerencse forgandóságát, mely a passe és manque ketreceiből vicsorítja áldozataira a végtelen változatosság fogait. A rulett mellett figyelmére méltatja a trente et quarante arisztokratáit is, ők is rabjai a játék infernójának.

A játékos természetrajzához sok kemény adattal szolgál ez az inferno. Hogy ki a notórius játékos? Furcsa kérdés e regény hangulatában. Vannak, akik nem is tudják, hogy azok, miként sok alkoholista szigorúnak tartja az emberek ítéletét, mely váddal sújtja a "néhány pohár bor" napi fogyasztása miatt. Ünnepélyes, ritka perc az, amelyben a játékos tudatára ébred bélyegességének. Dosztojevszkij regényének hőse nem is játszik ebben a megvilágosodó pillanatban, csak segít, "kibicel" és egyszerre megmámorosodik, mert - nyerni lát. Végzetesen döntő perc ez: "Kezem-lábam reszketett, fejem megbénult." A diadal érzése ez, amely tiszteletet kelt nemcsak a játékosokban, de még a crupierekben is, a ritka nyereséget, melyet zérusra utalványozott a sors, a crupier is különlegesen udvarias és megtisztelő módon fizette ki. És ha fásultan nyugodt is a nyertes arca - szeméremből, gőgből, konvencióból, - érzi, hogy reszketésben vonaglik minden sejtje. Szeméből előgomolyog a babona felhője, mint a vadember, aki nem meri elkölteni egész lakomáját, hanem meghagyja a húsnak, gyümölcsnek egy részét a mindent számontartó és megbosszuló szellemeknek, ő is odadobja nyereségének egy tört hányadát a körülötte ólálkodó pincéreknek, ingyenélőknek. A babona jósága irányítja a reszkető kezét. Van egy másik jóság is a játékosban, ha nyer. Az együttérzés a letörtekkel. Egy pénzét és életét eljátszott szépasszonynak észrevétlenül ötven aranyat csúsztat a kezébe a nyereség lázában. És "a gyermekkorba zuhant öreg orosz asszony" végig ajándékozza a koldusok csapatát, amikor nyereségével haza tolják betegkocsiján a kaszinóból.

A röppenő jóság mellett erősebben él Dosztojevszkij játékosában két másik érzés, a hiúság és a gyűlölet. Hetedszer nyer már a piros és a megmámorosodott házitanító makacsul ragaszkodik e színhez. Ő maga is érzi, hogy végzetesen erőt vett rajta a legbecsvágyóbb hiúság, merészségével bámulatba akarja ejteni a nézőket. A hiúságot aztán csakhamar megfojtja egy még alattomosabb érzés, a gyűlölet. Ott bujkál az arany árnyékában és kését feni a nyertesre. A kés nemcsak a vesztesek kezében csillog, néha az is megragadja, aki nem vett részt a játékban, sőt még az is, akinek haszna volna a nyereségből. A házitanító a szerelme érdekében rohan el a kaszinóba, Polinát, a szerelmesét akarja megmenteni az arannyal, s amikor egy vagyonnal tér vissza s duzzadó zsebéből kiszórja az asztalra az izgalmas éjszaka kincseit, sajátságos kifejezést vesz észre az orosz leány arcán, kifejezést, amely sehogy sem tetszik neki, nem téved, a leány arcát a gyűlölet sápasztja. Gyűlölet, melyet a pénz riasztott fel, gyűlölet, amely az ellen fordul, akit kegyeltjévé választ a szerencse. Mert ezek az emberek játék közben elérkeznek a léleknek egy olyan állapotába, amelyben minden idegszálukon az arany köde ül, és ez a köd elnyom, elsorvaszt, elől minden érzést, barátságot, szerelmet, munkavágyat, csak a nyerés izgalmáért tüzeli az erőket. A legtébolyultabb szerelem is egyszerre elillan a játék tébolya mellől, "különös, attól a pillanattól kezdve, hogy az asztalhoz léptem és elkezdtem halomra gyűjteni az aranyat, ettől a pillanattól kezdve szerelmem a lélek második sorába vonult vissza." Az alkoholista is kevesebbet eszik a többi embernél, a játékos lelkét is teljesen jóllakatja a játék. És egyre teljesebben. Impulzívabb jellemű ember úgy van vele, mint a korcsolyázó, aki lefelé indul a havas-jeges hegyen, egyre gyorsabb tempóban száguld a mélységbe. Nincs megállás, s a játékon kívül nem jelentkezik más kívánság. Ülnek egy helyben huszonnégy órákon át, s nem néznek sem jobbra, sem balra.

Az inferno királya a véletlen. Dosztojevszkij, akit nemcsak a kártya, hanem az élet játéka is sokszor kegyetlen próbára tett és a halál küszöbére is elsodort, a játékos válfajain kívül érdekes természetrajzát írta meg e regényben a véletlennek is. Két legfrappánsabb típusa, a szabályos és az őrjítő véletlen. A szabályos véletlen néha őrjít, az őrjítő olykor megnyugtat. Szabályos a véletlen, ha tízszer egymásután a tizenkét középső szám, vagy húszszor egymásután a fekete nyer, néhány fordulóra eltűnnek, hogy ismét előbukkanjanak és hosszan uralkodjanak - és éppen ez a csodálatos szabályszerűség hozza zavarba néha a leggyakorlottabb játékosokat is. Őrjítő a véletlen, mikor a tapasztalatlan játékos büszkén leül az asztalhoz s vakmerő öntudatlansággal megteszi és megnyeri a legritkább számokat, mégis megnyugtat, mert a szerencse, a lehetőség szeme kacsingat benne.

A véletleneknek e rémuralmában hideg láz veri a játékosok testét. Halántékuk nyirkos, a kezük verejtékezve reszket, egy-egy téttel élet bukik el vagy támad fel. A reszkető testeknek, a vacogó fogaknak, a didergő lelkeknek, a háborgó szíveknek ez a különleges világa épp úgy a szívéhez nőtt Dosztojevszkijnek, mint a bűn birodalma a Raszkolnyikovban, vagy mint a szenvedések feketében feketébe változó golgotája a Halottas házban, a lélek itt kínpadon vonaglik s erre a látványra Dosztojevszkij szeme elsőrangú megfigyelő eszközökkel van berendezve. Nemcsak a szeme alkalmas kitűnően a fájdalomban vonagló lélek megfigyelésére, az ő kezében is ott suhog a lélek valamennyi érzés-korbácsa: az enyhe rosszkedvtől a fojtogató ingerlékenységen át a dühöngő gyűlöletig.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Dosztojevszkij embereit a legtöbbször olyan hangulatban találjuk, amelyet maga az író is "sajátságosnak" nevez. Ez a különös lelki állapot különös hatással van szenvedőjére (Dosztojevszkij először a hatásaiban mutatja be a hosszú időn át titokzatos hangulatot s csak később tér rá okaira): mintegy kiemeli a környezetéből, az életből s föléje, vagy valamely terméketlen szirtre sodorja. A szenvedő egyszerre nem találja helyét, nincs tisztában önmagával és társaival, izgatott és elveszti élete értelmét. "Minek érintkezem ezzel a tábornokkal s miért nem mentem már régen el mindezektől az emberektől?" - veti fel a kérdést mindjárt a regény elején a játékos, hasonlóan Dosztojevszkij többi hőséhez, akik mindnyájan ilyen vagy ehhez hasonló izgalomban indulnak el útjukra.

Érzékenyek ezek az emberek és rosszkedvűek. Kaffka Margit azt írta, hogy vannak napok, amikor az ember csupa kitakart seb, Dosztojevszkij hőseinek csak ilyen sebes napjaik vannak. Önuralmuk korlátozódik, öntudatuk elhomályosul, sértékenyek, látszólag minden külső ok nélkül egyszerre hangosan és kérdezetlenül belekeverednek idegen emberek beszélgetéseibe, félismerősök ügyeibe s alig tudnak ellenállni a vágynak, hogy valakivel összevesszenek. Maguk sem tudják sokáig pontosan, miért rosszkedvűek, mi bántja őket, tetteiknek sem tudják okát adni. Már-már azt hiszik, hogy dühöngeniük kell, hogy életük kisiklott a normalitás síneiből és őrültségeket kell elkövetniük, melyeknek a vége az lesz, hogy megkötözik őket. Elvesztik hirtelen a kapcsolatukat önmagukkal is s ha egy-egy pillanatra meglepi őket a gondolkodás világos pillanata, nem találják meg magukat: "Néha úgy tűnik fel nekem, hogy megtébolyodtam, - írja a házitanító, - de néha azt hiszem, hogy még nem nőttem ki a gyerekkorból és az iskolapadokból s mindössze csak diákos neveletlenségeket követek el." Ám ezek a cselekedetek, amelyek - mint például a német báró utcai inzultálása - valóban gyerekes csínyeknek látszanak, rejtelmes és fenyegető hátteret kapnak attól a kétségbeeséstől, amely az őszülő csínytevőket tépi-szaggatja.

Mi váltja ki ezt a rosszkedvet, ezt a destruáló ingerlékenységet? Alig lehet a végére járni. Mennek az utcán ezek a rádiumosan bomló széteső emberek és valaki meglöki őket, az ég elborul s megered a könnyük, megbotlanak egy kifacsart citromban s a szívük vérezni kezd, látnak egy koldust, egy urat, egy parfümös hölgyet, megakad a szemük egy sárga házon, fejükre borul az alkonyat bíboros sugárkoszorúja s megszédülnek, lelkük mélyéből sötét köd gomolyog elő s egy pillanat múlva már elkomorul az arcuk, foguk vicsorog és tehetetlen dühükben az ajkukba harapnak. Kétségbeesnek. Elvesztik hitüket, mindig bizonytalan életkedvüket. Olykor elég egy nézés s kóválygó pályákra lökődnek a rosszkedvnek ezek a céltalan üstökösei. "Polina úgy nézett de Grieuxre, mintha arcul akarná ütni". Ez a tekintet dobja a házitanítóba a szerelem és a kétségbeesés dinamitját.

Lassan robban ez a dinamit, a kétségbeesettek hetekig, sőt esztendőkig küzdenek az atombomlás állapotába zuhant érzéseikkel. Testileg lelkileg betegekké válnak, idegesek, ingerlékenyek, képzelgők, démonuk tehetetlen rabjai. Sorsuk irányítása idegen emberek kezébe kerül és ők lemondóan nézik, mint lökődnek egyik városból a másikba, egyik országból a másikba anélkül, hogy találkoznának a nyugalommal. Már messze múlnak a lángoló szenvedélyek tavaszai, már közeledik az ősz, sárgul a levél, mindenki elhagyja őket és magukra maradnak a rosszkedv Szent Ilona-szigetén. Néha még emlékeznek s személytelenül nézik azt a hirtelen támadt örvényt, amely kidobta őket életükből. Komikusakká válnak a saját szemükben is s mosolyognak azon, hogy érzés és foglalkozás híján végigjárják a vigasztalan városok kölcsönkönyvtárait, amelyekben Paul de Kock olvasmányaira vadásznak, reménytelenül, érdeklődés nélkül.

Dosztojevszkij a rosszkedv és az ingerlékenység írója.

És az önsanyargatásé.

A rosszkedv hőseinek igen rossz véleményük van önmagukról. Lenézik és megvetik magukat. "Teljesen áthat engem az a tudat, - vallja be a játékos -, hogy Polina szemében nulla vagyok, éppen emiatt nyugodtan fogadhat el tőlem pénzt. Az én ajándékom nem sértheti meg." A rosszkedv legkedvesebb légköre a düh, az ingerlékeny ember hajszolja a rosszkedvűeket, keresi a veszekedést, hogy szelepet nyisson túlfeszült indulatainak. "Polina dühös lett - jegyzi fel az "outchitel" - s én meg voltam elégedve azzal, hogy ilyen ingerülten kérdezett ki." Polina szépségének kérdésével akkor kezd először foglalkozni a játékos, amikor teljes erejével dühöngeni látja. "Nem tudom, hogy szép-e az alakja, de szeretem így magam előtt látni, amikor elakad a szava, emiatt gyakran szereztem meg magamnak azt az örömet, hogy dühre ingereltem."

Az önsanyargatás elfajulásában két nagyon emberi probléma kínozza különös erővel e bomlott lelkeket. A méltóság és a jóság kérdése. Az a meggyőződésük ugyan, hogy értéktelenek, de minden körülmények közt fontosnak tartják, hogy legalább egy bizonyos fokig tiszteljék őket az emberek s tekintettel legyenek emberi méltóságukra. Hajszálfinom különbségeket tesznek ezen a ponton. A méltóságot, például, függetlenítik a pozíciótól. "Még mindig vagyok olyan ember, - kiált a fel a házitanító - akinek van egy bizonyos méltósága, csak éppen nem értek ahhoz, hogy méltó állást szerezzek"! A méltóság illúzióin kívül a jóság valósága gyötri őket. Nem fontos, hogy szép-e az a nő, akit szeretnek. De jó-e? Azzal kínozzák magukat, hogy egyáltalán nem jó, s ugyanezzel a megállapítással kínozzák a szerelmüket.

Amikor aztán a rosszkedv és önsanyargatás vitrioljával minden lelki értéket szétmartak és Dosztojevszkij sajátos "ideglázában" tehetetlenül gyötrődnek, különös, szinte szadisztikus indulatok vesznek rajtuk erőt. A házitanító a fehér izzásig hevült izgalom nyugalmában azt fejtegeti szerelmének, Polinának, hogy meg fogja ölni, nem azért, mert véget ért a szerelme vagy mert féltékeny volna, hanem "egyszerűen azért mert szükségét érzi annak, hogy felfalja". Egészen különleges élvezetet találnak ezek az emberek a megalázásban és megalázkodásban. "Az élvezet mindig hasznos - fejtegeti a házitanító - s a vad, határtalan erőszaknak az alkalmazása, akárcsak egy légyen is, a maga nemében szintén élvezet." Dosztojevszkij embereinek arcán ott komorlik a rabszolgaság emléke, míg szemükben olykor zsarnokok kegyetlensége villog. Természete szerint az ember despota és szereti kínozni társait, - buggyan ki egy helyen Dosztojevszkij titkolt és vallásba, rajongásba menekült fájdalmas meggyőződése. Van is benne, az íróban, valamely kegyetlen zsarnokiság, despota-módra uralkodik az alakjain. Valamennyien rabszolgák, legalább is a szenvedélyek rabszolgái, - azonkívül, hogy Dosztojevszkijnek majdnem minden regényében vannak született rabszolgatartók, akik hatalmuk alá kényszerítik az embereket.

A rosszkedvnek nincs kezdete és vége Dosztojevszkijnél, nincsenek határai. Nem szabja meg felső határát az önsanyargatás és a kínzás sem, tovább fokozódik a legvadabb gyűlölet paroxizmusába.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ezt a lelki mechanizmust, amelynek rugói a rosszkedv kis életbizonytalansága és a gyűlölet végtelen lobogása, maga Dosztojevszkij is különös figyelmére méltatja s alakjaival, mint lelkiállapotokat, sokszor és behatóan elemezteti. A mechanizmus nem a legegyszerűbb, de kétségtelenül egyike a legérdekesebb irodalmi-lélektani folyamatoknak.

A legtöbbször így alakul ki a válság: A határozatlan vagy többé-kevésbé határozott okból forrongó lélekben felbukkan egy teljesen őrült, látszólag tisztára lehetetlen gondolat, amely végül valóságnak látszik az áldozat előtt, a zaklatott szem, ha élénken fantáziál, egy idő múlva testi alakban véli maga előtt illúzióit. Ezek a lehetetlen gondolatok Dosztojevszkijnél erős, szenvedélyes vággyal kapcsolódnak és ennek az akaratnak a szuggeszciójában ezek a lehetetlen gondolatok a végzet elkerülhetetlen, eleve elhatározott rendelkezéseinek látszanak, amelyektől nem lehet szabadulni, mert a dolgok nem is történhetnek másképpen. A bomló, új alakot kereső lélek tovább építi fantáziáit, kombinálódnak a sejtelmek, az akarat a végtelenségig feszül, a képzelet megmérgezi a lelket.

