Irodalom-birodalom - Csicsada naplója

Ki lesz barátnőm barátja,
kutyám gazdája, gyermekkoromban gyermek,
halálom óráján az öreg, ki lesz az ha
én nem? Te? Ugyan már, te nem vagy

csak két szem, látnak amit látnak, te
nem vagy csak a látvány: nap süt,
almafa virágzik, szék áll a
fűben; öröm, bánat, tudod is te,

látvány. De ki fogja szerelmem haját őszre
festeni, megbetegíteni, kinek lesz gondja rá
hogy nyüszítsen a kutya, sírjon a gyermek, jöjjön a halál? Ki
szárítja el az almafát, ki hagyja kinn a széket
az esőben örökre? Valakinek csak kell
gondja legyen rá hogy elmúljon az élet.

Al die mooie beloften (Az a sok szép ígéret), 1978.
(Ford.: Gera Judit)

(Forrás: Hugo Brems, A Zuiderent – Kortárs holland és flamand költők – Fordította Gera Judit - http://mek.niif.hu/03200/03203/03203.htm)

Forrásnál aludtam
fejem alatt párna
zsenge fű, álmomban
pámeli fiú voltam újra.

Este, virágillat szállt
bőregér, mint én, esztelen,
az ajtóban anyám állt
nevetve, hirtelen,

mindenen, gyermekén;
dalolt, s én tudtam, miért,
dalolt mint a búza, mint a szél.
Anyám, megyek, megyek feléd.

Akkor kiáltva borultam
nyakába, s fejem kőre
zuhant; csillag, hold villantak
s kihunytak örökre.

Ki tudja, az álmok honnan kelnek,
honnan a szél, honnan a búza,
honnan az anya és honnan a gyermek,
honnan jönnek, hová mennek el újra.

Anyám ölén áldott,
fájó az ébredés ezért
forrás mellett szállt el az álmom.
Anyám, megyek, megyek feléd!

(Ford.: Gera Judit)

Verzamelde gedichten (Összegyűjtött versek), 1977.
Gera Judit (Forrás: Hugo Brems, A Zuiderent – Kortárs holland és flamand költők – Fordította Gera Judit - http://mek.niif.hu/03200/03203/03203.htm)

Csak azt akarom mondani hogy nem tudom.
Hogy nem volt minden oly érthető előttem,
ahogyan kitűnt későbben.
A kerítést hirtelen le kellett festeni.
Lefedni az üres foltokat a falon és gyorsan
gyorsan a borotvaszappan illatát elfojtani.
A kopaszkás, Homéroszt deklamáló. A tengeri-faló.
A sármőr ki Párizsból parfőmöt hozott. Ők is
csomagoltak vajon, a szabadnap házibarátai?
Leírtam többször én. Aznap reggel
a konyhából a kapu felé indult
de vissza nem tért többé.

Jaren na maart (Évekkel március után), 1983.
(Ford.:Gera Judit)
(Forrás: Hugo Brems, A Zuiderent – Kortárs holland és flamand költők – Fordította Gera Judit - http://mek.niif.hu/03200/03203/03203.htm)

1
szeretném azt az esti
rigót kertemben egy
ágra ültetni valami
költeményben, de miért is
tenném, végtére
ott ül,
ahol ülnie kell: egy
versben odakinn.

2
köszönöm, az egyszerű
taps elég lesz,
így hárította yardbird
charlie a hangos ovációt
el
és az a rigó is
kertemben egy
elragadó szóló után
megelégszik némi
zsongással
már a tenyér halk összeütésére is
röppen a sötétbe
fel

Gedichten 1958-1978 (Versek 1958-1978), 1978.
(Forrás: Hugo Brems, A Zuiderent – Kortárs holland és flamand költők – Fordította Gera Judit - http://mek.niif.hu/03200/03203/03203.htm)
(Ford.: Gera Judit)

Nem bánkódom, gyengédség nem vonz

Nem bánkódom, gyengédség nem vonz
Testem más test nem érezheti soha
Sem más fül zavarom, nyugtalanságom
A nyelv néma kínjában.
Világom napról napra nagyobb görcsbe rándul
A fájdalom félelmetes fúgáiban.
Hordtam az utolsó könyvet, jobbról balra
S minden hibámmal együtt elítélem
Ki elég és ki átvergődik a hazugságon.

