Irodalom-birodalom - Csicsada naplója

Amikor gyász borult szép Magyarországra,
Véres harcok után nyögtünk rabigába':
Akkor szállt felénk a vigasztaló angyal,
Ismét reménykedett és bízott a magyar.

Első Ferenc József élettárst választott,
Egy bajor herczegnőt, dicsőt és magasztost.
Elhozta hozzánk a leigázott honba,
Legyen ezután boldog, szeretettel mondta.

De a szép királyné arczát bánat fedi,
Hogy szenved a magyar, nem birja feledni.
Esdekelve kéri urát, a nagy királyt,
Tőle a magyarnak szabadságot kívánt.

Boldog soh'se lenne elnyomott országban,
Bú s bánat gyötörné a bánat honában,
Süssön hát ki a nap a magyarok felett,
Eleget bűnhődött már e nemes nemzet.

A király megérté hitvese beszédét,
Szabaddá tette hát ismét magyar népét.
Budavárban fénynyel királyt koronáznak,
Országra és trónra boldog napok várnak.

Erzsébet királynét szeretet övezi,
Minden magyar ember örömét keresi,
Egy szép, nagy országból tör fel az imádság,
Hogy a magas egek minden jóval áldják.

Király oldalánál ott áll védangyalunk,
Országos bajokkal hozzá fordulhatunk.
A szive megsugja, hogy s mint lesz jó nekünk,
Igy a dolgok felett mindig megegyezünk.

De haj, a boldogság évei rövidek,
Bánat súlya alatt megtörnek a szivek,
Erzsébet királyné drága szemefénye:
Dicső fia, Rudolf, jutott szörnyű végre.

Önkeze oltá ki féltett, hasznos életét,
Bánatba meritvén anyját és nemzetét.
Trónörökösünket feledni nem tudtuk,
Királynénk nevetni többé soh'se láttuk.

A rettentő csapás szivét marczangolja,
Elveszett reményét örökre gyászolja.
Hazánk ezredéves nemzeti ünnepe
Egyetlen alkalom, mi még érdekelte.

Eljött örvendezni a magyar nemzettel,
Fogadtuk boldogan, igaz szeretettel,
De aztán gyászt öltve a világot járta,
Feledést keresve égő fájdalmára.

Bolyongása közben egy gyilkos tőr éri,
S letört liliomként leve vége néki.
Szegény nagyasszonyunk azóta siratjuk,
Hazánk oltalmára hajh! Visszasóhajtjuk.

Hányszor jut eszünkbe, nincs már védangyalunk,
Tenger bajainkban oly egyedül állunk.
Minden borús őszön felújul emléke,
Milliók ajkával imádkozunk érte.

Egész Magyarország áldozott szobrára,
Hogy dicső alakját ércbeöntve lássa.
Budavárt ékíti majdan a szép szobor,
Erzsébet emléke a szivünkben honol.*

*) Magyarok csillaga. Vezérkönyv Erzsébet gyászünnepélyek rendezéséhez. Szerk.: Ludvigh Béla. Bp., Pesti, 1904. 43-44. old.

Kedves magyar hazám, Istennek ajánlak,
Tőletek engemet már a sirba zárnak,
Szivemben hordtalak, gyermekem voltatok,
De most már tőletek a sirba utazok.

Még egyszer hozzátok szólok magyar hazám,
Emlékezzetek a siron túl is reám,
Kedves magyar népem, tőletek elváltam,
Rosszúl én veletek talán sosem bántam.

A mit csak kértetek, minden megadatott,
Olvadozó szívem kegyelmet ajánlott.
A mit az ország kért, szivemből megadtam,
Csak hogy jóságomat néktek megmutassam.

Emlék szobrot kérek tőletek nemzetem,
Arra legyen irva halálom s életem.
Legyen olvasható a szobor oldalán,
Béke hanvaidra szeretett jó anyám,

Egy virágot és egy könnyet,
Koporsómra tegyetek,
Itt a földön magyar népem,
Isten legyen veletek,

Átköltöztem szent Atyámhoz,
A fényesség honába,
Onnét nézek olykor-olykor le az árva hazára!

(Elhangzott Rozsnyón 1898. szeptember 17-én)

(Erzsébet királyné eredeti fotója)

Mit álmodtál, jó királynénk,
A bécsi kriptában?
- Azt álmodtam: otthon voltam
Szép Magyarországban?

- Azt álmodtam: zápor szakadt,
Nem a borús égből,
Hanem a hű magyar népnek
Bánatos szeméből.

A magyar nép könnyzápora
Hullott szakadatlan'...
Azt a sűrű bánatesőt
Ugy el-elhallgattam!