Dosztojevszkij hősei mind átesnek egy ilyen lelki önmérgezési folyamaton, a lélek Don Quijoteik ők, akiket alvilági utakra ragad el a vágy és a képzelet s akikkel csodálatos lelki kalandok történnek e szorongó utazásokon. Lépten-nyomon olvashatjuk róluk, sőt Dosztojevszkij olykor egyenesen ezzel intonál: "csodálatos élményben volt részem". Valóban, csodálatosak ezek az élmények, s az a lelki mechanizmus, amely Dosztojevszkij alakjait mozgatja, itt igazán bonyolulttá válik. Azt lehetne mondani, hogy a kín, a vágy és a képzelet extázisának egy bizonyos túlcsigázott fokán Dosztojevszkij hősei elvesztik személyes mivoltukat s együtt érzőkké, együttakarókká, együtt élőkké válnak az egész élettel. Megbukik náluk az érzékek korlátozottságának elve, idegeik kinyúlnak testükből s elérnek távoli embereket, megfejtenek rejtett titkokat, kitalálják az emberek gondolatait, megérzik szándékaikat s az érzékelés, az érzés potenciájának, a lélek teherbírásának, a megérzésnek s kapcsolatok teremtésének és kitalálásának területén szinte természetfölöttiekké válnak. Elmosódik e ponton élő és holt, ember és ember, ember és tárgy végzetes határvonala, a véletlen törvényszerűvé, a sors esetlegessé gomolyul, a véletlenből könnyen kezelhető számtan formálódik, a törvények fenyegetően felbillennek, - s minden olvasó kételkedés nélkül elhiszi, elvárja, megköveteli, hogy Polina, a szép orosz leány és a házitanító válságos éjszakáján a házitanítónak a kártya urává kell válnia. A külső és belső dolgok sajátságos és szinte magától értetődően reális kapcsolata áll elő az extázisnak e minden energiát és képzeletet felhajtó fehérizzássában, amelyben élmény és aritmetika önként egyesül s minden véletlen feltétlen bizonyossággal bekövetkezik az alkonyat álmodozó óráiban.

Ez-e az orosz lélek mechanizmusa, vagy sem? - annyi bizonyos, hogy Dosztojevszkij emberei közül csak az oroszoknál figyelhető meg. Az "európai ember" Dosztojevszkijnél mindig egyszerű, szürke, lelkileg-testileg érdektelen, ezek a rádiumosan bomló lelkek, a jónak és rossznak ezek a kaotikus félistenei, ezek a mérges képzeletűek, ezek az ébren álmodók és álomban cselekvők, a szenvedélynek és szeretetnek ezek az ősemberi vegyülékei, a hitnek és gyűlöletnek ezek a pogány keverékei mind, mindig oroszok. Csak azt ő lelkük iszonyú csatatere az érzéseknek, - mert egy Dosztojevszkij-regény utolsó oldalain már úgy járkál az ember, mint egy hullákkal és titkokkal borított feldúlt csatatéren. Szenvedélyek, érzések, kihűlt lelkek, fáradt idegroncsok, tehetetlenné vált emberek hevernek szerteszét. Ez ennek a lelki mechanizmusnak utolsó állomása, fáradhatatlan fűtőként Dosztojevszkij az érzéseknek egyre újabb és újabb széntömbjeit veti a lélekbe s a lélek még mindig nem fül át, még mindig nem lakott jól, minden új érzés újabb ingerként hat rá, újabb, egyre erősebb és izgalmasabb érzésekre vágyik, míg végül összeomlik a legteljesebb kimerültségben, hogy vegetatív rommá váljék, amelynek már nincs kívánsága és reménye.

Ez a lelki mechanizmus az alapja és eszköze Dosztojevszkij művészetének. Hatásának titka, a katasztrófa és a katasztrófák előkészítése. Majdnem valamennyi regénye azzal indul s azontúl majdnem minden tizedik oldalon azt olvashatjuk, hogy, a legközelebbi percben történik valami. Igen, valami megrázó, valami elképesztően borzalmas és lenyűgözően nagyszerű. Valamely katasztrófa. Hogy higgyünk ezekben a katasztrófákban, hogy féljünk bekövetkezésüktől és mégis várjuk, annak elhitető eszköze Dosztojevszkij alakjainak sajátos lelki mechanizmusa. A katasztrófa mechanizmusa ez, amelyben egyensúlyukból kibillent lelkek feltartóztathatatlanul rohannak a teljes összeomlás és kimerülés felé.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Olyan ez, mint egy roham. Epilepsziás roham. Még világos az öntudat, de már megjelennek az önkívület ködfoltjai s néhány óra múlva félholtan terül el az áldozat, hogy ébredése óráiban semmit sem érezzen, legfeljebb fáradtságot, kimerültséget. Dosztojevszkij alakjainak bonyolult lelki mechanizmusa végeredményben egy-egy epilepsziás rohamnak különböző alakokba és külső eseményekbe vetítése.

Dosztojevszkij epilepsziássága egyébként is megmutatkozik a lélektanában, - meg akkor is, ha nem felejtjük el, hogy egyik legnagyobb lélekbúvárunk szerint Dosztojevszkij nem szenvedett igazi epilepsziában, hanem csak a betegségnek egyik szelídebb formájában, azokban az epileptiform görcsökben, amelyeket a költő egyik alakjánál, Szmerdjakovnál ír le. Az epileptikusra jellemző a személyiség kettéhasadása s ezt az izgalmas lelki jelenséget Dosztojevszkij néha tudatosan is boncolja, így a Gogolból kinőtt, groteszk "Hasonmás" c. novellájában. Az én kettéválásának folyamatát azonban felfedezhetjük nagy regényeiben is, ha felvetjük a kérdést, tulajdonképpen ki a regények hőse? Ki a hőse - kérdi Alexander Eliasberg is - a Bűn és Bűnhődés-nek: Raszkolnyikov vagy Szvidrigajlov? Melyikben él a költő? Helyenként az a benyomásunk, hogy Szvidrigajlovban sok van Dosztojevszkijből, míg máshol az az érzésünk, hogy Raszkolnyikovval azonosítja magát. Dosztojevszkij mindkettő, lelke ketté hasadt s megoszlott Raszkolnyikov és Szvidrigajlov között. Így van ez a Karamazov-testvérekben is. Aljosa fényes lelke kétségtelenül egy része Dosztojevszkij lelkének. De ugyanez áll az öreg Karamazovról, a "kéjes kukac"-ról is, "mi mindnyájan Fjodor Pavlovics Karamazovok vagyunk", - írja naplójában. Megvan benne Karamazov Iván lázadása és Sossima starec alázata s egyesül benne Szodoma imádata Madonna imádatával. Egy 1880-ki levelében Dosztojevszkij maga is ír az ő kettős lelkéről: "Ez a tulajdonság felfedezhető mindenkiben... minden emberben, aki nem egészen közönséges. Nagy kínokat okoz, de egyszersmind nagy kéjeket is ad".

Dosztojevszkij alakjainak lelki mechanizmusa ilyen módon szervesen fakad az író egyéniségéből s éppen ez a szervesen kinőtt mechanizmus adja meg a kulcsot Dosztojevszkij érdekes realizmusához. Az ő realizmusa ugyanis merőben különbözik minden más realista és naturalista író, akár egy Dickens, akár egy Flaubert, akár egy Stendhal világától. Nemcsak azáltal, hogy az ő birodalma az élethez képest meglehetősen szűk s csak az emberi lélekre korlátozódik, ahol azonban megdöbbentően mély, főként a konvulziókban, hanem elsősorban azáltal, hogy szinte vak a külső világgal szemben. Dosztojevszkijben nincsen föld, táj, miliő, ház, lakás, hiányzik még az emberi test is, csak a lélek él, annak is csak a válságos formája, a szabadság derűje, a gondtalan boldogság minden napfénye nélkül. Ám még ezt a lelket sem mutatja meg realitásaiban, nem látjuk kapcsolatát éggel, földdel, emberrel, nem látjuk hatását a testre, s míg minden más realista író a külvilág adatainak feljegyzésével és a lélek visszfényének fényképezésével, kívülről befelé halad az élet központjai felé, Dosztojevszkijnél minden belülről világosodik meg, egy belső, rejtett magból él nála minden. Más realista írónál nagyrészt plein airben állnak az alakok, mert az író igyekszik lehetőleg minden oldalról megvilágítani mindent, Dosztojevszkijnél az emberek szíve világít, mint egy éles reflektor, amely szétszórja ugyan sugarait, de az arcok és kezek sokszor homályba vesznek. Egyéb realista írók világának van fényt és árnyat arányosan elosztó napja, Dosztojevszkij birodalmában csak szívek vonaglanak, amelyeket egy titokzatos, távoli, hátsó forrás világít meg.

Nem is igazi realizmus ez.

Realizmusa csak korának általánosan elfogadott írásformája, amelyet megjelenhetésül az irodalmi szalonban Dosztojevszkij a szívére terített. Romantikus szívére. Aki sohasem ismert mértéket, aki mindig végletek között dobálózott, akiben egyenlő fényes temploma volt jónak és rossznak, szépnek és rútnak.

Irodalmi hajlandósága mindig a szenvedélyesek, a romantikusok felé vitte, legkedvesebb olvasmányait ők írták. Fejlődésének legfontosabb éveiben, a katonai iskolában Balzacot, Hugót, E. T. A. Hoffmannt és Schillert olvasta és legkedvesebb költője egész életében a lágy Puskin volt. A drámai kísérletek mindig jellemzők a regényíróra s Dosztojevszkij a történelemnek két legromantikusabb hőséről, Mária Stuartról és Boris Godunovról írt drámát. Sue titokzatossága kísért sorai mögött, amelyek hosszú fejezeteken át az érdeklődésnek majdnem mesterséges felcsigázásával lepleznek valamely botrányba terpeszkedő, titokzatos eseményt. Dosztojevszkij regényei, "A játékos" is, mindig rejtélyből indulnak ki. Az apró esetek mögött egyelőre megfoghatatlan nagy események lappanganak, az embereket érthetetlen szálak és homályba vesző érzések kapcsolják egymáshoz, forr a levegő, az alakok izgalma átsugárzik az olvasóra, aki magyarázat nélkül magára maradva bukdácsol előre a titok kifejlése felé. Nincs olyan regénye Dosztojevszkijnek, amelyben ne játszana jelentős szerepet a romantikusan démoni nő. "A játékos"-ban Polina a neve. Ez a démonian vonzó, férfiakat hatalmába hajtó, szenvedélyes és végletes nő rendszerint homályos, vázlatos, kidolgozatlan, sosem kapunk róla tiszta képet, mert típus, klisé, Sue-i titok, minthogy a szép nő Dosztojevszkijnél mindig majdnem testtelen titok. Minden regényében van egy Polina.

Mégis hat, még pedig a realizmus valószerűségével hat ez a romantika. Lehetetlen szabadulnunk ezektől a különös emberektől, akár akarjuk, akár nem, le kell velük szállnunk életük legfeneketlenebb poklába, velük követjük el bűneiket, velük szenvedjük el megalázkodásaikat, együtt viseljük velük életük keresztjét. Élményeikből, lelkükből árad ez a kényszerítő erő. Mindjárt az első soraival éles és fájó hangot üt meg Dosztojevszkij s ennek az éles érzésnek a fájásától nem tudunk szabadulni. Ez az éles és fájó érzés teszi reálissá a legelvontabb alakjait is, mert rosszkedvük megrázza idegeinket, ingerlékenységük izgatottá tesz, szenvedéseik felidézik életünk csalódásait és mulasztásait, önkínzásaik keresztjére leborulunk, mint a gyóntatószékbe, mert gyötréseik körmünket hegyezik, hogy torkon ragadjuk fájdalmainkat és fájdalmaink okozóit.

Dosztojevszkij lélektana, alakjainak sajátos lelki mechanizmusa a titka ennek a különös realizmusnak. Mert semmi sincs, ami reálisabb és örökkévalóbb volna a fájdalomnál.

*) Bevezető tanulmány a teljes magyar Dosztojevszkij "A játékos" című kötetéhez
(Forrás: Nyugat 1924. 8-9.szám)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Nagy kutyaugatás verte fel a kastély udvarát. A cselédek ott hagyták munkájukat, és mindenik az istálló felé szaladt.

- Mi az? Tolvaj? Már megint? - kiáltott le a kastély ura, egy csinos, barna körszakállas fiatalember. - Az a gaz Német János lesz. Mit lopott? Hozzátok ide.

Mert a cselédek csak azt hallották a zajban, hogy hozzátok ide, egy juhászember vezette is a bűnöst.

- Mi az ördög, te Tógyer, mit rejtegetsz a bundád alatt?

- Farkaskölyök, nagyságos uram - visított egy cselédasszony.

- Farkas? Lássuk.

És a nagyságos úr leszállott a verandáról. Egy karcsú, nyúlánk farkaskölyök vetette villogó szemeit az uraságra.

- Mit akarsz ezzel a farkassal, Tógyer? Te, ez veszett egy állat.

- Nem az, nagyságos úr, szelíd ez, mint a bárány - szólt a juhászember, s leemelte nehéz, zsíros kalapját.

- Ajándékba hoztad?

- Nem én, csak eljött velem, és kísér mindig, mint a kutya.

- No hát ezt a bestiát agyonütöd.

- A világ minden kincséért sem. Fölnevelem.

- De akkor nem maradsz nálam, Tógyer.

Egy darabig nézett urára a juhász, s aztán lassan, vontatva mormogá...

- Feleségem is meghalt, a két gyermekemet is elvitte a himlő, nekem most már ez mindenem.

- Te bolond, de ha ez megnő, a bárányaidat, a juhaidat, az egész nyájamat felfalja.

- Nem teszi. Ugye nem teszed, Jóska?

És a paraszt meghúzogatta a szép állat hosszú füleit. A farkas e kedveskedésre felkúszott a juhász mellére, s nyalni kezdte az orcáját.

- Hogy az isten verje meg - suttogták nyihogva-vihogva a cselédek, főképp az asszonyok, kik nem tudtak betelni egy igazi farkas nézésével.

- Tógyer - fordult az uraság a juhászhoz -, ezt a fenevadat nem tarthatod meg. Farkas csak farkas marad, a végén téged is megöl. Ezer példát tudok rá. Lehúzzuk a bőrét, Wenczel kitömi.

- Nem, nagyságos uram, nem adom semmiért.

- Akkor megválunk egymástól, Tógyer.

- Nem bánom.

- Nem bánod? Itt hagyod a jó helyedet?

- Ha másképp nem maradhatnék.

- Semmiképp sem.

- Akkor hát én megyek.

- Mindjárt? Ne légy ostoba. Becsületes, jó ember voltál mindig, Tógyer, az apámat is híven szolgáltad, nem szeretném, ha bolondot csinálnál. Gondold meg a dolgot.

- Könyörgöm, meggondoltam. Én ettől a farkastól el nem szakadok.

- Megtartod?

- Meg.

- Megbolondultál, Tógyer. A nagy bánat-értem - elvette az eszedet: és hogy került hozzád ez a farkas?

- Nem tudom, csak ezt találtam egy hajnalon a meghalt fiam bölcsőjében.

- Te ostoba, csak nem gondolod, hogy ez a farkas...

És nevetett az uraság.

- Hát ha Isten azt akarta, hogy Jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat.

- Látom, elment az eszed. Karácsonyig maradhatsz: de akkor aztán vége minden érzékenykedésnek. A farkast megnyúzzuk. Most eredj. Tálasné adjon Tógyernek valami ennivalót, aztán meg egy kis pálinkát is. A farkast meg ne lássam többet.

Tógyer megfordult, s a farkaskölyökkel elballagott.

Az uraság nem sokat adott az egészre, tán el is felejtette rég, mikor karácsony estéjén beállított a kastély udvarába Tógyer, de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, fekete csíkú, pompás állat lett.

Elolvasom »

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Keletkezése:     1546-1547 tele

Műfaja:             barokk eposz

Témája:            Szigetvár ostroma

Verselése:         felező tizenkettes, de időnként ettől eltérő sorokat is                         találhatunk. Az újkori eposzokban nem kötelező a                         hexameteres versforma.

Rímképlete:       bokorrím: aaaa

Szerkezete:      15 ének; 1566 versszakból, 622 sorból áll. Szigetvár                         ostroma 1566-ban volt.

 

ELSŐ ÉNEK

 

Az író a propozícióban megjelöli a témát:

 

„Fegyver s vitézt éneklek, török hatalmát,

Ki meg merte verni Szulimán haragját.

Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,

Az kinek Európa rettegte szablyáját.”

 

Az invokációban Zrínyi Isten anyjához, Máriához fordul, hogy a történelmi valóságnak megfelelően írhasson. A múzsa a megszólításban „barokkos alakban” jelenik meg:

 

„Múzsa! Te ki nem rothadó zöld laurusból

Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul;

Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,

Van kötve koronád holdból és szép napbul;” (…)

 

A propozícióban és invokációban az eposz főhősének neve még ismeretlen, de jelleme, alakja már plasztikusan körvonalazódik. Az eposz cselekménye a mennyben kezdődik. Isten letekint a földre, és úgy látja, a magyar nép nagyon megváltozott. Istentelenség, széthúzás, irigység él közöttük. Pedig mennyi jót tett velük, attól kezdve, hogy az őshazából idehozta őket. Megérdemlik, hogy bosszút álljon rajtuk.