Mert más nem, csak az alázkodás
A kétség eluralkodása,
Mert más nem határozott meg minket.
A fénnyel megismételtetem a sötétséget,
Szálljon fel a szikla dicstelen szendergéséből
S míg a vékony vízsugár csordogál a sebből
A közelgő éj kihallgatja szorongó szívem.

Semmi oltóanyag rajtam nem fogott
Semmi nagylelkű múlt el nem kábított. Semmilyen parázs.
Annyi minden vált szét, annyi minden jött újra rendbe.
Nekem a barátság szeretet, írás és élet
De mint a kőműves, szabadon s körülfalazva
Fejezem be a templomot: utolsó sarkköve
Végemet jelenti majd. S e szóval
Megvallva minden szerelmem, élek tovább
Ostorában a nap-jeleknek melyekhez tartozom.

Mijn tegenstem (Testvérszólamom), 1973.
Gera Judit fordítása

(Forrás: Hugo Brems, A Zuiderent – Kortárs holland és flamand költők – Fordította Gera Judit - http://mek.niif.hu/03200/03203/03203.htm)

Kakukkfű ágyon hozom a csiperkét.
A lamellákat hogy zúzza szét, tudni akarom
- a lamellákat elébb, majd fehér enyv-fejét
a borjúmiriggyel - és a falat ízlik-e vajon.

Hársfavirág fürtöket szárastul hozok,
kunkori nyelvvel fejti a szirmokat,
szitakötő szárnyak közt sárgászöld pontok,
keserédest virágzó mohává szopogat.

De én, nyelve, s ajka közt, gyöngyfogsorán
porrá őrölve ízlelő- s nyelőgesztusai
görcseiben, vagyok az az étek az aranyos tálcán
mikor oszlásnak indítnak fermentumai.

Akár kitinként ráborulva vagy mint nyirok
keringve benne - ahogy a bibliába' -,
befészkelődöm, kéjes tiszavirág vagyok
lírai, legforróbb sejtjének falába.

Szibilla, nevezz meg. Találj elemésztve énrám,
haj- és fogkupacra, szöveted nedvében.
Ültesd be e rákot. Vagy tűrj meg mint tréfát:
hímnemű planktont beled belsejében.

Azuren holte (Azúr üreg), 1964.

(Ford.: Gera Judit)

(Forrás: Hugo Brems, A Zuiderent – Kortárs holland és flamand költők – Fordította Gera Judit - http://mek.niif.hu/03200/03203/03203.htm)

I.

De nacht kwam aan, de zon ging onder,
De naglans van den dag verdween,
De trein met onverpoosden donder
Jaagt door het donker landschap heen.

De landen vluchten, zwart bezijden,
De boomen gaan in wilde jacht—
Maar 't eenzaam hart klopt trots en blijde,
Dat aan het eind zijn Lief verwacht.

Spoed, trein, nu door de velden henen,
Vlieg over vlakten, kruis den vloed,
En zoek, voor ieder land verdwenen
Het nieuwe land, dat volgen moet.

Zóó snel kunt gij niet verder jagen
Dat hij Uw vaart tevreden looft,
Wien, na der scheiding lange dagen,
Op dezen 't weerzien werd beloofd.


II.

Ik zag het vluchten van de steden
De kade-lichten in den nacht,
En een rivier, die, diep beneden,
Weerspiegelde der mane pracht.

En toen ik zag de nachtgewelven
Gebogen over dezen vloed,
Zeide ik, glimlachend, tot mij zelven:
"Schoon wereldsch Leven wees gegroet!"

Gij hebt uw oude Jeugdgloed weder,
Gij kunt weer lachen als weleer,
En wekt, als in mijn Jeugddroom, teeder,
In 't hart geen leed, geen weemoed meer.