Egyre jobban közeledett
A hulló köny árja:
Egész tenger lett belőle
S ömlött a kriptába.

Koporsómat a síró hab
Lágy karjára vette
S hazafelé, csókolgatva
Ringatta-rengette.

Egyszer csak a honi virág
Illatát éreztem,
Szépen szóló darumadár
Krúgatott felettem.

Áldjon meg az Isten, hazám,
Arany szivek földje!
Minden röged öröknyiló
Örömvirág földje!

(Az e kategóriában található némely  verset, írást, illusztrációt, szemelvényt a  www.posalajos.com és az ott is fellelhető „Az Én Ujságom”-ból vettem át.

Ott  további sok szép Pósa-vers található, valamint szemelvények gazdag választéka
Az Én Ujságom-ban megjelent közleményekből.)

Ott nyugszik drága teste a bécsi sir alatt,
De haza járó lelke csak a mienk maradt.
A kit mi úgy szerettünk, s ki minket szeretett:
Külön adtunk mi annak egy örök életet.
Népünk mesébe fonja, s lelke dalaiba:
"Volt egyszer egy királyné, meg annak egy fia"...
Es szerte a fonókban, halk téli esteken,
Fénysugaras alakjok tündérkép megjelen.
"Volt egyszer egy királyné, meg annak egy fia"...
S szálán tovább szövődik sok bús historia.
(És ketté itt ki választ mesét, történetet?)
"Megölték mind a kettőt, mert minket szeretett."
S fönt, fönt a Hadak-utján, akárki nézze meg,
Mostantól fogva egy új, páros csillag remeg!
Akárki megse nézze, mert innen látni csak,
A hol a magyar pásztor-tüzek piroslanak.
Óh e pásztortüzeknél Róluk ha szó esik:
Utána majd beszédes, nagy csend következik!
S e méla hallgatásban, im' látomás gyanánt,
Megnyilik fönt a mennybolt, ama Nagyut aránt!
És látni Csaba népét, Ők táboroznak ott!
Nagyjaink, szentjeink mind! Mi ránk vigyáznak ott!
S otthonosan közöttük, két ritka, új alak,
Egymást ölelve szépen felénk mosolyognak!...
- Hiába van, hiába a bécsi sir alatt,
Bús hazajáró lelke csak a miénk maradt.
Itt él, e nép szivében, s tündér dalaiba':
"Volt egyszer egy királyné, meg annak egy fia..."

(Kép: Wilhelm Richter 1877.)

Ujjongva lelkem nagy magasra hág, 
Hogy zengve Urát dicsőítse ott, 
Ki fönn vezérli s szent parancsot ád, 
Követnie a Hajnalcsillagot.

S letörve lelkem gyakran porba hull: Jehova 
műve oly nagy, szörnyű-szép! 
Megsemmisülve, gyámoltalanul 
Ugyan ki merné vetni rá szemét?

Vad tengertáncban térdre kényszerül 
S imádkozik az embernek fia: 
Ha tajték csapkod, zúg körös-körül, 
Az Istent sejti karnyújtásnyira.

De bent, a templom fülledt, szűk zugán, 
Mint fecske, hogyha falba ütközött, 
Lehull a lélek, bódultan, bután: 
Csak ott kinn szárnyal ég és föld között!

(Ford.:Tandori Dezső)

Ó, Magyarország, szép világ!  
Tudom én, élsz gyötrő láncon.  
Úgy levenném én rabigád,  
Kezem, lásd, nyújtani vágyom.

Haza, s szabadság: sok dalia  
Ezekért ért oly bús véget.  
Kötelékünk bár fonódna ma,  
Királyt adhatnék néktek!

Magyar hadd lenne, hadd e-honbeli  hős  
Vas a karja, tiszta a híre,  
Derék értelmű férfi, erős,  
S csak a földért verne a szíve.

Alkotna szabad magyar hazát,  
Örökre - legyőzve az átkot!  
Itt osztaná örömét-bánatát,  
Így lenne hű királytok!

(Ford.:Tandori Dezső)

(Kép: Winterhalter, 1864.)

Az ifjú tavasz újra árad,
Friss zölddel díszíti a fákat,
Új dalt tanít minden madárnak,
Szebb szirmot bont minden virág.

De mind e szépség mire nékem,
Messzi idegen földön itt?
Honi napfényt áhít a szívem,
Az Isaar-partról álmodik.

Fák sötétjéért suttog ajkam,
Kívánom zöld folyó vizét,
Mely esti ábrándomba halkan
Zúgja búcsúüdvözletét.