 

Megparancsolta Mihály arkangyalnak, hogy szálljon le a pokolba; a haragos fúriák közül válasszon egyet, és küldje Szulimánba. A fúria gerjessze haragra a szultánt a magyarok ellen. Zrínyi még a kiválasztott fúriának nevet is ad: Alecto. Az írói fantázia elrettentő szörnyeteget jelent.

 

„Száz lánccal van kötve, száz bilincs az kezén,

Kigyókbul áll haja, s kötellöznek fején,

Véres mérges tajték foly ki az két szemén,

Dohos kénkűpára jön ki rút gégéjén.”

 

Alecto a szultán álmában jelenik meg, Szulimán apjának szellemeként. A költő társadalombíráló szavaival uszítja a fiát a magyarok ellen.

„Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,

Mert jól esmérem én bolond kaurokat,

Míg nem látják égni magok házokat,

Nem segéti senki meg szomszéd házokat.”

 

A szultán haditanácson ismerteti álmát, és egy levelet Arszlán budai pasától, aki szerint a magyarok lusták, nem fognak össze, nem segítik egymást. Szerinte is ez a legalkalmasabb időpont a támadásra, hiszen a széthúzás miatt most legyőzhetők. A támadásra felkészült, megszámlálhatatlan harcosból álló török haderőt seregszemlével (enumeráció) mutatja be Zrínyi.

 

A legrátermettebb, vad katonák közül, akikkel majd harci körülmények között is találkozunk, többet név szerint is bemutat az író. Megismerjük a török vitézek közül Delimánt, aki a szultán lányába, Cumillába szerelmes, de a lányt már hozzáadták Rusztán béghez. A felsorolásból kitűnik még Alderán, bátyja Demirhamnak, valamint több török vitézt szó szerint említ, például Aigast, Hamvivánt, Idrizt, Amirassent.

 

 

MÁSODIK ÉNEK

 

A budai fővezér Arszlán bég, miután úgy értesült, hogy levelének hatására a szultán hadával elindult a magyarok ellen, önálló akcióba kezdett. Dicsőséget akart szerezni magának azzal, hogy valamelyik kővárat elfoglalja. Kiválasztotta magának Palotát. Úgy képzelte, hogy „lerontja bástyáját”, és végez Turi Györggyel. Az ura tudta nélkül sereget gyűjtött, és tízezer fegyveressel szállta meg a Palotát, de Turi Györgynek és a magyar vitézeknek sikerül győzniük a török felett. A hadi vállalkozás teljes kudarccal végződik; Turi kirohan a várból kétszáz vitézével, és a részegen alvó török tábort iszonyú pusztítással leckézteti meg. Arszlán vezére, Kurt aga is elpusztul.

 

Tíz nap után a törökök tévesen arról értesülnek, hogy magyar had közeledik, ezért elmenekülnek., A hadtudományban jártas eposzköltő nem mulasztja el, hogy az ellenség vereségéből is levonja a tanulságot. Egyebek közt azt, hogy haditervükben szó sem volt a várbeliek esetleges ellencsapásairól, valamint lebecsülték a védőket, az erkölcsi magatartásukat a harc megindítása előtt.

 

Június 10-én (Szent István hava) megindult a török sereg Konstantinápolyból. Az író leírja a szultáni hadak, a különböző szállítóeszközök, hadigépek vonulását. Majd megismerhetjük a szultánt. Először a lovát, majd a külsejét, végül a jellemét írja le Zrínyi. A barokk stílus művészi megnyilvánulásának egyik példája a szultán lovának bemutatása:

 

„Véres nagy szemei ugyan kidűltének,

Száraz fejecskéjén van helye üstöknek,

Az orra likain lángos szellők mennek,

Szája tajtékot vér, int vízi istennek.”

 

Az író elismeréssel szól Szulimáról (Szulejmán), aki bár pogány volt, de talán soha nem volt még ilyen úr a törökök közt. Zrínyi elismeréssel szól az ellenség vezéréről. A szultánt kiváló katonai vezetőnek minősíti:

 

„… bátran azt mondhatom,

Pogányok közt soha nem volt ez földháton

Ilyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon

Lett volna győzedelmes, és sok országon.

 

Vitézség s okosság egyaránt volt benne,

Hadbéli szorgosság nagy szorolt ű benne;

Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne,

Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne.”

 

Az előseregek élén Petráf harminckétezer harcosa eléri és megszállja Gyula várát. Negyven ágyúval rohamozta meg a várat. A vár kapitánya, Krencsei László azonban bízva a török esküjében, feladta a  árat, és megpróbált békében elvonulni. A törökök azonban nem tartották be ígéretüket, és rabságba vetették Krencseiéket. A török császár azon gondolkozik, hogy melyik magyar várat szállja meg, az egrit vagy a szigetit. Megismerjük az eposz főszereplőjét, Zrínyi Miklóst, a szigetvári kapitányt, horvátországi bánt. Neve a török előtt sem ismeretlen, hiszen harcok egész sorában vezette győzelemre a keresztény sereget a török ellen. Elég volt csak a nevét megemlíteni:

 

„Mint fölyhő szél előtt siet forgásában:

Úgy sietett futni török hazájában.”

 

Gyönyörű jelenet, amikor az eposz főhőse a feszület előtt imádkozik. Arra kéri Istent, hogy irgalmazzon a magyaroknak. Cserébe, életét ajánlja fel Istennek, ha elfogadja áldozatvállalását. A feszület háromszor hajlik a hős katona felé, és a kapitány szózatot hall, könyörgése meghallgatásra talált, megadatik neki a mártírhalál. Megtudja azt is, hogy Szulimán hadával Magyarország ellen támad, először Szigetvár felé veszi majd útját, és mielőtt elérné a mártírhalál, Szulimán mellett több ezer pogány török pusztul el általa.

 

HARMADIK ÉNEK

 

Szulimán dilemmája, hogy Egerre menjen a serege és akkor keljenek át a Dunán, vagy Szigetvár ellen vonuljanak. Egert választja, és a vezetőnek a kudarcot vallott Arszlán helyett Mehmetet nevezi ki. Mehmet nem jártas a magyar viszonyokban, és nem fogadja meg Szkander tanácsát, hogy nem tanácsos a szabad ég alatt tábort verni, mert a magyarok könnyen rajtaüthetnek. Zrínyinek csellel sikerül győzelmet aratnia Mehmet felett, Rabmat bég megadja magát. Már ebben a küzdelemben megismerjük a legvitézebb magyar katonákat: Cserei Pált,Farkasicsot.

 

Negyedik ének

 

A sikeres harc után Zrínyi és serege visszatér Szigetvárra. A várbeliek megadják a végtisztességet az elesett vitézeknek, megünneplik a sikeres portyát, és Rabmat béget kicserélik Radován vajdára, Zrínyi emberére. Mikor a veszteség híre eljut Mehmethez, megváltoztatja eredeti szándékát, Eger helyett Sziget ellen fordul.

 

Szulimán jósjelből szeretné megtudni a jövőt, ezért levágat ezer juhot, és kirakatja a mezőre. A szagra azonnal megjelennek a különféle dögmadarak, de hirtelen felbukkan egy óriási sas, és elkergeti a többi madarat. Leszáll, de nem eszik egyik állatból sem, csak járkál köztük. Ezt Kadlescher dervis nagyon rossz előjelnek tekinti. Nem javasolja, hogy a sereg Szigetvár ellen vonuljon, mert a madarak által Isten tiltja. Őket is úgy fogja hajtani a szultán a vár bevételére, ahogy a sas hajtotta a többi madarat, de ők sem fogják tudni bevenni a várat, csakúgy mint a sas, aki hozzá sem nyúlt a prédához. Szulimán a jóslat ellenére sem változtatta meg szándékát, és nem adta fel Szigetvár bevételének tervét. Éjjel azonban a török táborban elszabadult egy ló, néhány sátrat szétrúgott. A török sereg azt hiszi, az éj leple alatt Zrínyi és katonái törtek rájuk, óriási fejetlenség alakul ki, háromezer török harcos veszti életét.

 

Ötödik ének

 

Míg Szulimán a harcra készül, Zrínyinek fel kell készülnie a támadásra. Összehívatja a hadnagyokat, várnagyokat, és lelkesítő szavakat intéz hozzájuk. Zrínyi a haditanácson pontos helyzetismertetéssel szól a Szigetvár ellen hamarosan meginduló török támadásról. Hangsúlyozza, hogy mérhetetlen számú támadókkal szemben a katonai sikerek után erkölcsi fölényük tudatában vehetik fel a küzdelmet.

 

A török nem bátorságában, hanem óriási túlerejében bízva számít a sikerre. Azonban a kisebb létszámú magyar sereg már többször tapasztalta Isten irgalmát, sokszor sikerült isteni segedelemmel, és rendíthetetlen hittel győzelmet aratni pogány sereg felett. A kapitány szavai hiteléül felsorolja azokat a helyeket, ahol sikerrel szálltak szembe a török sereggel, sikerült legyőzniük Ulama basát, vér és fáradtság nélkül arattak győzelmet a Rinya folyó mellett, sikerrel vették be a horvátországi Korona várát. A magyar seregnek a keresztény hazáért, családjukért, tisztességükért kell harcolniuk.

 

„Ez a’ hely s ez a vár légyen dicsőségünk,

Avagy madár gyomra mi koposóhelyünk.

Mindenképpen emberek s vitézek legyünk,

Úgy marad meg örökkén az a szép mi hírünk.

 

Fejem fennálltáig lészek én veletek,

Esküszöm seregek élő Istenének!

Kívánom, hogy ti is így cselekedjetek,

Éles szablyát kézben tartván esküdjetek.”

 

A várbeliek egymás után esküt tesznek, a költő a török seregszemléjéhez hasonlóan a maroknyi várvédők csapatát is bemutatja. Megismerjük a magyar vitézeket: Farkasics Pétert, Zrínyi főkapitányát, aki kétszázharminc fős serege élén vesz részt a harcokban, százötven harcosa élén Novákovics István, száz katonájával Orsics István, Szecsődi Máté száz harcosával, Alapi Gáspár kétszáz harcosával.

 

Itt van Radován Adrián, akit Zrínyi váltott ki a fogságból, Stipán Golem, Bata Péter, Patatics Péter, Papratovics Farkas száz-száz katonájuk élén, Kobács Miklós kétszáz vitézével, Geréci Berta ötven harcosával, Juranics Lőrinc és a fia száz katonájával, Orostoni Péter, Horvát Radivoj, Bajoni István, Guszics András száz-száz vitézük élén. Részt vesz a harcokban Deli Vid is, a „törökök ostora”. A vitézek esküvel fogadják, hogy életük végéig kitartanak Zrínyi mellett.

 

„Ezek mind esküvének szigeti grófnak,

Hogy véle az várban meghalni akarnak,

És hogy ő mellőle holtig el nem állnak,

Hanem hívek lesznek néki s az országnak.”

 

Zrínyi megkezdi a felkészülést a harcra, majd levelet ír, és a fiával, Györggyel együtt elküldi a királynak.

 

Hatodik ének

 

A török Halul béget és Demirhámot követségbe küldi a kapitányhoz, hogy hiába való minden küzdelem, adják fel a várat. Halul bég mestere volt a szavaknak, ügyesen csűri-csavarja beszédét. Ígéretekkel próbálja Zrínyit a vár feladására bírni. Bármit kérhet, kincset, vezérséget, cserébe Szigetvárért. Szerinte hasztalan volna Zrínyinek saját és a katonái életét feláldoznia a császárért. A németek nem segítettek a magyaroknak, csak akkor, ha abból nekik is hasznuk származott.

 

„Bizol-é németben, te okos horvát bán,

Hogy hamar segítséget küld néked talán?

 

Német,mely tégedet az föld alatt kíván

Lenni, segítséget hoz kárával talán?

 

Ki nem esmérheti német barátságát?

Leginkább magyarhoz gonosz akaratját?

Hogy gyűlöli német az magyar katonát,

Ha akarod, adok néked ezer példát.”

 

Zrínyi méltóságteljes szavakkal utasítja vissza a követ ajánlatát. Nem kincsért, magas tisztségért harcol, hanem a hazájáért, a keresztény hitért, ő töröknek barátja sosem lehet. Szulimán mikor megtudja Zrínyi válaszát, azonnal készülőt fújat a török táborban. A várat megtámadó török előőrsöt a magyar katonák az Almást-patakba szorítják. Zrínyi úgy küzd a törökök ellen, ahogy:

 

„…Hercules bánt az sárkányokkal,

Vagy hatalmas Sámson philisteusokkal…”

 

Zrínyi sok pogánynak veszi el éltét, Deli Vid végez Hamvivánnal. Hamviván szolgája Kamber, arra buzdítja a török vitézeket, hogy ne hagyják bosszulatlanul Hamviván halálát. A szíriai vezér halála miatt a török katonák bosszút akarnak állni Deli Viden. Deli Vid hősiesen állja a küzdelmet, szablyájával végez Kurt Agával és Kamberrel. A csatában háromezer lovas vesztette életét, ötszáz janicsár hever az Almás-patakban.

 

Hetedik ének

 

Amikor eljut a török táborba a csata híre, és hogy Zrínyi győzelmet aratott Oszmán basa felett, a sok vitéz mellett meghalt Hamviván, és Murtuzán basa fia is, Demirhám azt követeli Szulimántól, hogy mielőbb vonuljon a vár alá a fősereg. A várat körülfogják a török harcosok, akiket a várbeli pattantyúsok lőnek nagy kedvvel. Az összecsapásban nem tud részt venni az egyik legderekabb vitéz, Farkasics Péter, régi sebesülése miatt. A vitéz azon kesereg, hogy harc helyett ágyban kell meghalnia.

 

„Ihon vitéz barátim! mostan meghalok,

Néktek jó szerencsét Istentül kivánok,

Egekben értetek jó Istent imádok,

Vitézek legyetek, most Isten hozzátok!”

 

Zrínyi megható szavakkal búcsúzik hű vitézétől, majd eltemetteti. Ötszáz vitézével kitör a várból, és hősiesen veszik fel a harcot a török ellen. Demirhám Deli Viden akarja megbosszulni Hamviván halálát. Delimán és Deli Vid nem bír egymással. Leszáll az este, és Demirhám azt ajánlja Deli Vidnek, hogy mivel karddal nem bírnak egymással, nappal küzdjenek meg a sereg előtt. Demirhám megígéri Deli Vidnek, hogyha kijön a várból és kiáll vele, menlevelet hoz a szultántól, hogy csak ellene kell kiállnia.

 

 

Nyolcadik ének

 

 

Megérkezik szárnyas lovon a szép piros hajnal, letekint Szigetvárra, és óriási pusztítást lát. Azon tanakodik, ki hajtotta végre ezt a szörnyű öldöklést: döghalál vagy sárkány lett volna? Ha sárkány tette volna, majd leszáll a földre, és két hegyes dárdájával megmenti a magyarokat tőle. De a mezőn megpillantja a török tábort. A törököket, a „hitetlen ebeket”még a sárkánynál is jobban gyűlöli, ha volna ereje, „mind elveszítené haragos kedvében”. A török táborban nagyon rossz hangulat uralkodik, Zrínyi már két harcban megmutatta Szulimánnak, mire számíthat Pannóniában. Szulimán azon kesereg, hogy már mindenkit legyőzött, egyedül Zrínyivel nem boldogul.

 

„Hej, hej, csak te ne volnál, vitéz Zrínyi bán!

Ha rád nem botlottam volna hadakozván,

Szintén, mint Nagy Sándor, nagy volnál Szulimán,

De lám, mint kell vesznem, magamat itt rontván.”

 

Összehívja a haditanácsot, ő maga pedig egy rejteksátorba vonul, hogy onnan hallgassa ki vezérei javaslatait. Szokolovics Mehmet nyitja meg a dévánt (haditanácsot) és azt javasolja, legyenek megfontoltak, mert Zrínyi olyan ellenség, aki ellen káros lehet az oktalan sietség. Elsőnek Rusztán emelkedik szólásra. Nem vették figyelembe, hogy ellenfelük híre már messzi földekre is eljutott. Sánc nélkül akarták bevenni a várat, így vakmerőségükért drágán kellett fizetniük. Szerinte a várat körül kéne sánccal venni, és várják meg, amíg a magyarok feladják. Delimán ezt a tervet szégyentelennek tartja, olyannak, amely nem méltó a török sereg híréhez. Rusztán az őt becsmérlő szavakra szólni kívánt, de Delimán nem várja meg beszédét, haragosan kimegy a haditanácsról. Demirhám is Delimánnak ad igazat, és követi Delimánt, ő is elhagyja a dévánt. Rusztán szinte alig lát a méregtől, hogy kinevetik az ő megfontolt tanácsát. Akkor menjenek és rohanják le szablyáikkal a várat. Azért áll a török sereg dolga vesztésre, mert a tanács bővelkedik bolondokban.