(Forrás: Frans Bastiaanse: Gedichten (1909.) - http://www.gutenberg.net)

Als ik rust op 't doodekussen,
Als mijn oogen niet meer zien,
Als mijn ooren niet meer hooren,
Zal er éen, o éen misschien
Brand van ziel en zinnen blusschen
Loopend tusschen 't zonnig koren
Met mijn verzen 't leed te' ontvliên.

Verzen, duizend verzen schreef ik
Voor mijn ziel gestalte kreeg,
Nú was 'k al te zeer van woorden
Dán van leed en vreugde leeg;
Maar thans in mijn verzen leef ik,
Ziel en woord bijeenbehoorden
Sinds uw schoon beeld tot mij neeg.

Loop ik hier: 't is 't blauw der luchten,
Loop ik ginds: 't is 't groene woud;
Waar ik ga, of klare stroomen
Baden in het middaggoud,
Hoor de donkre dennen zuchten
Zwatelen de klaterboomen,
Waar het blad nooit ruste houdt;

't Ruischt en suizelt in de klanken
Van mijn lied, waar fonkelend
Als de weerschijn van rivieren
Verten vindend onbekend,
Schitteren met prismaspranken
Woorden, die de weelde vieren,
Van de zon-doorblonken Lent'.

Laat mij zonder taal of teeken
Schoonheid, nimmer van U zijn;
Laat mijn lied ten einde klinken,
Kan 't in vreugde, als 't moet in pijn;
Laat de beker nimmer breken,
Andren menschen lang doen drinken
Teugen van mijn levenswijn.

(Forrás: Frans Bastiaanse: Gedichten (1909.) - http://www.gutenberg.net)

Een levend beeld is nu verrezen
En vult mij gansch met klaarder pracht
Dan ooit de droom een wereldsch wezen
't Verlangend hart te binnen bracht.

Ik zie de glorie van twee oogen
Mij voorgaan, waar mijn voet ook treed',
En 't hart, als nooit voorheen bewogen,
Al wat het eens bewoog, vergeet.

En allen - O! ik kon mijn armen
Om heel de wereld henenslaan,
Want in mijn ziel is een erbarmen
Met al wat leeft, in bloei gegaan,

Behoefte om ieder troost te geven,
Die thans nog in zijn duister schreit,
Te zeggen: zie, vertrouw op 't Leven
Ook U is de ure straks bereid.

(Forrás: Frans Bastiaanse: Gedichten (1909.) - http://www.gutenberg.net)

I.
De peren bronzen in de Augustuslucht
En spellen reeds klare Septemberdagen,
Wanneer, na zware hitte en onweersvlagen,
De Herfst de wereld loont met zoete vrucht,

De druiventrossen door het bladgroen zwellen,
Gele pompoen het rood van daakjes kroont,
En alles voor het laatst in wonderhelle
Glorie van licht wat schoon is, nog verschoont.

Want 's avonds als de dag reeds vroeger dalen,
Des morgens als zijn late schittering schuin
Door 't loover gaat, gulden de tintelstralen
Der laagste bladeren reeds doorzichtig bruin;

En, naast den vollen vloed der zomerrozen
Tint hij tot dieper feller incarnaat
Begonia, wier blank en dieprood blozen
De pracht vereent van vrouwelijk gelaat

Met pracht van blanken hals en blonden schouder
Die, als het rood der lippen de oogen trekt,
In 't hart verlangen naar een zoet, vertrouwder
En inniger verkeer van leven wekt.

Het bleeke bloeisel van de Herfstseringen
Vergoedt den korten sneeuwbloei van den Mei,
En kan de stem van 't stervend jaar niet zingen
Zoo schoon als 't zang-doorklonken Lent-getij,

Heeft reeds de nachtegaal zijn lied verloren
Zwijgt reeds de trots-gebekte merel stil,
De zwaluw zwiert nog over 't stoppelkoren
En vlakke vaart of 't nimmer wintren wil,

De spreeuwen fladderen, om de bronzen peren
En tripplen door 't getakt, dat bessen draagt;
En, wie bevreesd naar 't verre Zuid zal keeren
Door 't naderend najaar al te vroeg verjaagd,

Zij blijven in den boomgaard zoetlijk kweelen
—Genietend van de vreugd, die schaarscher wordt
Totdat de laatste bladeren vergelen
De laatste holle vrucht ter aarde stort—

De stem gelijk, die door de ziel blijft zweven
Als na des menschen zomer, 't najaar koomt,
En zingt de schoonheid van 't vergaande leven
Dat niet-zijn wacht, maar van herleven droomt.