 

Petráf emelkedik szólásra. Meginti a vezéreket, hogy ilyen méltatlanul viselkednek, és azt javasolja, a sáncokban várakozzanak. Petráf tanácsát mindnyájan elfogadják, a haditanács feloszlik. Delimán azonban felkeresi a szultánt. Elpanaszolja neki, hogy a haditanácsban sok olyan úr va, aki inkább nyugalmat akar, mintsem a csatát. Engedélyt kér, hogy hadd hívják ki Zrínyit és még öt vitézét halálos párviadalra. Csatlakozik hozzá Demirhám, Idriz Zagatar is. Szulimán azonban nyugalomra inti a vitézt, a muzulmán seregnek még nagy szüksége lenne rá. Delimán nem veszi jó szívvel Szulimán szavait. Szulimán, mivel látja Delimán elszántságát, azt javasolja, előbb próbálják meg ágyúval bevenni Szigetvárt, majd ha ez nem jár sikerrel, akkor szükség lesz a vitézségére, és megrohamozzák a várat.

 

Kilencedik ének

 

Az író egy rövid időre megszakítja az eposz fonalát, kiszól az olvasóhoz. Meg kellett szakítani az írást egy kis időre, mert a kanizsai török a várát fenyegeti, és azt kellett megtorolnia.

 

A várban Zrínyi Deli Viddel beszélget. Idáig megsegítette őket az Isten és szerencséjük volt, de i lesz, ha vége szakad ennek? Levelet kéne a császárnak írni, és segítséget kérni tőle. Deli Vid felajánlja, hogy ő áttör a török táboron és elviszi a levelet. Zrínyi azonban nem engedi, hiszen rá a várban van szükség. Radivoj és Juranics, a két barát vállalja, hogy kijuttatja a levelet a várból.

 

„Ha engeded, éljünk szerencsével mi mast,

Ketten általmegyünk az táboron bízvást,

Hirt viszünk császárnak, mely Bécsben vagyon mast,

Micsodás ellenség van Sziget körül mast.”

 

Zrínyi meghatottan fogadja két vitéze hősies vállalkozását. Ha szerencsésen végrehajtják a feladatot, Radivojnak egy gyönyörű türkizes kardot, Juranicsnak aranysisakot, és mindkettőjüknek hatszáz-hatszáz aranyat ígér. A két vitéz azonban nem fogadja el a felajánlott tárgyakat, hiszen ők nem ajándékért, pénzért vállalkoznak az útra, hanem a jó hírért, melyet tőlük soha senki el nem vehet. Deli Vid kikíséri a vitézeket, és ind a kettőnek egy-egy emléket ad az útra. Radivojnak egy arábiai oroszlán bőrét adta, melyet Singér bég fiáról vett le, mikor végzett vele a harcban. Juranicsnak egy atlaszselyem inget adott, melyet Hamvivántól zsákmányolt. Deli Vid azt kívánja a két harcosnak, hogy szerencsével viseljék, és a többi vitéz is sisakot, kardot ad nekik. Áttörnek a török táboron, hősiesen küzdenek, nagy pusztítást visznek véghez, Juranics végez Kadileskerrel. De hiába kaszabol utat magának a két hírvivő, az üzenet nem jut el a királyhoz. Juranicsot elfogják a janicsárok, Radivoj visszafordul barátjáért, őt is elfogják és lekaszabolják.

 

„O, áldott, o, boldog, o, erős vitézek!

Ha it az én magyar verseim tehetnek,

Soha ti dicséretre méltó hiretek

Meg nem hal, míg folynak alá sebes vizek.

 

Míg az nap meg nem áll, míg az magyar nemzet

Karddal oltalmazza az keresztény hitet,

Élni fog nevetek; ti pedig az Istent

Örök boldogságban mostan dicséritek.”

 

Deli Vid megálmodja a két vajda halálát, és azonnal megviszi a hírt Zrínyinek.

 

Deli Vidnek álmában Radivoj az ő és a kapitány mártíromságát is megjósolta. Arra biztatja Deli Videt, hogy ne féljen a töröktől, ne rettenjen meg tőle, Istentől kér számára erőt. Majd szavai végeztével eltűnt. Alig fejezte be Deli Vid a beszédét, nagy lárma hallatszott a török táborból, most vették észre a két vitéz pusztítását. A törökök hozzák holt vezérüket, Kardileskert, és méltó módon eltemetik.

 

Tizedik ének

 

Az első versszakokban Zrínyi a szerencséről elmélkedik.

 

Vándorló s kegyetlen szerencse egy nyomban

Mindenkoron hágni nem szokott, s egyformán,

Mert néha öltözik vigadó orcában,

Néha pedig futkos tellyes háboruban;

 

Semmiben nem örül ugy, mint változásban,

Mert éjjel és nappal, és minden órában

Változik, s állandó állhatatlanságban,

Legfőképpen penig hadi állapotban.

 

Kedvvel eddig Szigetnek mutatta magát,

Természeti kívül vezettette magát

Sokáig; de változtatta már a járását,

Elszaggatta nyakárul nehéz pórázát.

 

Mindent amit tudott, veszélyt és háborut

Ezután szigetre hánt, és ártalmas bút;

Első adományért most inkább haragudt,

Lett végre sok méreggel bő forrású kút.”

 

A török sereg megindítja az általános támadást a vár ellen. Háromirányú volt az ostrom, Aigas, Demirhám és Delimán vezette a csoportokat. Néhány bástya már leomlott, a vár árkát is megcsapolták. Öldöklő küzdelem alakul ki a magyar és a török vitézek között. A csatában részt vesz Embrulah is, Nezér Cselebi fia, aki nem harcos, hanem a múzsák szerető szolgája. Mestere ahangszereknek, jól játszik fuvolán, pengetős, vonós hangszeren. Akkor lett volna az ifjú szerencsés, ha elkerüli Szigetvárt. Badankovics elkapja az ifjút, Delimán meghallja a fiú segélykiáltását, és a segítségére siet. Mikor Badankovics látja, hogy nem tudja békével elvinni a török dalnok gyermeket, szablyájával véget vet az életének. Delimán, hogy megbosszulja Embrulah halálát, végez Badankoviccsal.

 

A védők csellel becsalják a törököket a kapuk mögé, majd hirtelen becsapják mögöttük a vár kapuját, így elvágják tőlük a visszavonulás útját. Delimán sem figyel semmire, csak arra, hogy megbosszulja Embrullah halálát, vakon követi Badankovicsot, így nem veszi észre, hogy a kapun belülre verekedte magát. Mikor meglátja, hogy mindenhonnan fegyveresek veszik körül, megretten, és menekülni próbál. A kapu felé rohan, bár szégyelli a futását, de a józan ész azt diktálja, hogy meneküljön. Leüti a kapuról a nagy vaslakatot, így menekül meg. Demirhám élre tör, Zrínyi ellene megy. A kapitány óriási erővel küzd, egymaga száz törököt lever. Neki és vitézeinek köszönhetően a török megfutamodott, Zrínyi megtér a várába, és megünneplik a győzelmüket.

 

Tizenegyedik ének

 

Delimán fáradtan, sebesülten tért meg a harcból, de legjobban gyávasága bántja, az, hogy megfutamodott a magyarok elől. Szégyelli, hogy kifutott Szigetvárból, leginkább az zavarja, hogy Rusztán bég ki fogja gúnyolni. Elvesztette minden jó hírét. Ha ily gyáván viselkedett, hogy élhetne tovább? Mikor találkozik Rusztánbéggel, az kigúnyolja a harcost. A hiúságában megsértett vitéz haragjában kardot ránt, és végez Rusztán béggel. Kaszum basa, a főajtónálló mérgesen szól a szultánnal: Rusztán saját népe fegyverétől esett el, Delimán még a minap a táborban riogatta a vezéreket, nem hallgatott senkire, és íme most egyik társuk holtan fekszik.

 

Delimán tette zavart kelt a táborban, hiszen ő az egyik legderekabb vitéz, Rusztán pedig a szultán veje. Bármilyen döntést is hozzon Szulimán, az mindenképpen a török seregnek árt. Demirhám próbálja védeni Delimánt, de a szultán nem hallgat rá, mindenképpen meg akarja büntetni veje gyilkosát. Demirhám próbál Delimánnak segíteni, de ő büszkén visszautasítja a segítséget. Halul bég próbálja megoldani a helyzetet, azt javasolja Delimánnak, hogy hagyja el a tábort, menjen el egy kis időre, amíg itt megnyugszik a helyzet. Amíg ő távol van, majd a barátai megpróbálják megoldani visszatértét.

 

Delimán nem felejtkezett el viadaláról Deli Viddel. Hitlevelet kér a szultántól Deli Vid számára, hogy a magyar vitézt rajta kívül más nem bánthatja. Követet küld a várba, hogy Deli Vid tartsa magát adott szavához és álljon ki ellene. Mikor a követ megviszi a hírt Demirhámnak, hogy Deli Vid kiáll ellene, ötven tinót vágatott le, pénzt osztott a szegényeknek, hogy Istentől neki szerencsét kérjenek. A két vitéz a vár és a tábor közti mezsgyén vívja párbaját. A két vitéz derekasan küzd egymással váltakozó szerencsével, amikor azonban Deli Vid győzedelmeskedni látszik Demirhám felett, és Demirhámnak az élete veszélybe kerül, a törökök megijednek, és nem tartják be adott szavukat, mindannyian Deli Vidre rontanak. Ezt persze a magyar sereg sem nézheti tétlenül. Zrínyi ötszáz harcosával kirohan a várból. Mikor a törökök meglátják Zrínyit, megfutamodnak.

 

„Az törökök ütet meglátták messzirül,

Mint ártalmas szélvészt hajós lát tengerrül;

Szaladnak előtt igen képtelenül,

Mindenik magárul gondol, nem társárul.”

 

Deli Vid csak úgy tud megmenekülni a török gyűrűből, hogy egy halott gyumliláról leveszi a süveget, és a törökök közt elvágtat. Zrínyi hős vitézét, Deli Videt keresi, azt hiszi, megölték, közben ő óriási pusztítást visz végbe a török harcosok között.

 

Tizenkettedik ének

 

Delimán Fejérvár felé tart, bánattal szívében. Cupidó újra meglövi nyilával, és így a vitézben újra feléled a szultán lánya, Cumilla iránt érzett szerelme. Ha láthatná Cumilla szép szemeit, minden bosszúsága enyhülne. Tart attól, hogy Cumilla meggyűlölte, mert ő volt férje gyilkosa. Közben Cupidó újra szerelemre lobbantja Cumillát is. Ő is attól tart, hogy esetleg Delimán gyűlöli őt. Dajkájától kér tanácsot, hogy mit tegyen. Amikor a két szerelmes találkozik, boldogan omlanak egymás keblére.

 

Közben a török táborban nagy az elégedetlenség. A szultán tehetetlenül nézi, hogy hullanak emberei, nem tesz semmit, csak a tekintélyét óvja. Ha köztük lenne Delimán, akkor semmitől és senkitől nem kéne tartaniuk. Megbízzák Derielt, hogy legyen a követük és hozza vissza Delimánt. A szultán, hosszas tanakodás után úgy dönt, hogy jobb, ha nem alattvalói hívják vissza a harcost, hanem ő maga küldi a követségbe Delimánhoz Ferhat béget. Ferhat bég megtalálja Delimánt Fejérváron, Cumillával együtt. Tolmácsolja a vitéznek a szultán üzenetét, térjen vissza a táborba, Cumillát is elviheti, és Rusztán halálát is elfelejti. Delimán dilemmában van, egyrészt szívesen venne részt újra a harcokban, másrészt Cumillát sem szívesen hagyná el. Cumilla végül úgy határoz, hogy Delimánnal tart. Egy tisztáson megpihennek, Cumilla leveszi Delimán övéről a poharát, nem tudja, hogy abban a vitéz sárkánymérget tart. Még akkor szerezte, amikor egy sárkánnyal küzdött meg. Cumilla vizet merít a forrásból, és a méreggel együtt megissza. Delimán határtalan fájdalmában eldobálja fegyverét, megszaggatja ruháját, őrjöngve járkál két napon át az erdőben. Majd mikor összeszedi magát, elindul a török táborba.

 

Tizenharmadik ének

 

Deli Vid álruhában rejtőzik a török táborban, s azon tanakodik, mi módon juthatna vissza a várba. Felesége, Borbála, aki a várban maradt, kétségbeesetten várja urát. Borbálát, mielőtt Deli Vid asszonya lett volna, Haissennek hívták, mert török leány volt. Férje kedvéért tért át a keresztény hitre. Elhatározza, hogy megkeresi szerelmetes urát. Magára ölti férje páncélját, fegyverét, haját fátyollal fedi be, és elindul a török táborba, hogy fellelje őt. A táborban meglát egy szerecsent, aki láthatóan siet. Megszólítja őt. A szerecsen szavaiból kiderül, hogy Szulimánhoz igyekszik egy fontos hírrel. Az egyik sátorban, török ruhában Deli Vid alszik. Borbála, hogy mentse urát, végez a szerecsennel. A táborban nagy kiáltozás támad, Borbálát körbeveszik a törökök, hogy kiderítsék, mi történt. Az asszony azt mondja, hogy a szerecsen megölte az öccsét. A kiabálásra előkerül a sátrából Deli Vid is. Deli Vid azt mondja, hogy ő a szolgája, aki ellopta a fegyverét, és adják ki neki. Azonban megjelenik egy kádi is, hogy kiderítse, mi történt, és igazságot szolgáltasson.

 

Deli Vid több törökkel végez, majd feleségét lova hátára kapja, és sikerül visszatérniük a várba. Szulimán újra összehívja a tanácsot. Szokolovics Mehmet egybehívja a vezéreket, legelöl ül Delimán. Al bég, Rusztán barátja azt javasolja, hogy bontsanak tábort, hagyjanak fel az ostrommal, és vonuljanak haza. Delimán az azonnali harcot javasolja, Demirhám pedig be akarja fejezni viadalát Deli Viddel. Demirhám Szulimánnak is elmondja, hogy addig nincs semmi becsülete, amíg meg nem vívta harcát a magyar vitézzel. Szulimán azonban okos szavakkal azt javasolja a vitéznek, hogy erejét és bátorságáét ne ily kicsiny harcra vesztegesse, hanem Deli Videt Szigetvár bástyáján keresse.

 

Szulimán látja, hogy Delimán miatt ez a tanács is meghiúsult. Ezért egy titkos tanácsot hívat össze, melyre már csak hat főembert kéret. Mind a hatan mást és mást javasolnak, nem jutnak egyezségre. Már Szulimán is a visszavonulásról gondolkodik, amikor jó hírt hoznak. Sikerült elfogniuk egy, a várból felröppentett postagalambot. A madárnál talált levelet Zrínyi küldte Kanizsára, hogy tudassák a bécsi császárral, a várban már csak ötszáz katona van. A vitézek nagy része sebesült, és az élelmük is csak két napra elegendő. Felkészültek a halálra, ami be is fog következnie, ha nem érkezik segítség. A török újult erővel folytatja az ostromot.

 

Tizennegyedik ének

 

Az ének elején újra személyes kitérőt tesz a költő. Nemzetségéről beszél; most Zrínyi Péter aratott sikereket a török felett Boszniában és Hercegovinában. A Zrínyi-nemzetségen kívül azonban Magyarhonnak vannak más jeles családjai, fiai is. Ilyen például Veseléni (Wesselényi) és a Bottyáni família, aki maga virtusából tesz jót. Még rajtuk kívül százakat köszöntene szívesen, de már nagyon messzire elment a históriája mellett, így most vissza kell térnie a történethez.

 

Alderán varázsló a török birodalom egyiptomi részéből, akinek hatalma van az alvilág erői fölött, felajánlja segítéségét a szultánnak. A sötét erők segítségével megrontja Szulimán ellenségeit. Egy tisztáson tizenkét keresztény ifjút feláldoz, és vérükből varázsolva életre kelti a Fúriákat, Hárpiákat, Brireusokat, az alvilág gonosz szörnyeit. Alderán megidézi Hazret Alit, az iszlám nagy szentjét, első lovagját. Ali beszéde fontos jelenete az eposznak. Szavai szerint Szigetben nem laknak olyan emberek, akiknek árthatnának a Korán igéi, vagy az alvilág gonosz szellemei, mert Mohametnél nagyobb az ő Istenük. Ali szavai után a haragos Astragora, a főördögök egyike elereszti a nagy szeleket, a délkeleti és az északi szelet, Eurust és Boreast. A szelek felélénkítik a várat emésztő tüzet, egyre erősebben támad a török sereg is. Zrínyi beszédet intéz a katonáihoz.

 

„… Ne féljetek semmit,

Mert evvel Isten érdemünket öregbit,

Ha száz ennyi ördög dühös szájt reánk nyit,

De nem árt lelkünknek, mert az Isten segít.

 

Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel,

Az mi reménségünk van penig Istennél;

Őérte meghalunk mi jó kedves szüvel,

Legyen ugy, az int ő szánta magában el.”

 

A szigetiek hős elszántsággal vetik magukat a harcba. Delimán roppant erővel harcol, Demirhám Deli Videt keresi, hogy befejezzék viadalukat. Deli Vid úgy gondolja, Demirhám meg sem érdemli, hogy a kardját kivonja ellene, hiszen megszegte szavát és hitét. Amikor párbajt vívtak és már legyőzte volna a magyar vitéz, társai egy emberként rohantak ellene. Demirhám fékezvén haragját, nyugodtan válaszol Deli Vidnek. Ő lenne a vétkes, látta Deli Vid, hogy ő bárkitől segítséget kért volna? De most itt a kedvező alkalom, hogy megküzdjenek egymással. A két vitéz rettenetes harcában mindketten életüket vesztik.

 

Tizenötödik ének

 

Zrínyi beszédet intéz a katonáihoz. Emlékezteti őket arra, hogy azért vállalták ezt a harcot, hogy a magyarok bűnei miatt kiengeszteljék az Istent. Nem haragszik már rájuk, hiszen a kiszabott büntetést már végrehajtotta.

 

„Nem haragszik már ránk, mert itt büntetését

Megvette bűneinkért, s igaz törvényét

Beteljesítette: most hűség érdemét

Az nagy menyben készíti, s oda visz minket.

 

Ne irtózzunk azért mi halálra menni,

Mely örök örömre grádicsot fog adni.

Ma vitézek, éltünket elkell veszteni,

És ma minden próbánkat lepecsétölni.

 

Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,

Egész ez világnak evvel példát hagyjunk.

Ma mi tisztességet nevünkre szállítunk,

Mai nap szépíti minden elmult dolgunk.”

 

Mivel a tűz miatt nem maradhatnak a várban, ki kell törniük, és harcolniuk. Zrínyi felölti legszebb dolmányát, karjára aranyperecet csatol, dolmányába száz aranyat tesz, hogy hóhérát így jutalmazza meg. Minden egyéb kincsét elégetteti, hogy semmi se jusson a pogány kezére.

 

A mennyekben Jehova isten a mennyei seregek előtt trónusán ülve elmondja, hogy a hős szigetvári vitézek érte harcoltak és halnak most meg. Angyalai élén Gábriel arkangyalt küldi értük, hogy üldözzék el tőlük a körülöttük forgolódó sötét erőket, és majd ő vezesse őket hozzá. Gábriel serege élén repül Szigetvárra, s merre halad, az égen egy kereszt jelzi repülését. Gábriel egy pálmaággal repül a bánhoz, és így szól hozzá:

 

„Ó, seregek urának kedves szolgája,

Egész keresztyénségnek vitéz virágja!

Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya:

Ihon az Istennek az ő koronája.”

 

Isten angyali légiót küld megsegítésére, duplázza ég bátorságát, ne lássa a pogány ellenség az ő levágott fejét, ő végezzen a török vezérrel. Gábriel elkergeti a magyar sereg körül ólálkodó sötét erőket. Zrínyi ismeri már élete végét, megmaradt ötszáz bátor harcosa élén kiront a várból. A bán megjelenése döbbenetet, félelmet kelt a törökök között. A legkegyetlenebb török harcos, Delimán, aki soha félelmet nem ismert, ő is reszket, de erőt vesz rajta katonai önérzete, önbecsülése. Delimán a kapitánynak akar rontani, de erejét az angyali seregek megtörik, és Zrínyi keze által leli halálát a török katona.

 

Delimán eleste után felbomlik a rend a török táborban, a legrettegettebb harcosok is megfutamodnak. Delimán eleste után rémülten futnak a törökök Zrínyi elől, aki százakat kaszabol le, míg a szoros védőgyűrűben menekülni igyekvő szultánhoz ér. Szulimán érzi a vesztét, hogy a legjobb lenne elmenekülni. A párbeszéd most „egyszemélyes”; az eposzi hős szavaira a „világverő” Szulimán már nem tud válaszolni.

 

„Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,

Telhetetlenségednek eljütt órája;

Isten bűneidet tovább nem bocsátja,

El kell menned, vén eb, örök kárhozatra.”

 

„Így mondván, derekában ketté szakaszt,

Vérét és életét az földre bocsátá;

Átkozódván lelkét császár kiinditá,

Mely testét éltében oly kevélyen tartá.”

 

Zrínyi legyőzhetetlennek tűnik; közelharcba már senki sem merészkedik vele. Az eposzi hőst csak egy távoli golyó képes megállítani. Zrínyit halála pillanatában körülveszi az angyali sereg, és lelkét Gábriel arkangyal, míg a többiekét az angyalok viszik az égbe.

 

„Angyali legio ott azonnal leszáll,

Dicsérik az Istent hangos muzsikával.

Gábriel bán lelkét két tized magával,

Földrül felemeli gyönyörű szárnyával.

 

És minden angyal visz magával egy lelket,

Isten eleiben így viszik ezeket.

Egész angyali kar szép muzsikát kezdett,

És nekem meghagyák, szómnak tegyek véget.”

 

Peroratio (Berekesztés)

 

Az író lezárja művét. Befejezte nagy hírű munkáját, melynek sem az idő, sem a legnagyobb ellenség, az irigység nem árthat. Munkája még akkor is fennmarad, amikor ő már nem lesz az élők sorában. De hírét nem csak „pennájával”, hanem „bajvívó szablyával” is megalapozta. Míg él, addig harcol a pogány török ellen.

 

Az eposz barokk jellegzetességei

 

• Segélykérés, invokáció nem a Múzsához szól, hanem Szűz Máriához.
• Zrínyi Miklóst, Szigetvár kapitányát a költő a barokk eszmének megfelelően mint Isten katonáját mutatja be, aki tudatosan vállalja  a harcot.
• Monumentális képek, pl..: a hadsereg bemutatásában.
• Alá- és fölérendeltség ellenére érvényesülő harmónia.
• Leírásokban megjelenő túldíszítettség (pl.: Zrínyi ruhájának bemutatása).
• Az eposzban a keresztény világkép jelenik meg.
• Az eposz monumentális képei, hasonlatai, jelzői, barokkosan gazdag, színes nyelvhasználata.
• Költői túlzások, Zrínyi öli meg Szulimánt.
• Zrínyi Miklós nemcsak hazájáért, hanem a kereszténységért is küzd.
• Zrínyi és seregének mennybemenetele tipikusan barokk motívum.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Szereplők:

 

Josef K.                            cégvezető egy bankban

Bürstner kisasszony            K. szomszédja

Grubachné                         Josef K. szállásadónője

Rabensteiner,Kullich,Kaminer – bankhivatalnokok

Willem,Franz                    a két őr, akik letartóztatják Josef K.-t

Albert K., Karl bácsi           K. nagybátyja

Erna                                Karl bácsi lánya

Huld                                ügyvéd

Leni                                Huld úr szobalánya

 

A mű cselekménye

 

Első fejezet

 

„Valaki megrágalmazhatta Joseph K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.”

 

Egy országban, ami nincs meghatározva, egy városban, annak egy lakásában egy reggelen letartóztatják a harmincéves Josef K.-t. Amit megtudunk az első mondatból, az az, hogy mit nem tudunk. Kik és mivel rágalmazták meg Josef K.-t, akik tartóztatják le, milyen hivatal utasításából teszik ezt.

 

Két őr megjelenik Josef K. lakásán, és közlik vele, hogy le van tartóztatva, de többet ők sem mondhatnak. Az őrök úgy viselkednek a panzióban, mintha otthon lennének, bemennek Bürstner kisasszony szobájába, ott hallgatják ki Josef K.-t, hozzányúlnak a dolgaihoz. Majd közlik vele, hogy bár le van tartóztatva, de ez ne zavarja kötelessége teljesítésében, ha akar, bemehet a bankba. Még három munkatársát is elviszik, hogy velük menjen be.

 

Második fejezet

 

„K.-t telefonon értesítették, hogy a következő vasárnap egy kis vizsgálatot tartanak ügyében.”

Közlik vele, hogy ezek a vizsgálatok rendszeresek lesznek, s mivel hamar le akarják zárni a vizsgálatokat, ezért ezek a vizsgálatok elég sűrűn követik majd egymást, hogy gyorsan végezzenek. Természetesen ha számára a vasárnap nem felel meg, szó lehet egy másik időpontról is, esetleg az éjszakáról, de talán akkor már ezekhez a vizsgálatokhoz fáradt lesz. Természetesen a vizsgálaton kötelező a megjelenése. A tárgyalását a szegénynegyed egyik lepusztult bérházában a padláson tartják, nem egy közhivatal tárgyalótermében. Nehezen találja meg a szobát, ahová mennie kell. Abszurd a környezet, a bérházban zajlik az élet, a lépcsőházban a gyerekek játszanak, a nyitott ajtók mögött az asszonyok főznek. A zegzugos folyósokon többször eltéved, hiába segítenek neki, amikor megtalálja a termet, ahol már várják, ahol az emelvényen ülnek bírái, miközben mint egy színházban, a karzaton emberek vannak, akik ha valami nekik tetsző dolog történik, tapssal honorálják. Josef K. elmondja letartóztatása történetét, és véleményét az ügyről.

 

„… Én nem akarok mást, csupán egy nyilvánosan elkövetett visszaélés nyilvános megtárgyalását. Hallgassanak meg: mintegy tíz napja tartóztattak le, a letartóztatás tényén csak nevetek, de ez most nem tartozik ide. Kora reggel az ágyamban rontottak rám, talán – azok után, amit a vizsgálóbíró mondott, ez sem lehetetlen – parancsot kaptak, hogy vegyenek őrizetbe valami szobafestőt, aki épp olyan ártatlan, mint én, de engem választottak. A szomszédos szobába letelepedett két durva őr. Ha veszedelmes rabló lennék, akkor sem járhattak volna el körültekintőbben. Ráadásul ez a két őr erkölcsi érzéket vesztett csürhefajzat volt; telefecsegték a fülemet, azt akarták, hogy vesztegessem meg őket, fondorlatosan ki akarták csalni tőlem fehérneműmet és ruháimat, pénzt kértek, hogy állítólag reggelit hozzanak nekem, miután a szemem láttára szemérmetlenül befalták a saját reggelimet. Ez sem volt elég. Egy harmadik szobába vezettek, a felügyelő elé. Ez a szoba egy hölgyé, akit nagyra becsülök, s végig kellett néznem, hogy miattam, de nem az én hibámból, az őrök és a felügyelő jelenléte úgyszólván beszennyezi ezt a szobát. Nem volt könnyű megőriznem nyugalmamat. De sikerült, s teljesen nyugodtan kérdeztem meg a felügyelőt – ha itt lenne, igazolhatná -, hogy miért tartóztattak le. S mit válaszolt ez a felügyelő, akit még most is magam előtt látok, amint ott ül az említett hölgy székében, a legbárgyúbb gőg szobraként? Uraim, voltaképpen semmit sem válaszolt, talán valóban semmiről sem tudott, letartóztatott és ez kielégítette…”

 

„- Kétségtelen – mondta K. nagyon halkan, mert örült a gyűlés figyelmének, a csendben valami zúgást hallott, s ez izgatóbb volt a legelragadtatottabb tetszésnyilvánításnál -, kétségtelen, hogy e bíróság minden nyilatkozata mögött az én esetemben, tehát letartóztatásom és a mai vizsgálatom hátterében valami nagy szervezet rejlik. Olyan szervezet, amely nemcsak megvesztegethető őröket, idétlen felügyelőket foglalkoztat, és a legjobb esetben szerény vizsgálóbírókat, hanem ezenkívül mindenesetre egy magas és legmagasabb rangú bírói testületet is tart, meg a szolgák, írnokok, csendőrök és egyéb segéderők megszámlálhatatlan és nélkülözhetetlen kísérőhadát, talán még hóhérai is vannak, uraim? Annyi, hogy ártatlan embereket tartóztat le, értelmetlen és többnyire – mint az én esetemben is - eredménytelen eljárást indít ellenem. Hát ez az egész ennyire értelmetlen, hogyan lenne elkerülhető a hivatalnokok szörnyű korrupciója? Ez lehetetlen; ezt még maga a legfőbb bíró sem tudná elérni. Ezért próbálják meg az őrök a letartóztatott testéről lelopni a ruhát, ezért törnek be a felügyelők idegen lakásokba, ezért aláznak meg, kihallgatás helyett, gyűlések színe előtt, ártatlanokat. Az őrök csak a raktárakról meséltek, ahová az őrizetbe vettek tulajdonát viszik; szeretném egyszer látni ezeket a raktártelepeket, ahol a letartóztatottak fáradságot munkával szerzett tulajdona rohad, ha ugyan el nem lopták tolvaj raktárosok.”

 

Harmadik fejezet

 

Eltelik egy hét, K. minden nap várja, hogy értesítést kap a tárgyalásról, ez azonban nem történik meg. Mivel úgy gondolja, a vizsgálat minden vasárnap folyik, odamegy. Most már könnyedén odatalál, és meglepődve tapasztalja, hogy üres a terem, és így, ebben az állapotában még siralmasabb látványt nyújt. K. keresi a bíróságot, egy magasabb rangú hivatalnokot, bárkit, aki segítene, aki megmondaná, mi történik, senkit sem talál. Keresése közben különféle emberekkel találkozik, és különböző jeleneteknek lesz tanúja a törvényszék irodájában, ami egy poros és piszkos padláson van.

 

Negyedik fejezet

 

K. szeretne találkozni Bürstner kisasszonnyal, hogy magyarázatot adjon viselkedésére, a lány azonban minden közeledési kísérlete elől kitér, a barátnőjét, Montag kisasszonyt küldi el maga helyett. K. azonban Grubachné egy odavetett megjegyzéséből tudja, hogy a kisasszony gyakran fogad férfilátogatókat, úgy érzi, neki se fog sokáig ellenállni. Ezért a Montag kisasszonnyal folytatott beszélgetése után benyit a lány szobájába, azonban ott senkit sem talál, megszégyenülten tér vissza a szobájába.

 

Ötödik fejezet

Egyik este K. későn indul haza a bankból, és az egyik szobából, ahol eddig azt hitte, hogy lomtár van, nyögéseket hallott. Benyit a szobába, ami tényleg egy lomtár, ahol három férfi talál. Kiderül, hogy a két férfi Franz és Willem, az a két őr, aki letartóztatta őt. Büntetésképpen K. vallomása miatt megvesszőzik őket. K. meg akarja őket menteni, pénzt is ajánl a vesszőzőnek, azonban Franz üvölteni kezdett, K. nem engedhette, hogy a szolgák és mások is odacsődüljenek, és ott találják őt, amint ezekkel az emberekkel tárgyal. Gyorsan elhagyja a termet, majd hazamegy, de ettől az emléktől nem tud szabadulni.

 

Hatodik fejezet

 

Megjelenik „A vidéki kísértet”, K. nagybátyja, Karl, egy falusi földbirtokos, aki lányától tudja meg, hogy büntetőper folyik K. ellen, és azonnal hozzá utazott. Karl bácsi azt szeretné, ha K. leutazna hozzá falura, ahol elkerülne a törvényszék szeme elől. K. azonban ezzel nem ért egyet, mert ez csak menekülés lenne, s bűntudatról árulkodna. Karl bácsi azt javasolja, fogadjon ügyvédet, és el is viszi K.-t egy barátjához, Hund ügyvédhez, aki vonakodik elvállalni az ügyét, mert túl nehéznek tartja, de azt megígéri, hogy utánanéz az ügynek. Itt ismeri meg K. az ügyvéd úr ápolónőjét, aki odaadja K.-nak a kapukulcsot, hogy bármikor bemehessen hozzá.