II.
Als ik de beesten in den bleeken dag
Zie grazen met den kalmen kop gebogen,
Den najaarshemel grauw en onbewogen,
Het land in vrede of alles rusten mag,

Dan voel ik door mijn ziel een glimlach beven
Als 't zilveren rimplen op een donkren stroom,
Omdat ook mij de rust wordt weergegeven
En alles eindigt in een schoonen droom.

En de even-weemoed van het jaarversterven
Is als de toon van een oud instrument,
Die, als het zelf reeds zwijgt, blijft éven zwerven
En stijgt de lucht in, waarheen onbekend.

Maar weten doen wij dat na lange jaren
Ze opnieuw weer trillen kunnen, als de hand
De lang tot rust gekomen oude snaren
Tot een nieuw lied van nieuw ontwaken spant.

Zoo voel ook ik, wanneer na leed en lusten
Mijn ziel, als 't jaar, een lange zwijging dekt
Toch dat nòch zij, nòch 't wereldrond kan rusten
Maar dat, wat dood ging, morgen wordt gewekt,

En dat, mag de ijzel tak en stammen kronen,
Het blonde goud van najaarsloof vergaan,
Onder het doode blad de knoppen wonen,
Wier bleeke kern ontspruit tot groene blaân,

En dat, mag door mijn ziel de weemoed drijven
Omdat ook háár de lange rust genaakt,
Haar onverwelkbaar-zoete hoop zal blijven,
Dat zij, na rust, tot schooner Zijn ontwaakt.

Want rust en dood zijn schoon, maar schooner 't Leven
Wanneer de Harmonie zijn krachten richt,
Schooner de Zielen die 't onkenb're inzweven
Dan wat zij achterlaten: 't bleek gezicht.

Geef mij dan, o, oneindige, ééns te wezen
Als 't instrument dat droef, maar willig, zweeg,
Die naar uw zeer geheimen wil, verrezen,
Voor goed, wat hij thans tijdelijk had, verkreeg.

Om, waar ik zong van alle schoone dingen,
De zon, de weer'ld in lente en winterweer:
Al 't zichtbre, dàn 't Hoog-Goddlijk te bezingen
Als 't instrument dat siddert U ter Eer.

III.
De wind waait langs de heide,
Waar 't korte daglicht vliedt,
En donkre wolken glijden
Langs 't zilvergrauw verschiet.

Op verre molen draaien
De wieken loom ál-door;
Er zwermen bonte kraaien
Om 't kronklend wagenspoor.

Nu zal het najaar rijzen
Met droevig doodsbegin
En spinnen, met zijn grijze
Lijkwade 't landschap in.

Tusschen weien groen en welig
Staan geboomten vroeg ontbloeid,
Blanke dropp'len op 't fluweelig
Gras zijn, met den dag, ontgloeid;
Zachter gaan hier menscheschreden
Als in een betooverd Eden,
Waar voor de' allereerste maal
Langs de bladeren komt gegleden
Daagraads klare morgenstraal.

Door der boomen breede kronen
Gaat de wind met zachten gang,
En de vogels die er wonen
Maken een verliefd gezang;
Eén, met luider orglen wil er
Anderen, die, met zwak getriller
Sjirpen naar het bekje staat,
Overstemmen, maar wordt stiller
Als mijn nade'ring zich verraadt.

Zie nú, waar de blanke plassen
Spiegelen der wolken tocht,
Tusschen paarse heigewassen
Wolfsklauw, die naar water zocht,—

Waar het zilverwitte berkje
—Voor de spits van 't verre kerkje—
Staat op 't neevlig blauw geheeld
Zweeft op zijn citroengeel vlerkje
Vlinder, die met vlinder speelt.