 

Hetedik fejezet

 

Egy téli délelőtt K. a bankban van, de nem tud a munkájára figyelni, állandóan a per jár az egészben. Azon gondolkodik, nem lenne-e helyes, ha egy védőiratot dolgozna ki, és nyújtana be a bíróságnak, melyben leírná rövid életrajzát, és minden fontos eseményhez magyarázatot fűzne, miért úgy cselekedett. Talán ez hasznosabb lenne, mint az ügyvéd munkája, aki eddig sem tett sokat. A bank egyik ügyfele, egy gyáros elmondja K.-nak, hogy egy Titorelli nevű festőtől tud a peréről. Ez a festő a törvényszéknek dolgozik, és talán tudna K.-nak segíteni, a gyáros ad egy ajánlólevelet K.-nak Titorellihez. K. úgy dönt, azonnal felkeresi a festőt, aki pont az ellenkező részén lakik a városnak, mint ahol a törvényszék irodái vannak.

A festő tesz egy megoldási javaslatot K.-nak, amivel el lehetne intézni az ügyet, de szerinte ügye végső soron reménytelen, valódi felmentést úgysem kaphat, legfeljebb látszólagos felmentést, vagy perhalasztást érhet el. K. amikor távozik a festőtől, miután egy csomó képét megvette tőle, döbbenten veszi észre, hogy itt is bírósági irodák vannak.

 

„- Mi ez? – kérdezte a festőtől. – Min csodálkozik? – kérdezte az, és ő is csodálkozott. – Ezek itt bírósági irodák. Nem tudta, hogy itt bírósági irodák vannak? Hisz bírósági irodák csaknem mindenütt vannak, miért hiányoznának épp innét?”

 

Nyolcadik fejezet

 

/Ez a fejezet töredékben maradt./

 

K. végül rászánja magát, hogy megvonja képviseletét az ügyvédtől. Az ügyvédnél ott találja Blockot, a kereskedőt. Akinek már öt éve képviseli az ügyét az ügyvéd. K. megmondja az ügyvédnek, hogy megvonja tőle a képviseleti jogot. Az ügyvéd bemutatja, hogy milyen a viszonya az ügyfeleivel, úgy bánik Blockkal, mint a kutyával.

 

„Már nem ügyfél, az ügyvéd kutyája volt. Ha az megparancsolja, hogy bújjék az ágy alá, mint valami kutyaólba, és ugasson, örömmel megtette volna. K., mintha megbízták volna, hogy pontosan jegyezzen meg mindent, ami itt elhangzik, s felsőbb helyen tegyen jelentést, és számoljon be róla, vizsgálódva és fölényesen hallgatott.”

 

Kilencedik fejezet

 

A mű legfontosabb fejezete.

 

K. azt a feladatot kapja, hogy a bank egyik olasz ügyfelének, aki még soha nem járt a városban, mutassa meg. Máskor örült volna ennek a megbízatásnak, most azonban, amikor csak nehezen tudta megőrizni a tekintélyét a bankban, úgy érezte, amit a hivatalon kívül tölt, elfecsérelt idő. Az, mivel nincs sok ideje, úgy döntött, csak a dómot akarja megnézni, de azt alaposan. K. a megadott helyen vár az olaszra, ő azonban nem jön, így egyedül megy be. Az egyre misztikusabbá váló dómban találkozik a börtönkáplánnal, aki egy példabeszédet mond neki a törvényről.

 

„A bíróságot illetően ámítod magad – mondta a pap -, a Törvény bevezető irataiban ez olvasható erről az önámításról: A Törvény kapujában őr áll. Ehhez az őrhöz eljő messze földről egy férfi, s bebocsátást kér a Törvény hajlékába. De a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be. A férfi gondolkozik, s aztán megkérdezi, hogy hát akkor később beléphet-e majd.

- Meglehet – mondja az őr -, de most nem. – Mivel a Törvény kapuja nyitva áll, mint mindig, a férfi lehajol, hogy belessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és azt mondja:

- Ha annyira csábít, kíséreld meg, eredj be a tilalmam ellenére. De jegyezd meg: én hatalmas vagyok. S nem vagyok más, csak a legkisebb kapuőr. Ám teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb a másiknál. Én magam sem bírom elviselni már a harmadik őr látványát sem.

- Ilyen nehézségekre nem számított a messziről jött férfik, hisz a Törvénynek, gondolja, mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie, de amikor megnézi a szőrmebundás kapuőrt, nagy sasorrát, hosszú, gyér, fekete tatár szakállát, mégis úgy dönt, hogy inkább vár, amíg engedélyt nem kap a belépésre. Az őr leülteti egy zsámolyra, oldalt a kapu mellé. Ott ül napokig, évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássák, s kifárasztja az őrt könyörgésével. A kapuőr gyakran kisebb kihallgatásokon vallatja, szülőföldjéről és sok egyébről kérdezgeti, és a végén újra meg újra azt mondja neki, még nem engedheti be.

 

A férfi, aki útjára sok mindennel fölszerelte magát, arra költi mindenét, a legértékesebb holmiját is, hogy megvesztegesse a kapuőrt. Az ugyan mindent elfogad, de közben azt mondja:

- Csak azért fogadom el, hogy azt ne hidd: valamit elmulasztottál. – A sok-sok év során a férfi szinte szakadatlanul figyeli az őrt. Megfeledkezik a többi őrről, s úgy érzi, csak ez az első őr akadályozza meg belépését a Törvény hajlékába. Az első években hangosan átkozza a szerencsétlen véletlen, később, ahogy öregszik, már csak magában dünnyög. Gyerekessé válik, s mivel éveken át tanulmányozta a kapuőrt, s már szőrmegallérja bolháit is ismeri, még a bolháknak is könyörög, hogy segítsenek rajta, bírják jobb belátásra az őrt. Végül meggyengül a szeme világa, s nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme káprázik. Ám most egyszerre fényt lát a sötétben, kiolthatatlan fény árad a Törvény kapujából.

 

Most már nem sokáig él. Halála előtt kérdéssé sűrűsödnek az agyában az itt töltött egész idő tapasztalatai; ezt a kérdést eddig még sosem tette föl a kapuőrnek. Int neki, mert merevedő teste már felegyenesedni sem tud. Az őrnek mélyen le kell hajolnia hozzá, mert a nagyságkülönbség nagyon megváltozott a férfi kárára.

- Mit akarsz még most is megtudni? – kérdezi a kapuőr. – Telhetetlen vagy.

- Mindenki a Törvényre törekszik – mondja a férfi -, mi az oka, hogy e sok-sok év alatt senki sem kért rajtam kívül bebocsátást?

Az őr látja, hogy a férfi már a végét járja, s hogy elhaló hallását még elérje a szó, üvöltve mondja:

- Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom.”

 

Az egész dómjelenetben és magában a példabeszédben Kafka több motívumot használ, a legősibb mítoszok, a zsidó és keresztény vallás elemeit ötvözi lenyűgöző látomássá. Ez a parabola /Kafka legendának nevezte/ azt mondja ki, hogy az ajtó, amelyen az embernek át kell mennie, nyitva áll, de ezt az ember nem tudja, hiszen nem is tudhatja, és ezért el kell buknia. Mivel parabolával van dolgunk, az „ajtó” bármiképpen értelmezhető: lehet önmagunk megismerésének kulcsa, vagy egy államszervezet megértéséhez vezető út első lépése, magunkban lakozó vagy akár a külvilágot képviselő bíróság is. Ezen az ajtón nem lépünk be, tehát, a legfontosabb kérdésre nem kapunk választ.

 

Tizedik fejezet

 

K. harmincegyedik születésnapja előtti estén két úr állított be a lakásába. Velük kell mennie, egy kőbányához viszik, ahol kivégzik.

 

Ekkor az egyik úr kigombolta a kabátját, a mellényén feszülő öv tokjából hosszú, vékony, kétélű mészároskést húzott ki, magasra emelte, és megvizsgálta éleit a fényben. Újrakezdődtek az ellenszenves udvariaskodások, egyikük a másiknak nyújtotta K. fölött a kést, s az K. fölött újra visszanyújtotta. K. most pontosan tudta, hogy az ő kötelessége lenne megragadni és magába döfni a fölötte lebegő kést. De nem tette meg, hanem még szabadon hagyott nyakát forgatta, és körülnézett. Nem viselkedett tökéletesen, nem vállalhatta magára a hatóságok minden munkáját, ezért az utolsó hibájáért az felel, aki megtagadta tőle az ehhez szükséges erő maradékát. Tekintete a kőbányával határos ház legfelső emeletére tévedt.

 

Ahogy a fény villan fel, úgy csapódott szét egy ablak szárnya, vézna, szikár férfi hajolt ki a párkányon, távol a magasban, s karját még messzebbre tárta. Ki volt az? Barát? Jólelkű ember? Valaki, akiben részvét élt? Valaki, aki segíteni akart. Egyetlen ember volt? Vagy mindenki? Volt még segítség? Volt még valami elfelejtett ellenérv? Nyilván volt. A logika ugyan rendíthetetlen, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar. Hol a bíró, akit sosem látott? Hol az a felső bíróság, ahová sosem jutott el? K. fölemelte kezét, s széttárta minden ujját. De már a torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szívébe döfte s kétszer megforgatta a kést. K. szeme  megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli.

- Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.”

 

A mű keletkezésének körülményei

 

A mű megírásának közvetlen előzménye valószínűleg Felice Bauerrel történt eljegyzésének felbontása volt. A jegyességet az Askanischer Hof nevű szállodában bontották fel, és az ott-történteket pontosan rögzítette naplójában. Úgy örökítette meg rövid, tömör, szikár mondatokkal, mint ahogy egy törvényszéki tárgyalást egy külső szemlélő némileg ironikusan örökíti meg.

 

„(1914.) július 23. Törvényszék a szállodában. Az út a bérkocsiban. F. arca. A hajába túr, ásít. Hirtelen nekifohászkodik, és jól átgondolt, régóta kipróbált, ellenséges dolgokat mond…

 

A szülőknél. Az anya szórványos könnyei. Felmondom a leckét. Az apa minden szempontból helyesen fogja fel. Külön miattam jött haza Malmöből. Éjszakai utazás. Ingujjban ül. Igazat adnak nekem, nincs mit felhozni ellenem, vagy legalábbis kevés. Ördögi a tökéletes ártatlanságomban. Bl. Kisasszony látszólagos bűnössége.” /Naplók, levelek./

 

A második oka tulajdonképpen pszichológiai. Az írás számára az életben maradás egyetlen módja. Többször írja a naplójában, hogy számára az írás terápia, út az életben maradáshoz. Augusztus 15-én kezdi el írni A per-t, naplójában rögzíti:

„Néhány napja írok, csak maradna így. Annyira védett, s a munka fedezékében lapuló ma nem vagyok, mint két évvel ezelőtt, de mégis hozzájutottam valamilyen értelmes célhoz, rendezett, üres, tébolyult agglegény életemnek van valami igazolása. Újra tudok párbeszédet folytatni önmagammal, és nem a teljes űrbe bámulok.”

 

A megírás harmadik oka, amikor az író esetében kevesebbet beszélnek, a történelmi háttér. 1914. augusztusban kezdődött a században először a világégés, az első világháború kitörése. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása tömeges gyilkosságokhoz vezetett. 1914 után az addig megszokott világ alapjaiban változott meg, szilárdnak és megdönthetetlennek látszó hatalmak omlottak össze, a harc módjai is megváltoztak, a világ már soha nem lett olyan, mint a „boldog békeidőkben”.

 

A mű szerkezete

 

Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e beszélni a hagyományos értelemben vett regénystruktúráról. A mű végleges formáját ugyanis Kafka barátjának, Max Brodnak köszönheti, ő állította össze., Brod visszaemlékezései tanúsága szerint 1920-ban egy nagy halom papírt vett át Kafkától. A fejezetek szerinti beosztást és azok címeit is a korábban a szerzővel folytatott beszélgetések alapján határozta meg.

 

A mű tehát töredék, bár ennek a fogalomnak sem felel meg mindenben. A regényt tíz fejezetre bontotta. Josef K. letartóztatásától 10 fejezeten át halad a végkifejletig. Lazán fűzött történések vonulata, amelyek bizonyos kulcsfejezet kivételével /9. fejezet, dómjelenet/ elhagyhatók, behelyettesíthetők.

 

Az első fejezet első mondatától: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Egészen az utolsó fejezet,k utolsó mondatáig, a kétségbeesett kérdéséig: „Hol a bíró, akit sohasem látott? Hol az a felső bíróság, ahova sohasem jutott el?” keretbe foglalja a történetet. Ezenkívül van egy rendezőelv, ez pedig összefügg Kafka életével.

 

Műveiben nagy szerepet kapnak az életrajzi vonatkozású elemek. Kafka jogot végzett, egész életében hivatalnok volt, ha valaki, akkor ő az, aki ismeri az igazságszolgáltatás, a közhivatalok működésének rendjét. Nem véletlen, hogy a mű cselekménye egy büntetőügyi per keretein belül történik. Első megközelítésre minden valóságosnak tűnik, de minden reális elem abszurditásba hajlik. Nem egy valóságos per, hiszen nincs vádló, nincs vádló,m nincs bíró, szabályos tárgyalásnak nyoma sincs. Nem derül ki a legfontosabb dolog sem, ártatlan volt-e Josef K., vagy elkövetett valamit.

 

A reális és irreális elemek keveredése is hozzájárul, hogy A per hasonlóan Kafka korábbi műveihez, több értelmezési lehetőséget kínál.

 

A szereplők jellemzése

 

Josef K.

 

A lazán egymáshoz kapcs9olt részeket a főszereplő Josef K., személye kapcsolja össze. A főhősnek nemcsak a neve hasonlít a szerzőjéhez, de vonásai is nagyon sok rokonságot tükröznek Kafkáéval. Josef K. hivatalba jár, pontosan és jól dolgozik, az élete pontos menetrend szerint zajlik. Harmincéves a mű elején, amikor letartóztatják, és 31 éves a mű végén, amikor kivégzik, pontosan annyi, mint Kafka művének írásakor.

 

K. is sóvárogva vágyik a nőkre, de Fürtsner kisasszony hidegen visszautasítja, Leni pedig épp az ellentéte, túlságosan is odaadó, és nemcsak vele. Bár a város leírása hasonlíthat, emlékeztethet Prága negyedeire, bárhol lehet, bármelyik ország, bármely városában. Mint ahogy K. élete is hasonlíthat egy másik hivatalnok életéhez a föld bármely részén, akit egyszer csak anélkül, hogy tudná, miért, letartóztatják. A mű bemutatja K. életét, de ami ennél fontosabb, ábrázolja azt az utat, ami önmaga megismeréséhez vezet. A fő kérdés, hogy egyáltalán van-e bátorsága az embernek bejárni azt a utat, ami önmaga megismeréséhez vezet, és hogy elég bátor-e, hogy ezzel szembenézzen. Míg a mű elején K. egy valóságos figura reális jellemvonásokkal, az utolsó fejezetben már mint az emberiségért küzdő, az emberi igazságot kereső, és azért elbukó misztikus alakká válik.

 

A mű nőalakjai

 

A per nőalakjai három csoportra oszthatók, és ellentétben K.-val, nagyon is életszerű, valóságos figurák.

- Anyaszerű nőalakok, mint például Grubachné, a szállásadónője.

- Azok a hölgyek, akik egy férfinak társai lehetnek az életben, és komoly kapcsolat kialakítására képesek.

- Azok a nők, akik csak a férfi testi vágyának kielégítésére szolgálnak.

 

Mindannyiuk közös vonása, hogy bár K. mindannyiunktól a szeretet megnyilvánulását kérné, de csak elutasításban és gúnyban van része. Ez alól csak szállásadónője a kivétel, aki szeretettel és megértéssel fordul feléje. Nem derül ki, hogy hány éves, de a leírás alapján idősebbnek tűnik, kora szerint akár K. anyja is lehetne, szereti K.-t, mint egy jó lakót, de akkor, amikor igazán szüksége lenne rá a férfinak, már nem lép túl egy határon.

 

Bürtsner kisasszony modellje valószínűleg Felice Bauer volt. A műben F.B. monogrammal szerepelt a  kisasszony, a Bürstner nevet már az összeállító Max Brod adta neki.  A csinos lány után vágyakozik K., bár nem ismeri, még a keresztnevét sem tudja. A szállásadónőjének egy elejtett megjegyzéséből arra a következtetésre jut, hogy a lány egy könnyelmű teremtés, de őt hidegen visszautasítja. A lány csak az első fejezetben jelenik meg, utána már csak a barátnője, Montag kisasszony jelenik meg. Neki tulajdonképpen semmi szerepe nincs, csak Bürstner kisasszony visszautasítását tolmácsolja K.-nak. A lány még annyira sem érdemesíti, hogy ezt ő maga mondja meg. Ők ketten jelenítik meg azt a nőtípust, akik nemcsak a férfi vágyai kielégítésére szolgálnak, hanem társaik is lehetnének.