O! de groote bloeiende aarde,
O! de hemel blauw en goud,
Wist ik wat zij mij bewaarde,
Wát zij mij verborgen houdt!
Wist ik, dat na lange nachten
Mijn verlangende gedachten
Eénmaal vonden 't heerlijk schoon,
Dat van heel der aarde pracht, en
Hemel dragen zal de króón.

Wel zoo! gij schoone dageraad!
Wat zeggen ons de liên,
Komt gij met rozen in uw’ mond?
Dat mogt ik weleens zien!
En plukt gij ieder’ knaap of maagd,
Die langer slaapt dan gij,
Een roosje van de volle wang
Wanneer ge gaat voorbij?
En geeft gij ieder’ knaap of maagd,
Die korter slaapt dan gij,
Twee roosjes uit uw rijken schat
Wanneer ge gaat voorbij?—
Op, kinders! op, het schemert al,
Daar komt de Dageraad!—
Hij houdt wel veel van bleek te zien,
Die nu niet op en staat!

Kinderkens! ’t is uchtend!
Komt ter slaapsteê uit!
Hoort! de voglen zingen
Reeds met zoet geluid.
’t Haantje roept u wakker,
Hoort! hij kraait uw’ naam,
En de boomtak tikt u
Tegen ’t vensterraam.
Langer niet geslapen!
Doopt uw hoofd in ’t nat,
Dat het frissche water
Om uwe ooren spatt’:
Veel moet nog begonnen,
Veel is nog te doen;
Kinderkens! wordt wakker;
Al te ras is ’t Noen!

Een vriend, die mij mijn feilen toont;
Gestreng bestraft, en nooit verschoont,
Heeft op mijn hart een groot vermogen;
Maar 't laag gemoed, dat altoos vleit,
Verdenk ik van baatzugtigheid,
Ik kan zijn bijzijn niet gedogen.
Die zelden prijst, spreekt vriendentaal.
Die altoos vleit, liegt menigmaal.

Zie daar, lieve wigtjes!
Een bundel gedigtjes,
Vermaakt er u meê!
En springt naar uw wooning;
Maar … eerst ter belooning
Een kusjen of twee.

Door liefde gedrongen
Heb ik ze gezongen,
En wilt gij er meer,
Gij moogt er om vragen.
Wanneer ze u behagen
Komt huppelend weêr.

Zij loopen achter de hagen
In het licht van den glorie-dag;
Zij kunnen het niet verdragen
Maar lachen een luiden lach.

De landen liggen beneden
Hun zalige voeten gespreid,
En boven hun hoofd is het Eden
Der blauw-gouden oneindigheid.

De wolken beginnen te varen,
De boomen in wiegeling
Hebben gezang van blaren,
En alles—Herinnering,

Het Heden nú, en het Verwachten,
Het nooit moede licht van de zon,
Het korengeel, het smaragd en
Het bloemenrood bij de bron,

Het geluid van een vogel, jeugdig,
Vol uitgelaten genot,
En hun eigen stemmen, vreugdig,
Als een levens-danklied tot God—

Het leeft alles te zamen in den
Glans van dien glorie-dag,
In het hart van die twee beminden
In den blijden klank van hun lach.

Gij, die als een stille nachtvlam
Voor mijn venster hebt gebrand,
Toen de diepe diepe nacht kwam
Over 't donker levensland;

Gij die als een hand waart, wenkend
Toen mijn voet naar de afgrond gleed,
Wie ik was altijd gedenkend
Met een glimlach door mijn leed;

Wie ik, eens zoo trotsch, beloofd heb
Dat mij 't Leven heffen zou
Schoon 't van alles mij beroofd hebb'—
Voor U, wondervolle vrouw,

Zijn mijn verzen, neergeschreven
Bitter soms, maar schoon en waar,
En gij vindt er weergegeven
Wat er menig menig jaar

Bleef aan wanhoop en verlangen
In mijn ziel—zoo néém ze nu
Als een verren groet, mijn zangen,
Zoo ze zijn, ze zijn voor U.