 

Leni, a festő körül ugráló három fiatal lány, és a többi mellékszereplőként villanásszerűen megjelenő nőalakok a harmadik csoportba tartoznak. Bár közülük külsőleg Leni a legbájosabb teremtés, de ő sem jobb a többinél. Odaadja magát K.-nak, de ugyanúgy odaadja magát az ügyvédnek és a kereskedőnek is. Nem csinál a szerelemből, a testi kapcsolatból problémát, könnyen és gyorsan kapható.

 

Férfi szereplők

 

Ők is három csoportba sorolhatók.

- Akik segítő szándékkal és jóindulattal közelítenek felé.

- Akik átmenetet képeznek a hatalom és a segítő szándékú emberek között.

- A hatalom képviselői.

 

A nők ha nem is mindig tisztességesek, de sosem keltenek félelmet, nem akarnak rosszat K.-nak. A férfi szereplők nagy része azonban szorongást, félelmet, bizonytalanságot vált ki K.-ból.  Nagy részük valamilyen hatalom megtestesítői, kivételt csak a nagybácsi és a kereskedő képeznek.

 

Nagybácsi

 

Az ő alakjában is fellelhetők életrajzi vonások, Kafka nagybátyjáról mintázta. A falusi földbirtokos megértéssel és segítő szándékkal közeledik K.-hoz. Egyetlen vágya, hogy unokaöccsének minden segítséget megadjon, hogy kikerüljön ebből a helyzetből. Mindent megtenne érte, felajánlja, hogy menjen le hozzá vidékre, ügyvédet szerez neki.

 

Kereskedők

 

K. az ügyvédnél találkozik vele. Ő már több éve él az ügyvédnél, hiszen évek óta folyik a pere, amiben semmi előrelépés nincs. Ő a regény egyik leggroteszkebb figurája. Amíg Lenivel és K.-val beszél, addig normálisan viselkedik, amint azonban az ügyvéd hívatja, emberi mivoltából kivetkőzött szerencsétlen figurává válik, aki megalázkodik a hatalom előtt, a hatalom talpnyalójává válik. Viselkedése olyannyira eltúlzott és abszurd, hogy sajnálat helyett csak a gúny tárgya lehet.

 

A második csoporthoz tartozik az ügyvéd és a festő.

 

Kapcsolatban állnak az üggyel, és valamilyen szinten részei a kiismerhetetlen hivatali gépezetnek, de igazából nem ismerik a törvényhozás mechanizmusát, nincs beleszólásuk az ügybe. A segítő szándék megvan bennük, de kívülállóként nézik az ügyet. Huld úr örömmel alázza meg, vetkőzteti ki emberi mivoltából a kereskedőt K. előtt, hogy ezzel is mutassa a törvény ismerője, milyen hatalommal rendelkezik az egyszerű emberek felett.

 

A mű legfélelmetesebb szereplői a harmadik csoport tagjai, a hatalom képviselői. Bár az életben Kaka is ugyanúgy, int mindenki más, bármikor találkozhat velük a közhivatalokban, itt a műben szimbolikus alakok, megismerhetetlen valóságon túli figurák. Nem lehet tudni, milyen hatalom parancsait teljesítik. Az alárendeltek pedig, az őrök, a szolgák, mind egytől egyik korruptak, gyávák, alantasak. A két őr, Franz és Willem minden lelkiismeret-furdalás nélkül meglopná K.-t, de amikor az ő panasza nyomán büntetésképpen megvesszőzik őket, gyáván és szégyenteljesen könyörögnek K.-hoz segítségért.

 

Az idő szerepe a műben

 

A cselekményt keretbe foglalja a reális idő, amikor elkezdődik a történet K. 30 éves, a mű végén, kivégzésekor 31 éves. Kereken egy év alatt zajlanak az események a letartóztatástól a végkifejletig. A mű elején még a szerző nagyon pontosan és precízen határozza meg az időpontokat, a napokat és az órákat, eleinte még követhető, hogy az egyes események között mennyi idő telik el. Az ötödik fejezettől ez már megszűnik, egyre kevesebb a pontos utalás az időre. Egyre misztikusabbá válik, egyre kívül kerül egy reális időkereten. Már csak annyit tudunk, hogy „egy téli délelőtt”, vagy egyik délután, és az évszakokra találunk utalást. Tehát a regényen belül az idő pontosan követhető, de ez leginkább annak köszönhető, hogy a kezdet és vég pontosan meghatározott, a fejezeteken belül, vagyis az események láncolatában az idő eltűnik a semmiben.

 

(Forrás: Herman Anna, Villám kötelezők középiskolák 4. osztályosainak)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

 

Természetesen életében nem jelenhetett meg a regény, de még a halála után is évtizedeknek kellett eltelnie, amíg előbb a szovjet, majd a világirodalom köztulajdona lett ez a nagy regény. A könyv csak 1966-ban jelent meg, de ekkor már világsikert aratott.

 

A mű helyszínei

 

A Mester és Margarita szerkezete különleges. A kezdőszínhelye és egyben gyújtópontja is a regénynek a Szadovaa 302/b épület 50-es lakása. Erről a helyről nyomtalanul eltűntek a lakók, ajtaját hivatalos pecsét zárta le. A különös cselekménysor kiindulása Berlioz halála. A valóságos vagy képzelt cselekvések mindig két síkon futnak, a jelenben (Moszkvában) és ezzel párhuzamosan az ókorban (Jerusalaimban). E két konkrét színtér felett húzódik és összeköti őket a metafizikai szféra, amelynek legfőbb része a vallás és a művészet síkja.

 

Ez a különös regény sajátosan vegyít három cselekményvonulatot: egy fantasztikus történetet a Sátán kalandjairól és tevékenységéről a Szovjetunióban, egy reális eseménysort az akkori hétközbeni élet jellemző mozzanatairól, és egy nagyon érdekes, nagyon szép történetet Jézus és Poncius Pilátus helytartó kapcsolatáról. Ez a jelen idejű cselekményekkel párhuzamos mozzanatsor némileg kapcsolódik a „Moliére” konfliktusához: itt is a Szellem embere és a Hatalom között feszülő kibékíthetetlen ellentét jelenik meg. Bulgakov Pilátusa tulajdonképpen jóindulatú, becsületes ember, de a hatalom, a hivatal, az uralmi rend képviselője, akinek úgy kell ítélkeznie, ahogy a hatalom rendszere előírja.

 

Egyszerre fantasztikus, szimbolikus és reális történetsorok párhuzama. Nagyon szépen és nagyon érdekesen megírt mű. Ma már nyilvánvaló, hogy az igazi remekművek közé tartozik.

 

A Mester és Margarita rendkívül összetett mű, különös világú alkotás. Tulajdonképpen a szovjetrendszer szellemes szatírája és főleg a kulturális élet leleplezése és kipellengérezése. A regény a mindennapi élet és tudatformák viszonyát tárja fel. Alapkonfliktusa a humánum és a hatalom között feszül. Szembesíti a mű az örök emberi értékeket a mulandó sikerekkel, a bűnökkel.

 

A regény első része a 30-as évek Moszkváját ábrázolja, ahol a hatalmat megnevezhetetlen személyek és titokzatos intézmények birtokolják. Név szerint szerepelnek viszont a kistisztviselők és a középvezetők. Ők egyaránt korruptak és becstelenek. A politikát szolgáló irodalmárok és a szórakoztatóipar tisztségviselői kivételezett helyzetben vannak. Az igazi művész viszont alagsori lakásban tengődik, és csak szerencsével jut átmeneti létbiztonsághoz, a nagy mű megírásának lehetőségéhez. Az egész rendszer támasza besúgás és a belügyi szervek működése. A létbizonytalanság általános, bárkiből hirtelen hivatalos személy lehet. A szabadosan gondolkodó emberek börtönbe kerülnek, a szovjet rendszer jellegzetes gyűjtőfogházába.

 

A manipuláció jellegzetes eljárása: a dolgok másképpen nevezése. A hibák, bűnök nemcsak létbizonytalanságot és szorongást okoznak, hanem a köztudatot is alakítják, úgy, hogy fokozzák a groteszk képzetet. Mágikus-babonás képzelgések terjednek, abban a szovjet-rendszerben, amelynek ideológiai alapja mindenféle misztika kiirtása a társadalmi tudatból.

 

Bulgakov ezt a hiedelemvilágot jeleníti meg regényében, és a Sátánt Woland néven (Goethe Faustjából vett elnevezéssel) Moszkvába hozza. Ez a regény fő mondanivalója. Az író művészi célja nemcsak a társadalmi torzulások szatirikus ábrázolása, hanem maguknak a tudatképződményeknek a megjelenítése, abban a birodalomban, ahol a terror fő eszköze a társadalmik tudat direkt alakítása. Ilyen értelemben tudatregénynek nevezzük. A regényben az objektív tények szubjektív tükörképként jelennek meg, a szereplők tudatának tartalmaként, más képzetekkel összefonódva, hallucinációkkal, fantasztikummal, mesével, babonával, vallásos mítosszal együtt. Szinte áttekinthetetlen az egész, és még ezt tetőzi az, hogy az előadásmód is folyamatosan változik.

 

Az elbeszélő mindig új szerepeket és nézőpontokat vesz fel, a hangját és a közlésmódját is folyamatosan változtatja. A sztálini rendszer azt hirdeti, hogy az ember kiterjesztheti hatalmát a világ felett, a világ feletti hatalmat azonban csak természetfeletti lény gyakorolhatja, például a Sátán, ő viszont látja minden következő esemény valódi okát. A földi ember azonban csak akkor irányíthatja saját sorsát, ha alkalmazkodik a világrendhez, és szeretetet tanúsít embertársai iránt.

A 20. század embere azonban erre képtelen, csak azt képzeli, hogy a jövő irányítása az ő kezében van. A szovjet ideológia másik sarkpontja szűk látókörű ateizmus.

 

A szereplők világa

 

A regény szereplői aszerint méretnek meg, hogy meglátják-e a magasabb értékeket, ha igen, hogyan cselekszenek. A többségük a diktatúra kiszolgálói. Jelentékenyebbek azok a szereplők, akik meglátták a magas szintű esszéket, és részesei vagy tanúi lehettek a csodának (az ókorban Jesua tanításának, a jelenben pedig a Woland-csoport tetteinek, a művészet igazságának).

 

Az íróknak három típusa jelenik meg: az irodalmár (Berlioz), aki vakon szolgálja a rendszert, a „költőcske” Ivan Hontalan, aki meglátja az örök értékeket, és szolgálatukba lép, és a Mester, művész, aki megírja az igazi alkotást.

 

Az első rész főszereplője Ivan Hontalan, akiben benne van változás képessége, de Berlioz halála után meghasonlik, belső válságba kerül, eljut az igazi örök értékek meglátásáig. A Mester pedig búcsúztatásakor megígérteti vele, hogy megírja a folytatást.

 

A Mester pályája pedig ott kezdődik, ahol Hontalané elakad. Ő az egész mű főszereplője és az egyik betétregény főhőse. A Mester Bulgakov alteregója. A Mester ellenfele az a korrupt rendszer, amely miatt Hontalan meghasonlik. A rendszer legnagyobb ellenfele a művész, és legnagyobb veszélye az igazi műalkotás. Veresége depressziós állapotba juttatja, de őt Margarita, a szerelme nem hagyja elveszni.

 

Mester és Margarita egymásnak rendeltettek. Összetartozásukat nevű alliterációja is jelzi. Margarita egy valóságos földi asszony és eszményi női alak, méltó társa, támasza és kiegészítője a Mesternek.

 

A Mester sapkájára hímzett M” betű és Woland cigarettatárcáján a „W” monogram hasonlósága jelentheti azt is, hogy ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Sátán Jézus ellentéte és ellenfele, de egymás kiegészítőinek is tekinthetők, a regény végén a szerepkörük összemosódik.

 

A mű szerkezete

 

Mozaikszerűen épül fel. Ez azzal jár, hogy az expozíció részei csak a mű közepén állnak össze, és a bonyodalmak megoldása már az első fejezetekben megkezdődik. A főszereplők a 32. fejezetben kilépnek a térből és az időből, és az öröklétbe jutnak. Poncius Pilátussal a halhatatlanság birodalmában találkozunk újra, de ú bűne (gyávaság) miatt jutott ide, de mégis megtisztulhat, a művész közbenjárására.

 

A Mester és Margarita műfaja

 

Rendkívül összetett: kettős és polifonikus regény.

 

Bulgakov írói elődjei:

• Goethe
• Gogol
• Dosztojevszkij

 

Cím szerint szerepelteti az író a Don Quijotét, a Revizort, a Holt lelkeket és legfőképpen a Faustot, akit a szerző közvetlen mintájának tekint. Goethe művét idézi a mottó, Margarita neve, a végtelenre törő főhős, valamint a Sátán alakja, a boszorkányszombat. A mű sokrétűségét és rejtélyességét növeli, hogy sok a regényben a zenei utalás: pl.: a pszichiátert Sztravinszkijnak hívják, a boszorkányszombat zenekarának karmestere pedig Johann Strauss.

 

(Forrás: Herman Anna, Villám kötelezők középiskolák 4. osztályosainak)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Az elbeszélés cselekménye

 

Gregor Samsa kereskedelmi utazó, aki cége megbízásából textilminták alapján kötött üzleteket, egy reggel arra ébred, hogy féreggé változott.

 

Gregor mikor felébred, csodálkozva veszi észre teste csúf metamorfózisát, eleinte azt hiszi, álmodja ezt az egészet, majd rögtön a kötelességtudata ébred fel benne. Minél hamarabb fel akar kelni, hiszen már lekéste a hajnali vonatot, amivel el kellett volna utaznia. Családja értetlenül áll az előtt, hogy Gregor nem indult el időben, az anyja sír, pedig még nem is tudják, mi történt.

 

Kezdetben a családja aggódik érte, nem tudják mi történt, talán valami szerencsétlenség érte, s nem értik, miért nem nyitja ki az ajtót. Mikor megérkezik a cégvezető, a rémület még nagyobb lesz, mindenki kérleli, hogy nyissa ki az ajtót, s nem is sejtik, hogy odabent Gregor milyen küzdelmet folytat, hogy egyáltalán fel tudjon kelni. Amikor végre kinyitja az ajtót, s meglátják ijesztő külsejét, a cégvezető jajveszékelve hanyatt-homlok kiszalad a szobából, édesanyja elájul, majd segítségért kiáltva eszét vesztve hátrál ki fia szobájából.

 

Apja először sírógörcsöt kap, később azonban dühödt botozással és újságlengetéssel kergeti, s egy erősebb rúgással visszatéríti a szobájába. Húgát a döbbeneten túl főleg a szánalom, részvét hatja át. A cselédlány viszont térdre esve könyörög, hogy azonnal bocsássák el. Gregor rovarként egyre csak régi életén gondolkodik. Aggódik a családja jövőjéért, most, hogy ő nem keres, nem tudja, mi lesz velük. Bántja, hogy karácsonykor nem lepheti meg húgát azzal, hogy beíratja zeneiskolába, úgy, ahogy ezt még régi életében olyan szépen eltervezte.

 

Próbál úgy élni, hogy családját minél jobban kímélje, ha a húga bemegy a szobájába, elbújik, hogy még véletlenül se tegye ki annak a lányt, hogy el kelljen viselnie szörnyű látványát. Nem tud az emberekkel kapcsolatot teremteni, bár ő érti minden szavukat, az ő beszéde azonban már nem alkalmas emberi kommunikációra. Húga gondoskodik róla, és kezdetben ezt a lehető legnagyobb figyelemmel teszi, később azonban, mivel ő az egyetlen, aki bejár Gregor szobájába, és így valamiféle kapcsolatot teremt vele, egyre inkább átveszi a családban az irányító szerepet.

 

Mivel Gregor már nem keres, a családtagok kénytelenek állást vállalni, egyre kevésbé akarnak róla tudomást venni. Nem értik meg cselekedeteit, sőt azt hiszik, direkt bosszantja őket. Azzal áltatják magukat, hogy ez a visszataszító féreg nem lehet Gregor, egyre jobban eltávolodnak tőle. Kiürítik a szobáját, lombárnak használják.

 

Egy este a húga a szobauraknak játszik hegedűjén, s Gregor a résnyire nyitott ajtóban meghúzódva áhítattal hallgatja, a szobaurak azonban észreveszik, felháborodnak, és méltatlankodva fizetés nélkül azonnal elhagyják a lakást. Apja almákkal dobálja meg, hogy azonnal térjen vissza a szobájába, az egyik alma csúnyán megsebesíti. Teste-lelke fáj, s ettől a naptól kezdve nem eszik többet, ezzel éhhalálra ítéli magát. Teljesen elgyengülve is a családjára gondol, úgy érzi, hogy igazuk van, s az egyetlen megoldás, hogy ők boldogok legyenek, ha ő örökre eltűnik az életükből. Tetemét a takarítónő egyszerűen a szemétlapátra söpri, s kidobja a szemétbe.

 

A szereplők jellemzése

 

Gregor Samsa: Samsa kereskedelmi utazó volt egy cégnél. Pontos, precíz dolgozó, aki csak a munkájának élt. Szabad idejében vasúti menetrendeket tanulmányozott, nem járt el otthonról sehova, csak a családjának élt. Bár nem szerette ezt csinálni, de ő volt az egyetlen keres a családban, ő tartotta el szüleit és a húgát, és fizette apja adósságait, miután csődbe ment.

 

Kiszolgáltatott helyzetét fokozta, hogy az apja Gregor cégfőnökének tartozott, s az adósság részleteit még legalább öt-hat évig kellett volna törlesztenie, tehát addig Gregor nem mehetett el a cégtől. Ezt az abszurd átváltozást családja sokkal tragikusabban éli meg, mint Gregor. Először rossz álomnak veszi az egészet, majd arra gondol, mielőbb fel kell kelnie, és minél gyorsabban el kell utaznia, hogy dolgozzon. Nem döbben meg átváltozásán, egyszerűen elfogadja, mit egy tényt, amellyel eztán együtt kell élnie.

 

A húga: míg Gregor jól volt, nem volt nagy szerepe a család életében, most végre betöltheti azt a helyet, amire mindig is vágyott. Eleinte önfeláldozóan szeretne segíteni testvérének, aztán lassan rájön, hogy az új helyzetnek köszönhetően, egyre nagyobb szerepe van a család életében. Bár eleinte talán jószándékkal próbált segíteni, mégis ő mondja ki bátyja halálos ítéletét, mint az egyetlen megoldási lehetőséget, hogy a család élete visszaálljon a normális kerékvágásba.

 

A mű mondanivalója

 

Hasonlóan A per-hez, ez a mű is értelmezések sokaságát teszi lehetővé. Miért változott féreggé Gregor Samsa? Erre a kérdésre csak az okok láncolata adhat választ. Gregor Samsa örömtelen, üres, sivár életet élt. Tulajdonképpen emberi lényegét már jóval azelőtt elvesztette, mielőtt ténylegesen testben is féreggé változott. Munkájában sok örömöt nem talált, helyzete az elkövetkező években, amíg apja adósságát nem rendezi, teljesen kilátástalan. A főnöke bármikor megalázhatta, hiszen ki volt neki szolgáltatva, életét a rettegés határozta meg, félt pökhendi főnökétől, tartott zsarnokoskodó apjától, aki pedig akarva-akaratlanul maga is oka volt, de szemérmetlenül kihasználták érzéseit. Úgy gondolták, egyetlen feladata az életben, hogy számukra kényelmes életet biztosítson. Holott mind kiderült, mindnyájan képesek arra, hogy eltartsák magukat.

 

Gregornak az élete, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nem volt más, mint örökös rettegés és megalázkodás. Bár voltak tétova tervei, hogy majd, ha rendezte apja adósságát, kilép a cégtől, és saját életét éli, de ezek inkább csak ábrándozások voltak. Emberi arcát már rég elvesztette, akarat nélküli bábként való életében, ennek kivetítése valósult meg az elbeszélés fantasztikus elemei által.

 

Kafka írásmódja

 

Kafka műveiben a legmeghökkentőbb dolgok oly nyilvánvalósággal és természetes módon olvadnak össze a valóságos eseményekkel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A világirodalomban ez nem először jelenik meg, gondoljunk E.T. Hoffmann műveire.

 

Miközben megtudjuk, hogy egy ember egyszer csak arra ébredt, hogy féreggé változott, s ezen meg sem lepődik, pontos, naturalisztikus leírásban ismerjük meg a család életét.

 

Nem is azon lepődünk meg, hogy mi történt, hanem azon, hogy ezek milyen magától értetődőnek tűnnek. Kafka teljes mértékben kihasználja a groteszk alaphelyzetben rejlő lehetőségeket. Kívülállóként, tárgyilagosan, minden túlzás nélkül számol be az események menetéről, s pontosan ez a túlzásmentesség erősíti fel végletekig a groteszk hatást.

(Forrás: Herman Anna, Villám kötelezők középiskolák 4. osztályosainak)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A varázshegy 1924 őszén jelent meg. A regény személyes-önéletrajzi ihletésű. Thomas Mann felesége 1912-ben a Halál Velencében című mű keletkezésének idején megbetegedett, és gyógykezelése miatt fél évet a svájci Davosban töltött szanatóriumban. Az író egy alkalommal meglátogatta és néhány hétig ottmaradt nála. Tíz nap múlva a nedves és hideg időben megfázott az író, és kellemetlen légúti hurutot kapott. Megvizsgáltatta magát, és a főorvos megállapította, hogy: "a tüdőmnek van egy beteg pontja, van benne egy úgynevezett beszűrődés, amely hogyha Hans Castorp lettem volna, talán más fordulatot ad egész életemnek. Az orvos biztosított róla, hogy nagyon okosan tenném, ha fél évig kezeltetném magam odafönn, és ha követtem volna tanácsát, ki tudja, talán még mindig ott feküdnék. Én inkább A varázshegyet írtam meg helyette."12 évig írta ezt követően Thomas Mann a művet. Eredetileg azt tervezte, hogy egy elbeszélést ír, amely a Halál Velencében című mű ellenpárja lesz.

 

A mű mondanivalója

 

A regény a világháború előtti Európa jelképes összegzése a tapasztalatok és felismerések tükrében, amelyek a világháború alatt szűrődtek le az íróban. A korra és Mann kortársaira jellemző volt a világháború utáni jellegzetes korélmény. Ez az élmény a halál, a vég és a hanyatlás volt. Erről szóltak Thomas Mann előző műve is: „A Buddenbrook ház, a Halál Velencében. Ezekben a művekben a halál azonban a művészet halálát és a polgári életforma halálát is jelképezi. A háború utáni világ haldoklásáról szól a mű. Ezt a halálos kórt Thomas Mann orvos módjára diagnosztizálja, egy olyan orvosként, aki elhivatása és tudományos felkészültsége révén küzd ellene, józanságát és higgadtságát megőrizve él vele együtt, és végeredményben az élet pártján és szolgálatában áll.

 

Motívumok a műben

 

A varázshegy két uralkodó motívuma betegség-egészség és az időbeliség-időtlenség ellentétpár. Az idő úgy jelenik meg a regényben, mint a polgári rend teremtményes eszköze, az időtlenség pedig mint a szabadság, az értékvesztés, a bomlás közege. A varázshegyen, a szanatóriumban a betegek kívül kerülnek az időn. Az időélmény kezdetben csak egyszerű akklimatizációs kérdésként jelenik meg: Hans Castorp nemcsak látogatóba megy Joachimhoz, hanem üdülni is, levegőváltozás céljából. Azonban ahogy megérkezik Castorp a szanatóriumba, találkozik az övétől eltérő, idegen, fenti időszámítással. Ironikusan éppen Joachim hívja fel a figyelmét, aki a legjobban igyekszik elhatárolni magát az idővel való bánásmódtól, de leginkább ő érzi magában az idő polgári fogalmát. Castorp időérzéke egy idő után kezd tompulni, és végképp beleolvad a szanatóriumi élet érzéketlenségébe.

 

Az időértékről szóló alfejezet meg is fogalmazza ezt a kérdést: „szakadatlan egyformaságban az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük az időélményt, pedig ez olyan szoros rokonságban és kapcsolatban áll életérzéssel, életösztönnel, hogy az első gyengülésével feltétlenül együtt ár a második szomorú elsatnyulása.” Az idő iránti érzéketlenség az élet hagyományos értékeiről való lemondást is jelképezi. Az időtlenség csak úgy töltheti be szerepét, hogy az egész művön keresztül feszültségben marad az időbeliség dimenziójával. Ez tartalmi és formai feszültséget is jelent. A varázshegyen állandóan érezhető az időnek, mint az élet közegének a jelenléte, ha másként nem is, az eltűnése és a hiánya révén.

 

A regény egész végig Hans Castorp szemszögéből mutatja a történetet, így a regény csak a hőssel együtt érkezik el fokozatosan abba az állapotba, amelyben egyszerre an jelen az összes többi pillanat. Hans Castorp hét évet töltött fenn a varázshegyen, és négy és fél évig tartott a nagy tompultság kora. A világháború ennek a mozdulatlanságnak és az állandóságnak a feszültségéből robban ki. Az idő mellett még vannak különböző vezérmotívumok: sok olyan szereplő van még a varázshegyi szanatóriumban, akik Hans Castorp hétéves szanatóriumi tartózkodása alatt semmit sem változtak. Stöhr kisasszony a műveletlenséget, Wehsal az alázatosságot, Ferge a sárcipőgyártás és a mellhártyasokk terén szerzett jártasságot testesítik meg, és groteszk figurává válnak.

 

A mű helyszíne

 

A varázshegyen lévő tüdőszanatórium a betegség hermetikusan elszigetelt rezervátuma. Az itt élő páciensek legfőbb tulajdonsága az, hogy betegek. A betegek nagy része jómód polgár, aki megengedheti magának a magaslati gyógykezelést. Ebben a szanatóriumban a betegség olyan kiválasztott életet biztosít, mit a mindennapi életben a magasabb társadalmi helyzet. A tüdőbajhoz a századfordulón különleges képzetek társultak. A tüdőbetegek úgy érezték, hogy ők valójában a polgári társadalomba betegedtek bele. A varázshegy tehát a betegségbe menekülők életpótléka.

 

A mű szereplői

 

A varázshegy középpontjában Hans Castorp áll. A regény az ő fejlődéséről szól, arról, hogy az egyszerű fiatalember hogyan szabadul meg a polgári kötöttségektől, s hogyan jut el a tudás és a szabadság egy olyan terébe, amely már veszedelmes az ember életösztönére nézve. Hans Castorp fejlődésének történetét a regény végén hermetikus történetnek nevezi az elbeszélő. A hermetikus szó Hermész nevéből származik, akinek mitológiai alakváltozása ma is vitatott. Hermész mindig más-más alakot ölt, lélekvezető, ez úgy érthető Castorp személyére, hogy a titokba való beavatás alakja.

 

E titok a tudás, a szellem és az ösztönélet, a sötétség és a halál olyan titkai, amelyek csak a varázshegyi paradicsomban nyílnak meg. A titkok azonban egyszerre igaziak és mesések is. Az író eljátszadozik a hetes számmal például. Castorp három hétre érkezik Davosba, s végül hét évig marad. A harmincnégyes szobában lakik (3+4), hét asztal található az ebédlőben, hét év alatt Castorp mindegyiknél ül egy ideig, hét percig kell lázat mérni, hét fejezetből áll a regény, a hetedik hónap végén található a regényben a cezúra, a boszorkányszombat.

 

Hans Castorp véletlenül lesz részese a beavatási szertartásnak. A főhős vakációnak látja a varázshegyi szabadságát. A hetedik hét elteltével az „Istenem, látok!” című alfejezetben megpecsételődik a sorsa: már nem kívánkozik vissza polgári életbe, az érdekli inkább, mi mindent kínál neki a betegség, és a vele járó szabadság. Castorp beavatását kalauzok vezérlik, akik úgy versengenek érte, mint Mefisztó Faust lelkéért.

 

A főhős válsága a Hó című fejezetben következik be. A hóviharszerű látomás tanulsága, hogy az élethez vivő igazi út nem egyenes, nem megszokott, hanem a halálon át vezet, de a halál varázshegyi birodalmából mégsem talál vissza az életbe. Rádöbbent arra, hogy a Hanza-városban hagyott polgári élete kiürült, értelmetlen, sőt lehetetlen folytatni. Más életet nem tud magának, kalauzai elfogytak. Hans Castorp azonban mégsem adja meg magát egészen. Tüntetően kivonul a szellemidézésről, és a zenének szenteli önmagát. A zene itt már csak gépzene. Kettős értelmű: jelzi egyrészt a kifinomodást: Castorp elérkezett a művészethez, másrészt, ha ez kicsit tompítva is, de jelzi a dekadenciát is, elérkezett a polgári fejlődés végpontja.

 

A nagy tompultságot ingerültség követi, majd az észbontó párbaj Naphta és Settembrini között, majd kitör a háború, és mindez felrázza Castorpot álmából. Visszatérve a sík földre a főhősből polgári katona lesz.

 

Behrens főorvos: ő a Mário és a varázsló Cipolláját előlegezi meg. A betegek meggyógyítására, illetve életben tartására törekszik, nagy szaktudása és tapasztalata révén mutat is fel eredményeket. Ugyanakkor üzleti érdeke és szellemi érdekeltsége is azt diktálja, hogy minél több páciense és minél több gyereke legyen. Személyes sértésnek veszi, amikor Joachim fellázad betegsége ellen.

 

Krokowski doktor: ő Castorp szellemi kerítője.

 

Madame Chauchat: szintén Castorp vezérlő kalauza a betegségben. Beatrice-féle figura. Egyúttal kelet-ázsiai princípium megtestesítője a Settembrini képviselte polgári érdekkel szemben. Nem tudja kezelni az időt. Castorp Claudia rendetlenségébe, hanyagságába, nemtörődömségébe, a beteg testébe-bőrébe-húsába szerelmes, abba, ami romlandó, de most még kívánatos.

 

Settembrini: olasz humanista pedagógus. Azonnal felismeri a Castorpra leselkedő veszélyeket, és óva inti őt Ázsiától. A pedagógus a nyugati civilizáció vívmányainak védelmezője, főleg a 18. és a 19. századi polgári eszméké: a felvilágosodásé, a republikanizmusé, a demokráciáé és a racionalizmusé. Hisz a francia forradalom jelszavaiban. Mindenekelőtt azonban pedagógus, aki úgy gondolja, hogy az ő feladata az ifjú, még tiszta mérnököt felvérteznie a varázshegyi közeg bomlasztó hatása ellen. A regény első felnek legfőbb feszültségforrása a Settembrini és Madame Chauchat párharca Castorpért. A farsangi éjszakán azonban Settembrini vereséget szenved, az ösztönök felülkerekednek az észen.

 

Naphta: a regény második felében Settembrini újabb vetélytársa. Naphta zsidó, jezsuita. Ő a középkor híve az újkori reneszánsszal és felvilágosodással szemben. Irracionalizmust hirdet a racionalizmussal szemben. Az egyházi kozmopolitizmus szószólója. Naphtát rejtett szálak fűzik Madame Chauchat-hoz. Az asszony távollétében ő a keleti princípium képviselője.

 

Joachim: ő vezeti be Castorpot a varázshegyi világba, de hamar helycsere történik közöttük. Míg Castorp egyre jobban „beletalál” a szanatóriumi életbe, Joachim egyre rosszabbul érzi magát. Ő képviseli a polgári erényeket. Ki is tart mellettük, és ezzel elnyeri Settembrini elismerését is.

 

Peeperkorn: a természetes őserő, a vitalitás megtestesítője. Nincs viszont egyetlen ép értelmes mondata sem, csupán zagyvaságokat hord össze. Alakját Thomas Mann a goethei szerepre pályázó Gerhart Hauptmannról mintázta. Peeperkorn végül öngyilkos lesz.

 

A varázshegy filozofikus regény. A háború után Thomas Mann arra törekedett, hogy filozófiai, társadalmi, pedagógiai értelemben az emberi lét alapkérdéseit fogalmazza meg. Egyben realista regény is, mert a jellemeket és a helyszínt, a cselekményt részletesen, valósághűen ábrázolja az író. Ugyanakkor szimbolista regény is, mert a regénynek háromszoros szimbolikus tartalma van. Elsősorban a kései polgári társadalom szimbólumát ábrázolja Thomas Mann a regényben. Másrészt A varázshegy a polgári Németország szimbóluma is. Harmadrészt pedig a regény az emberi magány szimbóluma.

 

Kétségtelen tehát, hogy A varázshegy a 20. század egyik legnagyobb regénye. Thomas Mann művében művészi tevékenységének fordulópontját látta, más összefüggésben pedig olyan könyvnek nevezte, amelyben – ahogy írja – „eszmeileg lemondtam sok szeretett dologról, némely veszélyes szimpátiáról, varázslatról és csábításról, a búcsú könyve, mondom én, és a pedagógiai önfegyelmezésé, az életet kívánja szolgálni, az egészséges akarja, célja a jövő.”

 

(Forrás: Herman Anna, Villám kötelezők középiskolák 4. osztályosainak)

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!