Nevet az anya része fiában
nem érdekli őt az apa része.
Idegen hang ez: a minden hiába,
nincsen, ki itt a másik nyelvet értse.
Gondolom nem lehet hosszabb e vers sem.
Rövid a szürke, az ember min nevessen?

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z.László:
Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem.
Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Mindabból, ami él
csupán (kis) láng vagyok.
Hajam ritkuló selymén
érzem, mit várhatok.
Néha nevetek, ára
nem lesz soká magas,
s félek a mennyre várva
üres lesz fenn a kas.
Csak elcsépelt dalban hallom a refrént:
A miénk leszel te bűvös öröklét.

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z. László:
Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem.
Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

A dombok közt, a tölgy erdőben
Hűvös és fényes volt az éj;
Büszkén léptek a pejkók előre
Keletnek, várt a vágyott cél.

Majd a fülünk csiklandó szellőben
Furcsa, lágy, messze mormolás...
Lovam is megugrott prüszkölve
Kéretlen vágta s torpanás.

A csúcson fent megállt dübögve,
Rezes fényt szórt a hold reánk
S párás szemmel láttuk: körbe
A végtelen nagy óceánt.

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z. László:

Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem.
Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című
válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Hat szék a sorban a fal mellett állnak,
mit ébenfából zongora követ,
a szürke falon emberekkel tájak,
arany szegély, sötét keret-köret.

Ilyen szobákban mindenki öreg,
egyforma tél a nyár és egyként fáznak;
erősre rakva a súlyos kövek,
bár omlanak a századokra várnak.

S amint szokás, a függönyök megett
a clivia s az öreg kaktusz biztat,
egy hétre szép, egy éven át beteg.

A béke itt már örökét lehet...
Ilyen szobákban óborokat isznak
S megfontolják jól az életet.

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z. László:
„Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem.
Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.”

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Mint ez, legyen majd mindegyik napom,
És nem hiszem, hogy akkor többre vágyok,
Nem érdekel, a válaszra se várok:
Lehet, hogy mindezt kétszer megkapom?

Jön majd a vég is, én már tisztán látom
Levegőben, fényben, de eltolom
Minden bajom s évelő bánatom,
Csak gyógyulás lesz végül is halálom.

Szürke az ég, a zápor csillapul,
A cliviák, a fuksziák kint ülnek,
Forró aszfalton párál illatuk.

Így fut a kedves köznap, ami van
Tovább. Felsüt a nap, madarak fütyülnek
A Náeni-kapu kocsmáiban.

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z. László:
„Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem.
Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.”

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Mintha a gerlice valakit hívna.
A hársból oly tompán hallod dalát,
a költők azt mondják, mintha csak sírna,
nem leli semerre nyugtát, honát.

A többi állat, ki a gerlét hallja
nem rendül meg e berekedt bután,
miért figyelne a magányos dalra,
nem ágyról hall: a tűnt öröm után.

Csak az ember akar érteni, tudni; végit,
okát kutatja, vaj mitől a rend?
A nyár virul, az első gyümölcs érik,
értelme sincs tán, csak körbe a csend.

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z. László:
„Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem. Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.”

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Mozdulatlan álltak a langa tölgyek.
A kéklő tónál izzott őszi rőt,
Szürkület parázslott, levelek pörögtek
Hangtalan aranyba szőve az időt.

Minden csendben lapult... De egyre nőtt
Mint végbúcsú a fénylő fák, a völgyek
Felett, mindegyre újra szállt a tört
Madársikoly, ahogy Délszakra törtek.

Majd jött az éj s elnémítá a dalt.
Rebbent a szél, a víz búsabban csobbant,
Az első csillag sárgán szórta fényét.

És hirtelen halászok lépte roppant,
S rájuk komoran nád kócos sörényét
Japán árnyképként pengeté a part.

(Ford.: Tóth Z. László)

Tóth Z. László:
„Esztergomban születtem 1933. augusztus 8-án. Ott jártam a bencések gimnáziumába, majd rövid ideig a teológiára. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen politikai gazdaságtant tanultam. 1956-ban kerültem Hollandiába, ahol a Leideni Egyetemen szociológiát, majd zenetudományt végeztem.
Első verseim még Magyarországon jelentek meg. Később a Hollandiai Magyar Szóban, az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban, a Magyar Műhelyben, a kolozsvári Korunkban közölték verseimet, míg kötetben a Szabó Zoltán szerkesztette: Kilenc költő című válogatásban és a Mikes Kelemen Kör Számadás című kiadványában. Holland nyelvű verseim is jelentek meg különböző folyóiratokban.
1995 óta Belgiumban élek és alkotok.”

(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Előtted tán az évszázadnyi csend,
De egy új reggel ébredt énekedre:
Hang, sírról álomról bongva cseng,
Zenged madár, mi Istenbe volt rejtve!

Mitől végül is elcsitult a vágy;
Milyen mohón ittam fel én e hangot,
A szív, mely életéből szabja dalát,
Megszabadult – az üdv sodrában tartod.

Mosolyból forrva, bánatból e lét,
Sosem voltál soká homályuk rabja,
Mert felitatta félszeg vágy derét
Erődnek láza ha átlobbant rajta.

Az árny, a fény, s a drága pillanat,
Mely szívben nyílik, s ész ítél felette,
Mi formát ember mértékére szab,
S mint isteneknek törvénye engedte.

Elemek ügyködnek, gyors és tiszta kép:
Szél és víz fonják össze játékukat.
Angyalok hozzák tűz üzenetét,
Követi az anyag, mit az ég mutat.

Sarjadt véredtől egy másik világ:
Ily tiszta rend a káoszból még nem lett,
Nem hull itt lepke, nem hervad virág.
Töretlen egység, és nyugodt egyenleg.

Ki téged hallgat a tökélyre lelt,
- Gyönyör, ha egy lesz nappal és az álom! –
Létünk réseit zárja éneked,
Feltámaszthat holtat már a susogásod.

Osztottad mindég életed dalát,
S lett az ifjúság túláradó tenger,
Mert a  kegyelem is rak ránk igát,
A test elég, hogy új csodát teremtsen.

Szeretet adta napjaid hevét
- Nem néz ki bort tölt saját poharára –
Virágként nőttél – míg a vég elért –
Emberközelbe, istenek honába.

A szent láng átver minden akadályt,
S mint örömed hírét, ízleljük néha
Borongós hangod, mit a bánat ád,
Te szelíd látnok, legkönnyebb próféta.

(Ford.: Tóth Z.László)
(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Magamban fekszem, várom, hogy te jössz,
Tudva, hogy már nem jöhetsz soha;
Mily furcsa türelem. Mindent legyőz,
Lomha víz követ, gondolatok sora.

Morzsolom, várva, éjjelem, napom.
Vak bűntudat egy élten át;
Bár nem tudom, de mégsem firtatom:
Milyen erő rak ily türelmet ránk.

Ha forró szűk úton visz a menet
Vihar után, mit csúszós vágy hozott,
Ha vársz; mi célja, értelme lehet?

De míg cellában rab remény kopog
Alagút végén napvilág motoz
Meglelem majd a fényes, hűs helyest.

(Ford.: Tóth Z.László)
(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

Nem látlak én, de tudom merre vagy:
Öledbe ejted most a kezeid,
Fontolgatod, mert nyugton mégse hagy
Magadban még az angyal szavait.

Mi itt lenn repdes, téged el nem ér,
S felejted már te régi röpteid;
Csak én tudom miként emelt a fény,
Míg engem dalom mocsarába vitt.

Könnyekre nem vár túlvilági lét,
Megkaptad már, mi sorsul volt megírva;
Hevíti, oltja türelmem tüzét,
De az az árny szívem elszorítja.

(Ford.: Tóth Z.László)
(Forrás: http://www.federatio.org/mi_bibl/TothZLaszlo_CsipkeTulipan.pdf)

"Hangt niet ons' Liefde door dien frisschen tuin?
Vonkelt zij niet in 't waai'rend water-waas,
dat sproeit het glanzend gras, en dóór dat gaas,
verstuivend in den wind, glijdt zij niet schuin

in ijle regenbogen en wuift op
en wiekt een lichtend-groene boomgrot binnen,
waar wazig-druiveblauwe duiven minnen?
Die rukken hunne snavels, dan vliegt op

't duikende duifje en klapwiekt blanker wiek
de doffer, 't klaar geblaârte slaand!... Zie, bloesems
vallen voor uwen voet! o, in ons' boezems
is 't schoon gebeure' een tint'lende muziek!

Ligt niet die Liefde als een zonne-damp
over 't smaragd gazon, waar zwart-fluweelen
merels de perels dauw het gras af stelen,
gloed en vocht vindend in dien weel'gen kamp?

Alle bosschages houden heerlijk wijd
hun blâren-volten in de lucht! beneden
ligt warmte-bevend om hun voet gegleden
een vloed van gloênde bloeme', o! teederheid!

En het geboomte steekt zijn kruinen in
elkanders kruin, dat duizend blaren strijken
elkaar, 'wijl op den wind de takken wijken
streelend dooreen in zwijmelende min ..."

(Forrás: http://www.gutenberg.org/files/13326/13326-h/13326-h.htm -
VAN VIJF MODERNE DICHTERS – Amsterdam 1922.)

Aan W.L. Penning Jr. op zijn zeventigsten jaardag,
10 November 1910.


Altijd zal ik uw blinde beeld bewaren,
Jeugdige grijsaard, die mijn oude jeugd
Met uwe teng're sterkte hebt verheugd
En met uw rust mijne onrust deedt bedaren.

Een fijne blos verjongde uw strakke kaak,
Uw maag're roode hand koelde in de mijne;
Toen, frisch als blos en vingerdruk, ging schijnen
't Licht uwer vroolijke en vrome spraak.

Wij zaten, vreemden, en alleen zaagt gij
Mijn stem, die schromend tot u uit kwam breken;
Maar 't gloorde als een herkennen door ons spreken
En, o schoone ochtend! vrienden, scheidden wij!

Doch 't allerschoonst zal mij d'erinn'ring blijven,
Hoe, blinde, gij mij vóórgingt naar beneên,
De armen los neerhangend langs u heen,
Geheven 't blinde hoofd, rechtop van lijve!

Zoo schreedt gij onbezorgd de steilte omlaag,
Gansch aarzelloos en zonder steun noch tasten.
Zoo schrijdt uw ziel met hare zware lasten
Stil door den schemer tot de laatste Vraag.

Gij scheent m'een Wonder, oude, blinde Vriend,
Als die het vuur doorwaadden zonder vreezen,
Naar wij het in de Heilge Boeken lezen;
Gij waart m'een Teeken: ík was blind, gíj ziend!

Zóó worde uw beeld een voor-beeld den vervaarden,
Die, ziende, deinzen voor huns levens graf:—
De blinde Dichter, gaand de treden af
Met kalm gelaat, waarlangs het zonlicht klaarde ...

(Forrás: http://www.gutenberg.org/files/13326/13326-h/13326-h.htm -
VAN VIJF MODERNE DICHTERS – Amsterdam 1922.)

Ik min u, smeulend vuur,
ik min uw stille dichtheid,
waarin het sluim'rend licht leit
te wachten op zijn uur!

Ik min u in de morgen,
die in het Oosten staat
met aarzelend gelaat
en houdt haar gloed verborgen.

Ik min u in den avond,
die sterft in lang verbloeden,
met diepe en diep're gloeden
zijn duistren moorder lavend.

Ik min u in den zang,
die in zijn klare kracht
betóómt de zware pracht
van Hartstochts hoog verlang.

Ik min u in de kleuren,
beslagen van den gloed
die hen versmelten doet;
en 'k min u in de geuren,

die zweemen van een mond,
dat rood en vochtig ooft,
wanneer Zij om mijn hoofd
de schuchtere armen rondt....

Ik min u, smeulend vuur,
ik min uw donker branden,
dat achter bleeke wanden
waakt en wacht op zijn uur!

(Voetnoot *: Voorzang tot den gelijknamigen cyclus)

(Forrás: http://www.gutenberg.org/files/13326/13326-h/13326-h.htm - VAN VIJF MODERNE DICHTERS – Amsterdam 1922.)